A képrombolás

Nikéforoszt, Szent Simeon klastromának elöljáróját felkereste egy bizonyos Prokopiosz, akit a bizánci mûvészet tudós szakértõjének és lelkes gyûjtõjének ismertek. Feltûnõ izgalommal várakozott, fel-alá sétálva a kolostor keresztfolyosóján. „Szép oszlopaik vannak – mondta magában – alighanem az ötödik századból valók. Egyedül Nikéforosz segíthet rajtunk. Befolyásos ember az udvarnál, s valamikor õ is festegetett. És nem volt rossz festõ az öreg. Emlékszem, hogy a császárnõnek hímzésterveket készített és ikonokat festett… Azért is csináltak belõle apátot, amikor a kezeit annyira meggörbítette a köszvény, hogy nem bírta már fogni az ecsetet. Azt beszélik, még ma is adnak a szavára az udvarnál. Krisztus szent nevére, micsoda gyönyörû oszlopfõ! Igen, Nikéforosz segíteni fog. Szerencse, hogy eszünkbe jutott az öreg!”

– Isten hozta, Prokopiosz – szólalt meg a háta mögött egy szelíd hang.

Prokopiosz sarkon fordult. Egy szikár, barátságos öregember állt mögötte, kezét csuklyájának ujjába rejtette.

– Szép oszlopfõ, ugye? – mondta. – Régi naxoszi munka, uram.

Prokopiosz megcsókolta az apát köntösének ujját.

– Önhöz jöttem, atyám – kezdte izgatottan, de a kolostor fõnöke félbeszakította:

– Jöjjön, üljünk le a napra kedvesem. A nap jót tesz a köszvényemnek. Micsoda fény, mennyi világosság! Hát halljuk, mi hozta hozzám? – szólt, miután helyet foglaltak egy kõpadon, a kolostorkert közepén körülöttük méhek döngtek, és zsálya, tömjén meg menta illatozott.

– Atyám – kezdte el végre a mondókáját Prokopiosz – azért fordulok önhöz, mert ön az egyetlen, aki elháríthatja a kultúránkat fenyegetõ súlyos és helyrehozhatatlan csapást. Tudom, hogy önnél megértésre találok. Atyám, ön mûvészember. Micsoda festõ is volt, amíg nem volt kénytelen vállára venni lelkészi hivatalának fennkölt terhét. Az Úr bocsássa meg nekem, de néha sajnálom, hogy nem maradt továbbra is a falemezek között, amelyekre nemegyszer a bizánci ikonok legcsodálatosabbjait varázsolta.

Nikéforosz atya válasz helyett feltûrte csuhájának hosszú ujját és hagyta, hogy a nap süsse megnyomorodott, görcsösre aszott kezét, amelyen az ujjakat madárkaromszerûre görbítette a köszvény.

– Ugyan már – csak ennyit mondott –, mit is beszél, kedvesem?

– Igazat szólok, Nikéforosz – bizonykodott Prokopiosz. (Szentséges Szûzanya, micsoda kezek!) Az ön ikonjait ma egyszerûen nem lehet megfizetni. Nemrég egy zsidó kétezer drachmát kért az egyik festményéért, és amikor a vevõ nem volt hajlandó megfizetni az árat, azt mondta, õ szívesen vár, tíz év múlva háromszor anyit kap érte.

Nikéforosz atya szerényen köhécselt, arcát pirosra festette a szertelen öröm.

– Eredjen már – kotyogott. – Ugyan kérem, ki is beszélne az én kisded mûvészetemrõl? Nincs is rá szükség; hisz most olyan közkedvelt, ünnepelt mestereik vannak, mint Argüropulosz, Malvasziász, Papadianosz, Megalokasztrosz, és magam se tudom, ki mindenki, például az az ember, aki mozaikokat csinál, hogy is hívják…

– Papanasztasziászra gondol? – kérdezte Prokopiosz.

– Igen, igen – dünnyögött Nikéforosz –, állítólag igen nagyra becsülik. Hát én nem tudom; jómagam a mozaikban inkább kõmûves mesterséget látok, mint igazi mûvészetet. Azt is mondják, hogy az a maguk… izé, hogy is hivják…

– Papanasztasziász?

– Igen, Papanasztasziász. Állítólag krétai. Az én idõmben az emberek más szemmel néztek a krétai iskolára. Azt mondták hogy nem is igazi mûvészek. Túlságosan kemények a vonalai, hát még a színei! Maga tehát azt mondja, hogy azt a krétait olyan hallatlanul nagyra becsülik? Hm, különös…

– Én nem mondtam semmi ilyet – védekezett Prokopiosz. – De látta atyám, az utolsó mozaikját?

Nikéforosz atya határozottan rázta a fejét.

– Nem, nem láttam, kedvesem. Mit is néznék rajtuk? A vonalak, akár a drót, és az a rikító arany! Észrevette, hogy utolsó mozaikképén Gábriel arkangyal olyan ferdén áll, mintha lepottyanna? Hisz ez a maguk krétai embere még egy álló alakot sem tud becsületesen megrajzolni!

– Ugyanis – ellenkezett tétovázva Prokopiosz – azt az alakot szándékosan festette olyannak, kompozíciós okokból.

– Köszönöm szépen – tört ki az apát és bosszankodva felfújta a képét. – Kompozíciós okokból lehet rosszul is rajzolni, nemde? És maga a császár megy megnézni, és azt mondja, érdekes, nagyon érdekes! – Nikéforosz atya erõt vett indulatán. – A rajz, uram, mindenekelõtt a rajz: ebben áll az egész mûvészet.

– Így beszél a mester – hízelgett szapora szóval Prokopiosz. – A gyûjteményemben õrzöm az ön Mennybemenetelét, de mondhatom, atyám, nem adnám még egy Nikaónért sem.

– Nikaón jó festõ volt – állapította meg Nikéforosz. – Klasszikus iskola, uram, Istenem, micsoda gyönyörû szép arányok! De az én Mennybemenetelem gyönge kép, Prokopiosz. Azok a merev alakok, és Krisztus, aki a szárnyaival olyan, mint valami gólya… Ember, hisz Krisztusnak szárnyak nélkül is repülnie kell! Ezt mondják mûvészetnek! – Nikéforosz atya izgatottan kifújta az orrát a csuha ujjába. – Hiába, akkor még nem tudtam rajzolni. Nem volt a képeimben sem mélység, sem mozgás…

Prokopiosz meghökkenten pillantott az apát köszvényes kezeire.

– Atyám, ön még mindig fest?

Nikéforosz atya a fejét rázta,

– Nem, nem. Csak néha-néha próbálkozom a magam örömére.

– Alakokat? – szökött ki a szó Prokopiosz száján.

– Alakokat. Nincs szebb az alakoknál, fiam. Álló alakok, amelyek olyanok, mintha lépnének. És mögöttük a háttér, amelybe – úgy vélnéd – visszavonulhatnának. Nehéz dolog ez, kedvesem. Mit tud róla a maguk – no hát hogy is hívják –, az a krétai kõmûves a félresikerült madárijesztõivel.

– Szívesen látnám az új képeit, Nikéforosz – mondta Prokopiosz.

Nikéforosz atya legyintett.

– Miért? Hisz maguknak megvan a Papanasztasziászuk! Nagyszerû mûvész, maga mondta. Nézzük csak, kompozíciós okok! Hát tudja, ha annak az embernek a mozaikmadárijesztõi is mûvészetnek számítanak, akkor már valóban nem tudom, mi a festészet. Maga persze szakértõ, Prokopiosz, alighanem igaza van, ha azt állítja, hogy Papanasztasziász lángész.

– Azt nem mondtam – tiltakozott Prokopiosz. – Nikéforosz, nem azért jöttem, hogy vitatkozzam önnel a mûvészetrõl, hanem, hogy megmentsük, amíg nem késõ.

– Papanasztasziász ellen?– kérdezte élénken Nikéforosz.

– Nem, a császár ellen. Hisz ön is tud a dologról. Õfelsége Konsztantinosz Kopronümosz császár bizonyos egyházi körök nyomására meg akarja tiltani az ikonok festését, mert bálványimádásnak tartják, vagy ilyesfélének. Micsoda ostobaság, Nikéforosz!

Az apát lesütötte a szemét.

– Hallottam róla, Prokopiosz – morogta. – De a dolog még nem biztos. Még nem készültek el vele.

– Éppen azért jöttem önhöz, atyám – lelkendezett Prokopiosz. – Mindenki elõtt világos, hogy a császár szempontjából az ügynek kizárólag politikai jelentõsége van. Az ördögöt bánja õ a bálványimádást, de békességet akar. Ha pedig az utcákon fel-alá rohangál a piszkos fanatikusok vezette csõcselék és azt üvöltözi: „Le a bálványokkal!”, hát akkor a mi fennkölt uralkodónk azt gondolja, hogy a legkényelmesebb megoldás, ha eleget tesz a felhergelt csürhe akaratának. Hallotta már, hogy a Legszentebb Szeretet kápolnájában bemázolták a freskókat?

– Igen, hallottam – sóhajtott az apát lehunyt szemmel. – Mekkora vétek, Szûzanyám! Ilyen értékes freskókat, Sztefanidész festményeit! Emlékszik Szent Zsófia alakjára, balra az áldásosztó Krisztustól? Prokopiosz, az volt a legszebb álló alak, amelyet valaha is láttam. Sztefanidész, az volt az igazi mester, kár itt minden szóért.

Prokopiosz számonkérõn közelebb hajolt az apáthoz:

– Nikéforosz, Mózes törvényében írva van: „Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlatosságot azoknak formájára, melyek ott fenn az égben vannak, se azoknak formájára, melyek a földön itt alant vannak, se azoknak, melyek a vizekben, a föld alatt vannak.” Nikéforosz, igazuk lenne azoknak, akik azt hirdetik, hogy Isten megtiltotta a képek festését és a szobrok faragását.?

Nikéforosz atya lehunyt szemmel a fejét csóválta.

– Prokopiosz – lehelte kis idõ múltán – a mûvészet oly szent, akár az istentisztelet, mert … Isten mûvét dicsõíti… és megtanít a szeretetére. – Megnyomorodott kezével kereszt jelét rajzolta a levegõbe. – A Teremtõ talán nem volt mûvész? Nem mintázta az ember alakját a föld agyagjából? Nem ajándékozott meg minden tárgyat körvonalaival és színeivel? És micsoda mûvész volt, Prokopiosz! Soha, soha nem tanulhatunk tõle eleget… Különben is, az a törvény csak a barbár idõkre vonatkozott, amikor az emberek még nem tudtak jól rajzolni.

Prokopiosz mélyen sóhajtott.

–Tudtam, atyám, hogy ezt fogja mondani – szólt tiszteletteljesen. – Mint pap – és mint mûvész is. Nikéforosz, ön nem engedi, nem hagyja, hogy a mûvészetet elpusztítsák!

Az apát felpillantott.

– Én? Mit tehetek én, Prokopiosz? Gonoszak az idõk; a mûvelt világ barbarizálódik, mindenféle emberek jönnek Krétáról, meg ki tudja, honnét… Rettenetes dolog ez, kedvesem; de mivel háríthatnánk el?

– Nikéforosz, ha beszélne a császárral…

– Nem, nem – tiltakozott Nikéforosz atya – A császárral errõl nem beszélhetek. A császárnak semmi érzéke a mûvészethez, Prokopiosz. Hallottam, hogy nemrég megdicsérte annak a maguk… izé, hogy is hívják?

– Papanasztasziász, atyám.

– Igen, aki azokat a félresikerült madárijesztõket csinálja. Hát az õ mozaikját dicsérte meg. A császárnak fogalma sincs róla, mi a mûvészet. És véleményem szerint Malvasziász ugyancsak rossz festõ. Persze, ravennai iskola. No, látja, és mégis rábízták az udvari kápolna mozaikjait! Ugyan már, az udvarnál semmit sem lehet elérni, Prokopiosz. Én csak nem mehetek oda, könyörögni, hogy engedjék meg valami Argüropulosznak, vagy annak a krétai hogyishívjáknak, Papanasztasziásznak, hogy tovább rondítsa a falakat!

– Nem arról van szó, atyám – érvelt tovább türelmesen Prokopiosz. – De gondolja csak meg, ha gyõznek a képrombolók, elpusztítanak minden mûvészetet. Elégetik az ön ikonjait is, Nikéforosz!

Az apát legyintett.

– Gyönge képecskék azok, Prokopiosz – dünnyögte. – Azelõtt nem tudtam rajzolni. Úgy bizony, uram, az alakok rajzolását nem tanulja meg olyan könnyen az ember.

Prokopiosz remegõ kézzel egy antik szoborra mutatott, amely egy virágzó rózsabokorban megbújva a fiatal Bakkhoszt ábrázolta.

– Ezt a szobrot is szétzúzzák – mondta.

– Micsoda vétek, micsoda vétek – sutogta Nikéforosz és szenvedõ képpel lehunyta a szemét. – Mi ezt a szobrot Keresztelõ Szent Jánosnak hívtuk, de tulajdonképpen egy eredeti, tökéletes Bakkhosz. Hosszú órákon át nézem, nézegetem. Olyan ez, mintha imádkoznék, Prokopiosz.

– Hát látja, Nikéforosz. És ezt az isteni tökéletességet hagyjuk elpusztítani? Engedjük, hogy valami tetves, üvöltözõ fanatikus a pörölyével tönkrezúzza?

Az apát kezét összekulcsolva hallgatott.

– Ön megmentheti magát a mûvészetet, Nikéforosz – igyekezett rábeszélni Prokopiosz. – Szent élete és bölcsessége határtalan tiszteletett biztosított önnek az egyházban; az udvar nagyra tartja; tagja lesz a Nagy Szinódusnak, amely eldönti, vajon minden szobor és kép csupán a bálványimádás eszköze-e. Atyám, az egész mûvészet sorsa az ön kezében van!

– Túlértékeli a befolyásomat, Prokopiosz – sóhajtott az apát. – Azok a fanatikusok igen erõsek, mögöttük áll a csõcselék… – Nikéforosz elhallgatott. – Azt mondja, hogy minden képet és szobrot elpusztítanának?

– Igen.

– A mozaikokat is tönkretennék?

– Igen. Levernék a mennyezetrõl a falakról és a köveket a szemétdombra dobnák.

– Ugyan, ugyan – mondta szemmel látható érdeklõdéssel Nikéforosz. – Akkor hát levernék annak az izének a borzasztóan félresikerült Gábriel arkangyalát is?

– Alighanem úgy lenne.

– Ez jó, ez igen jó – vihogott az apát. – Ember, hisz az egy borzalmasan rossz kép. Még soha életemben nem láttam olyan lehetetlen madárijesztõket; és még azt mondják, hogy kompozíciós okokból! Én mondom magának, Prokopiosz, hogy a rossz rajz bûn és istenkáromlás; egyenesen az Úr ellen való vétek. És még az ilyesmi elõtt hajtsanak térdet az emberek! Nem, nem! Ha az emberek rossz képek elõtt térdelnek, az valóban bálványimádás. Nem is csodálkozom rajta, hogy a nép lázong ellene. Igaza van. A krétai iskola eretnekség; és egy ilyen Papanasztasziász például rosszabb az ariánusoknál is. Maga tehát azt mondja – fecsegett jókedvûen az apát – hogy azokat a mázolmányokat levernék a falról? Jó hírt hozott, kedves fiam. Örülök, hogy eljött. – Nikéforosz erõlködve felemelkedett a padról jelezve hogy a kihallgatásnak vége. – Szép idõnk van, ugye?

Prokopiosz is felállt, szemlátomást lesújtva és kétségbeesve.

– Nikéforosz – tört ki még egyszer –, de hisz más képeket is elpusztítanak! Hát nem érti, hogy az egész mûvészetet elégetik és tönkrezúzzák!

– Ugyan, ugyan – békítgette kedveskedve az apát. – Kár érte, igen nagy kár. De ha a világot meg akarjuk menteni a rossz rajzoktól nem szabad túl szigorúan vennünk egy-két túlkapást. A legfontosabb az, hogy az emberek ne hajlongjanak többet félresikerült madárijesztõk elõtt, amilyeneket az a maguk izé…

– Papanasztasziász.

– Igen, a maguk Papanasztasziásza rajzol. Gyalázatos krétai iskola, Prokopiosz. Örülök, hogy figyelmeztetett a Szinódusra. Ott leszek, Prokopiosz, ott leszek én, még ha vitetnem kellene magam, akkor is. A halálom óráján se bocsátanám meg magamnak, ha elmulasztanám. Csakhogy végre leverik a falról azt a Gábriel arkangyalt – húzódott mosolyra Nikéforosz összeaszott képe. – Isten áldja, fiam – emelte áldásra köszvényes kezét.

– Isten önnel, Nikéforosz – sóhajtott reményvesztetten Prokopiosz.

Nikéforosz apát a fejét rázva, töprengve távozott.

– Gyalázatos krétai iskola – dünnyögte. – Legfõbb ideje, hogy leszámoljanak velük… Ó, istenem, micsoda eretnekség… Az a Papanasztasziász… és Papadianosz… Nem alakot rajzolnak, hanem bálványokat, átkozott bálványokat – kiabált Nikéforosz és csonttá aszott kezét rázta. – Bálványokat… bálványokat… bálványokat…

Fordította Tóth Tibor

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.