A francia módszer

A számla

Alexandra Laignel-Lavastine könyvét, amely ez év tavaszán Párizsban a neves PUF kiadó Perspectives critiques-sorozatában jelent meg, habozás nélkül egy terjedelmes (rosszul összeállított és túlméretezett!) számlának tekintem. Mire is gondolok? A kilencvenes évek elején, amikor a román kultúra (az információhoz való hozzáférés tekintetében is) épp, hogy kiszabadult a kommunista jégveremből, néhány kritikus szövegből kiderült, hogy Eliadére, Cioranra és Noicára súlyos árny vetül, s hogy mindez kapcsolatban van Nae Ionescuval és a vasgárdistákkal is. Dan C. Mihãilescu volt az, aki óvatosan ugyan, de kinyitotta Pandóra szelencéjét, Cioran A fájdalom revelációi című kötetéhez írott előszavában (1990). Azután 1992-ben megjelent Norman Manea Felix culpája, amit olyan botrány követett, hogy csóvája, akár egy üstökösé, napjainkig nyúlik.

Mi is történt? A létező szocializmus Romániájában a tudatlanság a két háború közötti időszakot – tulajdonképpen egész történelmünket – illetően oly nagyfokú volt, hogy Manea szövegét Mircea Eliade mítoszának lerombolására irányuló hazug kísérletként fogadták. A létező szocializmus Romániájában semmit sem tudtak a két világháború közötti időszak sötét oldalairól. Így az Eliade, Cioran és Noica vasgárdista-szimpatizáns múltjáról szóló szövegeket, vagy akár saját, Nae Ionescu plágiumával foglalkozó szövegemet is az effajta mítoszok elleni támadásként fogták fel. A válaszreakció, amelyet én nemzeti nárcizmusnak neveznék, igencsak durva volt. És hangsúlyozom, máig sem csendesedett el teljesen. E válaszokban a hazai kulturális közeg régebben és ma is tudatlannak és szerfölött riadtnak mutatkozik. Mivel Eliade és Cioran a nyugati szellemi életben is nagyon sikeresek, még erősebb a szándék, hogy ezeket a neveket bármilyen kellemetlen igazságtól megvédelmezzék.

Természetesen a legionarizmus problémájáról 1990 előtt is írtak, mint pl. az Akadémián szerkesztett román filozófiatörténetben (1980), vagy egyes történeti feldolgozásokban; de az ilyen források, amelyeket eltorzítottak az uralkodó ideológia iránymutatásai, teljességgel hiteltelenek maradtak és nem voltak mérvadóak; Cioran, Eliade, Nae Ionescu és mások annál inkább csábítóak lettek, minél inkább tiltották és támadták őket a hivatalosságok.

Mindezen elemek – tudatlanságunk, Eliade és Cioran nyugati dicsfénye, páratlan sikereik Nyugaton, a tiltott gyümölcs kísértése, a tény, hogy támadták őket hivatalos fórumokon, stb. – természetesen hozzájárultak ahhoz az elutasításhoz, amellyel bűnös múltjuk leleplezését a román értelmiségiek fogadták 1989 decembere után.

Először nagyon erős és dühvel vegyes volt az ellenállás. Időközben ez alábbhagyott; a tárgyról értekezőket már nem lincselik meg, bár a lincselési kísérletek továbbra sem hiányoznak. Ha visszatekintek, elmondhatom, hogy a román kultúra 1990-től errefelé jórészt „abszolút igazságok gyáraként” működött, úgy mint egy gép, amely mítoszokat teremt, konzervál és juttat hatalomra. Véleményem szerint a jelenlegi kultúrmítoszok hierarchiáját Eliade, Nae Ionescu, Cioran és Noica jelentik (nem foglalkozom itt Eminescu-val, a Mioriþával stb., mert e helyt nem tartoznak a tárgyhoz). Azok pedig, akik jó és helyes kritikai érzékkel hozzányúltak ezekhez a mítoszokhoz, megkapták a magukét: a szellemi lincseléstől, vádaskodástól és megfélemlítéstől a jó kritikai fogadtatásig, sőt a jutalmazásig. (…)

Hozzátenném még, hogy bár az értelmiségi közeg ellenérzésekkel viseltetett a kérdést firtatók iránt, a tudósok azért végezték a munkájukat. És leírták, amit a kutatásaik során felfedeztek. Ornea, Volovici, Marino, Matei Cãlinescu, George Voicu, Sorin Alexandrescu, Livius Ciocãrlie, ªtefan Borbély, Iordan Chimet, Ioan Constantinescu, Alexandru George, Dan C. Mihãilescu, Ion Vartic, Andrei Oisteanu és mások leírták, amit le kellett írniuk. Magam is két könyvet és jó néhány cikket publikáltam. Elismerem, kulturális környezetünknek nem ez a kedvenc témája, és azt is, hogy (még) nem kényelmes erről írni, de azért írtak és én is írtam.

Ugyanakkor azt is látom, hogy amit ezek a kutatók, köztük magam is, tettek és tesznek, az sziszifuszi munka. Mert a tankönyvek, a gimnáziumi könyvek az igazsággal ellentétes irányba haladnak, vagy kerülő úton járnak; az egyetemisták, akiknek a román filozófia történetét tanítom (bocsánat a személyes példáért), a gimnáziumi tankönyvekből merített kész tudással jönnek az előadásokra, miszerint például Nae Ionescu a legnagyobb román filozófus, de ugyanakkor a fiatal értelmiségiek vasgárdista kötődéseiről mit sem tudnak.

A problémának van még egy fontos aspektusa. Romániáról van szó, és arról, hogy az ország miként viszonyul saját zsidóságához. Románia tudta – mindenesetre tudnia kellett! – hogy a két háború közötti és a második világháborús események miatt nagy és tragikusan megoldatlan kérdéssel áll szemben: a zsidókérdéssel. Ez a kérdés a Vasgárdához kapcsolódik és ahhoz a fiatal értelmiséghez, amelyhez Eliade, Cioran, Noica és mások is tartoztak. Vajon igyekezett-e Románia tisztázni maga előtt ezt a tragédiát? Nem. Az antiszemita sajtó úgy virágzik nálunk, mint a paradicsomban; jellemző az Atac la persoana („Személyes támadás”) magazin példája, amely azóta is folyamatosan megjelenik, hogy a nemzetközi szervezetek ezt észrevételezték. A vasgárdista és szélsőjobboldali könyvek általában beszerezhetők az utcán. Ékesen bizonyítja mindezt az a tény, hogy ez év április nyolcadikán is, azaz miután a kormány elfogadta a szélsőjobboldal szimbólumairól és Antonescuról szóló rendeletet, az említett könyveket a főváros szívében a járdán árusították. (…)

Románia múltjának problémái között tehát ott van saját zsidóságához való viszonyulása, vagyis az antiszemita üldözések és, ezt betetézve, a holokausztban való román részvétel kérdése. A római pápa a katolikus egyház nevében megkövette a zsidókat az őket ért szenvedésekért, ám még az ő példája sem rázott fel bennünket, és nem bírt arra, hogy alázatosan megtegyük azt, amit meg kellene tennünk: hogy vállaljuk bűnösségünket, vizsgáljuk meg, írjuk le és bűnhődjünk. Sem politikailag, sem kulturálisan nem voltunk képesek tisztázni a tisztázandókat. Kutatnunk kell, ha undorral is, a félévszázadnyi kommunizmust, de ez nem lehet kifogás arra nézvést, hogy halogassuk a másik félévszázad kutatását, amelyből legalább tizennégy évig jelen volt az önként vállalt legionarizmus is. És már csak azért is kutatnunk kellene a szélsőjobboldal múltját, mert az segítene megérteni a Romániában uralkodó szocializmusnak – főként az utolsó szakaszára jellemző – tébolyult formáit. Ráadásul az is a kommunista örökség része, hogy késlekedünk e kérdés megoldásával, míg a demokratikus országok ezt idejében megtették. Épp elég értelmiségi van ma Romániában ahhoz, hogy alaposan és párhuzamosan kutatni lehessen mind a szélsőséges, kommunista baloldaliságot, mind a szélsőjobboldaliságot, beleértve a legionarizmust.

Igen, amint már említettem: voltak kutatások. Egyéni kezdeményezésekből. És olykor intézményi kezdeményezésekből is. Például a kolozsvári „Babes-Bolyai” Egyetemen judaisztikai központot állítottak fel, mindjárt 1990 után. Rövidesen hasonló központot hozott létre a Bukaresti Egyetem is. Bizonyára lesznek ilyenek más egyetemeken is. De vajon mikor jutnak el a kutatás eredményei a középiskolákba, ahol a következő generációk tudatát formálják? Vajon mikor jutnak el ezek a kellemetlen – tulajdonképpen tragikus – igazságok a széles nyilvánossághoz? Mi több, a politikai döntésekben, de bel- és külföldi kultúrpolitikánkban is számon kellene tartani ezt a problémát. (…)

Ha kultúrpolitikánk a világ felé józan és diplomatikus lett volna, mindjárt történelmünk legkényesebb kérdéskörét tárgyaló könyvek fordításával kellett volna kezdenünk a munkát. Így önként bebizonyíthattuk volna, hogy megváltunk múltunk bűnös részétől, mégpedig nemcsak, hogy nosztalgiák nélkül, hanem kitűnő kritikai és erkölcsi érzékkel felvérteződve.

Nos, országként semmit sem tettünk meg ebből. És most, Alexandra Laignel-Lavastine könyve formájában benyújtották a számlát. Túlzsúfolt. Hamis. De számla. (…)

Franciaországnak megfelel1

Állok eme összefércelt könyv előtt: puszta tákolmány – román kritikai forrásokból plagizálta s valami nagy, új és önálló forrásanyagként tálalta az olvasók elé. (…) Töprengek, hogy miben is új ez a könyv. Az biztos, hogy sem a problémafelvetésben, sem a forrásfeltárásban nem hoz újdonságot: a kérdés 1990 óta jelen van a román kultúrában; a dokumentáció vonatkozásában pedig láttuk honnan, hogyan és milyen pontosan merített (és mert az összes levelet és forrásanyagot – amelyek román folyóiratokban jelentek meg – „kiadatlanként” kezeli, még nem kell belesétálnunk a csapdába, hanem le kell vonnunk a következtetést: fogalma sincs miről beszél). (…). Az első értelmezési hibát mindhárom író vonatkozásában a már említett nyilvánvaló tájékozatlanság okozza. Éspedig, Laignel-Lavastine asszony e három szerzőt fantasztikus – egyes esetekben jelentkezésüket is megelőző – politikai koraérettséggel ruházza fel, határozottan állítva, hogy a kezdet kezdetétől egyenesen a politikum szférájába nőttek bele (még ha „nem is militánsan”). Nem szeretném erőltetni a témát, mert már beszéltem róla. Csak be akarom mutatni, hova vezet ez a hiba: Ciorant illetően például Laignel-Lavastine egy adott pillanatban egyenlőségjelet tesz az általa „prepolitikai fázisnak” nevezett időszak és a „prefasiszta” írások korszaka közé (72. o.); ezzel az egyenlőségjellel a könyv egy öröktől való, vagyis a születéstől a halálig tartó fasizmust sugall, amelyet Cioran és Eliade hol nyíltan, hol kendőzve, de gyakorolt.

Másképp jár el Laignel-Lavastine asszony Eliade politika felé fordulását illetően, melynek dátuma, Cioranéval ellentétben – amit magam állapítottam meg – nem állt rendelkezésére: a lehető legkorábbra teszi Eliade antiszemitizmusát. Mégpedig a „harmincas évek elejére,” amikor megjelent a „Szabadkőműves gondolkodásmód” c. cikke (azOceánográfia c. kötetben, 1934), ugyanis szerinte ez a cikk „már erősen antiszemita színezetű.” (79. o.)

Újraolvastam a cikket: szabadkőművesség-ellenes, de egyáltalán nem antiszemita (helyénvaló leszögezni, hogy a szabadkőművesség nemzetközi és nem zsidó szervezet). Nos, miután rögzíti ezt a hamis példát, Laignel-Lavastine úgy beszél Eliade tényleges legionárius kötődésének korszaka kapcsán a gondolkodó antiszemitizmusáról, mint valami már megrögzött rosszról, miközben ez nem igaz; mindehhez az 1937-es antiszemita szövegek is elégségesek lettek volna.

Aztán, ugyancsak Eliade esetében, „örök antiszemitizmusról/antijudaizmusról” beszél (432. o.), mintha azt Eliade kiterjesztette és belerejtette volna vallástörténeti munkáiba is. Mit kell itt magyarázni: elvileg jogos egy vasgárdista ideológus, esetünkben Eliade, teljes életművét megvizsgálni, hogy lássuk, mennyire fertőzték vagy nem fertőzték azt meg a szerző politikai nézetei. Ilyen műveletekre volt már számos példa, így Heidegger filozófiáját is vizsgálták már abból a szempontból, hogy befolyásolta-e – s ha igen, milyen mértékben – a nemzetiszocializmus. Vajon Laignel-Lavastine asszony ilyen kritikai nézőpontból olvasta végig Eliade teljes életművét? Vajon elolvasta ezen életmű több ezer oldalnyi szövegét, és ezek után vonta le a következtetést, hogy az egész vallástörténeti munkásságát megfertőzte a legionarizmus és az antiszemitizmus? Nem, nem végzett ilyen fáradságos olvasási és értékelési munkát. Viszont mindabból, amit sikerült birtokba vennie, kijelenti, hogy Eliade egész vallástörténeti művét földhözragadt antijudaizmus hatja át, és az egész aszerint is van szerkesztve. Mivel vizsgálódása nem pozitivista alapokon nyugszik, nehezen tudok neki hinni. Eliade életművének vizsgálata és megítélése továbbra is ugyanolyan nehéz marad, mint eddig volt, és ezt végre tényleg el kellene végeznie valakinek, mégpedig a legnagyobb türelemmel és tárgyilagossággal.

Ami pedig Ciorant illeti, a Laignel-Lavastine asszony által nyújtott újdonság nagyjából hasonló természetű. Félreértelmezi és eltúlozza Cioran valóságos antiszemitizmusát. Elhallgatja a zsidókkal szembeni ciorani magatartás kezdetektől fogva ellentmondásos jellegét és koherens antiszemitizmust tulajdonít neki – mitöbb, úgy állítja be, mintha a zsidókat emberalattinak tekintette volna (160., 164., 446. o.). Ez teljesen hamis. Cioran a zsidóságot felsőbbrendű fajnak tartotta, míg a románságot alsóbbrendűnek; azaz irigységből, csodálatból és félelemből utálta a zsidókat. Laignel-Lavastine asszony elvonatkoztat Cioran magatartásának a kettősségétől, mint ahogyan elvonatkoztat az író vérmérsékletétől és stílusától is. E kihagyások révén eljut oda, hogy a ciorani antiszemitizmust „intellektuálisnak és hidegnek” diagnosztizálja és Cioran helyét a „meggyőződéses antiszemiták csoportjában” láttatja (155. o.).

Úgy gondolom, hogy Laignel-Lavastine téved (vagy hamisít). A ciorani antiszemitizmus – melyet maga a szerző is „militánsnak” tekintett – a nemzetpolitikai konjunktúrában gyökerezett: érthetőbben, Cioran úgy látta, hogy a zsidók bármilyen nemzeti kristályosodást eleve elleneznek, kivéve saját nemzetük kialakulását, és hogy az általa túl nagy lélekszámúnak tartott romániai zsidóság a román nemzet kikristályosodását akadályozza. Világos, hogy mindez konjunkturális antiszemitizmus volt. Az is világos, hogy ez nem menti fel Ciorant; és ugyanúgy világos, hogy magatartásának kettőssége sem menti őt fel. Ám Laignel-Lavastine asszonynak sincs mentsége arra, hogy Cioran zsidókat érintő álláspontjának csak egyik felét veszi tekintetbe, azt teljes egészként kezelve. Miután a „meggyőződéses antiszemiták” közé sorolja a filozófust, nagyon könnyedén tettenéri az örök ciorani antiszemitizmust, ami szerinte még az „Un peuple de solitaires” („Magányosok népe,” 1956) című esszéjében is jelen van, mint ahogy tulajdonképpen összes francia nyelvű munkájában is. Hogy Cioran kérlelhetetlen antiszemitizmusáról szóló tételét igazolja, Laignel-Lavastine asszony túlfeszíti és gátlás nélkül meghamisítja az idézeteket. (…)

Mi a különbség tehát Laignel-Lavastine aszszony interpretációs hamisítása és maga Cioran között? Cioran azt írja, hogy a zsidók „legfeljebb késleltették” Románia belépését a történelembe – a „legfeljebb” itt a valószínűtlenségre utal. Ezzel szemben Laignel-Lavastine Cioran-nak – hamisan – azt a kijelentést tulajdonítja, miszerint „vitathatalanul” a zsidók a hibásak azért, hogy az ország megkésve lépett be a történelembe.

Mindeközben történeti elmaradottságunkért – és ez egyike Cioran becsületes-önkínzó gondolatainak – a fiatal filozófus nem okolta sem a történelmet, sem a szomszédokat, sem a kisebbségeket: ellenkezőleg, saját magunkat, a románságot okolta. Laignel-Lavastine asszony tehát egy egyszerű és szembeötlő dolgot hamisít meg. Természetesen a mai francia kulturális közegben senki sincs, aki képes volna ezt a hamisítást észrevenni. Hasznos hamisítás ez, mert egy ilyen hibás láncolat segítségével a szerző a ciorani antiszemitizmust – ami valóságos, elítélendő, de korlátozott és árnyalt volt és a zsidók iránti csodálattal párosult – kérlelhetetlen és reménytelen antiszemitizmussá alakítja. Örök antiszemitizmussá, kiterjesztve azt egész francia korszakára is.

Minthogy elolvastam Cioran minden írását és ellenőriztem, hogy vannak-e politikai korszakából visszamaradt gondolatok a francia munkáiban, s mivel Cioran teljes francia nyelvű életművét is átnéztem antiszemita indíttatású gondolatok után kutatva, leszögezhetem: nem, nem található antiszemitizmusra utaló gondolat e művekben. Állítható és szövegeivel bizonyítható azonban – könyvemben mindezt be is mutattam – hogy Cioran francia írásaiban, akárcsak a Románia színeváltozása (Schimbarea la faþã a României) című munkájában, az író zsidókkal szembeni magatartása ambivalens: hozzátéve, hogy inkább a bámulat és együttérzés jellemzi, s hogy ő maga azonosul a bolygó zsidó figurájával; és hozzátéve hogy az alapvető vád, amely az 1936-os antiszemitizmusát motiválta – azaz, hogy a zsidók akadályozzák a román nemzet kikristályosodását – teljesen eltűnik a francia műveiből; hozzátéve még azt is, hogy az 1936-os, a zsidó lét állandó vonásaira (miszerint „a zsidókat nem köti a táj” stb.) tett megjegyzései átkerülnek francia műveibe is, bár semleges vagy visszafogott hangnemben, úgyhogy ez fűszerezi s teszi hihetővé a dicséreteket. (…)

Laignel-Lavastine asszony elemzése csonka: egy pillanatig sem vette tekintetbe Cioran zsidókkal szembeni érzéseinek és gondolatainak kettősségét és épp ezért állítja, hogy a filozófus „A magányosok népe” című esszéjében „valójában nem csinál semmi mást, csak megfordítja az előjeleket: az alsóbbrendűből felsőbbrendű ember lesz” (164. és 443., 444., 446. o.), tehát nem tesz mást, mint állandósítja „a judeofóbia közhelyét” (445. o.). Pontosítanunk kell: Cioran soha nem beszélt a zsidókról mint emberalatti lényekről; ilyen kijelentéseket és eszméket tulajdonítani neki – amikor épp ellentétesen gondolkozott, vagyis hogy mi románok majmok vagyunk, míg a zsidók nálunk felsőbbrendűek: mindez Laignel- Lavastine asszony – antiszemita? – tudatalattijának bizarr kivetülése. Az irányok és előjelek megváltozása, megfordulása, amelyről a román kritikusok beszéltek, mást jelent: míg 1936-ban a Románia színeváltozásában a zsidók elutasítása dominál, addig 1956-ban „A magányosok népé”-ben a bámulat és az együttérzés uralkodik. Itt van a változás: Cioran magatartásbeli, iránybeli és gondolkodásbeli változása. És abban a tényben is benne van a változás, hogy a zsidók aktív visszautasítása helyett megjelenik állandó vonásaik közül néhánynak a tartózkodó elfogadása. „A magányosok népe” szövegét úgy tekinteni – ahogyan azt Laignel-Lavastine teszi – mint amely megőrzi és állandósítja az antiszemita kliséket, azt jelenti, hogy sok mindent nem veszünk számításba: Cioran ambivalenciáját a zsidók megítélésében, stílusát és, mindenek fölött, ama szándékát sem, hogy ezen a szövegen keresztül kérjen bocsánatot azoktól, akiket megsértett. (…)

Ugyancsak Ciorannal kapcsolatosan legalább is furcsa elhallgatni politikai felfogásának szélsőbalos összetevőjét. Az is nagyon káros, hogy Laignel-Lavastine asszony egyáltalán nem vesz tudomást azokról a román liberális hatásokról (Drãghicescu és Lovinescu), amelyeket Cioran magáévá tett és a Románia színeváltozásában eltorzított. A szélsőbalos hatások zárójelbe tétele miatt Laignel-Lavastine könyvében Cioran úgy jelenik meg, mint egyetlen iszonyú ideológia torzszülötte – és ez egyszerűen nem fedi a valóságot. Gondolati fejlődésének valójában két forrása volt. A könyv legnagyobb igazságtalanságát azonban Ionescu szenvedi el; neki egyszerűen semmi keresnivalója sincs a cím kétértelmű ernyője alatt. Politikai tudatosodása kezdetétől ellensége volt mind a szélsőjobboldali fasizmusnak, mind a szélsőbaloldali kommunizmusnak, és ő soha sem felejtette el a fasizmust. Még akkor sem, amikor a kommunizmus ellen írt.

Mint jelentéktelen román követségi diplomata ment el Vichybe, és ez számára, szubjektív értelemben, élet vagy halál kérdése volt. Talán, ha Romániában marad, nem lett volna több baja, mint Sebastiannak. De számára létfontosságú volt, hogy elmenjen és jó, hogy elment. Erről az epizódról hallgatott Franciaországban, de csak annyira, mint amennyire beszélt is róla, rejtjelesen, mint megmeneküléséről az ellenség uniformisának álruhájában. (…)

Laignel-Lavastine asszony megírhatta volna tisztességesen is ezt a könyvet: kiollózások nélkül, plagizálás nélkül, az általa használt román forrásmunkák megjelölésével, ténybeli hibák százai nélkül, meghamisított idézetek nélkül, az értelmezés erőltetettsége nélkül. És a három „vádlottal” szemben megütött komisszárnő-hangvétel nélkül. És anélkül, hogy Orneát, engem és másokat a négereiként kezeljen. (…)

Könyvéről már sokat írtak Romániában: jót is, rosszat is. Megdöbbentett, amikor egyes román szerzők (Toma Pavel, Mihai Dinu Gheorghiu, Alexandru Florian) elemzésében azt olvastam, hogy a munka nagyon jól dokumentált és egy szükséges, de Romániában mindeddig hiányzó eszmecserét indíthat el. Ezek a kommentátorok egyszerűen nem tudják mit beszélnek, nem szakértői a kérdésnek, sőt, egyenesen tudatlanok. (…) Ha elmentek volna a könyvtárba, megtudhattak volna egyet-mást – még mielőtt nekiláttak Laignel-Lavastine könyvét fennen üdvözölni, és mielőtt megleckéztettek volna minket, maradi románokat. Az értékeléseik, melyeket önhitt tudatlanságuk magaslatáról osztottak ki, sértőek mindazokra a román szakemberekre nézve, akik tanulmányozták és tanulmányozzák a problémát, mind pedig ama kiadókra és folyóiratokra nézve, amelyek sok könyvet és cikket jelentettek meg ebben a témában. Ha nem értesz egy ilyen megmérgezett problémához, jobb, ha hallgatsz, és nem mutatsz be szuperlatívuszokban egy könyvet, mely alacsonyabb szinten áll, mint a román exegézisek. Igen, Laignel-Lavastine asszony kötete, a látszat ellenére, a román értelmezések szintje alatt marad, mind dokumentáltság, mind értelmezés vonatkozásában; a munkamódszer becsületességéről pedig nincs is mit beszélni! A tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején a Franciaországban tanult román orvosok diplomájára ráírták: „ A Keletnek megfelel”. Hála bátor kultúrpolitikánknak, Franciaországban senki sem tud Laignel-Lavastine asszony könyvének ténybeli tévedéseiről, sem a román kommentárok színvonaláról, sem a tömeges „kölcsönzésekről”, sem pedig a hamis idézetekről. Úgyhogy erre a nagyon különös, „francia” módszer szerint készült kötetre nyugodtan rávezethetjük a megjegyzést: „Franciaországnak megfelel.”

  1. “Metoda ‘franceza’ V.: Bun pentru Franta” “22”, XIII. évf. 30. sz. (2002. július 23.–július 29.) (részletek)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.