Sziszüphosz téli utazása

Kertész Imre nagy író: talán még akkor is megkapta volna a Nobel-díjat, ha nem olyan kis nyelven ír, mint a miénk, hanem mondjuk angolul.

Az olvasótól is a magáéhoz hasonló halálmegvető bátorságot követelő műveiben – a gonosz természetességét és a jó természetellenességét, kivételességét állítva,1 az ember létbevetettségét, száműzöttségét, világidegenségét kínos pontossággal leírva, szüntelenül az élet és főként a halál, a (tömeg)gyilkosság alapkérdéseivel szemtől szemben – a túlélhetetlent túlélt író a ki- és végigmondhatatlan kimondására tesz újra és újra kísérletet. Ahogy egy 1991-es naplójegyzetében írja: „A csöndes elégedettség, hogy teljesen idegen vagyok hazámban, idegen a világban. Feladatomat egy másik világ küldötteként teljesítem – miközben e másik világról sem tudok semmi pontosat: legföljebb annyit, hogy nem létezik.” (Gályanapló: 338) Idegensége persze nem irodalmilag értendő. Ellenkezőleg, Kertész nagyon is beleillik az európai és a magyar irodalomnak abba a hagyományába, amellyel egyébként – ezzel is terhelve-gazdagítva olvasóját – állandó párbeszédet folytat, s amelybe nagyon sokak mellett az első lágerregény, a Feljegyzések a holtak házábólszerzője, Dosztojevszkij is tartozik, vagy Csehov, aki könyvet írt Szahalinról, a „kényszermunkaszigetről” , vagy Kafka és Camus, vagy Kertész sors- és kortársai: Celan, Jean Améry, Tadeusz Borowski, Szolzsenyicin, Varlam Salamov, a lengyel Gustaw Herling-Grudziñski, vagy méltó párja az ostorozásban, Thomas Bernhard, illetve Márai (Föld, föld!…) Ottlik (Iskola a határon), Nádas Péter (Egy családregény vége, illetve Helyszínelés), vagy a Szent Pál-i botrányt felidéző Pilinszky, s akkor még nem említettük a filozófusokat, Pascaltól Nietzschéig. Az ebből a tematikus-gondolati körből nagy műgonddal kikevert komor színt ellenpontozza a (Kierkegaard-ig és Thomas Mannig visszanyúló) irónia, sőt, akasztófa-, jelen esetben gázkamrahumor, amely azonnal felismerhetően és összetéveszthetetlenül egyedivé teszi Kertész stílusát, s amely miatt az olvasó szinte lubickolhat kíméletlenségében. (Néhány példa, találomra: „A margarint, jobb eszköz híján, az ujammal kentem föl, csak amúgy Robinsonosan, hogy így mondjam.”Sorstalanság: 87; „’nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.’ (…) Eszerint mindvégig kizárólag Auschwitzról kellett volna tanulnom. Mindent elmagyaráztak volna nyíltan, becsületesen, értelmesen. Csakhogy az iskolában erről, négy esztendő alatt, még csak egyetlen szót se hallottam.” Sorstalanság: 93; „Börtönökben, táborokban, egyéb ilyenféle helyeken mindig akad egy-egy tiszt vagy altiszt, aki visszaadja az életbe vetett hitedet. Az ilyen tisztben megbízunk, ha ő hallgat ki, nem hazudunk, jelenlétére vígaszként sóvárgunk, és ha agyonlő is, tudjuk, hogy nem kedvtelésből teszi, hanem azért, mert mást nem tehet.” Jegyzőkönyv: 305–6; „1945 kora tavaszán pokrócba burkolózva üldögélek a buchenwaldi kórházbarakk elé kirakott hordozható illemhelyen, akárcsak Vendôme herceg, midőn Párma püspökét fogadta.” A látható és láthatatlan Weimar: 139; „Tegnap kínos kaland az autóbuszon, egy húsz-huszonkét év körüli sportos alkatú fiatalember büntetlen durváskodása. Tanulság: nemcsak Isten halt meg, de kalauz sincs.” Gályanapló: 333)

Ez a filozófiai-filozofáló esszét és „tiszta” szépirodalmat sokszor egybecsúsztató, hallatlan felszólító erejű próza, amelyben „kérdés kérdéshez vezet, a kérdések körbejárnak, és a kör bejárhatatlan” (Gályanapló: 48), s amely ennélfogva nem más, mint „a gondolatnyi csend (amíg a kivégzőosztag újratölt)”, mintha Kafkát, A per utolsó mondatát folytatná, amelyben a regény főhőse, az épp meggyilkolt Josef K., szívében a kétszer megforgatott késsel azt mondja: „Akár egy kutya! – (…), s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.” Kertész művei szinte vallásos emelkedettséggel, egyre erősödő sóvárgással valami – minden misztikától mentes, racionálisan megközelíthető! – transzcendens után mintha erről a világmindenséget kitöltő szégyenről szólnának. Amelyet azonban nem az embernek kell éreznie – hiszen őt meggyilkolták – , hanem „valakinek, mindegy kinek, bárkinek”, akit épp azért kell odaképzelnünk a halott zsidó-keresztény Isten által elhagyott üres égboltra, „hogy legyen, aki majd szégyenkezik miattunk és (esetleg) érettünk, ha már megteremtett” (Kaddis a meg nem született gyermekért: 39, 93). Ennek az Auschwitz utáni új, szégyenkező Istennek az ember a maga életével csupán mintegy anyagot szolgáltat – de ezt is csak akkor, ha napról napra elvégzi soha be nem végezhető „vallási feladatát” (Kaddis…: 39), ami nem más, mint a világ megértése, élete tudatos életté csiszolása, „visszatalálás önmagához, személlyé, individuummá válás” (Hamburgi esszé: 56), nem más, mint annak kitartó munkával megszerzett, ám mindig hiányos tudása és szüntelen emlékezetben tartása, hogy mi történt az emberrel Auschwitzban. Mert – noha „a hivatásos humanisták szeretnék azt hinni, hogy Auschwitz csak azokkal történt meg, akikkel akkor és ott történetesen megtörtént, s hogy másokkal viszont, akikkel akkor és ott történetesen nem történt meg, a többséggel, az emberrel – az Emberrel! – általában semmi sem történt” (A kudarc: 42) –, valójában Auschwitz mindannyiunkkal, az egész európai kultúrával történt, s Kertész ezért teszi meg az azóta kialakult európai kultúra szimbólumává.

Hogy mi az, ami ott valójában megesett velünk, arra Kertész egyszavas válasza: sorstalanítás, s annak eredménye, a sorstalanság. A semmilyen szótárban nem található kertészi neologizmus először is annyit jelent, hogy „az egyént intézményesen megfosztották döntési szabadságától”. (Az Auschwitzban rejlő kegyelem: 172) Ezt, vagyis a viszonylagos szabadsággal rendelkező személy jogfosztott rabbá süllyesztését minden totalitárius rendszer megtette és megteszi. Auschwitz, a holocaust (hogy ezt a giccsesen félrevezető amerikai kifejezést használjam) egyedisége nem ebben rejlik. Természetesen nem az áldozatok számában, sőt, abban sem, hogy a nácik az összes zsidót, a teljes zsidóságot ki akarták irtani – hiszen más diktátor is szeretett volna egész embercsoportokat, népeket eltörölni a föld színéről (Sztálin például a krími tatárokat). Hanem a sorstalanítás második jelentésében és menetében, amelynek során a rabból „ a gyilkosság gépházai” (Kaddis…: 57) nem-embert gyártanak, csak élettel, sorssal nem rendelkező állatot (Josef K. nem véletlenül végzi „akár egy kutya!”), majd személytelen dolgot, számmal ellátott tárgyat. A Sorstalanság kamasz hősének lefokozó beavatása mindjárt Buchenwaldba érkezése első pillanatában megkezdődik, mikor érzékeli a „hallgatag, minden részletében tökéletesen egybeilleszkedő szakértelemmel” működő német őrök és a közötte lévő különbséget: „S hiába, hogy jól látttam például az arcukat, a szemük vagy hajuk színét, egy s más személyes vonásukat, sőt hibájukat, bőrük egy-egy pörsenését, mégse egészen tudtam valahogy megkapaszkodni mindebben, mégis, már- már valahogy kétkednem kellett: csakugyan, mindennek ellenére is alapjaiban hozzánk hasonlók haladnak-e itt az oldalunkon, végeredményben körülbelül mégiscsak ugyanabból az emberi anyagból valók, lényegében véve? De eszembe ötlött, téves lehet a szemléletmódom, hisz én nem vagyok ugyanaz, természetesen.” (Sorstalanság: 100) S a végeredmény: ”itt volt a testem, pontosan tudtam róla mindent, pusztán csak én magam nem voltam már valahogy benne. Minden nehézség nélkül észleltem, hogy ez a holmi, oldalán, fölötte más hasonló holmikkal, itt fekszik.” (Sorstalanság: 149) A soá egyediségét a sorstalanítás tömegtársadalmakhoz igazított ipari méretű üzemszerűsége, s ebből fakadó bármikori megismételhetősége és megismétlődhetősége adja ki, s legfőképpen az a tény, hogy az auschwitzi gázóraleolvasótól kezdve a rabszállító marhavagonoknak szabad pályát biztosító forgalmistáig, a gázkamrák zuhanyrózsáit gyártó munkástól a csíkos rabruhák beszállítójáig meg –Nádas Péter kifejezésével (Egy példaszerű eset: 23) – „a szelíd, kedves, széparcú, édes íróasztaltettesekig” tíz- és százezrek, milliók vettek részt benne – végül is az egész emberiség–, anélkül, hogy felelősséget, bűntudatot kellett volna és kellene érezniük a történtekért, hisz ők csak munka- meg egyéb moráltól eltelten mindennapi kenyérkereső munkájukat végezték, szokásos életüket élték. Ahogy Kertész írja, „talán itt lappang valahol a démon: nem abban, hogy az ember gyilkol, hanem hogy nélkülözhetetlen erényeit a gyilkosság világrendjére is kiterjeszti.” (A kudarc: 53).

Avval, hogy Kertész remek műfogással regénye főhősének egy tapasztalatlanul naiv 15 éves fiút tesz meg, akinek még ki kell járnia az élet (esetében sajnálatos módon: a halál) iskoláját, a sorstalanítás említett két lépcsője egy nevelődési regény, egy Bildungsroman, helyesebben egy anti- nevelődési regény műfaji sémáját ölti, amelyben a tanuló azt tanulja meg, hogy a gyilkolás, a koncentrációs tábor, és az ezt követő „mindenkit gyűlölök” (Sorstalanság: 198) a természetes, s az életben maradás a rendhagyóan természetellenes, s amelynek egész ironikus feszültségét az író-elbeszélő (és az olvasó!) későbbi, illetve Köves Gyuri felidézett-rekonstruált akkori tudása közötti különbség, s e kettő közötti raffinált ide- odaugrálás adja ki. (A „természetes-természetellenes” feje tetejére állításában Kertész megintcsak nem elődök nélküli. Töredékben maradt regényében, az Amerikában Kafka ugyancsak egy 15 éves bevándorló, egy „elkallódott fiú” naiv szemével láttatja a vadkapitalista Amerikát, amelynek szimbóluma, a New York-i Szabadság-szobor Kafka tudatos tévedése szerint nem fáklyát, hanem kardot tart a kezében (5). Kafkát követően aztán Camus aknázza ki a legteljesebben a fejtetőre állításból adódó abszurditást. Íme egy mondat A pestisből: „mily találó a polgármesternek, városunk egyik nagyiparosának kedvenc kijelentése, mely szerint elvégre (…) eddig még soha senkit sem láttunk éhen halni.” (279) Vagy egy másik, a Sorstalanság stiláris – de csak stiláris! – előképének tekinthető L’étrangerből: 2 „Akkor újra elmondatták velem minden személyi adatomat, s jóllehet bosszantott a dolog, beláttam, hogy ez mégiscsak természetes, mert hisz súlyos dolog lenne, ha valakit esetleg más helyett ítélnének el.” (209)

Az anti-Bildungsroman mellett ott van azonban a Sorstalanságban az anti-anti-, vagyis az igazi felnőtté érés, a sorstalanságból a sorsba való visszaút leírása is. Az első lépés a holmi emberré válása, személyazonosságának a visszanyerése. Mikor az ápoló arról kérdi a fiút a megmenekülését jelentő buchenwaldi kórházban, kicsoda ő, sokáig csak a számát mondja: „eltarthat egy ideig, míg megérted, hogy a név, a ‘Name’ is érdekli, s megint újabb ideig (…), amíg az emlékeid közt kotorászva rá is bukkansz.” (Sorstalanság: 161) Mi az, amibe Köves Gyuri visszaérkezett? A sorsnak két jelentése van. Jelenti egyrészt az emberre kívülről ráerőltetett, tőle függetlenül – Isten, a társadalmi-történelmi körülmények, a „nemzeti alkat”, az életkor stb. által – eleve megszabott létet, a végzetet. S jelenti másfelől azt az életet, amelyet a személy – viszonylagos szabadsággal ugyan, de –maga alakít ki magának, amelyet maga ural. A gyereknek mindig csak az első értelemben van sorsa – s ezt nevezhetjük sorstalanságnak is.3 Hogy a fiú saját sorsra tegyen szert, abban meggátolták a sajnálatos események. Felnőtté válására, a sors egyik jelentéséből, a végzetből a másikba, a szabadságba való átlépésre már kiszabadulása után, otthon kerül sor, hogy úgy mondjam, az olvasó szeme láttára, amikor életben maradt szomszédainak összegzi tapasztalatait: „ha sors van, akkor nem lehetséges a szabadság; ha viszont –folytattam magam is egyre meglepettebben, egyre jobban belémelegedve –, ha viszont szabadság van, akkor nincs sors, azazhogy – álltam meg, de csak lélegzetvételnyi szünetre –, azazhogy akkor mi magunk vagyunk a sors – jöttem rá egyszerre, de oly világossággal e pillanatban, mint ez ideig még soha.” (Sorstalanság: 208) Köves Gyuri csak akkor ébred saját sorsára, amikor találkozik azokkal, akik ugyanolyan gyermekien sorstalanok maradtak Auschwitz után is, mint ő volt egykoron, akik visszariadnak „a nullpont felismerésétől” (Előszó: 9), akik számára minden – a nácik, a nyilasok, a deportálás, a gázkamra – végzetszerűen csak úgy „jött”, s még mindig nem veszik észre, amire ő most visszamenőleges érvénnyel ráeszmél, hogy ugyanis „mindenki lépett, amíg csak léphetett: én is megtettem a magam lépéseit, és nem csupán a birkenaui sorban, hanem már itthon. (…) Most már meg tudnám mondani, mit jelent az, hogy ‘zsidó’: semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések. Semmi sem igaz, nincs más vér és nincs egyéb…” (Sorstalanság: 206–7)4 Köves Gyuri ezen a ponton, a regény befejezéseként nő fel az író-elbeszélő Kertész Imrévé, akinek további feladata éppen az lesz, hogy mintegy összeillessze kettőjük életét, a sorstalanságban és a tudás szabadságában eltöltött életet: Kertész több mint tíz évvel kiszabadulása után egyszercsak regényírásba fog. „Talán azért, hogy bosszút álljak a világon. (…) alannyá változtatni örökös tárgyiságomat, névadónak lenni megnevezett helyett. Regényem nem más, mint válasz a világra. Kinek is címezhettem volna ezt a választ, ha – miként tudjuk – az isten meghalt? A semminek, ismeretlen embertársaimnak, a világnak. Nem imádság lett belőle, hanem regény.5 (…) A válaszadás szükséglete valami rejtelmes úton-módon szabadsággá sűrűsödött össze bennem.” (A kudarc: 94–5) S a megszerzett szabadság teszi aztán lehetővé a mesterségesen kettészakított élet saját sorsként való egymáshoz illesztését, s ennek elfogadása jegyében azt, hogy egyszer majd most már „a koncentrációs táborok boldogságáról” (Sorstalanság: 210) is szó eshessék – hiszen minden életnek megvan a maga boldogsága, hiszen „az egyén élete nem lehet hiábavaló, ellenkezőleg, minden élet önmagában is feladat, s egyúttal be is tölti rászabott feladatát”. (Az Auschwitzban rejlő kegyelem: 178)

Az egyik totalitárius diktatúrát az 1945–48-as rövid közjáték után szinte zökkenőmentesen folytatta a másik; ezt „a szabadsága érdekében magát bebörtönző” (Kaddis…: 77) Kertész a magyar irodalom egyik legformabontóbb, A kastély és A pestis stílushangulatát ötvöző regényében, A kudarcban regisztrálta, mint ahogy regisztrálta az ország magárahagyatottságát az 56-os forradalomban (Az angol lobogó), s az ezt követő belső emigráció éveit is (Kaddis a meg nem született gyermekért), hogy azután „az 1989-es fordulat első eufóriája múltán végleg felismerje megmásíthatatlan idegenségét”, negatív tapasztalaton alapuló „világkisebbségi helyzetét” (Haza, otthon, ország: 10, 26).

Mert sokunk megdöbbenésére az ország függetlenségének a visszanyerése nem járt együtt a törvény előtt (és bármi nyilvános beszédben) megkülönbözhetetlenül egyenlő szabad egyének, a szabadság eszméjének a győzelmével. Ellenkezőleg, újra felbukkantak – a jobboldali kormányok nyolc évnyi uralma idején gyakran majdhogynem az államraison rangjára emelkedve – a kollektív identitás személyiséggyilkos „elméletei”, melyek lényege – ahogy a Sorstalanságot annak idején a szélesebb közönség számára felfedező Spiró György írta (Zsidógyártás: 21) – az, hogy az egyént valamely kollektívum részének tüntetik fel, e kollektívumnak valamely elvont bűnt tulajdonítanak, majd a csoport lehetőleg minél több tagját büntetik. „Kényelmes volt ezt az elvont, kollektív bűnt az antijudaizmusból átvenni, át is vették.” Kertész, aki még 1989 szeptemberében azt jegyzi fel:„Magyarország árnyéka mindig, mindenütt rám vetül; olykor – mert ez a lélektani törvény – dacosan belé burkolózom, akár egy önként magamra húzott darócba” (Budapest, Bécs, Budapest: 166), most szintén kénytelen felkapni a fejét: „sokáig (…) úgyszólván metafizikailag írtam le valódi helyzetemet, olyasféleképp, hogy idegen világban, stb. Hogyne, hogyne: de a ‘világot’ (amely körülvesz) Magyarországnak hívják, ‘idegenségem’ valódi neve zsidó.” (Valaki más: 94) Álláspontját mindjárt a kezdet kezdetén, 1990 őszén, a Csoóri Sándor gyalázatosan bűnös – mert az antiszemitizmust tekintélyével széles körben szalonképessé legitimál󠖠cikkére adott válaszában végérvényes egyértelműséggel megfogalmazza: „Nem tűröm, hogy kirekesszenek individualitásomból: nem tűröm, hogy a totalitárizmus börtönévtizedei után akár zsidók, akár nem- zsidók ‘zsidóságként’ határozzanak meg. ‘Zsidóság’: ilyesmi természetesen – eltekintve a statisztikai címszótártól – nem létezik. Ha netalán mégis, én nem tudok róla. Sosem tagadva meg származásomat – ezt az égi véletlent –, sosem fogom eltűrni, hogy származásom anyakönyvi adatainak nevében megcsonkítsanak. (…) Én nem menekültem és nem is menekülök semmiféle faji-, nemzeti- vagy csoportidentitásokba; én egyetlen fajtól, nemzettől vagy csoporttól sem kérek felhatalmazást arra, hogy a szószólója legyek, hogy a nevében kirekesszek, ítélkezzem, kiutasítsak. Én mindig is azt tartottam hivatásomnak – egyszersmind írói hitvallásomnak is –, hogy individualitásom törékenységét és sebezhetőségét tárjam a világ: a világ valamennyi kivégzőosztaga – de a világ befogadó szívei elé is.” (Nem tűröm, hogy kirekesszenek: 4) Noha ez világos beszéd, amit Kertész még avval is nyomatékosít, hogy a Kaddisból vett idézethez („Az antiszemitizmus nem meggyőződés, hanem alkati és jellembeli kérdés” – 104) hozzátesz egy állítólag ugyancsak onnan származó, ám valójában ott nem szereplő, frissen írt mondatot („Az antiszemita Auschwitz előtt látens gyilkos volt, Auschwitz után manifeszt gyilkos.”), mégis, a nyílt levéllel a Magyar Írószövetségből való kilépését jelenti be, s a magyarságból való kirekesztése ellen tiltakozik. Nem egészen három év múlva viszont már keserűen emlékszik az esetre: „Semmi kedvem odáig süllyedni, hogy az úgynevezett antiszemitizmus ellen tiltakozzam (egyszer, az idők kezdetén, gőgből, ostobaságból, elbizakodottságból és reménységből, megtettem.” (Valaki más: 62) S pár évvel később a társadalom állapotára, napi politikai fejleményeire érzékeny író szeme elé a szegedi Tisza-parton már egy gyerekkorából is származható látvány tárul: „egy horogkereszt, mellettte egy betlehemi csillag, odébb pedig egy felirat: ’Vesszen Trianon!’ Magyar csendélet, 1998 késő őszén.” (Hommage à Fejtő: 204), hogy aztán 2000–2002- ben, tehát abban a két szörnyű évben, amelyben a rendszerváltás óta Magyarország szabadságfoka a legmélyebbre süllyedt, s amikor egy 2001 tavaszáról származó és (szerencsére be nem vált?) jóslata szerint „ismét férfias korszak következik, brutális konformizmus, talán háború. Fasizmus (vagy amit annak neveznek) mindenképpen.”, kénytelen legyen azt leírni:„Figyelembe véve tíz év fejleményeit, többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett ‘magyarsággal’, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar. Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben.” (A végső kocsma: 3)

Valóban az, s ezért Kertész soha nem is tévedt rá, ő ekkor sem hagyta el a „másik” – semelyik – irányban sem a maga individualitását, nem lett „zsidóbb”; továbbra is csak úgy az, ahogy Thomas Bernhard állítólag homoszexuális volt: „pusztán a megbélyegezettség kedvéért, amely az igazságra ébreszt” (Az eszmélet szintjei: 41), továbbra is érvényben maradt, amit 1982-ben írt: „Szimbólumnak, élethelyzetnek, etikai feladatnak tudom tekinteni a zsidóságot. (…) De a zsidóság, mint nép, mint vallás, mint történelem – ugyan mit kezdjek ezzel?”, vagy amit 1991-ben lejegyzett magáról: „az vagyok, akit zsidóként üldöznek, de nem vagyok zsidó.” (Gályanapló: 149, 353)6 De az úgynevezett magyarságot – mi is az? –sem általában ostorozza, hanem 2001-ben, nagyon is konkrét történelmi helyzetről beszél: „Nincs többé rejtély, csak egyszerű anyagi-szellemi nyomorúság van, történelmi lemaradás, csürhelét, politikai ellehetetlenülés. Mindez nem külső körülmények műve többé, hanem tény, az ország, a társadalom saját, önálló és független tevékenységének az eredménye, (…) amire egyedül az emigrálás lenne a releváns és egyértelmű válasz. – De emigrálni is lapos.” (A végső kocsma: 3, 4)

Kertész azonban megpróbált ha nem is emigrálni, de elszakadni az országtól, mégpedig a legerősebb őt idekötő szál, anyanyelve kétségbeesett elszakításával. Egy 2000-ben, majd egy ezt folytató 2001-ben tartott előadásában fejtette ki azt a gondolatot, hogy mint a holocaust minden igazi írója, ő is „vendégnyelven” – esetében szinte véletlenül: magyarul –írja műveit, hisz a holocaust írója „számára bizony egyik nyelv olyan, mint a másik; mert egyik sem az övé”.7 Ennek következtében ő is valójában ahhoz „a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozik, amely sohasem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható meg ennek az irodalomnak a nyomvonala.” (Az önmeghatározás szabadsága: 16) Az elgondolás, amely mögött legfeljebb valamiféle – Kertésztől merőben szokatlan – misztikus nyelvelőttiség, vagy az (Auschwitz utáni) kultúra nyelvi megfogalmazhatatlanságának ugyancsak homályos, többek között saját műveivel is cáfolt tétele rémlik fel, több okból is veszélyesen félrevezető.8 Elemi irodalomtörténeti tényeket vesz semmibe, hiszen mit kezdjünk ennek az állítólagos „zsidó” irodalomnak nem- zsidó, sőt Auschwitz előtt élt tagjaival, Dosztojevszkijjel, Camus-vel, Borowskival, és a többiekkel? S hogy Kafka ne a német, hanem valami jidliző, valami „cigányirodalom” része lenne? S hogy Celan nem németül írt volna? Nagy versét, a Halálfúgát pusztán egyetlen köznapi szó, a Meister többszörösen beágyazza a német kultúra hagyományába (egyszerre utal Wagner Mesterdalnokokjára, Goethe regényére, a Wilhelm Meisterre, s legfőképp a halál mesterére, „szakemberére”)9, s teszi egyúttal lefordíthatatlanná (a vers szerkezetét és motívumait kölcsönző Kaddisban Kertész „német majsztrom és magiszter”-nek fordítja. – 92)

Nagyobb baj az, hogy visszaviszi Kertészt oda, ahonnan éppen távolodni kívánt: „Minden nyelvnek, minden népnek, minden civilizációnak van egy domináns Énje, amely a világot regisztrálja, uralja és ábrázolja is. Olyan alany ez az állandóan munkálkodó kollektív Én, amellyel egy nagy közösség – nemzet, nép, kultúra – több- kevesebb sikerrel, de általában véve azonosítani tudja magát.” (A száműzött nyelv: 293) Vajon mi vagy ki lenne mondjuk a magyar nyelvnek, a magyar kultúrának ez a domináns Én-je? Nem abban a zsákutcában lukadunk ki e tétellel, amelybe a maga magyarság-tipológiájával Hamvas Béla, a „hígmagyar–mélymagyar” ellentétpárral Németh László, s a tőle részben megrontott Bib󠖠bizony, Bibó! – a „magyar alkattal” jutott? Elkeseredettségében Kertész nem ahhoz a kollektív identitáshoz jutott vissza, paradox módon, amelyet egész eddigi életével és művével tagadott? Szerencsére ez: csupán elmélet. Amellyel szemben ott a gyakorlat, az anyanyelv, amely írót nem enged ki a markából. Kertész Imre magyar író.

Boldog-e Sziszüphosz, most, mikor a sziklából már csak egy kődarab maradt? (A kudarc: 385 ) Boldog-e az Auschwitzot, sztálinizmust, kádárizmust megjárt és megírt Kertész Imre? Nem a magánszemély – bár annak boldogságát néha-néha közvetlenül is hagyja beszűrődni munkáiba10 –, hanem az elbeszélő, aki kegyetlen ember- és világmodellt kínál olvasóinak? Érdemes-e olvasnunk Kertész Imrét? (Érdemes meghallgatnunk Beethoven utolsó vonósnégyeseit, Schubert Téli utazását vagy Mahler VI. szimfóniáját?) Kinek-kinek. Aki csak az ól- és ölmeleg hőmérsékletét képes elviselni, annak nem. Az erősebb lelkűek azonban szabadságukban megerősödve kerülnek ki művei el- és újraolvasásából.

IDÉZETT IRODALOM

Bonyhai Gábor: Egy festészeti és egy zenei forma imitációja Celan „Halálfúgá”-jának struktúrájában. Helikon, 1968/2–3: 525–543.

Camus, Albert: A pestis. (Ford.: Győry János) In: Regények és elbeszélések: 239–506.

Közöny. (Ford.: Gyergyai Albert) In: Regények és elbeszélések: 145–237.

Regények és elbeszélések. Bp., Európa, 1979.

Sziszüphosz mítosza. (Ford.: Vargyas Zoltán) Bp., Magvető, 1990.

Kafka, Franz: Amerika. (Ford.: Kristó Nagy István) Bp., Szépirodalmi, 1978.

A per. (Ford.: Szabó Ede) Bp., Európa, 1984.

Az én cellám – az én váram. (Ford.: Halasi Zoltán) Bp., Európa, 1989.

Naplók, levelek. (Vál. és szerk.: Györffy Miklós) Bp., Európa, 1981.

Kertész Imre: A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. Bp., Magvető, 1998.

A kudarc. Bp., Századvég, 1994.

A látható és láthatatlan Weimar. In: A gondolatnyi…: 138–143.

A száműzött nyelv. Bp., Magvető, 2001.

A végső kocsma. Élet és irodalom, 2001. december 21: 3–4.

Az angol lobogó. Bp., Magvető, 2001.

Az Auschwitzban rejlő kegyelem. In: A gondolatnyi…: 165–180.

Az eszmélet szintjei. 2000, 1990/11: 35–43.

Az önmeghatározás szabadsága. Élet és irodalom, 2001. november 30: 15–16.

Budapest, Bécs, Budapest. In: A száműzött nyelv: 153–185.

Budapest – egy fölösleges vallomás. In: A gondolatnyi…: 144–154.

Előszó. In: A száműzött nyelv: 5–10.

Gályanapló. Bp., Magvető, 1992.

Hamburgi esszé. In: A gondolatnyi…: 30–59.

Haza, otthon, ország. In: A gondolatnyi…: 9–29.

Hommage a Fejtő. In: A száműzött nyelv: 203–216.

Jegyzőkönyv. In: Az angol lobogó: 277–308.

Jeruzsálem, Jeruzsálem… Élet és Irodalom, 2002. május 3: 15.

Kaddis a meg nem született gyermekért. Bp., Magvető, 1990.

Nem tűröm, hogy kirekesszenek. Magyar Hírlap, 1990. szeptember 25: 4.

Sorstalanság. Bp., Századvég, 1993.

Valaki más. Bp., Magvető, 1997.

Nádas Péter: Egy példaszerű eset. Kritika, 1994/6: 23–24.

Spiró György: Zsidógyártás. 2000, 2001/11: 19–23.

Szabolcsi Bence: Polifémosz barlangja. In: Zsidó kultúra és zenetörténet. Bp., Osiris–MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1999.

  1. A jó – lázadás. A rossz a természetes, a természet – a falás, a háború, a halál: ez a törvény, ez a rend.” (Gályanapló: 274)
  2. Az „idegen”-t jelentő cím magyar fordítása (Közöny) durva – és gyaníthatóan a korabeli, 1948-as hivatalos ideológiára sandít󠖠leiterjakab.
  3. Camus, aki e megkülönböztetésre építette egész filozófiáját, amelyre Kertész felfogása rímel, ki is mondja, hogy az embert jelképező Sziszüphosz csendes öröme abban rejlik, hogy sorsa az övé. „Személyes sors van, magasabb rendű sors nincs, legfeljebb olyan, melyet végzetesnek és megvetésre méltónak ítél.” (Sziszüphosz mítosza: 316)
  4. A „jövés-menés” és a „lépések” metaforája szó szerinti jelentést kap Szabolcsi Bence 1944–45-ös megrendítő naplótöredékében , amelyben a zenetudós leírja, miként menekült meg a novemberi esőben több napja vánszorgó halálmenetből: „Este van, velünk szemben egy munkásszázad jön az országúton; a vonathoz mennek, Pest felé. Aki át tud szökni hozzájuk, megmenekült. Ez a tizenöt lépés most élet és halál. Megpróbáljam? (…) Odafordulok a nemzetőr felé, s közvetlenül előtte átvágok az országúton. Mereven, szinte kívülről figyelem magam; valaki más cselekszik helyettem, egy ismeretlen, emberformájú gép. (…) Már itt vagyok a menetszázad között, megfordulok, megyek velük együtt az ellenkező irányban. Mi is történt? Visszanézek, látom a nemzetőrt; ott áll mereven, nyilván látott, s mégsem lőtt agyon, pedig szeme láttára léptem ki a sorból. Hát akkor… menjünk.” (Polifémosz barlangja: 204)
  5. „Az írás, mint az ima formája.” (Kafka: Az én cellám – az én váram: 71)
  6. Mindevvel nincs ellentmondásban, hogy 2002 áprilisában, a legitimnek tételezett Izrael-ellenesség álarcát magára öltő zsidóellenesség, e „világképpé rögzült gyűlölet” nyugat-európai – és magyar! – őrjöngése közepette le meri írni, hogy első ízben most, jeruzsálemi tartózkodása során érintette meg „a nemzeti felelősség súlyos és felemelő érzése”. (Jeruzsálem, Jeruzsálem…: 15) Ez mindössze annyit jelent, hogy a kollektív – például – a nemzeti identitás akkor válik valóságos érzéssé, amikor az illető közösség egésze kerül veszélybe: a szovjet rendszerben egészen a rendszerváltásig magam például buzgó litván (és persze magyar) hazafi voltam.
  7. Auschwitz kimondhatatlansága persze írópróbáló tény. Elég arra gondolnunk, hogy azt az egyszerű szót, hogy „zsidó”, jóérzésű ember (hacsak nem a vallásról beszél) nyilvánosan ki sem ejthetné a száján, hiszen minduntalan azt kéne helyette mondania, hogy „az, akit a magyar, német és más európai numerus claususok, zsidótörvények e fogalom hatálya alá vontak”. Kissé nehézkes.
  8. Eredetét tekintve ez Kafka egy 1921 júniusában Max Brodhoz írt levéltöredékének a félreértése vagy szándékos félremagyarázása. Kafka itt nem önmagáról, a maga német nyelvéről és nyelvűségéről beszél, mert azt magától értődőnek veszi, hanem Karl Kraus kapcsán azoknak az első generációs zsidó németeknek a – Tandori Dezső fordításában –jidlizéséről (az eredetiben Mauschelei = zsidós beszéd, jidlizés), akik „három lehetetlenség között éltek (melyeket csak véletlenül nevezek nyelvi lehetetlennek, a legegyszerűbb, ha így nevezem őket, ám egészen más nevet is kaphatnának); az első: lehetetlen volt nem írniok, a második: lehetetlen németül írniok, a harmadik: lehetetlen máskép írniok, és idekívánkozna szinte egy negyedik is: lehetetlen volt írniok (mert ez a kétségbeesés nem olyasmi volt, ami írással csillapítható…).” Kafka megveti ezt a jidliző kultúrát: „ez minden oldalról lehetetlen irodalom volt, cigányirodalom, mely a német gyermeket kilopta a bölcsőből, és nagy sietve valahogy kiadjusztálta, hiszen valakinek csak kell táncolnia a kötélen. (De ez még csak nem is a német gyermek volt, semmi se volt, csupán úgy mondták, hogy táncol valaki.)” (Naplók, levelek: 696)
  9. Amint Bonyhai Gábor elemzése feltárta.
  10. „Van dolgozószobám, s egy kék szempár kíséri az életemet. Ha vallomásra kényszerítenek, íme, beismerem: boldog vagyok.” (Budapest – egy fölösleges vallomás: 154) Vagy máshol még meglepőbben, egy, az öngyilkosság logikus szükségszerűségét taglaló előadás végén: „És ha most megkérdeznek, hogy ma még mi tart itt a Földön, mi tart még életben, habozás nélkül azt felelem rá: a szerelem.” (A száműzött nyelv: 297)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.