Az értelmiség a karrier és a politika között

A Párizsban idén tavasszal megjelent ’Cioran, Eliade, Ionesco. L’oubli du fascisme’ igen jó fogadtatásban részesült Franciaországban. Ahogy erről az Observatorul culturalis beszámolt, számos napi- és hetilap közölt róla kritikát, kedvező ismertetést. Romániában, ahol a mítoszok iránti fogékonyság még nagyon mélyen gyökerezik, azonnal főként elutasító vagy befeketítő vélemények láttak napvilágot, anélkül, hogy a könyvet bárki is olvasta volna, mégpedig azért, mert a szerző a román kultúrából kinövő és egyben a huszadik századi egyetemes kultúra jelentős alakjává avanzsáló három gondolkodó nem túlzottan megnyugtató szellemi, politikai és társadalmi megnyilvánulásaira hívta fel a figyelmet.

(…)

Alexandra Laignel-Lavastine széleskörű mentalitástörténeti, kultúrszociológiai, politikatörténeti és értelmiségszociológiai elemzést nyújt. A kutatónő célja nem utolsó sorban az volt – és mindezt sikerült is elérnie –, hogy tudós kalandozást tegyen a huszadik századi Európa politikai és szellemi világában. E program jegyében követi végig a három jeles személyiség közéleti szerepléseit, szakmai pályafutását, társadalmi, politikai és személyes kapcsolataikat, valamint eleinte bizalmas, ma már közismert eszméiket, ítéleteiket saját magukról és másokról, magukról és a világról általában. Annak a három személyiségnek az életútját, akik a húszas évek nemzedékének szellemiségét meghatározóan fémjelezték Romániában, és akik a második világháború után a század egyetemes kultúrájában is sikeresen törtek utat maguknak. Alexandra Laignel-Lavastine szándéka az volt, hogy e három hírneves gondolkodó körüli legendákat eloszlassa, helyreállítva a harmincas és negyvenes évekbeli politikai felfogásuk és írásaik, valamint egész életművük közötti öszszefüggést.

A könyv lényegében az értelmiségi lét vertikalitását állító szellemi programm. Arra szólítja fel az értelmiségieket, hogy vállalják életpályájukat, kimondott szavaikat, társadalmi hitvallásukat, kulturális értékeiket, a nyilvános szereplést, tehát mindazt, amit egy karrier során kifejezésre juttatnak. (…) Cioran, Eliade és Ionesco szellemi, politikai és erkölcsi útja szorosan összefügg; ezek az utak alkotják mindhármuk igazi történeti személyiségét és alakját. Nem lehet őket elválasztani.

Azt hiszem, Alexandra Laignel-Lavastine üzenete nagyon is időszerű az átalakulóban lévő román kultúra számára. Távolról sincs még tisztázva, mi a vertikalitás, saját élettörténetünk felvállalása, vagy a szellemi alkotások világában a politikai preferenciák és a modernség értékeinek viszonya. Így 1989 decembere után sok értelmiségi, ahelyett hogy saját szakmai és társadalmi pályafutását értékelte volna önkritikusan, inkább mélységesen kommunista-ellenes magatartást tanúsított, mintegy saját múltja elfeledtetése, vagy a gyors szakmai és társadalmi felemelkedés céljából. A kérdés másik oldala pedig az értelmiség szellemi alkotásai és politikai vagy ideológiai választásai közötti összefüggésre vonatkozik. Miközben a könyv gondosan kimutatja a szellemi lét e két állapota közti kölcsönhatást, azt látjuk, hogy eközben Romániában a függetlenség mítoszát próbálják velünk elfogadtatni, azaz szigorúan megpróbálják különválasztani a társadalomtudományoknak hódoló értelmiségiek kulturális üzenetét az általuk vallott politikai nézetektől.

(…)

A könyv széleskörűen és alaposan dokumentált. A szerző különböző kútfőkből merített, úgymint levéltári anyagokból, szóbeli forrásokból, az emlékirat-irodalomból, önéletrajzi írásokból, Eliade, Cioran és Ionesco saját műveiből, antológiákból, a korabeli sajtóban megjelent politikai publicisztikából, magánlevelezésekből, kiadatlan írásokból, kritikai tanulmányokból, illetve politikatörténeti és politikai-szociológiai munkákból. Mindenképp említésre méltó az a kellemes meglepetés, amely a könyv olvasása közben éri az embert. Megállapíthatjuk, hogy a szerzőt gondolatmenete kifejtésében segítő információk nagy része a romániai kiadványokban és könyvekben is megtalálható.

Egyebek mellett ez a tárgyilagos érv is amellett szól, hogy a könyvet le kellene fordítani román nyelvre. Bár francia kutató írta, a könyv a román kultúrának is része. A benne felvázolt üzenetek különösen időszerűek és kihívást jelentenek a mi kulturális párbeszédünkben is. (…)

A két világháború közötti Romániának nem sikerült túllépnie a modernizáció dilemmáin. Tekintve, hogy az akkori Románia épp csak iparosodó mezőgazdasági ország volt, korlátozott és a társadalmi elégedetlenségeket feldolgozni képtelen demokráciával, társadalmi szerepre és felemelkedésre – minthogy az állam képtelen volt mindezt biztosítani – mindhiába vágyó fiatal értelmiséggel, felgyülemlettek a feszültségek és a kudarcok, amelyek aztán a szélsőjobbra jellemző kulturális és politikai reakciókat eredményeztek. A modernitás válságának e történelmi időszakában Eliade, Cioran és Ionesco jellegzetes válaszokat fogalmaztak meg Románia sorsával kapcsolatban. Az első kettő a szélsőjobb metafizikájához kötődött, míg Ionesco, akit mélységesen megdöbbentett e diskurzus maradi, agresszív és irracionális volta, a felvilágosodás racionalizmusának elveihez közelített.

(…)

A két világháború közötti Románia e két szellemi vezére soha nem emelte fel tiltakozó szavát a vasgárdisták és az Antonescu-rezsim zsidóellenes agressziója és pogromjai ellen. Mint láttuk, Cioran éppen Bukarestben volt a vasgárdista kormányzás és zendülés idején, amikor a mészárlások folytak. 1941 júniusában van a iaºi-i pogrom. Az Egyesült Államok bukaresti megbízottja értesíti Antonescut, hogy több ország külügyminiszterével, köztük a portugál külügyminiszterrel nemzetközi tiltakozóakciót szándékoznak indítani. Ilyen nemzetközi diplomáciai helyzetben lehetetlen, hogy Eliade, aki Lisszabonban volt alkalmazásban, ne tudott volna a pogromról, véli a szerző. De Eliade nem foglalt állást, sem nyilvánosan, sem az újságokban. A reagálás teljes hiánya épp a zsidókkal kapcsolatos romániai szemléletnek, valamint annak a következménye, ahogyan a zsidókérdés megoldását elgondolták Romániában.

A szerző szerint az Eliade publicisztikájában megjelenő antiszemitizmus „nem veszi át kifejezetten és teljességgel a szokványos, lényegében nem asszimilálható zsidó képét. Ciorantól eltérően az ő zsidógyűlölete nem tárgya valamely elméletnek, amelyből összefüggő doktrínát lehetne alkotni” (226. o.). Ez azért nem akadályozta meg Eliadét abban, hogy sajnálja a román társadalmat, mert „zsebre dugott kézzel álltunk és néztük, hogyan erősödik meg a zsidó elem Erdélyben” (1937), sem abban, hogy védje Hitler antiszenitizmusát, melyet úgy mutat be, mint egy szükséges és a zsidókra nézve nem romboló politikát.

(…)

A könyvben a szerző minden jelenséget, mindenfajta problémát pontosan dokumentál és példákkal támaszt alá. Hősei tudományos alkotásait és publicisztikai írásait, valamint polgári vagy politikai megnyilvánulásaikat is részletesen elemzi, és ezzel mintegy ízekre szedi a mítoszt, amely Eliade és Cioran vasgárdista kötődését „fiatalkori eltévelyedésként” értelmezi. Lényegében ugyanazon értékeket képviselték, de ezeket különböző módon, mindig az adott írás rendeltetésének megfelelő nyelvezettel közvetítették. Arra törekedtek, hogy démonizálják a demokráciát, a liberalizmust és az individualizmust, míg a menekülés útjaként a diktatúrát, az „új embert” és a zsidógyűlöletet jelölték meg.

A Lavastine által tárgyalt polgári és erkölcsi probléma, mely máris élénk vitákat keltett Romániában, a három író saját, nem kívánatos múltjának szándékos felejtése. A háború utáni demokratikus, antifasiszta Nyugaton letelepedett írók – Cioran, Eliade és Ionesco – tudták, hogy karrierjük érdekében el kell rejteniük, mi több, el kell felejteniük fasiszta múltjukat.

A feledés mind a háromnál másként ment végbe. Eugène Ionesco a későbbiekben soha nem beszélt a vichy-i román követségen betöltött diplomáciai szerepéről. A drámaírás felé fordult és megőrizte polgárjogi harcosságát, csatlakozván azokhoz a francia értelmiségiekhez, akik nyilvánosan felléptek a totalitarianizmus ellen. Ezzel szemben, Eliade és Cioran mindenfajta polgárjogi aktivitástól távol maradt. Szakmai karrierjük volt egyetlen foglalatosságuk. Eliade emellett erősen törekedett tudományos tekintélyének minél nagyobb társadalmi elismertetésére is. Naplója tanúsága szerint megszállottan vágyott a dicsőségre.

(…)

A múlt elfelejtése mindhárom értelmiséginél belső indíttatású volt. A felejtést elősegítette a Kelet és Nyugat közötti szakadék, a hidegháborút kísérő ideológiai harc, valamint a román diaszpóra, amely készen állt a kommunizmusellenes szereplők és hősök határtalan védelmére. Romániában a három íróról alkotott kép igen változó volt. Eleinte még játszották Ionesco darabjait a román színpadokon, hogy később, az ideológiai, kulturális és gazdasági helyzet romlásával és egyben az emberi jogok kérdésének előtérbe kerülésével Bukarest teljesen árnyékba vonja a drámaírót. Ezzel ellentétes irányú volt az a mozgás, ahogyan Eliade és Cioran megítélése megváltozott. Minthogy nem keveredtek bele a társadalmi életbe és így nem is nyilvánítottak negatív véleményt Ceauºescu Romániájáról, a hetvenes-nyolcvanas években újra megjelenhettek a román szellemi életben. Bukarestben Eliade irodalmi alkotásain kívül kiadták Vallási hiedelmek és eszmék története c. művét is. Eközben Noica, Cioran és Eliade körül kialakult egy képzeletbeli kommunizmus-ellenes szellemi mag is. Vajon a Cioranhoz és Eliadéhoz való közeledés a metafizikai vagy a politikai értékek, vagy pedig a kettő keverékének alapján történt?

Alexandra Laignel-Lavastine bemutatja olvasóinak e két gondolkodó összetett személyiségét, illetve alkotói és politikai világuk, művészeti és ideológiai értékválasztásaik összjátékát és párhuzamait.

A többi választ megtaláljuk a román kultúrában és önmagunkban.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.