Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics leveleiből

Kujbisev, 1941. november 30.

Kedves Iszaak Davidovics!

Október l-ig voltam Leningrádban. Szeptember 3-án fejeztem be Hetedik szimfóniám elso, szeptember 17-én a második és szeptember 29-én a harmadik tételét. Alighanem gyorsan befejeztem volna a negyedik tételt is, az azonban még nincs kész, sot, ami rosszabb: egyelore hozzá se fogtam. Ennek különbözo okai vannak, a fo az, hogy elfáradtam attól a nagy erofeszítéstol, amelyet az elso három tétel megkomponálása követelt. Amint eddig is észlelhetted, engem szerfölött izgat az alkot ómunka kérdése. Szeptember 30-án éjjel 11 órakor felhívott Kalinnyikova elvtársno az SzK/b/P városi bizottságából és közölte, hogy október 1-ére repülojegyem van Moszkvába. Így hát október 1-én feleségemmel és a két gyerekkel egyetemben búcsút mondtunk szeretett városunknak.

Moszkvában eloször a Moszkva-szállóban laktunk, majd október 14-én este átköltöztünk egy nekünk rendelt lakásba, hogy aztán már 15-én reggel továbbutazzunk Szverdlovszkba. Az út kényelmetlen volt: elveszett két böröndünk, amelyekben felso ruhák és fehérnemu volt. Feléltük élelmiszer-készleteinket is. Október 22-én Kujbisevben szálltunk le a vonatról. A Nagyszínház szolgálati szállásán helyeztek el minket, aztán, november elején – M. B. Hrapcsenko1 közbenjárásának köszönhetoen – kaptunk egy saját szobát. A szoba jó (22 m2), meleg, kényelmes.

Szóval lakni így lakunk. Alkotómunkám kérdése nincs megoldva. Nemrég azonban magához hivatott R. Sz. Zemljacska2 elvtársno és megígérte, hogy kiutaltat nekünk két szobát. Itt igen kedvesek hozzám, s ha még rendes ruhához és cipohöz is hozzájutok, teljesen meg leszek elégedve. Ha pedig két szobám lesz, és néha elvonulhatok a gyermekeimtol, akkor valószínuleg a Hetedik szimfóniámat is be tudom fejezni.

Kujbisevbol egyelore nem akarnak kiengedni, azt kérik, maradjak itt.

Anyagilag (pénz dolgában) egészen jól el vagyok látva. Taskentban3, félek, aligha kaphatok ilyen javadalmazást, de mégis oda szeretnék menni – miután letudtam néhány szeánszot a hipnotiz ornél, akit majd arra kérek, szuggerálja belém, hogy nem félek egy ilyen hosszú utazástól. Kujbisevben egyébként egy, az Észak-amerikai Egyes ült Államokba szóló esetleges kiküldetés miatt tartanak vissza. Én magam szívesen lemondanék róla, mivel semmi kedvem utazni. A szimfóniámat szeretném befejezni, és inkább a hazámban lenni, mint idegenben.

Nagyon kérlek, írj minél gyakrabban.

Jegyzetek
1. Mihail Boriszovics Hrapcsenko (1904?-1986) irodalomtörténész, a tárgyalt idoszakban a Szovjetunió Muvészeti Bizottságának elnöke.
2. Rozalia Szamojlovna Zemljacska (1876?-1947) a SZU Népbiztosok Tanácsának, a késobbi Minisztertanácsnak az elnökhelyettese.
3. D. D. Sosztakovics azért akart Taskentbe menni, mert oda telepítették ki a Leningrádi Konzervatóriumot, amelynek professzora volt. Késobb azonban e terv tárgytalanná vált.

Kujbisev, 1942. április 4.

A lakás kétszobás, legnagyobb pozitívuma az, hogy önálló, nem társbérlet. Itt fejeztem be a Hetedik szimfóniát. Lakásom nevezetessége még az is, hogy van benne fürdoszoba, konyha, WC. Röviden a szimfóniáról: elso tétele 25 , a második 8, a harmadik 17, s az 1941 december 27-én elkészült negyedik tétel 20 perces.

Akik meghallgatták, az elso három tételt igen jónak tartják. A negyedik tételt egyelore csak keveseknek mutattam meg. Ok dicsérik, de dicséreteikb ol kihallik valamiféle árnyalatnyi kétely is. Szoszo Begiasvili1 barátom véleménye szerint például nem eléggé (mármint a negyedik tétel) optimista. A. A. Szamoszud2 úgy találja, hogy a darab egészében jó, de az utolsó tétel valójában nem finálé, ahhoz, hogy finálé legyen, szólóénekeseket és kórust kellene beiktatni. Van még számos egyéb, a negyedik tételt érinto értékes megjegyzés. Tudomásul veszem, de nem fogadom meg oket, az én meglátásom szerint ui. kórusra és szólóhangokra nincs szükség, optimizmus pedig van benne épp elég.

Életünk nyugodtan, csendesen folydogál a maga medrében. Éjszakánként néha, amikor álmatlanság gyötör, sírok. Suru, keseru könnyeket. Nyina és a gyerekek a másik szobában alszanak, miattuk így nem kell visszafojtanom könynyeimet. Aztán megnyugszom. Hiába, az idegeim.

Jegyzetek
1. Szoszo Begiasvili, akit Dmitrij Dmitrijevics ironikusan a barátjának nevez, valaha a Leningrádi Konzervatórium növendéke volt. Közvetlenül a háború elott kereskedelmi tevékenységbe fogott, és sokra vitte e téren. Miután Kujbisevbe került, sikerült valahogy beférkoznie Sosztakovics házába, aki kénytelenkelletlen elviselte tolakodó látogatásait. Dmitrij Dmitrijevics gúnyosan idézi véleményét a Hetedik szimfónia befejezo tételérol.
2. Sz. A. Szamoszud (1884-?1964), a Nagyszínház vezeto karmestere azt javasolta, hogy a szólóhangok és a kórus számára írassanak olyan verses szöveget, amely Sztálint dicsoíti, Dmitrij Dmitrijevics azonban a leghatározottabban elutasította a javaslatot.

Kujbisev, 1942. november 4.

Kedves Iszaak Davidovics!

Fogadd legforróbb jókivánságaimat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 25. évfordulója alkalmából.

Épp az imént hallgattam meg Sztálin et. rádióbeszédét. Barátom! Csak azt fájlalom igen nagyon, hogy ezt a beszédet egymástól oly távol hallgattuk! Szeretettel csókollak.

D. Sosztakovics

Moszkva, 1943. december 31.

Kedves barátom!

Boldog Újévet! Jó egészséget, boldogságot és sok sikert kívánok neked. P. A. Szerebrjakov átadta üdvözletedet. Köszönöm, hogy nem feledkezel meg rólam. 1943 utolsó napja, 16 óra van. Odakint hóvihar süvít. Közeleg az 1944-es esztendo. Ez az esztendo sok örömöt hoz majd nekünk.

A szabadságszereto népek végre levetik magukról a hitlerizmus igáját, és az egész világon beköszönt a béke, mi pedig ismét élhetjük békés életünket a sztálini alkotmány Napja alatt. Ebben biztos vagyok, amiért is óriási örömöt érzek. Egyelore még elválaszt bennünket a nagy távolság; mennyire hiányzol, milyen jó lenne együtt örülnünk a nagy hadvezér, Sztálin et. vezette Vörös Hadsereg dicso gyozelmeinek!

Addig is szeretettel ölellek. A mielobbi viszontlátásra. Írj.

D. Sosztakovics

Moszkva, 1944. június 2.

Most jó hangulatban vagyok, öcséd, Gavriil Davidovics látogatásának is köszönhetoen. Nagyon örültem, hogy találkozhattam vele. Eloször is mert nagyon hasonlít rád. Másodszor, mert kellemes és örömteli volt számomra egy ilyen délceg, keménykötésu katonatisztet látni, aki tele van életörömmel, optimizmussal és hazánk, valamint népünk ragyogó jövojébe vetett hittel. Hosszan beszélgettünk Gavriil Davidoviccsal rólad, Grabarról, aki sajnos nem lehet Gavr. Dav. segítségére akadémiai felvételét illetoen, és még sok egyébrol. Gavr. Dav. távozása után még sokáig éreztem, hogy boldog vagyok és büszke drága Vörös hadseregünkre, amely olyan mintaszeru tiszteket képes nevelni, mint a te öcséd.1 Gavriil Davidovics, aki friss energiával töltodött fel fovárosunk felkeresése és a szobrász Manizerrel, valamint a szovjet muvészet más kiváló képviseloivel folytatott beszélgetései nyomán, már elutazott Moszkvából. Amint távozása elott közölte, alkot ói tekintetben is nagyot fejlodött: a fegyveres szolgálattól szabad perceiben katonák és tisztek alakjait mintázza.

Jegyzet
1. Annak a képnek, amelyet Dmitrij Dmitrijevics szobrász öcsémrol itt a sablonos publicisztika kincstári eszközeivel festett, persze nemcsak Gavriil Davidovicshoz nem volt semmi köze, hanem éppen hogy éles ellentétben állt egész akkori lelkiállapotával.

Moszkva, 1944. július 23.

Remélem, hogy ez a levelezolap még Taskentben talál. Rövidesen már nem kell majd efféle lapokat írogatnom, mivel te is, én is gyönyöru városunkban, Leningrádban fogunk élni, amely a szovjet rendszer és a zseniális sztálini stratégia hatalmas erejének szimbóluma. Holnap befejezem az államvizsgáztatást.

A Moszkvai konzervatórium zongora tanszak án az államvizsga-bizottság elnöke vagyok. A diplomázók holnap államvizsgáznak minden tudom ányok alapjából, a marxizmus-leninizmus alapjaiból. És én már holnap este elutazom 5-6 napra az Ivanovói körzetbe, ahol most a családom él. Aztán megint visszatérek Moszkvába. Pocsékul érzem magam. Baj van a gyomrommal. Ami viszont a lelkiállapotomat illeti, az nagyszeru. Hogy is lehetne más, amikor gyozelmi díszsortüzek dörögnek, amikor az ember egész lényével a gyozelmet érzékeli.

D. Sosztakovics

Miszkor, 1955. augusztus 28.

A napokban meghallgattam rádión Kilencedik szimfóniámat, amelyet A. V. Gauk vezényelt. Rosszul vezényelte Gauk a Kilencedik szimfóniát. Nem tagadom, jóleso izgalommal kapcsoltam be a rádiót. A jóleso örömbol az elso tétel alatt még maradt valami. A második alatt azonban teljesen kihunyt.

Újra fellobbant kicsit a harmadik és a negyedik alatt. Végleg kihunyt viszont az ötödikben. Ugyanez a Gauk fogja eloadni a Kilencedik szimfóniát október 24-én a Kreml Oszlopcsarnokában a téli zenei évad nyitányán is. A tehetségtelen nyavalyás!1

Bizonyára nem értesz egyet velem. Szerinted mindenki tehetséges, Gauk is. Szerintem viszont nem. Régóta ábrándoztam, milyen is lesz, ha felhangzik a Kilencedik szimfónia, s akkor jön ez a nyavalyás Gauk. Hányingerem van, mintha legyet nyeltem volna. Itt egyébként rengeteg a légy. Voltak moszkitók is, alaposan összecsípdestek.

Alegyektol nem tudom kialudni magam. Nagy a hoség is.
Nehéz évad áll elottem.

D. Sosztakovics

Jegyzet
1. Sosztakovics hosszú évekig jó viszonyban volt A. V. Gaukkal, a Harmadik szimfónia, az “Aranykor” és több más Sosztakovics-mu elso megszólaltatójával. (Tegezodtek). Sosztakovics nagyra tartotta Gauk professzionalizmusát, szélesköru szimfonikus zenei ismereteit, muvészi képességeit azonban nem egyszer kétségbe vonta.

Bolsevo, 1956. január 11.

A telefonban elfelejtettem elmondani neked, hogy eleget tettem B. I. Zagurszkij kérésének, és beszéltem V. M. Molotovval, aki megismételte azt az utasítását, hogy a Lady Macbeth-et meg kell hallgatnia egy megfeleloen tekintélyes bizottságnak.1

Tegnap találkoztam Mihajlov, Kaftanov, Kamenov elvtársakkal és a Kulturális Minisztérium több más vezeto munkatársával2, akik ugyan kedvesen eltársalogtak velem, de a Lady Macbeth kérdését nem érintették, én pedig kínosnak tartottam volna szóba hozni. D. B. Kabalevszkij jelenleg beteg, láthatólag a felgyógyulására várnak, hogy összeálljon a megfelelo bizottság3. Azt hiszem, jobb lenne, ha most B. I. Zagurszkij lépne a tettek mezejére, nem pedig én. Semmiképp nem szándékozom afelol faggatódzni, hogy mikor lesz a meghallgatás. Úgy érzem, már így is sokat tettem (l. levelem elejét).

Ha összejön a bizottság, és sor kerül a Lady Macbeth meghallgatására, nagyon kérlek, utazz ide. Nem azért, hogy megvédd az operát, hanem egyszeruen csak úgy, hogy mellettem legyen egy barát.

A te D. Sosztakovicsod

Jegyzetek
1. Borisz Ivanovics Zagurszkijnak, a leningrádi Kis Opera igazgatójának, aki színre akarta vinni az átdolgozott Kisvárosi Lady Macbethet (Katyerina Izmajlovát) a hatóságok engedélyére volt szüksége, anélkül szó sem lehetett a korábban megbélyegzett opera eloadásáról. Ezért unszolta Sosztakovicsot, hogy forduljon személyesen a SZU Minisztertanácsa elnökének elso helyetteséhez, Vjacseszlav Mihajlovics Molotovhoz. Dmitrij Dmitrijevics fogcsikorgatva tett eleget a kérésnek, ugyanis utált a saját érdekében eljárni, kilincselni magas funkcióban lévo személyeknél. A V.M. Molotovval lezajlott találkozása után született döntés arról, hogy a Lady Macbeth második változatának elbírálása céljából bizottságot hoznak létre.
2. N. A. Mihajlov a SZU kulturális minisztere volt.
3.Azeneszerzo D. B. Kabalevszkij (1904?-1987) mint a SzU Kulturális Minisztériuma mellett muködo Elméleti Munkaközösség tagja lett az említett bizottság elnöke. Tagjai voltak: a zeneszezo M. I. Csulaki, a zenetörténész N. Hubov, a zeneszerzo V. V. Celikovszkij, aki a SZU Kulturális Minisztériuma zenés színházak osztályát vezette. A bizottság ülésére Leningrádból meghívták B. I. Zagurszkijt, a leningrádi Kis Opera vezeto karmesterét, G. A. Donyijahot, és engem, mint az opera új, átdolgozott librettójának a szezojét.
Nem lehet azt mondani, hogy Sosztakovicsot hidegen hagyta volna a küszöbön álló meghallgatás: február elején megkért, menjek el hozzá Moszkvába, hogy szót váltsunk a rá váró procedúráról, s egyúttal ott legyek Elso hegeduversenyének moszkvai bemutatóján, amelyet David Ojsztrah adott elo Mravinszkij vezényletével (egyébként hatalmas sikerrel).
1956. március 11-én vagy 12-én aztán végre sor került a Lady Macbeth meghallgatására. Amelynek a megszervezéséhez a Kulturális Minisztériumnak három egész hónapra volt szüksége. Nem véletlenül nem siettek: úgy gondolom, a negatív eredmény már elore el volt döntve.
Az ülést – valószínuleg D. B. Kabalevszkij tanácsára – nem a Kulturális Minisztérium, nem is a Zenemuvész Szövetség valamelyik helyiségében, hanem Sosztakovics Mozsajszkij sugárúti lakásán tartották – ezt nyilván a kiváló zeneszerzonek tett tisztelgo gesztusnak szánták.
A bizottság tagjai délután a kituzött órában megjelentek Dmitrij Dmitrijevics dolgozószobájában. Barátságosan üdvözölték a házigazdát, majd a meglehet osen ideges Sosztakovics kiosztotta az új, átdolgozott librettó írógépen lemásolt példányait. Dmitrij Dmitrijevics nagy súlyt helyezett arra, hogy a Katyerina Izmajlova második verzióját (mind zenéjét, mind szövegét) tekintsék véglegesnek, s ne hivatkozzanak az elso változatra. (Ezt késobb a Katyerina Izmajlova partitúrájának címlapján határozott hangú megjegyzésben tudatta az opera mindenkori rendezoivel és karmestereivel.)
Aztán a zongorához ült, és ragyogóan eljátszotta az egész operát.
Rövid szünet után, amely alatt a bizottság tagjai hozzáférhetetlenül zordakká váltak, kezdetét vette a megvitatás. Az operát a leheto legkegyetlenebb kritik ával illették, egészen a szomorú emléku “Hangzavar zene helyett” szellemében.
B. I. Zagurszkij és G. A. Donyijah, akiket megd öbbentett a vita ilyetén alakulása, mély hallgatásba burkolóztak. Sosztakovics a nagy pamlagon magányosan ülve hallgatta a felszólalókat. Fejét a széles háttámlához szorította, akárha így keresne támaszt magának. A szeme csukva volt. Alighanem képtelen volt kollégáira nézni, akik egymást múlták felül az o pocskondiázásában.
Arca idonként fájdalmas grimaszba rándult.
Jómagam kétszer szólaltam fel, ami nagyon nem tetszett a bizottságnak.
Izgatottan, hevesen beszéltem, azt mondtam, hogy haladéktalanul színre kell vinni ezt a nagyszerű operát, hiszen húsz esztendo telt el azóta, hogy zenéjét “hangzavarnak” nyilvánították.
Sipító hangján G. N. Hubov többször is közbekiabált, megpróbálta belém fojtani a szót. Ez ugyan nem sikerült neki, de amit mondtam, így is pusztába kiáltó szó maradt. A bizottság egyhangúlag úgy határozott, hogy “súlyos eszmei-muvészi hibái miatt” nem javasolja a Lady Macbeth színrevitelét.
1956. március 14-én tértem haza Leningrádba. Még mindig képtelen voltam felocsúdni a Lady Macbeth másodszori kivégzésébol, amelyet ezúttal felvilágosult muzsikusok hajtottak végre. Nyomban papírra vetettem a szörnyu ülés történetét, amelyrol Sosztakovics életrajzírói valószínuleg semmit sem tudnak. Legyen szabad rövidítve idéznem feljegyzéseim néhány passzusát:
“A Lady Macbeth megvitatására nincs más szó, mint hogy szégyenletes. Hubov, Kabalevszkij és Csulaki végig a “Hangzavar zene helyett”-re hivatkoztak. Különösen Hubov és Kabalevszkij ágált hevesen. Az opera egyes részeit a mocskolódó cikk egyes bekezdéseivel vetették össze, azt hangoztatván, hogy az említett cikket eddig még senki sem hatálytalan ította, s hogy az mindmáig megorizte érvényét és jelentoségét. (De mennyire! Hiszen azt mondja, hogy az opera “zenéje huhog, károg, fújtat és hörög”.)
Kabalevszkij megdicsérte az opera egyes részleteit, s ezt kétszeresen kellemetlen volt hallgatni. Végezetül (mint a bizottság elnöke) azt mondta, hogy az operát nem szabad bemutatni, mert egy gyilkos és parázna noszemély apológiája, ami nagyon sérti az o erkölcsi érzékét? Én elég meggyozoen beszéltem, de érveim mind megtörtek a cikken, amelyet Kabalevszkij furkósbotként suhogtatott.
A vita végén Kabalevszkij felkérte Dmitrij Dmitrijevicset, akit családias bizalmassággal “Mityának” szólított, hogy nyilatkozzék, o azonban nem kívánt válaszolni, hihetetlen önuralommal mindössze megköszönte a “kritikát”.
Fájdalom mardosta a szívét. Utána elmentünk egy étterembe, és alaposan beittunk – nem bánatunkban, hanem undorunkban.

Bolsevo, 1957. március 31.

Gondok és tennivalók közepette élek, sok idot eltékozolok, és sehogy se tudok rendesen hozzáfogni a Tizenegyedik szimfóniához. Az utóbbi napokban ültem a Zenemuvész Szövetség kongresszusán, s hallgattam a különféle felszólalásokat.
Kiváltképpen Lukin et. eloadása tetszett. Emlékeztette a kongresszust A. A. Zsdanov lelkesíto útmutatására, amely szerint a zenének dallamosnak és elegánsnak kell lennie. “Sajnos – mondta Lukin et. -, mi nem követjük ezt a lelkesíto útmutatást!” Sok értékes, hasznos megállapítás hangzott el más felszólalók szájából is.

A te D. Sosztakovicsod

Odessza, 1957. december 29.

Kedves Iszaak Davidovics!

Országos ünnepnapon, Szovjet Ukrajna fennáll ásának 40. évfordulóján érkeztem Odesszába. Ma reggel mindjárt kimentem az utcára. Nyilván magad is megérted, hogy egy ilyen napon az ember nem ülhet otthon. A borongós, ködös ido ellenére egész Odessza az utcákon tolongott.

Körös-körül mindenütt arcképek – Marx, Engels, Lenin, Sztálin, valamint A. I. Beljajev, L. I. Brezsnyev, N. A. Bulganyin, K. J. Vorosilov, N. G. Ignatov, A. I. Kirilenko, F. R. Kozlov, O. V. Kuusinen, A. I. Mikojan, N. A. Muhitdinov, M. A. Szuszlov, E. A. Furceva, N. Sz. Hruscsov, N. M. Svernyik, A. A. Arisztov, P. A. Poszpelov, J. A. Kaliberzin, A. P. Kiricsenko, A. N. Koszigin, K. T. Mazurov, V. P. Mzsavanadze, M. G. Pervuhin, N. T. Kolcsenko elvtársak portréi.
Zászlók, jelszavak, transzparensek. Körös-körül vidám, örömtol ragyogó orosz, ukrán, zsidó arcok. Itt is, ott is kiáltások hangzanak fel Marx, Engels, Lenin és Sztálin fennen lobogó zászlójának a tisztelet ére, nemkülönben A. I. Beljajev, L. I. Brezsnyev, N. A. Bulganyin, K. E. Vorosilov, N. G. Ignatov, A. I. Kiricsenko, F. R. Kozlov, O. V. Kuusinen, A. I. Mikojan, N. A. Muhitdinov, M. A. Szuszlov, E. A. Furceva, N. Sz. Hruscsov, N. M. Svernyik, A. A. Arisztov, P. A. Poszpelov, J. E. Kaliberzin, A. P. Kirilenko, A. N. Koszigin, K. T. Mazurov, V. P. Mzsavanadze, M. G. Pervuhin, N. T. Kalcsenko és D. Sz. Korotcsenko elvtársak tiszteletére. Mindenütt orosz, ukrán beszéd hallik. Néha külhoni beszéd – itt vannak a haladó emberiség azon képviseloi is, akik köszönteni jöttek az odesszaiakat a nagy ünnepen.
Sétáltam egy jót, majd – nem tudván magamban tartani féktelen jókedvemet -, visszatértem a szállodába, hogy amennyire tudom, leírjam neked az odesszai össznépi ünnepet.
Ne ítélj meg túl szigorúan.
Szeretettel csókollak.

D. Sosztakovics

Moszkva, 1958. március 20.

Kedves Iszaak Davidovics!

Cikkedet megkaptam. Az elhunyt iránti mélységes szeretettel van megírva. Ahogy olvastam, szinte magam elott láttam Rabinovicsot, mintha csak élne. Arra gondoltam, hogy o már nincs az élok sorában, én meg még mindig élek, bár már 51 éves vagyok.

D. Sosztakovics

Moszkva, 1958. december 19.

Kedves Iszaak Davidovics!

Rendszeresen látogatom operettem próbáit. Majd elsüllyedek szégyenemben. Ha azt tervezed, hogy eljössz a bemutatóra, javaslom, tégy le szánd ékodról. Nem érdemes idot vesztegetni arra, hogy elgyönyörködj gyalázatomban. Unalmas, tehetségtelen, ostoba az egész. Ez minden, amit titokban megsúghatok neked.
Forró kézszorítással,

D. Sosztakovics

Moszkva, 1961. november 18.

Kedves Iszaak Davidovics!

Köszönöm leveledet és irántam való változatlan jóságodat. Nagy támasz ez nekem túlontúl hoszsz úra nyúlt életemnek ebben a nehéz szakaszában. Nálam semmi különösebb újság nincs. Befejeztem a Kilencedik vonósnégyest, de nagyon nem voltam vele megelégedve. Ezért az egészséges önkritika rohamában elégettem az egészet. “Alkotói pályám” során most másodszor ragadtattam magam ilyesmire. Eloször 1926-ban produkáltam hasonlót, amikor összes kéziratomat tuzbe dobtam.

D. Sosztakovics

Moszkva, 1963. január 6.

Kedves Iszaak Davidovics!

Itt küldöm a Babij Jar új változatát. Zárójelben azok a sorok, amelyeket a költo a lelkesíto kritikára1 válaszul írt.
Ölellek.
D. Sosztakovics

Jegyzet
1. 1962 decemberében, röviddel a Tizenharmadik szimfónia (Babij Jar) december 18-ra kituzött premierje elott N. Sz. Hruscsov az alkotó értelmiség konferenciáján, amelyen Dmitrij Dmitrijevics és a szövegíró J. A Jevtusenko is részt vett, elégedetlenségének adott hangot, amiért a zeneszerzo Sosztakovics “valami Babij Jar címu szimfóniát” komponált, s ezzel teljesen fölöslegesen felvetette a “zsidó kérdést”, holott a fasiszták nem csak zsidókat gyilkoltak.
Hruscsov korlátlan hatalommal rendelkezett, s így bármely kritikai megjegyzése törvényerore emelkedett. Íly módon a szimfónia, amelyet egész Moszkva várt, a betiltás küszöbére került. A december 18-i délelotti fopróbát megszakították, de a bemutatót nem mondták le. Dmitrij Dmitrijevics iszonyúan zaklatott volt. Fájdalmas volt elkínzott arcára, meg-megránduló ajkára, mély szenvedést kifejezo szemébe néznem. Déltájban jött a telefon magas párthelyekrol, amely a fopróba folytatását, s vele együtt az eloadást is, engedélyezte. Fogcsikorgatva, attól félvén, hogy a Tizenharmadik betiltásának negatív visszhangja lenne Nyugaton. (A bemutatóra meg voltak híva a diplomáciai testület tagjai és a külföldi sajtó képviseloi is.)
Este, mielott elindultunk volna a koncertre, Dmitrij Dmitrijevics bal kezével megszorította az én bal kezemet – a babona szerint ez szerencsét hoz -, és így szólt: “Ha a szimfónia elhangzása után a közönség pfújolni kezd és leköpköd, ne próbálj védeni: én már mindent elviselek”. Noha tudtam, hogy semmi ilyesmi nem fog történni, mégis, a délelotti izgalom hatása alatt is nyugtalanok voltunk. Hogy mi volt a bemutat ón, azt nehéz szavakkal kifejezni.
A magasztos liturgiára emlékezteto zene elhangzása után a közönség felállt, és tomboló, végtelennek tetszo ovációba kezdett. A moszkvai sajtó egy szóval sem reagált a koncertre. Azt az utasítást kapta, hogy mélyen hallgasson a lázadó szimfóniáról. A szimfóniát december 20-án ismét eloadták, ugyanolyan fergeteges sikerrel. A közönség mindkét eloadáson óriási lelkesedéssel fogadta a színpadon Sosztakoviccsal együtt megjeleno Jevtusenkót.
Jevtusenko azonban, aki jól megjegyezte magának Hruscsov szigorú kioktatását, anélkül, hogy vette volna magának a fáradságot, hogy megbeszélje Sosztakoviccsal, negyven új sort iktatott be a Babij Jar szövegébe, amelyben így a kivégzett zsidók mellett már oroszok és ukránok is szerepeltek. A költo olybá vette, hogy a szöveg átalakításával eleget tett Hruscsov “útmutatásának”.

Zsukovka, 1963. január 28.

Kedves Iszaak Davidovics!

Február 10-re és 11-re tuzték ki a Tizenharmadik szimfónia soron következo eloadásait. Két javítást eszközöltem.

Az alábbi helyébe:

Úgy érzem, most én is zsidó vagyok,
Az osi Egyiptomnak földjét járom,
Majd keresztre feszítve pusztulok,
Mindmáig testemen a szögnyomok.

ez kerül:

Úgy állok itt, miként az osforrásnál,
Azt súgja nekem, hogy a sorsunk egy:
Oroszok nyugszanak itt és ukránok
A zsidókéval közös nyughelyen.

A második javítás:
Az alábbi helyébe:

Olyan vagyok, mint néma jajkiáltás
Ezer és ezer elföldelt felett.
Én vagyok minden itt megölt kisgyermek,
Én vagyok minden itt megölt öreg.

ez kerül:

Hostettedre gondolok, Oroszország.
Fasizmusnak testeddel álltad útját,
Te, akinek osztom a létét, sorsát,
Te, akinél nincsen számomra drágább.

Azene maradt az eredeti. Csak a szöveg változott. Ahogy valaha I. Miklós cár mondta: “A zenének nincs jelentosége. A szüzsé a fontos”.

A te D. Sosztakovicsod

Moszkva, 1967. február 3.

Kedves Iszaak Davidovics!

Sokat töprengek mostanában az életrol, a halálról és a karrierrol. Igy, amikor felidézem több híres (nem azt mondom, hogy nagy) ember életét, arra a következtetésre jutok, hogy nem mindegyik ük halt meg idejében. Példának okáért: Muszorgszkij túl korán halt meg. Ugyanez mondható el Puskinról, Lermontovról és néhány másról is. P. Csajkovszkijnak ezzel szemben elobb kellett volna meghalnia. Kissé túlélte idejét, ezért a halála, pontosabban életének utolsó napjai szörnyuek voltak.

Ugyanez vonatkozik Gogolra, Rossinira és talán Beethovenre is. Ok, ahogyan sok más – akár híres (nagy), akár nem híres – ember, túllépték az életnek azt a határát, amely (mármint az élet) már nem hozhat örömöt, hanem csak kiábrándul ást és szörnyuségeket.

Amikor ezeket a sorokat olvasod, nyilván azt gondolod: ugyan miért ír ez ilyeneket? Hát csak azért, mert én is – és ehhez nem fér kétség – túléltem idomet. Nagyon sok mindenbol kiábrándultam, és nagyon sok szörnyuség van elottem.

Kiábrándultam önmagamból. Pontosabban megbizonyosodtam arról, hogy nagyon is szürke, középszeru komponista vagyok. Ha hatvanéves korom magasából visszanézek a “megtett útra”, azt mondhatom, hogy mindössze két alkalommal csaptak nekem reklámot (a Kisvárosi Lady Macbeth és a Tizenharmadik szimfónia). Igen nagyhat ású reklámot. Amikor azonban minden lenyugszik és a helyére kerül, kiderül, hogy a Lady Macbeth is, a Tizenharmadik is csak vacak “fuk”, ahogyan azt Az orrban mondják1.

Talán sikerül majd hosszabban is elcsevegnem veled a témáról. Az imént megpendített gondolat szörnyu, s mivel még körülbelül tíz évem maradt az életbol, e szörnyu gondolatot ennyi ideig kell magammal cipelnem? Nem! Nem szeretnék a helyemben lenni.

Azeneszerzés, ez a betegséghez hasonló szenved ély, mindazonáltal egyre üldöz. Ma befejeztem 7 románcot A. Blok szövegére. Azt szeretném, hogy G. Visnyevszkaja, D. Ojsztrah, M. Rosztropovics és én adjuk elo: a zongora-szólamot saját, igen szerény lehetoségeimet figyelembe véve írtam meg.
Egyelore ez minden.

A te D. Sosztakovicsod

Jegyzet
1. A “fuk” Gogol Szobakevicsétol való, annyit tesz, mint “vacak”, “semmiség”. A kifejezés a “Holt lelkek”-bol vándorolt át “Az orr” címu operába.

Zsukovka, 1968. szeptember 24.

Holnap leszek 62 éves. Az ilyen korú emberek, ha azt kérdik tolük: “Ha újra születne, ugyanúgy élné-e le ezt a 62 évet?”, magukat megjátszva azt szokták felelni: “Igen, persze, voltak ugyan kudarcaim, ért bánat is, de azért ugyanígy”. Én viszont, ha nekem tennék fel a kérdést, azt felelném: “Nem! Ezerszer is nem!”

A te D. Sosztakovicsod

Moszkva, 1971. szeptember 9.

Tökéletesen egyetértek Sztravinszkij Dialógusait illeto értékeléseddel.1
Egyes megállapításaira az szolgálhat mentségül, hogy megfontolatlanul fecsegett, s úgy írt alá valamit, hogy nem is igen olvasta el, csak hogy békén hagyják. Ilyesmi nem csak Sztravinszkijjal esett meg.
A komponista Sztravinszkijt imádom. A filozófus Sztravinszkijt megvetem.2

D. S.

Jegyzetek
1. Igor Sztravinszkij Dialógusai 1971-ben jelentek meg oroszul.
2. Sosztakovics ifjúkora óta nagy tiszteloje volt Sztravinszkij számos muvének, amelyek megérintett ék képzeletét. Errol sokszor beszélt. A “Petruska”, a “Tavaszi áldozat” szerzoje iránti rokonszenvét utóbb mintegy materializálta az a Sztravinszkij-fénykép, amely ott állt beüvegezve moszkvai lakásának íróasztal án. Amikor az asztalánál ült, állandóan a nagy Mester csúnya, szögletes, mogorva, okos arca nézett vissza rá. Dmitrij Dmitrijevicset azonban nagyon bántotta Sztravinszkij hihetetlen egocentrizmusa, jeges részvétlensége a védtelen zeneszerzok, költok, írók sorsa iránt, akiket a sztálini terror éveiben üldöztek, erkölcsileg lehetetlenné tettek, sárba tapostak.

Zsukovka, 1972. április 3.

Kedves Iszaak Davidovics!

Lenne hozzád egy nagy kérésem. Szeretnék erot venni magamon és felutazni Leningrádba Tizenötödik szimfóniám bemutatójára.
Szeretném, ha tapintatosan megtudakolnád, tényleg bemutatják-e, és ha igen, mikor. Nekem kényelmetlen lenne érdeklodni. Lehet, hogy E. A. Mravinszkij úgy érzi, nincs a muvemmel adekvát szellemi helyzetben, s ugyanolyan gyalázatosan fog viselkedni, mint a Tizenharmadik szimfónia és a Második gordonka-verseny esetében.1
Nagyon szépen kérlek, tudj meg a dologról mindent. Akkor úgy 5 nappal a premier elott odautaznék, eljárnék a próbákra, a premier után pedig kb. 7-8 napra Repinóba mennék.
Várom híreidet.

A te D. Sosztakovicsod

Jegyzet
1. Biztos vagyok benne, hogy Sosztakovics nem emlegette volna fel a Tizenharmadik szimfóniával és a Második gordonkaversennyel kapcsolatos kínos, szomorú történetet, ha erre nem ad okot Mravinszkij talányos viselkedése a Tizenötödik szimfónia bemutatója elott.
Mravinszkij imádta Sosztakovicsot, mint zeneszerzot, s szerette, mint embert. Végtelenül boldog volt, amikor a szerzo neki ajánlotta Nyolcadik szimfóniáját, hiszen ebben a gesztusban rendkívüli karmesteri tehetségének elismerését látta, s ezt mindig hálásan emlegette is. Három évvel, három hónappal és három héttel volt idosebb Sosztakovicsnál. Nem nagy korkülönbség, de Mravinszkij mindig szerette mintegy szellemi pártfogásába venni fiatalabb társát, tapintatosan kapcsolatukba lopva az iránta érzett rokonszenvét is. Mindazonáltal nem volt köztük semmi tolakodó bizalmaskodás (több visszaemlékezo állításával szemben egész életükben magázódtak). Sokszor adódott úgy, hogy Mravinszkijjal együtt kisértük ki Dmitrij Dmitrijevicset a pályaudvarra. Miután elbúcsúztunk tole, rendszerint ott maradtunk a peronon, vártuk, míg elindul a vonat, s addig a csukott vagonablakon át figyeltük a folyosón álldogáló Sosztakovicsot. Egy alkalommal komornak, felborzolt kedélyunek látszott, egy engedetlen hajtincse a homlokára tapadt, s akkor Jevgenyij Alekszandrovics így szólt meghatott-gyengéden, enyhén raccsolva: “Jaj, te kedves kis madavam!”
Az 1948. évi párthatározat nyomán Sosztakovics ellen indított hajsza idején Mravinszkij bátran viselkedett, nyilvánosan is kiállt védelmében. Az egyik koncerten, amelyen (a szerzo távollétében) az Ötödik szimfóniát vezényelte, a fergeteges ováció közepette magasan a feje fölé emelte a partitúrát. A karmesternek errol a “megengedhetetlen és demonstratív” gesztusát nyomban jelentették Moszkvának, s Mravinszkijt súlyosan elmarasztalta a központi sajtó.
Amikor 1953 végén a Tizedik szimfónia fölött gyülekeztek mind sötétebb fellegek, olyannyira, hogy kérdésessé vált leningrádi bemutatása, Mravinszkij, megtanácskozván velem a dolgot, Moszkvába utazott, hogy visszaverje a “formalizmus elleni harc” ügybuzgó katonáinak támadásait. A szimfóniát aztán Jevgenyij Alekszandrovics 1953 decemberében bemutatta, méghozzá diadalmas sikerrel.
Mravinszkij tehát abszolút tisztességesen viselkedett Sosztakoviccsal. Voltak azonban nehezen megmagyarázható, válságos mozzanatok is a viselkedésében. Például akkor, amikor valamilyen hóbort (nem találok rá jobb szót) elhatalmasodván rajta nem vállalta a Tizenharmadik szimfónia, valamint a Második gordonkaverseny eloadását. (Ami egyébként Msztyiszlav Rosztropovicsot a Leningrádi Filharmóniával való szakításra késztette.) Mravinszkijnak ez a váratlan lépése sehogy sem egyeztetheto össze azzal, hogy mindkét muvet igen nagyra értékelte. Dmitrij Dmitrijevicset persze nagyon bántotta a dolog, de nem engedte szabadjára érzelmeit, a végsokig korrekt maradt, sehol sem ítélte el vagy hibáztatta Mravinszkijt; kapcsolatuk nem szakadtak meg, sot, nem is változott lényegesebben. Jevgenyij Alekszandrovics továbbra is sikerrel vezényelte Sosztakovics szimfóniáit, lelkesedéssel fogadta a Tizennegyediket és gondosan készült a Tizenötödik bemutatására.
Aztán rövidesen elrendezodött minden. Április 24-én Sosztakovics felhívott Repinóból. Kért, hogy látogassam meg. A Tizenötödik szimfónia bemutatóját május 5-re kituzték.

FORDÍTOTTA PÁLL ERNA

Kategória: Archívum  |  Rovat: DOKUMENTUM  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.