A gyűlölet könyvei

Egyik bécsi, Szent István-templom mögötti katolikus könyvesboltban gyönyörű könyvek vannak a kirakatban. Valahányszor arra visz utam – és naponként arra kell mennem – megszoktam állni s egy-egy könyvre azzal az érzéssel gondolok, ami talán hasonlít ahhoz, amelyikkel odabenn a templomban a bedrótozott csodatévő Mária-kép előtt állnak a hívők. Mert annak a könyvesboltnak a kirakatában sok-sok olyan könyv van, amik a nagy emberiség templomában örök oltárképek maradnak. A világosság szomjától sötétbe csalt, forrószívű, nyughatatlan Augustinus, aki nem veszhetett el a sötétségben, mert a földön olyan könnyek hulltak érte, melyektől a legmagasabb mennyek is ujjongásba fogtak – ott vannak Aquinói Tamás könyvei, aki több mint háromszáz éven keresztül egyetlen tanítója volt az európai emberiségnek és annyi megtanulnivalót hagyott ránk, hogy sok idő kell még hozzá, míg az emberiség kitanul belőle vagy föléje tanulja magát, ő fölé, aki például azt mondja, hogy minden dolognak szükségszerűen végső célja az isteni jóság – és itt van még a könyvesbolt kirakatában Maister Ekkehart, aki a tökéletességről szólva azt tanítja, hogy az nagyon nehéz, de legalább vágyódjunk utána s ha még azt sem tudjuk, vágyódjunk az utána való vágy után – és Assisi Ferenc, aki a farkast atyámfia farkasnak szólította – és sok-sok ilyen könyv – nem csodálatos, hogy valóban milyen sok ilyen kincses oltárkép-könyvünk van? – és ezek mellett a könyvek mellett ott állnak „Juda bűnei”, „Juda világuralmi törekvései”, „Hepp-hepp”, „Végezzünk Judával!” és hasonló című könyvek. A címlapjaikon nagyorrú, gonosz, vércse-arcú zsidók nagy szakállal és vámpír-ajakkal – olyan irtózatosan csúnyák, hogy álmodni lehet róluk és a szegény emberről is, aki ilyen arcokat rajzol és ilyen könyveket ír. Annak a lelkében úgy tombolhat a gyűlölet, mint akiben szörnyű raj darázs van bezárva, amik szünet nélkül szurkálják fullánkjaikkal és duruzsolják be rémes zúgással óráit. Bementem a könyvesboltba: barátságos arcú, kedves, idősebb bácsi adta kezembe a vércse-zsidóval díszített Juda bűnei című könyvet. Bevallom, hogy szerettem volna megkédezni, ismeri-e valamelyiket a kirakatban lévő könyvek közül: Augustinust, Ekkehartot vagy Assisi Ferencet; szerettem volna megkérdezni, hogy az a jó Isten, kinek dicsőségére épült a Szent István-templom, kit Augustinus szomjazott, Tamás tanított, Ekkehart értett és Assisi Ferenc énekelt, az megengedi-e, hogy ilyen könyvet adjanak befolyásolható, félrevezethető, gyűlöletre hajló magunkfajta gyenge embertársaink kezébe? Jó lett volna, ha felteszem mind e kérdéseket, de olyan jó barátságos arca volt az idős osztrák bácsinak, és gyáva lettem, az ötezer koronát kóstáló Juda bűneivel hónom alatt – az ilyen könyvek olcsók – szégyenkezve somfordáltam ki. És ahogy az már ilyenkor lenni szokott, kint jutott eszembe, mi mindent kellett volna mondanom, és abból kiindulva, hogy szerényen és szelíden beszélgettem volna, tehát a bácsi se dobott volna ki, hanem meghallgatott volna, elgondoltam az egész beszélgetést. Csak aztán jutott eszemben, hogy talán mindjárt a beszélgetés elején azt mondta volna a szimpatikus – meglehetősen rosszul táplált – idősebb bácsi, hogy ő csak alkalmazott és azt csinálja, amiből meg tud élni; ő nem írhatja elő, hogy a könyvesbolt gazdája milyen könyveket tartson. A könyvesbolt gazdája valószínűleg szintén azt mondta volna, hogy ő se akar minden zsidó gyereket vízbe fullasztani, embert, akinek a szülei zsidók voltak, agyonverni, de – katolikus vállalat és neki tudományos meggyőződése az antiszemitizmus – egy ilyen „tudományos” fogalom mindjárt civilizáltan hangzik – talán még Werner Sombartból vagy Weiningerből is citálna, és én a végén vitába pottyannék bele, ahol „fajkérdésről”, „kapitalizmusról” és hasonló dolgokról volna szó – csak épp a jó Istenről nem, kinek dicsőségére épült Szent István temploma. És a legjobb esetben a gazda is azt mondaná, amit alkalmazottja: ő nem felelős, meg kell élni, és aki ahogy tud, és ő függő helyzetben van. Kitől? Az is függő helyzetben van. Senki se felelős. De hát ki a felelős? Milyen egyszerűek ezek a bonyolult kérdések. Karl Paumgarten úr a felelős, egész biztosan elsősorban ő, aki a könyvet írta, a rossz, a csúnya, a mételyes, embertelen szennyet. Aki az egész kollekciónak a szerzője és aki semmi, de semmi kényszerhelyzetre, függésre nem hivatkozhat, mert van bűn a Szentlélek ellen, amely halálos és nincs rá mentség e földön. Hogy most Karl Paumgarten úrhoz menjek el beszélgetni? Szomorú lettem, mert azt kérdeztem magamtól, hogy miért olyan messzire. Maradj a közelben; Paumgarten úrról nem tudsz semmit, csak azt, hogy gyűlöletet freccsent minden szava, de vannak, akikről többet tudsz és akik szintén ezt csinálják és akikről még azt is tudod, hogy jóakarat, nemes motívumok vezetik őket.

És így jutott eszembe az új magyar költészetnek arról az ágáról írni, amelyiken a féktelen gyűlölet virágai nyílnak, a proletár forradalmi költészetről. Ennek a költészetnek Ady Endre az elkezdője, persze Petőfitől sem lehet megtagadni az elkezdést, de akkor még századokra vissza kellene menni, és ez itt nem annyira irodalmi tanulmány akar lenni, mint inkább folytatólagos közlése azoknak a gondolatoknak, melyek Szent István templomának közelében a katolikus könyvesbolttal kapcsolatban indultak meg. Manapság ilyen versek olvashatók: „Nem vertük agyon a burzsoákat, nem vertük agyon a szocdemeket, nem kapáltuk a földet… másodszorra jobban csináljuk.” A világ legveszedelmesebb dolgai közül való a többes szám. Kik azok a „mi”? Ha szaván fognánk az idézett „vers” íróját – akiről különben személyesen tudom, hogy igen szelíd ember –, ha szaván fognánk, vajon a „poétai licenciára” hivatkozna-e vagy csakugyan úgy gondolja a dolgot, hogy a legközelebbi jó alkalommal dorongot vagy puskát fog a kezébe venni, és ő X. Y., ő személyesen agyon fogja verni az embereket, akiket egyelőre burzsoáknak nevez, meg könnyed rövidséggel szocdemeknek, továbbá ő szintén személyesen kapálni fogja a földet? Ez nem rosszindulatú maliciózus kérdés, de jellemző, hogy annak hangzik; jellemző arra, hogy mennyire eltanulták a kimondott szónak szó szerint vevését. És ebben az átkozott „mi” a főhibás; ez a „mi” és ez az „ők”. Mennyivel könynyebb, milyen ártatlanul hangzik, leírni a „mi”-t; de azt mondani: én rájöttem, hogy annak idején hibát követtem el, mert hivatalba jártam vagy verseket írtam, ahelyett, hogy nagyobb számú emberi lényeket – nagyon tanácsos volna a „burzsoá” szó helyett neveket leírni, vagy mindenesetre nagyobb precizitás kedvéért közelebbről megjelölni, ki értendő burzsoá és szocdem alatt, mert hátha az olvasó esetleg félreérti a dolgot és alkalomadtán a költő szavainak erejétől elragadtatva olyanokat is agyon fog verni, kiket talán a költő nem akar vagy pedig olyanokat mulaszt el agyonverni, kiknek agyon nem veretését a költő megbocsáthatatlan mulasztásnak tart –, a fontos mindenesetre a precizitás volna, a precizitás a „mi” és az „ők” körül, mert képzelje el az idézett költemény szerzője, hogy versének olyan hatása volna, mint a milyen hatást minden költő bensőségesen óhajt vagyis, hogy olvasói csakugyan megtennék, amit az ő verse tanácsol nekik – szóval egy olyan kisebb fajta pogromot végeznének. Ilyen irányú felhívásokat nem jó dolog versben megfogalmazni, mert a precizitás rovására megy a versi lendület. Vagy a precizitás nem is fontos? Nem is fontos, hogy félreértések történhetnek? Csak a lázítás, a kívánatos harchoz szükséges gyűlöletmennyiség felkeltése a fontos? De akkor, ha így van, közönséges felelőtlenség esetével állunk szemben, az írói lelkiismeretlenség maximumával és az emberi lelkiismeretlenség tovább nem fokozható legfelsőbb fokával. Akkor arról van szó, hogy pálinkát adunk roham előtt a katonáknak, kulacsszámra rumot, hogy megrészegedjenek, hogy elveszítsék emberi voltukat, hogy vadállatokká legyenek – mert a szent cél érdekében gyilkosokra, gátlás nélkül gyilkoló gyilkosokra van szükségünk. (Megint a veszedelmes többes szám, az egyes szám első személy helyett.) És az ilyen katonai rumkiosztásoknak a becstelensége épp az, hogy aki elrendeli a rumkiosztást, az dehogy is részeg. Az egészen józan észnél van, de leitatja a többieket, mert… Vajon itt is, az idézett vers költője is a maga harci célját olyan minőségűnek tartja, hogy azt hiszi: gyűlölettől lerészegített emberek állnak csak be a harcába; vajon annyira nem hisz a saját ügye igazságában, hogy azt hiszi nem elég megmondani: ezért és ezért akarjuk ezt és ezt – ki kell vetkőztetni szívükből az embereket, mert különben nem mennek rohamra? Akkor Karl Paumgarten úrnak is joga van az ő kollekciójához, ahol szintén a gyűlölet felkeltése áll előtérben, az egyéni felelősségnek a „mi nem-zsidók” címen való lerészegítése. És Karl Paumgarten és a fent idézett vers esetében ugyanaz történik: ugyanannak az egy Istennek elrugaszkodott, irtózatos világába egy újabb dézsa gyűlöletmoslékot öntenek be, gyűlöletet a lelkekbe különböző célokkal; az elkínzott tömegek gyűlöletképességét mesterségesen fokozza az ilyen forradalmiság és az antiszemita; mindegyik a saját céljaira, igazság szerint a gyűlölet céljaira, mely ma már kezd a sok elvetett magból sárkányfejjel kikelni, harminchét fejű sárkány, mindegyik fej mögött egy párt áll, de valósággal mindegyik fej ugyanazé az egy sárkányé: a gyűlöleté.

Balázs Béla, aki egykor azt a két sort írta, hogy „a világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele”, az emigrációban írt egy igazán szép verset „Gyűlölet vezeklése” címen. Balázs Bélát a forradalmi költőktől ebben a versében élesen elválasztja először az a tény, hogy nem kifelé ír, hanem belülről és a belülről élésnek, belülről írásnak az a sajátsága, hogy a felelősség a kimondott szóért az egész embert magában foglalja; minden szó úgy esik, hogy az egész ember egész lelkének súlya vele csendül az elejtett szóval.

Feketefényű, veszett gyűlöletre,

Sajgó szerelmen kifent gyűlöletre,

Készülök búsult, gyilkos gyűlöletre

Szívemszakasztó gyűlölt gyűlöletre.

Tudom az árát. Megveheted rajtam.

És talán kezdjünk számolni Uram.

Mert hátha nem lesz hosszú az utam

S mentén vesszőid sokasága nem fér.

Ez is forradalmi vers, hadüzenet Istennek, de három szó van benne: sajgó szerelmen kifent gyűlölet, gyűlölt gyűlölet és tudom az árát. És nem a felelőtlen „mi”, hanem az egyes szám első személy szól itt, és ezért is soha az a lélek nélkül való nem lehet benne, mint a „mi” versekben. Ez a vers: léleknek és gondolatoknak a megnyilatkozása – és bármit is mond, az ember él és a mögötte élő ember átsüt a sötét szavakon. Ezt a verset nem lehet pálinkaként kimérni a rohamra kikészítendő katonáknak – ez a vers komolyan veszi azokat, akikhez szól, egyenrangúaknak ismeri el őket. És gyűlöletet se fog senkiben se ébreszteni. De… és erre a de-re feleljen ezúttal egy harmadik magyar forradalmi költő, akivel foglalkozni izgató, és ebből a szempontból a legtanulságosabb kísérlet….

Gábor Andorról van szó. Arról a Gábor Andorról, akit sokan még ma is csak kabarékból és operett színlapokról ismernek; aki a teljesen lezüllött ún. polgári kultúrából érkezett el mai magához s akinek útja tiszteletet parancsoló nagyszerűség. És bárki épszívű, értelmes ember ennek az írónak verseit kezébe veszi, érezni fogja, hogy megrázó erővel áll vele szemben egy talpig igaz ember.

Szám, csókra lettél vagy gonosz szavakra?

Szemem, borzadni lettél, vagy vidulni?

A föld most már csak gyűlölségek akla,

S a káosz nem tud csenddé elcsittulni.

Megélni rossz Világnak fordulóját,

Hol fergeteg sivít s nem hallik ének;

Hol hasztalan van kerted, meg nem óják,

Be rossz, be rossz most Egynek és Egyénnek.

Be rossz, be rossz a harcosok sorában,

Kik vívják ezt a harcot, ezt a végsőt!

O vagy meghalni kellett vón korábban,

Vagy megszületni kellett volna később.

Már benn a harcosok sorában, mert a pálfordulás már megtörtént; már nem lehet háttal a vonagló világnak a hitvány, kis, világközömbös életet élni és sajog a szó, hogyha a gyűlölségek aklára vált világról szól. De itt most döntésnek kell következni, állást kell foglalni, a léleknek reagálni kell. „Mert szégyen élni s nem kiáltani” ez a bizonyosság, ez a kezdete a ma élő ember lelkiismeretének. De a kérdés az: Szodomából és Gomorrából nem futok ki, nem leszek hűtlen a testvéreimhez se bűnükben, se büntetésükben; hogyan őrzöm meg a hozzájuk való legnagyobb hűséget? Itt vannak a feleletek:

És nem törődve vésszel

És vértől sem riadtan,

Magam’, világos ésszel

A páriáknak adtam.

És mindent félretettem,

Mi embert halni gátol,

És éles penge lettem,

Mely már ölésre bátor.

Ez nem frázis; ennek a forradalmiságnak mélyen egyéni páthosza a vezeklés hangulata.

Egy légy, mely döng, nem oly haszontalan,

Milyennek érzem életem lefolytát.

Mily puszta ábra, hús és csonttalan!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utána nem maradt se fagy se hő,

A semmisége szinte meglepő.

És a máról szól:

…Nem tudom szavakká összefogni

A tébolyt, melynek hallom rengeteg

Öklét a házak ajtaján kopogni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jaj, rémület hangszernek lenni ma,

Káosz rotyog ki tört száján a kürtnek,

Nem ég felé felívelő ima,

Csak sóhajtása tűrhetetlen tűrtnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Én zengeném a mát másfélekép,

De hullabűzben nem tudok zenélni.

De végül, a végső konzekvencia az ilyen sorok:

Csőre vájja dögmadárnak,

melyet hívnak burzsoának.

Ez a pár idézet az egész gondolati építményt megmutatja: a gyűlölség aklává vált világban a páriák mellé kell állnom és a páriák énekét kell énekelnem, vad, lázító, vádéneket, hogy felrázzam az alvókat irgalmatlan katonákká a kibírhatatlan mai világ ellen.

Ady Endre, aki nem egyszer írt gyűlölettől égő verseket, mint például karácsonyi verset „a prémbundás örvendezőkről” – Ady Endre A halottak élénben gyönyörű versben nagyszerű palinodiával fordul el minden hittől, melyet nem bír maradék nélkül hinni. (Mégsem, mégsem, mégsem.) Pedig csábító, nagyszerű gyönyörűség lehet a magányosságból, az egyéni felelősségből, a kínzó magunkban-állásból beléomolni testestül-lelkestül a meggyötört Sokaságba. Minden probléma megoldódik, amint az „én” helyére a „mi” kerül. Mert az „én” az én vagyok, személy szerint, pontosan megkülönböztethetőn; a „mi” az a fejetlen, felelősséggel nem tartozó, társadalmi-természeti jelenség – az egyén számára minden szenvedésnek vége, az egyéni princípium megszűnése, a földi Nirvána. Modern miszticizmus; a régi, a világból kimenekülő „unio mystica” Istennel való egyesülésben vágyott levetni a föld és az egyéni, morális lélek terhét; a mai nem a világból akar kimenekülni – mert a mai ember csak erről a világról tud, tehát innen nincs hová futni, hacsak nem a semmibe – a mai ember magától akar szabadulni, a rettenetes problémákkal megkínzott lelkétől, melynek nincs ereje, hatalma a problémák eldöntésére – menekülés a tömeghez, a személytelen egységbe. – De itt újabb nehézségek kezdődnek: a misztikus egyesülés nem sikerül, minden erőfeszítés ellenére sem. Lapozzátok csak át Gábor Andor könyvét és látni fogjátok ezt a szörnyű kettősséget. Ott, ahol magát adja, magán keresztül, saját lelke közegén át beszél, ott megrázóan emberi; ahol kifelé beszél, ahol nem monológról van szó, hanem agitációról, ott Petőfi rossz verseire emlékeztet és nem a tömegek lelke beszél belőle, hanem egy kívülálló szól a tömegekhez. A misztikus egyesülés csak úgy lehetséges, ha egész lelkemet, meghamisítatlanul, minden belső ellentmondásával fel tudom emelni a magasabb egységbe, de aki ezt nem tudja és úgy beszél mégis, mintha tudná, az akaratlanul is titkos hazugság bűnében válik bűnössé.

A vér, a vér! Be drága kincs!

Nincs nemzete, vallása sincs,

És mégis ő a szentség.

Ellenség vére: – babona!

A vér a vérnek rokona,

A vérben nincs különbség.

Milyen gyönyörű, milyen igaz, hogy ellenség vére: – babona; de miért, miért akkor más harminc versben úgy tenni, mintha azt hinném, hogy van vér, amelyet nem bűn kiontani, mintha azt hinném, hogy az a babona, hogy nem szabad vért ontani? Gábor Andor is biztosan olvasta a csodálatos Starecz Szoszima intését: ne járjatok az utcán komor arccal, mert meglát talán egy gyerek és ártatlan lelkére ránehezedik arcotok felhője – és Gábor is bizonyára mély megindultsággal fog erre az intésre emlékezni. De akkor miért nem erről beszélni?

Félreértések elkerülésére: nem azt gondolom, hogy hátat fordítani a páriáknak, a pária-sorsra jutott emberiségnek. Mert én is azt gondolom, hogy szégyen élni s nem kiáltani. De azt gondolom, hogy mást kell kiáltani, s ha gyűlölet szava torlódna számra, akkor inkább elharapjam nyelvem, semhogy kimondjam s még inkább: semhogy leírjam és kinyomtassam. Mert a kimondott szót követheti egy másik szó, magyarázat és értelmezés és mindenekelőtt: előttem áll az ember, akihez beszélek. De a kinyomtatott betű külön életet él, kimegy a világba, emberek keze közé, szemükön, fülükön keresztül a szívükbe és a szó, amit én itt jó szándékkal leírok, adott pillanatban esztelen gyilok lehet, méreg, pálinka, kötél, fojtogató marok. A leírott szónak tisztának, egyértelműnek kell lenni és a dögmadár-kitételt például gondolhatta Gábor Andor úgy, hogy nem emberek ellen való gyűlölettel, hanem emberek iránt való szeretetből egy rendszer elleni gyűlölettel írta le – de ezt nem írta le. Balázs Béla sajgó szerelmen kifent gyűlöletről beszél. Pontosan ez annyit jelent: a sajgó szerelem a köszörűkő, amin a gyűlölet kését kifenem. De a folytatást már nem a köszörűkő, hanem a kifent kés csinálja; még a köszörűs kezében is megvan a veszedelem, hogy felejti a köszörűkőt és nagyon hozzászokik az eleinte „szívemszakasztó gyűlölet” késéhez. Hát még a hatvanadik kézben, amelyik ezt a pengét már úgy vette át, hogy eredeti rendeltetéséről nem is tud, csak a penge tetszik neki és forgatja! A dialektikus mozgás nem áll meg parancsszóra.

Karl Paumgarten úr antiszemita kollekciójával kezdtem, a kollekcióval, melyet dögmadár-arcú öreg zsidók karikatúrái díszítenek. Mérges, mérgező szavakkal uszít föl emberekben szunnyadó vadállatokat, uszítja rá őket a földön hajléktalanná lett emberi lélekre, a szeretetre, a megcsúfolt Isten-fiára. Mint említettem, Karl Paumgarten urat nem ismerem. Igazán mondom, senkit se akartam bántani, mikor a Karl Paumgarten úr működését ugyanabból a szempontból mondtam rossznak, mint amelyikből egy bizonyos forradalmi költészetet. Nem is akarom a kettőt egy kalap alá venni. S nem azért írtam ezt, mintha bántani akartam volna bárkit is, hanem azért, hogy megkérdezzem: biztos az, hogy az a gyűlölet, amelyet Karl Paumgarten úr uszít fel, és az a gyűlölet, melyet az ellenkező táborból uszítanak – biztos az, hogy ez a két ellenkező irányból kiküldött gyűlölet egyszer, vagy egy és más helyütt nem fog egymással összetalálkozni az elkínzott és kétségbeesett emberi lélekben? Vajon nincsenek célok, melyek önmagukban, önmaguk által elégségesek hozzá, hogy lelkesítsenek? Vajon jó véleménnyel volnának maguk felől, ha azt hinnék, hogy a gyűlölet és nem nemes célok terelték őket egy táborba? Miért becsülik le annyira az embert, hogy jobban bíznak gyűlölete kitartó erejében, mint belátása, esze és szeretete erejében? És végül: ez-e a költészet, az írott szó hivatása vagy pedig az, ami a Bibliában úgy van megmondva, hogy aki végig erős marad, az üdvözül? Vagyis: ez-e a módja az emberekkel való szolidaritásnak?

Ki még olyan önálló, mint egyén,

Hogy képeket vetítsen önmagából?

S özönvízkor, az Ararát hegyén,

Szép szigeteket szőjjön délibábból?

Erre a kérdésre, melyet Gábor Andor tesz fel, ő maga felel:

Talán a mélyből villannak szemek,

Tán onnan jönnek egykor emberek még,

Fáradtan mentem át a lelkemet,

Olyan jövőbe, mely csak képzelet még.

És én épp erről a jövőről beszélek; erről a jövőről, mely tegnap és tegnapelőtt és ma kezdődik. Talán úgy lesz, hogy rettenetes vihar kapja el ma-holnap a földet. Minden lámpás kialszik (hiszen a lámpások már rég kialvóban vannak), és akkora sötétség, háború, a zsilipjeit feltépő gyűlölségnek olyan áradatja fogja a földet minden irányból elborítani, hogy

Az emberek csak emberhúst zabálnak,

Ez így lesz, így lesz, nincs már semmi mentség.

De remélhetőleg igaz az is, hogy így is, még így is valami jó lesz ennek a végén is; amikor az emberek majd megállnak és keresni fognak valamit, aminek a világosságában újra visszataláljanak a lelkükhöz. Vajon Paumgarten úr brosúrái vagy Assisi Ferenc után nyúlnak-e majd? Dögmadár-versek vagy Starecz Szoszima után? Én is tudom, hogy nem könnyű ma nem gyűlölni, mindazonáltal nem szabad. Mert azt gondolom én, hogy nem lehet a költőnek az emberiséggel – de még a proletariátussal sem – messzebbmenő, nagyobb, mélyebb szolidaritást vállalni, mintha hű templomőrökként – nem Szent István templomáról, hanem a nagyobbról, az emberi lélek tisztaságának templomáról beszélek – nem hagyjuk el a templomot még akkor sem, ha húsz lépésre tőlünk vér folyik is. Valakinek kell őrizni a templomokat is és mégoly kis embereknek is, mint amilyenek mi vagyunk, fontos szolgálata lehet abban a láthatatlan templomban, amelynek csak némely oltárképei és kövei láthatók. Ha értelme van a harcnak, csak az lehet, hogy békéért történik, a tűzért, melyben majd mindenki áldozatának füstje ég felé szállhat. De kellenek olyanok, akik a tüzet sohase hagyják kialudni az oltáron. Ha elmúlnak a harcok, legyen hová hazatérni a katonáknak, minden táborból való katonáknak – emberekké, Ady a háborúban írta:

Akik még vagytok őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.