Az öbölháború után

I.

A politikai elméletek próbája, hogy a politikai világ történéseit elemezzük. Ezek az elméletek ugyanis nem ellenőrizhetők úgy, mint ahogyan a tudományos elméleteket a természeti világ történései igazolják: a politikai történéseket nem lehet érzelemmentesen és pontosan megfigyelni, nem is lehet őket laboratóriumban szimulálni; és nehéz elképzelni, hogyan cáfolhatnánk meg akár a disztributív igazság, akár a politikai elkötelezettség vagy a büntetés céljának elméleteit. Ám a politikai elméletek is elveszthetik értéküket, sőt, újraírhatók – ezen a ponton nincs jelentős különbség a politika és a természet között. De vajon megvilágítja-e az elmélet a történéseket? Elősegítheti-e a jó ügyet? Segíthet-e abban, hogy miként alakítsuk, igazoljuk és magyarázzuk erkölcsi ítéleteinket és reakcióinkat?

Just and Unjust Wars című könyvem 1977-es megjelenése óta az igazságos háború elmélete reneszánszát éli, főként az engem is megihlető vietnami háború miatt. Számtalan könyv és cikk jelent meg, és igen sok kurzust is tartottak e témában nemcsak az egyetemeken, hanem az amerikai katonai akadémiákon is. A nyilvános fórumokon is mind nagyobb teret kapott az igazságosháború-elmélet, először a nukleáris elrettentéssel kapcsolatos eszmecserékben, majd a perzsa-öbölbeli háborút megelőző szélesebb körű vitákban. Politikai és katonai vezetőink is alkalmazni kezdték e nyelvezetet (csak egy példa: az 1989-es panamai inváziót Igazságos Cél Akciónak nevezték el, noha valójában aligha tekinthettük igazságosnak). Veszélyes pillanat ez minden elmélet számára, noha minden elméletalkotó erre vár. Gondoljunk csak arra, mennyire torzítja és egyúttal fel is pezsdíti a vallást, ha a szent diskurzust a politikusok is átveszik. Természetesen sem a politika, sem a háború nem szent – legalábbis nem úgy, ahogy én értelmezem a szentség fogalmát –, de ugyanakkor időnként, illetve bizonyos határig, ezek is lehetnek igazságosak. De csak időnként, és csak bizonyos határig; és ha általánosabb igazolásra van szükség, az elmélet gyanússá válik. Vajon alkalmazhatjuk-e egyáltalán az elméletet, hogyha felhasználható az igazságtalanság megvédésére is?

Függetlenül attól, hogy az egyedi terminológiát használatba vették-e vagy sem, a háborúval kapcsolatos hivatalos érvek mindig hivatkoztak az igazságos háború elméletére. Nincs olyan politikai vezető, aki csatába küldhetné katonáit, és kockára tehetné az életüket anélkül, hogy meggyőzné őket: céljuk igazságos – ellenségeik céljai pedig igazságtalanok. Persze ha az elméletet a gyakorlatban alkalmazzák, elkerülhetetlenül rossz célra is felhasználják. Néha csak arra szolgál, hogy meghatározza, milyen hazugságokat találjanak ki vezetőink, hogyan alakítsák álszent viselkedésük összetett struktúráit, és miképpen nyújtson a bűn álságos elismerést az erénynek. De az elmélet másoknak is jó szolgálatot tehet. A kritika eszközévé is válhat, meghatározhatja és nyomatékosíthatja az igazságos célt. Ezért fontos, hogy ne vessük el az elméletet csak azért, mert egyesek rosszra használják – ahogyan nem vetjük el a barátságról alkotott elképzeléseinket sem, csupán azért, mert hamis barátaink visszaélnek barátságunkkal.

E használat – és persze a rossz használat is – mind arra példa, hogy az igazságos háború elmélete népszerű és termékeny elmélet: meghatározza, hogy mit mondunk, ha azt nem is, hogy mit cselekszünk. A szó és a tett ismétlődő ellentmondásai miatt indokolt a kritika. Mint a társadalmi gyakorlat standard formája, jogos ugyanis az a kritika, mely általánosan elfogadott alapelveket alkalmaz azokra az intézményekre és politikákra, amelyek, bármilyen retorikai mezben jelennek meg, nem állják ki az elmélet próbáját. Még egyszer hangsúlyozom, az intézmények egyes esetekben egyáltalán nem vagy csak részben buknak el. A legtöbb háború, miként ebben a könyvben érvelek, az egyik oldal szemszögéből igazságos (a védekező oldal szemszögéből), és emiatt bizonyos háborús cselekedetek mindig is igazolhatóak lesznek. Az elmélet célja vagy az, hogy különbséget tudjunk tenni, s felkészülten hozzunk politikai döntéseket, vagy egyszerűen az, hogy segítsen eldönteni, támogassuk vagy ellenezzük ezt vagy azt a háborút vagy háborús döntést.

II.

Az elmélet próbájaképpen nézzük az öbölháborút! Hogyan állta ki a próbát az elmélet a gyakorlatban? Különös módon a háború egyes ellenzői, kivált a különféle vallási csoportokhoz tartozók, miközben fel akarták használni az elméletet, egyszersmind meg is akartak szabadulni tőle. Fel akarták használni, mert azt szerették volna mondani, hogy a háború igazságtalan; de meg is akartak szabadulni tőle, mert attól féltek (vagy inkább, igencsak tudatában voltak), hogy a háború az alapvető igazságosháború-elmélet szerint nem volt igazságtalan. Mindegyikük arra a szerintem rossz és veszélyes érvre támaszkodott, hogy a modern világban semmiféle háború nem lehet igazságos. Az elmélet számukra már nem segít megkülönböztetni a különnemű jelenségeket. A modern háború erőforrásainak és a tömegpusztító fegyverek elterjedtségének ismeretében szerintük az avítt kategóriák már semmire sem jók. Az igazságosság elmélete idejétmúlttá, a háború gyakorlata pedig undorítóvá vált.

Nem vitatom, hogy az igazságos háború elmélete úgy is újraértelmezhető, újjáépíthető, hogy aztán egyetlen háborút sem lehet vele igazolni. Fontos, hogy hangsúlyozzuk: egyetlenháborút sem, sem a múltban, sem a jelenben. A háború legpusztítóbb formája egyben az egyik legősibb is: ilyen a városok ostroma, amelynek bevallott célpontja a civil lakosság volt, és amelynek során soha senki nem különböztette meg a civileket a katonáktól. Az öbölháború azon ellenfelei, akik Irak hosszú távú blokádját sürgették, úgy tűnik, nem vették észre, hogy javaslatuk a háború radikálisan különbséget nem tevő formája volt, amelynek a következményei előreláthatóan igen súlyosak lettek volna. Az igazságos háború elmélete, ahogy én látom, azt követelné meg, hogy a blokád ne terjedjen ki az élelmiszerekre és a gyógyszerekre – ám kérdés, hogy ebben az esetben a blokád elérné-e a célját. Mindenesetre semmi indokunk nincs arra, hogy azt higgyük, ezek a döntések manapság nehezebbek, mint száz vagy ezer évvel ezelőtt. Sosem volt a háborúskodásnak olyan aranykora, amikor az igazságos háború kategóriáit könnyen lehetett volna alkalmazni, s emiatt azokat rendszeresen alkalmazták is. A modern technológia, ha ugyan bármit is számít ez ebben a kérdésben, sokkal inkább lehetővé teszi ma, mint valaha, hogy a háború folyamán válogassunk célpontjaink között – persze ha erre megvan a politikai akarat is.

Ennek ellenére elképzelhető, hogy olyan elméletet alakítsunk ki, amelyben a polgári lakosság és a katonaság megkülönböztetése irrelevánssá válik. Ebben az esetben, amint látni fogjuk, egy másik megkülönböztetés is elveszti a jelentőségét: megszűnik a pacifizmus és az igazságosháború-elmélet közötti különbség. Ehhez csupán az szükséges, hogy új hangsúlyt fektessünk az elmélet két alapelvére: először is arra, hogy a háborúnak mindig az „utolsó lehetőségnek” kell lennie, s másodszor pedig, hogy a katonai és a civil lakosság megjósolható veszteségeinek arányban kell állni a háború céljának értékességével (s nem nőhetnek a fölé). Egyik axiómát sem tárgyaltam hosszan könyvemben, mivel mind 1977-ben, mind ma úgy vélem, nem segítenek jelentős erkölcsi ítéletek meghozatalában. De ez az álláspont maga is érvekre szorul, és az öbölháború alkalmat és hasznos példát nyújt, hogy megmutassa e két alapelv elméleti alkalmatlanságát.

Gondoljuk végig, mi történt! Irak 1990-ben augusztus elején lerohanta Kuvaitot. A kuvaitiak csak rövid ideig és alacsony hatásfokkal álltak ellen. Irak pár nap alatt elfoglalta az országot. Ez volt a háború kezdete, és ez lehetett volna a vége is. Ekkor rövid ideig tartó diplomáciai aktivitás ideje következett, míg a háttérben Amerika mozgósítani kezdett, majd az amerikai katonák megérkeztek Szaúd-Arábiába. A diplomácia elérte, hogy az ENSZ gazdasági blokád alá vette Irakot, amit az USA által vezetett és uralt katonai koalíció tartatott be. Noha a blokád igen kevés katonai beavatkozást igényelt, gyakorlatilag és technikailag háborús cselekménynek minősült. Ennek ellenére ezekben a hónapokban (1990. augusztus és 1991. január között) az volt az általános vélekedés, hogy a Perzsa-öbölben béke uralkodik, és hogy a koalíció az iraki támadás ellen erőszak alkalmazása nélkül lépett fel, amíg lassan és hidegvérrel azon vitatkozott, hogy háborút indítson-e vagy sem. E vita keretében merült fel az „utolsó megoldás” kérdése.

Ha a kuvaiti hadsereg, minden valószínűség ellenére, képes lett volna a támadókat pár hétig vagy hónapig visszatartani, az egész kérdés fel sem merült volna. Kuvaitnak tényleg a háború lett volna az első lehetősége, tekintettel az invázió erőszakos természetére, és hogy milyen hirtelen zajlott le, és minden szövetséges vagy baráti állam legitim módon bekapcsolódott volna a védekezésbe. Az ellenállás híján jött létre az az időbeli és erkölcsi űr, amely alatt a konfliktus megoldására alternatívákat lehetett keresni. A blokád csak az egyik alternatíva volt, fölvetődött Irak elítélése az ENSZ által, diplomáciai és politikai elszigetelése, a különféle mértékű gazdasági szankciók bevezetése, valamint a tárgyalásos úton elért egyezség, amely az agresszornak kisebb vagy nagyobb engedményeket tett volna. A megvalósult blokád másképpen is alakulhatott volna, más célok szolgálatában is állhatott volna, és a koalíció azt is megcélozhatta volna, hogy Irakot csupán elszigetelje, anélkül, hogy megtámadná.

Felteszem, hogy mindenkinek erkölcsi kötelezettsége volt végiggondolni ezeket a lehetőségeket és mérlegelni a következményeiket. Azt azonban nehéz belátni, miért kellett volna a lehetséges megoldások közül egyet vagy többet elfogadni csupán azért, hogy a háború az „utolsó megoldás” maradjon. Ha a szövetségesek, figyelembe véve az alternatívák következményeit (köztük Kuvait további iraki megszállását) úgy döntöttek volna, hogy időben ultimátumot intéznek Irakhoz (mondjuk, szeptember elején), hogy vonuljon vissza, különben ellentámadásnak néz elébe, ez a döntés nem lett volna igazságtalan. Persze elegendő időt kellett volna hagyni, hogy Irak átgondolhassa a visszavonulást, mikéntjét pedig egyeztetni tudja a koalícióval; és minket is meg kellett volna győzniük, hogy a többi alternatíva valóban nem lett volna eredményes, vagy csak úgy, ha közben a kuvaiti lakosságnak jelentős károkat okozott volna. Az időintervallumot és az okokat figyelembe véve az „utolsó megoldás” doktrínája ebben az esetben, úgy tűnik, nem játszik fontos szerepet.

Szó szerinti értelmezésben – és ahogyan a blokád hónapjai alatt sokan értelmezték is – az „utolsó megoldás” a háborút erkölcsileg ellehetetlenítené. Hiszen a legutolsó lehetőséget sosem érhetjük el, vagy legalábbis nem tudhatjuk, hogy az-e az utolsó. Mindig több dolgot lehet tenni: hátra lehet még egy diplomáciai figyelmeztetés, még egy ENSZ határozat, még egy tárgyalás. Ha a blokád már érvényben van, mindig lehet még egy kicsit várni, és reménykedni az erőszakmentes (illetve az annak tűnő, noha nem teljesen olyan) megoldás sikerében. Feltéve, hogy a háború az első pillanattól, az inváziótól kezdve igazságos, akkor bármely következő pillanatban is az lesz, amennyiben a költségek és nyereségek egyensúlya kedvezőbb, mint a lehetséges alternatíváké.

A katonák harcba küldése azonban többnyire olyan sok előre nem látható költséggel jár, hogy végül erkölcsi küszöbbé is válik, ezt pedig a politikai vezetők csak nehézségek árán és viszolyogva lépik át. Ez az „utolsó lehetőség” axiómájának a veleje. Ha a tényleges harcnak léteznek valódi alternatívái, amelyek biztosítják, hogy közben azért szembeszegülünk az agresszorral, akkor azokat ki kell próbálni. A perzsa-öbölbeli krízis időintervallumának hónapjai alatt ezek a lehetőségek szerintem ki lettek próbálva. A gazdasági blokád, a katonai fenyegetés, és a diplomáciai határidők kombinációja olyan stratégia volt, amelytől joggal lehetett remélni, hogy Irak visszavonul. A politika és a háború gyakran működik ehhez hasonló órarend szerint. Irak blokádja nem szokványos ostrom volt, amelynek során a tömeges éhezés Szaddam bukásához vezetett volna. Ezért az volt az álláspontunk – annak kellett lennie –, hogy élelmet és gyógyszereket juttatunk a népnek, nehogy az utcákon haljanak meg – noha sokan mindenképp meghaltak volna a rossz táplálkozás és a járványok hosszú távú következményeitől.

A blokád elsősorban Irak katonai-ipari erőforrásai ellen irányult. De Szaddam ezeknek a forrásoknak az elsorvadását hosszú hónapokig, akár évekig is tudta volna halogatni, ha meg lett volna győződve arról, hogy nem fogják megtámadni. Emiatt a blokád hatásossága azon múlott, hogy a fegyveres harc fenyegetése hiteles maradt-e; ám ha a fenyegetés egyszer már érvényben volt, akkor nem lehetett az idők végezetéig fenntartani. Egy adott pillanatban vagy Iraknak kellett engedni, vagy a koalíciónak kellett elkezdenie harcolni. Máskülönben nem tudtak volna győzni, és az agresszoré lett volna a diadal. A legtöbb hozzáértő megfigyelő azt remélte a racionális döntéselmélet alapján, hogy Irak a január 15-i határidő előtt engedni fog. Amikor ez nem történt meg, a háború, noha nem az „utolsó megoldás”, bizonyosan legitim megoldás volt.

Ebben a pillanatban azonban az arányosság axiómája kerül középpontba, és sokan azzal érvelnek, hogy egy háború sosem lehet legitim modern körülmények között, mivel a költségei mindig meghaladják a nyereséget. Természetesen szükségesnek tartjuk, hogy a politikai és katonai vezetőknek legyenek aggályaik a költségek és a nyereségek miatt. De azért szükségesek az aggályok, mert sem a költségekkel, sem a nyereségekkel nem lehet számolni, hiszen a mérlegre tett értékek nem összemérhetőek – vagy legalábbis nem fejezhetőek ki vagy hasonlíthatóak össze olyan matematikai módszerrel, ahogyan az arányosság elve alkalmazható volna. Hogyan mérhetjük össze egy ország függetlenségének az eszmei értékét azoknak az életével, akik a védekezés közben meghalnak? Hogyan számítjuk bele ebbe annak az értékét, hogy legyőzünk egy agresszív hatalmat (Kuvait lerohanása nem az első, és valószínűleg nem is az utolsó iraki támadás), vagy azt, hogy ezzel a cselekedettel elrettentünk más, hasonló rezsimeket? Valószínűleg minden más hasonló érték elégtelen lesz a halottakkal összehasonlítva, hiszen a halottak száma az egyedüli megszámlálható mennyiség. Ebben az esetben pedig kizárólag a vérontás nélküli háborúkat (amelyekben egyik oldalon sincsenek áldozatok!) lehetne megvívni. Ez a megoldás teljesen elfogadható álláspont – de a pacifizmusé, és nem az igazságos háborúé –, s mindenki, aki ezt képviseli, el kell ismerje és fogadja a nem pacifista következményeit annak, hogy együtt próbálunk élni olyan államokkal, mint Szaddám Irakja.

Ugyanakkor egyetlen épeszű politikai vezető sem döntene olyan háború mellett, mely Kuvait függetlenségét annak árán védené meg, hogy milliók, vagy akár százezrek is elpusztulnának, vagy hogy a világ atomtámadásnak lenne kitéve. Ez az arányossági axióma veleje. Ám ez meglehetősen általános igazság, és noha valami magyarázóereje van az olyan esetekben, mint Csehszlovákia 1968-as, Szovjetunió általi lerohanása (senki sem gondolta, hogy az USA- nak katonai erőket kellett volna mozgósítania), sok esetben mégsem lesz képes semmilyen megkülönböztetésre. A legtöbb esetben csak rövid távú előrejelzéseket tudunk készíteni, és semmi eszközünk nincs arra, hogy a matematikához akár csak hasonló módon is össze tudjuk mérni a harcot a békés megoldással, mivel az egyik szükségszerűen spekulatív, míg a másik meghatározatlan időkereten belül zajlik le. Ha egyszerűen amellett érvelünk előzetesen, hogy a jelenlegi rendelkezésre álló fegyverekkel a harc elkerülhetetlenül katasztrofális veszteségekkel jár, akkor az arányosság axiómája tényleg kizárja a háború lehetőségét ebben és minden hasonló esetben, ám ez az érv itt egyszerűen nem állja meg a helyét.

Ehelyett azt kell megkérdeznünk, vajon milyen fegyvereket vetnek majd be a háborús felek, és hogy azokat miként és milyen célokra fogják használni. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban az igazságos háború elméletének igen sok mondanivalója van, és ez a mondanivaló sok szempontból korlátozó jellegű. Amikor az agresszióval szembeni ellenállásról van szó, az elmélet megengedi a harcot, sőt néhány esetben kategorikusan meg is követeli azt. A könyvem végén tárgyalt érvek szerint az iraki invázióhoz hasonló agressziónak ellen kell állni – nem feltétlenül hadászati eszközökkel, de valamilyen módon mégis. Noha a gyakorlatban egyes esetekben a hadászati eszközök bevetése ellen dönthetünk – mert például valószínűleg nem lesznek elég hatékonyak, vagy éppen túlzottan veszélyesek lesznek –, elvi alapon azonban nem nélkülözhetjük őket. Ez esetben is az agresszió elítélése lesz a meghatározó, és az „utolsó megoldás” és az „arányosság” axiómái csak marginális és bizonytalan szerepet játszanak.

III.

Az igazságos háborúk korlátozott háborúk, és az ilyen hadviselést olyan szabályok halmaza irányítja, amely, amennyire csak lehet, megtiltja az erőszak és a kényszer használatát a nem harcoló lakosság ellen. Mivel e szabályokat nem szavatolják rendőri erők, hatalommal rendelkező bíróságok, többnyire, bár nem mindig, nem eléggé hathatósak. Ha e szabályok nem is határozzák meg, hogy ez a háború hogyan folyik le, gyakran sikeresen befolyásolják a közvéleményt a háború lefolyásával kapcsolatban, és így esetleg kihatásuk lehet a katonák kiképzésére, elkötelezettségeire és jövendőbeli viselkedésére is. Ha a háború a politika kiterjesztése, akkor a katonai kultúra a politikai kultúra kiterjesztése. Mindkét kultúra tartalmának meghatározásában fontos, noha nem meghatározó szerepet tölt be a vita és a kritika.

Ezen a ponton két sarkalatos korlátozás jelenik meg, és mind a kettő fontos szerepet kapott az öbölháború politikai igazolásában, majd pedig a kritikájában. Az egyik a háború céljaival kapcsolatosan azt tárgyalta: milyen szándékokkal vívjuk meg? Az igazságos háború elmélete, ahogy azt általánosan értelmezni szokták, azt célozza, hogy a status ante quót állítsuk helyre, azzal a kiegészítő megkötéssel, hogy az agresszor állam támadás előtti hetekben vagy hónapokban tanúsított fenyegető magatartását már nem foglaljuk ebbe bele. Emiatt a háború legitim módon törekszik arra, hogy az agresszor hadi erejét megsemmisítse, vagy megverje, mozgásképtelenné tegye és (részlegesen) lefegyverezze. Ám különleges eseteket – mint pl. a náci Németországot kivéve – ez nem legitimálja a támadó állam belpolitikájának átalakítását vagy a rezsim megdöntését, mivel az ehhez hasonló célokhoz nélkülözhetetlen lenne a hosszú távú megszállás és a civil lakosság tömeges alávetése. Sőt ennél is több szükséges: épp a szuverenitásnak oly elbitorlása, melyet az agresszió elítélésekor helytelenítettünk.

Irak esetében a koalíció elfogadta ezt a korlátozást, és ezzel megnyitotta az utat a tűzszünet utáni véres polgárháború előtt, amelynek polgári veszteségei akár a háborúét is meghaladhatták volna. Az arányosság axiómája valószínűleg azt diktálta volna, hogy gyorsan és katonai veszteség nélkül vonuljunk be Bagdadba. A korlátozott háború ezzel szemben a nem-beavatkozási politika doktrínájára támaszkodik, az pedig azt állítja, hogy a rezsim megváltoztatását azoknak a férfiaknak és nőknek kell véghez vinniük, akik a rezsim uralma alatt élnek; és akik a változás költségeit és a fiaskó kockázatát magukon viselik. A nem-beavatkozási politikával szemben az arányosság elve csak a tömegmészárlás vagy a politikailag előidézett éhínség és járványok esetén játszhat főszerepet, s ezekben az esetekben a költségek már elviselhetetlenül nagyok. Ilyen esetekben már jogunk van cselekedni, illetve, erősebb kifejezéssel élve, cselekednünk kell, a szuverenitás ideájára való tekintet nélkül (úgy, ahogy a vietnamiak tették Pol Pot Kambodzsájában, a tanzániaiak Idi Amin Ugandájában, vagy az indiaiak az egykori Kelet-Pakisztánban). Nehéznek tűnik amellett érvelni egy oldalról, hogy nem lett volna szabad interveniálnunk annak érdekében, hogy a „jó” oldal nyerje meg az iraki polgárháborút; a másik oldalról pedig amellett, hogy sokkal gyorsabban kellett volna közbelépnünk, hogy megmentsük a vesztes áldozatokat. De jó okunk van rá, mivel a politikai (és nem a humanitárius) intervenciók története azt sugallja, hogy ilyen különbséget kell tenniük.

Ugyanez a restauráló érvrendszer vonatkozik még nyilvánvalóbban az áldozat szerepét betöltő államra is, amelyik ugyanakkor nem biztos, hogy az agresszornál jobb képviselője a demokrácia diszkrét bájának (emlékezzünk csak az olasz fasiszták által lerohant Haile Szelasszié Etiópiájára). A kuvaiti kormányzat összességében jobb volt, mint Iraké, de a világon aránylag kevesen siettek volna a védelmére, akárcsak a sajtó útján is, ha palotaforradalom tört volna ki; és majdnem mindenütt lelkesen üdvözöltek volna egy népfelkelést. És mégis, a háború célja nem volt más, mint ennek a kormányzatnak, az al-Szabaj család félfeudális despotizmusának a visszaállítása. Ami a háború után történt, az a kuvaitiak ügye volt és marad, függetlenül a külföldi haderőktől. Ugyanakkor persze Kuvait nem szabadul meg a diplomáciai nyomástól, vagy az emberi jogok betartásának ellenőrzésétől és az arra irányuló kampánytól.

De a koalíciónak – legalábbis az USA-nak, a koalíció megszervezőjének és vezérének – nem az agresszió megszüntetése és az iraki katonai erő megsemmisítése volt az egyetlen célja. Kormányzatunk „új világrendet” akart létre hozni, amelyben vezető szerepe előreláthatólag megmaradt volna. A háború általános kritikájának része volt, hogy az USA „imperialista” indíttatásból cselekedett, a világrend csak elfedte a hataloméhség és a Perzsa-öböl feletti uralom vágyát, az olaj feletti kontrollt és a stratégiai jelenlétet. Feltételezem, hogy az ehhez hasonló indítóokok fontos szerepet játszottak az amerikai döntésmechanizmusokban, hiszen az igazságos háborúknak is vannak éppúgy politikai, mint erkölcsi okai – és lesznek is, úgy vélem, amíg a messiás el nem jő, s amikor az igazságot majd csak az igazság kedvéért cselekedjük. Az abszolút egyoldalú motiváció, a tiszta jóakarat nem más, mint politikai illúzió. E helyzet hasonló a belpolitikához, ahol természetesnek vesszük, hogy a polgárjogokért és a jóléti reformért harcoló pártok és mozgalmak azért cselekednek így, mert a tagjaik hisznek bizonyos értékekben, és azért is, mert vannak bizonyos ambícióik – hatalomra vagy hivatalra törnek: de mivel itt senki nem öl meg senkit, mindezt könnyebb elfogadni. A vegyes indokok elfogadottak a nemzetközi politikában is, és háború esetén csak akkor okoznak erkölcsi problémát, ha a harcot az igazolható kereteken túl kiterjesztik vagy meghosszabbítják, vagy ha eltorzítják a hadviselés módját.

Teljesen elképzelhető tehát, hogy támogassuk a háborút az igazolható korlátain belül, és hogy egyszersmind ellenezzük azokat az egyéb indokokat, amelyek miatt az egyik vagy másik kormányzat hadba lép. Bárki támogathatja, hogy az iraki támadást visszaverjük, és eközben kritizálhatja a létrejövő „új világrend” valószínű formáját. A legfontosabb azonban az, hogy hangsúlyt fektessünk arra, hogy az új világrendtől függetlenül a háború korlátozott háború maradjon.

A másik korlát a hadviselés formájával – a haderők mindennapi tevékenységével kapcsolatos. Ennek a mibenlétét legjobban az Irak elleni légicsapások kontextusában érthetjük meg, mivel a szárazföldi háború a sivatagban gond nélkül hasonul az igazságos háború paradigmájához a harcoló felek között (az a kérdés azonban itt is fennáll, hogy mikor és hogyan vessünk véget a harcnak). A koalíciónak az iraki invázióra adott katonai válaszlépései légitámadásokkal kezdődtek, és körülbelül öt héten keresztül kizárólag vadászrepülőkkel és rakétákkal támadtak. Az amerikai katonai vezetők a sajtótájékoztatókon a légi háborúról az igazságos háború elmélete és a technikai zsargon különös keveréknyelvén beszéltek. Azt mondták nekünk, hogy a hadműveletek során kizárólag katonai célpontokat támadtak meg, addig nem látott pontossággal. A bombák „okosak” voltak, a pilóták pedig erkölcsi érzékkel felruházottak.

A polgári lakosság veszteségeinek korlátozására irányuló erőfeszítések világos rendelkezésekben nyilvánultak meg: a pilótáknak megparancsolták, ha nem tudták pontosan bemérni a kijelölt célpontokat, rakétáikat és bombáikat érintetlenül hagyva térjenek vissza a bázisra. Megtiltották nekik, hogy a bombákat a célpontok közelében dobják le, és nem célozhattak szabadon a „felkínálkozó célpontokra” (a meghatározott hadi zónák kivételével). A bombázások során a pilótáknak kockázat árán is minimalizálniuk kellett a polgári lakosságnak okozott „járulékos károk” eshetőségét. A vezérkar ezt mondta nekünk, és minden valószínűség szerint ezt mondták a pilótáknak is. A bombázásokról a háború után készített első tanulmányok azonban azt sugallják, hogy ezeket a parancsokat gyakran nem tartották be, és hogy a bombákat gyakran olyan magasságról dobták le, hogy esély sem volt a megbízható célzásra. De az irányelvek, ha valóban ezek voltak az irányelvek, helyesek voltak. És úgy is tűnik, hogy a közvetlen polgári veszteségek valóban alacsony szinten maradtak, és ebből a szemszögből a háború valóban első volt a maga nemében.

A helyzet azonban más színben tűnik fel, ha nem a célpontok megsemmisítésének irányelveit vesszük figyelembe, hanem a célpontok kiválasztására figyelünk oda. A koalíció úgy döntött (vagy az amerikai tábornokok döntöttek úgy), hogy az iraki társadalom gazdasági infrastruktúrája – teljes egészében – legitim katonai célpont: a kommunikációs és közlekedési rendszer, az áramellátás, bármilyen kormányzati épület, és a víztisztító berendezések. Itt semmi újról nem volt szó, hisz már a második világháborúban is, a stratégiai jellegű bombázások során, hasonlóak voltak a célpontok, noha nem hinném, hogy szisztematikus erőfeszítéseket tett volna bárki is, hogy a németeket és a japánokat megfossza a tiszta víztől – talán mert az 1940-es években ez még nem volt technikailag kivitelezhető. Egyes infrastrukturális célpontok kiválasztását könnyű igazolni: ilyenek például a hidak, amelyeken keresztül a hadsereg számára az utánpótlást biztosítják. De az áram és a víz, különösképpen pedig a víz, az élelemhez hasonló szerepet tölt be az életben. Persze szükségesek a katonák túléléséhez és mindennapi tevékenységeihez is, de éppúgy szükségesek mindenki más számára is. Az ezek ellen irányuló támadás a polgári lakosság ellen irányul. Ebben az esetben a katonaságra gyakorolt hatás lesz „járulékos”, már ha ilyenről egyáltalán beszélhetünk. Az áramellátás és a víztisztítás megsemmisítésének közvetlen következménye például az volt, hogy az urbanizált területeken élő lakosság körében (és Irak jelentős mértékben urbanizált!) megnőtt a járványok kockázata.

Az ehhez hasonló támadások azt sugallják, hogy a háború célja nem csak a „status ante quo mínusz agresszor” volt, nem csak Kuvait felszabadítása és az iraki hadsereg legyőzése és lefegyverzése. A plusz, noha soha el nem ismert, cél valószínűleg az volt, hogy a Baath párt uralmát megtörjék azáltal, hogy megmutatják, nehéz helyzetben nemcsak a külföldi hódításait nem képes megtartani, hanem még a saját népét sem képes megvédeni. De ez a cél igazságtalan volt, akárcsak az eszközei.

És ha még igazolható is lett volna az a célunk, hogy megdöntsük az iraki rezsimet, a közvetett stratégia kegyetlenségét akkor sem lett volna szabad választanunk – azt, hogy az iraki társadalmat annyira lepusztítjuk, hogy a tagjai reményvesztett felkelést robbantsanak ki. Jobb lett volna egyszerűen bevonulni Bagdadba. Egy emigráns iraki a háború után írásában amellett érvelt, hogy mivel az iraki társadalmat tönkretettük, most már kötelesek vagyunk bevonulni Bagdadba, hogy létrehozzuk a demokratikus kormányzatot, amely képes a társadalom újjáépítésének megszervezésére. Nem kétlem, hogy a háborúban hozott rossz döntések jelentős kötelezettséget róhatnak a hibázó félre. Ám a jelen példával kapcsolatos probléma abból fakad, hogy már az elgondolás alapfeltevése is borzasztó. A győzelemre kevés esély volt, és az emberi veszteségek valószínűleg nagyok lettek volna (hány ember életét éri meg egy demokratikus Irak? – íme még egy arányosság, amellyel nem lehet számolni!).

A hadviselés módja más tekintetben is kritizálható volt, ahogyan kritizálták is – legfontosabb ezek közül az új, félelmetes üzemanyag-levegő robbanóeszköznek a bevetése az iraki katonák ellen, valamint a harc utolsó napjaiban végrehajtott bombázások, amelyek egy visszavonuló hadsereg, sőt egy szétvert és szervezetlen hadsereg ellen irányultak. Az igazságos háború elmélete, ahogyan én értelmezem, nem feltétlenül vonatkozik azokra az esetekre, amikor kizárólag a katonák a célpontok. A menekülő katonák, a fegyverletételre kész katonákkal szemben, általában legitim célpontok, hiszen még reménykedhetnek abban, hogy újra harcolni fognak. Ebben az esetben a sikeresen elmenekülő iraki katonák valóban harcoltak több újabb és újabb alkalommal, mégpedig a felkelő iraki lakosság ellen. E kérdésben újabb nehéz dilemmával szembesülnek az „arányosságelmélet” hívei: vajon fel kellett volna koncolnunk a visszavonuló iraki katonákat, hogy megakadályozzuk az iraki felkelők valószínű elpusztítását? Az igazságos háború elméletének alapvető érvei amellett szólnak, hogy nem lett volna szabad a Kuvaitból szervezetlenül menekülőket bombázni, mivel a visszavonuló hadsereg már csak a saját népének tudott kárt okozni.

Ám ez az utolsó érv nem fejezi ki, mennyire zavarónak éreztük a háború utolsó óráinak látványát, vagy hogy mennyire megkönnyebbültünk, amikor, Bush elnök, egyes tábornokai szerint túl korán, megálljt parancsolt az öldöklésnek. Az igazságosság nem fedi le az erkölcs egészét. Ellenezhető a háborús öldöklés, még az igazságos háborúban is, azon az alapon, hogy túl könnyen megy. A rókavadászat nem harcoló felek közti összecsapás. Amikor a világot könnyen két részre lehet osztani azon az alapon, hogy ki bombázik, és kit bombáznak, akkor az egész bombázás erkölcsileg megkérdőjeleződik, még akkor is, ha a bombázás maga az adott esetben igazolható.

Az igazságos háború elmélete itt is fontos szerepet játszik, érveket hoz fel egyes háborús cselekedetek védelmére, míg másokat elítél. A politikai és katonai vezetők nem kerülhetik el a felelősségre vonást azzal, ha arra hivatkoznak, hogy támadható cselekedeteik a háború természetéből adódtak, és a harc kezdetétől fogva elkerülhetetlenek voltak. Világos és önálló döntést igényeltek ezek a cselekedetek is a katonai stratégáktól, akik az asztal mellett ülve azon vitatkoztak, hogy mi a teendő, és ezután még további döntésre volt szükség a másik asztalnál ülő politikusoktól, akik a stratégák javaslatairól cseréltek eszmét. Könnyen elképzelhető lett volna az öbölháború az infrastrukturális célpontok megtámadása nélkül. Azt is mondhatnánk, hogy az igazságos háború elmélete arra kötelez minket, hogy ilyen módon képzelődjünk.

IV.

De ha el tudunk képzelni az előbb említettektől eltérő világokat, akkor miért ne képzeljünk el háború nélküli világokat? Ez nem csak, sőt elsősorban nem pacifista vagy messianisztikus álom, amelyben az oroszlán és a bárány egymás mellett fekszenek. Az igazságos háború elméletének egyik változata szintén eltörölné a háborút azon egyszerű módszer segítségével, hogy az igazságtalan háborúkat „bűntetteknek” nevezi, és az igazságosakat pedig „rendőrségi akcióknak.” Ez szép példája annak, amit a kínaiak a „nevek igazításának” neveznek, de egyben előfeltételezi a nemzetközi társadalom alapos átalakulását is. Mielőtt rendőrségi akciókról beszélnénk, szükségünk van rendőrségre, és mielőtt a rendőrség létrejön, szükségünk van egy globális hatalomra, amely megszervezi és beveti a rendőri erőt. Az ENSZ-nek nincs erre kapacitása, és nem tudok egyetlen államról se, amely hajlandó volna rendelkezésére bocsátani az öbölháborús koalíciós hadsereghez hasonló méretű rendőri erőt. Elméleti alapon úgy vélem, egy ilyen erőt nem zavarnák meg egymásnak ellentmondó motívumok, mivel a rendőrség betartatja a törvényt, a bűnt pedig üldözi, és ennél többet senki sem vár tőle. A gyakorlatban azonban a rendőrség szelektíven alkalmazza a törvényt; továbbá más célokra is igénybe veszik, éppúgy mint a hadsereget. Egy globális hatalom, amely az erő törvényes használata felett monopóliumot élvez, éppen olyan ijesztő lenne, mint egy birodalmi álmokat dédelgető állam.

Ehelyett inkább olyan szervezettel rendelkezünk, amely megengedi tagjainak, hogy erőt vessenek be (a koreai háború a precedens itt, az öbölháború csak a második példa), de maga nem alkalmaz erőt. Mivel bármelyik állam legitim módon siethet az agresszió áldozatának a segítségére, ez az engedély kevés többletet ad a meglévő erkölcsi, vagy akár törvényes érvekhez. Talán politikai és nevelő szerepet tölt be: amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa megerősíti, hogy ez az ország, amelyet elfoglalt a szomszédja, valóban agresszió áldozata lett, akkor megkönnyíti a felszabadításra irányuló lépéseket, és amikor elítéli az inváziót, akkor általános elégedetlenségnek ad hangot, amelynek visszatartó ereje lehet. De az ilyen megerősítések és ítéletek a legjobb esetben is igencsak bizonytalan horderejűek. Az ENSZ úgy viselkedett Kuvait esetében, ahogy az elvárható volt tőle, de semmi segítséget nem nyújtott a tibetieknek és sok más népnek. És még akkor is, amikor jól működik az ENSZ, az önsegélyezés, a kölcsönös segítségnyújtás, és a kollektív biztonság régi módozatai szükséges feltételei maradnak az agresszió ellen irányuló bármiféle harcnak

Természetesen üdvözlendő volna, ha az ENSZ minden agresszív lépést elítélne, és fellépne ellenük lehetőleg politikai és gazdasági úton, de ha szükséges, az államszövetség katonai erejével is. Ténylegesen ez csak akkor fog bekövetkezni, ha elegendő számú országnak lesznek önálló indokai, hogy az elítélés mellett szavazzanak, és hogy csatlakozzanak a koalícióhoz. De mindez még nem indokolja, hogy elvessük az így született pozitív döntéseket – mintha amiatt, hogy nem tudtunk a tibetieken segíteni, most a kuvaitiakon sem szabadna az erkölcsi konzisztencia jegyében. A kritikusoknak érvelniük kell a konzisztens politika mellett, ez pedig azt jelenti, hogy az igazságos háború elméletét, az agresszióról, az önvédelemről, és a kölcsönös segítségről szóló definícióival együtt, előítélet nélkül kell alkalmazni mindegyik államra, a kritikusokéra éppúgy, mint az összes többire. Az ilyen cselekedetek kétségkívül vonzóbbak volnának, ha oly módon lehetne korlátozni a háború gyakorlati céljait és módszereit, hogy biztosak legyünk abban, hogy az általunk igazolt háborúkat valóban igazságosan vívják meg. Az államok, mint mindig, itt is megbízhatatlan partnerek lesznek, és ezért szükséges, politikai és erkölcsi okokból egyaránt, hogy folyamatosan vitatkozzunk a háborúról és az igazságról.

FORDÍTOTTA MARGÓCSY DÁNIEL

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.