A bélyeg

Az utolsó kolimai elbeszélés

Amit én láttam, azt embernek nem kellett

volna látnia, még tudnia sem kellene róla.

Megijedtem az ember rettenetes erejétől,

feledni vágyásától és feledni tudásától.

Egyedül akartam lenni, nem féltem az emlékektől.

Varlam Salamov: Kolimai elbeszélések

Haldoklott a Nagy Író. Három napja haldoklott, amióta – hiába szegült ellen maradék erejét összeszedve, abban a hiszemben, hogy megint Kolimára viszik – összeverték és meggyötörték, hátrakötözték a kezét, majd átvitték az aggok és rokkantak házából egy moszkvai, külvárosi elmegyógyintézetbe. Három napja haldoklott, és nem is fogta föl, hogy haldoklik. Lassan távozott belőle az élet, egyre csak fogyatkozott, egy pillanatra sem tért vissza, még arra az egyetlen pillanatra sem, amikor a haldokló ráébred arra, hogy meghal. Csíkos pizsamában ült az ágyán a rácsos ablakú kis szobában, szemben a vasalt ajtó kerek kémlelőnyílásával. Nappal két tűz közé szorította a fény: az ajtó fölötti villanykörtéből és a jégvirágos ablakból tűzött rá, amelyet éjszaka bevilágított a villanykörte fénye. Időnként léptek hangzottak a folyosón, kitört valakiből az üvöltés, átkozódott, kulcsok csikordultak a zárakban; de ő nem hallotta. Az ablak az utcától fallal elzárt, üres, behavazott udvarra nyílt; nem neki való kilátás. Időnként bejött a szobába egy fehér köpenyes idősebb asszony; ilyenkor nagy nehezen fölemelte a szemhéját, ködös tekintetét az asszony gyorsan mozgó ajkára szegezte, miközben ajka meg se rándult. Régóta süket volt, és majdnem teljesen vak, a legutóbbi időkben pedig a beszédkészségét is kezdte elveszteni; motyogása csak annak az egyetlen barátjának jelentett valamit, aki időnként meglátogatta az aggok és rokkantak házában.

Az ágyán ült, bár nagyon lesoványodott, látszott rajta, hogy egykor magas volt és széles vállú. Most kövületre vagy hatalmas, ember alakú jégcsapra emlékeztetett. Csíkos kórházi pizsamájához szorította két kézzel, jó erősen a kistányérját, rajta a maradék kásával, és a beleszúrt kanállal. Feje masszív tömbjét benőtte a haj és a szőr, mint a sziklát a moha, s most olyan merev pózban, olyan konoksággal tornyosult a kistányér fölé, mintha résnyire nyitott szemével valami elvesztett, nagyon értékes tárgyat keresne. Lehet, hogy mozdulatlanul várta az újabb támadást? Csodálkoztak, miért nem érez álmosságot vagy végelgyengülést; és miért nem jajgat, ha verik. Ennyire elfásult volna? Megtalálta volna a módját, hogyan állíthatná meg a halált érzéketlenségével? Vagy azért vált kővé, mert haldoklott, de képtelen volt fölfogni, hogy meghal?

Rögtön azután, hogy átvitték az elmegyógyintézetbe, lebénult az emlékezete. Kitörlődött minden, egyetlen kép kivételével. Valamikor régen erre a képre építette azt az elbeszélését, amelyben „megérkezett a pokol tornácára”. Sziklák komor sziluettjei a Nagajevo-öböl körül. Valahol messze, az óceánon túl, egy másik, valóságos világban örökre kihunytak a ragyogó őszi színek. Itt, Kolima kapujában sűrű feketeség szivárgott az égről a földre. A közelben nyoma sem volt emberi életnek, sötét volt és hideg, a hajóról a szárazföldre, „a pokol tornácára” kísért foglyokat magába nyelte a végtelen éjszaka. És hosszú évek után megint ilyen végtelen, ellenséges és kegyetlen éjszaka töltötte be a szívét, teljesen betöltötte, nem hagyott helyet semmi másnak. Mintha sűrű, fekete vér folyna lustán az ereiben, tompa fájdalmat okozva lassú keringésével.

A Nagy Író leendő biográfusa biztos észreveszi, hogy hőse napról napra, óráról órára, percről percre halt meg a Kolimán töltött húsz év alatt. Húsz évig csúszott-mászott a szakadék szélén, és tudta jól, mit jelenthet a legkisebb lecsúszás is. De nem csak ezt tudta. „Tudtam, hogy a világon senki sem kényszeríthet arra, hogy eldobjam az életemet. Pontosan akkor kezdtem megérteni a hatalmas életösztön lényegét.” Pontosan akkor, amikor állandóan azt kérdezte: „Ember maradt vagy nem?” Mi volt hát akkor a hatalmas életösztön lényege? Nem felejteni. De nem azért, hogy egyszer egy napon átadjuk másoknak az emlékeinket, nem, ha már vannak dolgok, amelyekről nem kellene tudniuk az embereknek, ha sikerült elkerülniük a poklot. A hatalmas életösztönnek az volt a lényege, hogy muszáj volt megőriznie a lelkében minden személyesen átélt szenvedést, meg kellett őriznie az utolsó leheletéig, mert enélkül elvesztette volna az identitását. A hatalmas életösztön lényege maga az élet volt, legyen az bár a legszörnyűbb, és olyan nehéz, mint a Golgotára cipelt kereszt.

Amikor húsz évvel később visszatért Moszkvába, elhagyta a felesége, és megtagadta a lánya. Kolimán gyakran érezte úgy, hogy elérte a magány legmélyét; de igazából csak a szabadság küszöbén tudta meg, mi az. Van egy határ, amin túl már önmagától fél, önmaga elől menekül a teljesen magányos ember. Az ő esetében ez csak azt jelenthette, hogy kolimai múltjától menekül. Rengeteget gyakorolta a menekülést, olyan szépen haladt, hogy néha egy-egy pillanatig nem is tudta biztosan, hol és hogyan töltötte a fél életét. Ilyenkor üresség és a mámor semmit érő könnyedsége töltötte el, mintha belülről válna semmivé. Aztán egy éjszaka, amikor a plafont bámulta, egyszer csak valami nyomást érzett a mellkasában. Próbált szabadulni tőle, de a nyomás csak erősödött, elérte a torkát, és fojtogatni kezdte. Végül könnytelen zokogásban tört ki, ettől megkönnyebbült, s úgy érezte, lassan süllyed, és egyre csak azt a szót hallja: „nem, nem, nem”. A Nagy Író később leírta ezt egyik elbeszélésében: „Rádöbbentem, hogy kész vagyok mindent elfelejteni, kiiktatni húsz évet tulajdon életemből. És micsoda éveket! És ahogy rájöttem, le is győztem önmagamat. Tudtam, hogy nem engedem meg emlékezetemnek, hogy elfeledje, amit látott. Ekkor megnyugodtam és elaludtam.”1

Megírta az elbeszéléseit, aztán nem érdekelte a további sorsuk. Azért írta, hogy „fennmaradjanak a természetben”, tartósan, nem számít, kinek, nem számít, hol, nem számít, hogyan; hiszen a föld se törődik azzal, hol és hogyan gyűjtik be a termést, a tenger se nézi, mit vetett ki a dagály a mélységekből a part menti sziklákra. Mintha minden elbeszélést versként képzelt volna el, az epizód vagy az esemény középpontjára épülő versszakokból állított volna össze. Lassan, kínlódva és némán kereste a leírt dolgokhoz pontosan illő szavakat. „Nem és nem tudtam kifacsarni a lágertől kiszáradt agyamból egyetlen fölösleges szót sem.” Nem volt az elbeszéléseiben egyetlen fölösleges szó sem, nem volt olyan szó, amelyet ne méricskélt volna hosszasan és gyanakvóan a lágerlakó kérges tenyerén. Nem érdekelte, mi lesz a sorsuk az elbeszéléseknek, különféle utakon mégis kijutottak valahogy a világba. Több mint százat írt, még egyszer annyit is írhatott volna. Ő lett az ismeretlen szigetcsoport legfőbb kutatója, térképésze, krónikása. A pokolé, amit emberek hoztak létre embereknek. Ha van elég ereje, ha békén hagyják… De megvakult, megsüketült, magatehetetlenné vált; és kikövetelték tőle azt a nyilatkozatot, hogy az élet már elvette elbeszélései aktualitását. Megírta, és „árulással” gyanúsították azok, akik a legközelebb álltak hozzá. Magára maradt. Egyedül akart lenni, már nem félt az emlékektől, de hagyta, hogy elnémuljanak, és némán kövessék egyre inkább elhatalmasodó némaságában. Jutalmul az „árulásért” kapott egy helyet az aggok és rokkantak házában, meleg, barátságos szobába költözött. Egyedül ő volt itt boldog „a maga módján”, mint ahogy a Kereszt című elbeszélésében is boldog volt „a maga módján” a vak pap, aki éjjel-nappal aludni próbált, mert csak álmában látott. A hetvenötödik születésnapján megint megkísértette az irodalom. Amikor az egyik barátja meglátogatta, eldadogott neki tíz-tizenöt rövid verset, ezek aztán külföldön jelentek meg nyomtatásban. Büntetésül börtönszerű cellába zárták az elmegyógyintézetben.

Három napja haldoklott a cellájában, és képtelen volt fölfogni, hogy haldoklik. És mindig ugyanaz a kép, jobban mondva ugyanaz a látomás. Fekete kapu, egy láthatatlan alak faltörő kossal ront neki, fekete menetoszlop halad a kapu felé, hirtelen megáll és hátrálni próbál, rengenek a sziklák a kapu mindkét oldalán, ráborul a fekete égbolt, mint a fedő, lassan nyílik a kapu, a kapun túl, a távolban tűzfénytől rózsaszínben játszó fekete felhők gomolyognak, a fekete tenger úgy simul a parthoz, mint egy felborzolt szőrű hatalmas állat, a menetoszlop megint elindul, és lassan beleveszik a tüzes fekete torokba.

Még erősebben szorította a kistányért, lábával görcsösen támaszkodott a padlóra, hogy kibírja valahogy ülő helyzetben. A negyedik nap hajnaláig bírta. Amikor már fehéredett az ablak jégvirágos üvege, a párnára hanyatlott és fölhúzta a lábát, továbbra is a hasához szorítva a kistányért. Arra riadt félálmából, hogy megérinti valami meleg az arcát, a fejét, a nyakát. Nem volt már annyi ereje, hogy fölemelje a szemhéját, még homályosan sem láthatta a fehér köpenyes idősebb asszonyt, aki simogatta, magához ölelte, és egyre csak valami kiáltást hallatott. Nem látta és nem is hallotta az asszonyt, csak azt érezte, hogy közel az olvadás, eszébe jutott a kolimai Anna Pavlovna, egy kicsi és gyenge nő, aki egyszer elment az aranybányában, a külszíni fejtésnél dolgozó brigádjuk mellett, a lemenő napra mutatott és elkiáltotta magát: Szkoro uzse, rebjata, szkoro!2 „Egy életre megjegyeztem” – vallotta be az egyik elbeszélésében. Egy életre megjegyezte mint a Reménység legszebb képét és jelét. Ott és akkor ennyit jelentett a remény: visszatérni a barakkba és ledőlni a priccsre. „Nem lehet reménység nélkül élni” – írta egy évszázaddal korábban a Holtak Házának krónikása. És meghalni lehet? Meghalni lehet reménység nélkül? Végre sikerült felfognia, hogy haldoklik, végre föltámadt benne egy pillanatra az a rengeteg emlék, végre visszaszerezte hatalmát a legyőzhetetlen emlékezet. Elmosolyodott: alig észrevehető, halvány mosolyában nem lehetett megkülönböztetni a kín árnyalatát a diadalétól. Úgy halt meg, ahogy a hosszú vándorút viszontagságaitól megfáradtan alszik el az ember, könnyedén alámerülve a tiszta és fekete áradatban. A Nagy Író leendő biográfusa biztos megpróbálja kideríteni, kinek a karjai közt halt meg.

Íme, itt fekszik a koporsóban, virágokkal teleszórva, fölötte, az emelvényen celebrálja a szertartást a pópa. A kápolnává alakított helyiség kicsi és sötét, harminc ember áll szűk körben a koporsónál, ujjaik közt vékony, sercegő gyertyát tartva. Ezen a januári napon nagy hó esett, s ugyanakkor fölmelegedett az idő. Az ablakon túli vakító fehérségtől elsápadt a kápolna félhomályában a gyertyák csillaglángja, a körbenállók arca is elsápadt. Jó lett volna leolvasni valamit az arcukról, de mindegyik tekintet a halott arcára szegeződött.

Az arca a halotti maszkja. Mély szemgödrök, megnyúlt és hegyes orr, a ráncokat mintha belevésték volna az arcába, a halál előtti mosolyból megmaradt az a keserű, kissé gúnyos fintor – csak egy rég halott arcról vehetett ilyen maszkot a halál. Becsukta az imakönyvet a pap, keresztet vetett a holttestre, és lement az emelvényről. Csend támadt. A körbenállók közül kilépett egy fiatalember, közelebb ment a koporsóhoz, fölemelte a gyertyát, a lángja fölragyogott a szemében, majd erős, csengő hangon így szólt: „Kolima minden arcra rávéste szavait, otthagyta nyomát, újabb ráncokat vájt, örök bélyeget, lemoshatatlan bélyeget, letörölhetetlen bélyeget sütött rájuk!” Ez a mondat a Nagy Író Csendcímű elbeszéléséből való. És megint csend támadt a kápolnában.

Nyitott koporsóban vitték a sírhoz a Nagy Írót, halotti maszkjára hullottak az utolsó hópelyhek, rögtön el is olvadtak. Cseppek és kis patakok mosták a maszkot. Mielőtt lezárták a koporsót, az egyik nő nagy kendővel letörölte a hólét.

A Nagy Író leendő biográfusa biztos megdicséri azt a fiatalembert, amiért ezzel a mondattal búcsúztatta. Egyedülálló e szerző életművében, aki, mint tudjuk, óvakodott a fölösleges szavaktól, és bizalmatlanul tekintett a felkiáltójelekre. A háromszor elismételt BÉLYEG ilyen nagy kifejező erejű jelzők kíséretében, felkiáltójellel megerősítve úgy hangzik a Csendjében, mint egy bibliai átok, mint valami földalatti robaj.

1982. április

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.