Európa-ellenesség Amerikában

Idén kétségkívül fogunk még olvasni az amerikai sajtóban az „európai Amerika-ellenességről”, főleg ha az Egyesült Államok hadba lép Irak ellen. De hogyan is állunk az amerikai Európa-ellenességgel? Nézzük csak:

A történelem süllyesztőjében eltűnésre ítélt államok közé oda kell vennünk az Európai Uniót, és a francia Ötödik Köztársaságot. Az egyetlen fennmaradó kérdés csak az, hogy mennyire lesz zűrös a felbomlás.

Mark Steyn, Jewish World Review, 2002. május 1.

Vagy:

A „gyáva sajtkukacok” kifejezés legalább oly gyakran hallható [a franciák jellemzésekor], mint ahányszor a franciák azt mondják: „a fenébe a zsidókkal”. Ó, bocsánat, ez egy másik népszerű francia kifejezés.

Jonah Goldberg, National Review Online, 2002. július 16.

Valamint, egészen máshonnan:

– Hogy valójában mit gondolok azokról az európaiakról? – kérdezte egy vezető külügyminisztériumi tisztviselő. – Őszintén szólva az elmúlt húsz évben gyakorlatilag az összes fontos nemzetközi kérdésben rosszul döntöttek.

Idézi Martin Walker, UPI, 2002. november 13.

Ezek és az ehhez hasonló kijelentések nemrégiben amerikai kirándulásra késztettek – Bostonban, New Yorkban, Washingtonban, valamint Kansas és Missouri államban jártam – hogy a valószínű második öbölháború árnyékában megfigyelhessem az amerikaiak európaiakkal szembeni nézőpont-változását. Szinte mindenki, akit csak a keleti parton megkérdeztem, azt válaszolta, hogy igen, sokakat idegesít Európa és az európaiak, jobban, mint a legutóbbi emlékezetes utálathullám idején, amely a nyolcvanas évek elejére esett.

Epébe mártott tollal írnak a pellengérre állított „európaiakról”, ismertebb néven „az eurókról”, „euroidokról”, „az ejropéerekről”, vagy „az eurovirslikről”. Richard Perle, a Nemzetvédelmi Bizottság elnöke szerint Európa elveszítette „erkölcsi iránytűjét”, Franciaország pedig „erkölcsi tartását”.1 Ez az ingerültség a Bush-kormány legmagasabb szintjéig elér. Magas beosztású tisztviselőkkel beszélgetve, az „európai barátaink” szólamot igen gyorsan követte a „púp a hátunkra” kifejezés.

Az európaiakról alkotott mai sztereotípia igen könnyen leírható: minden európai gagyi. Gyengék, zsörtölődők, álszentek, nem egységesek, kétszínűek, néha antiszemiták, annál gyakrabban Amerika-ellenes békéltetők. Egy szóval: eurovirslik.2 Értékeik és gerincük feloldódott valami langyos, multilaterális, nemzetek fölötti, szekuláris és posztmodern löttyben. Euróikat borra, utazásra, és pöffeszkedő jóléti államokra költik, ahelyett, hogy védelmüket erősítgetnék. Aztán csak alibiznek a szélen, amíg az Egyesült Államok elvégzi a nehéz, piszkos munkát, hogy a világot biztonságossá tegye az európaiak számára. Ezzel ellentétben az amerikaiak a szabadság erős, fegyelmezett védelmezői, odaadóan és hazafiasan szolgálják a világ utolsó igazán szuverén nemzetállamát.

Ezen sztereotípiák szexuális leképezése külön tamulmányért kiált. Ugyanis míg az Amerika-ellenes európaiak „az amerikaiakat” tahó kovbojoknak látják, az Európa-ellenes amerikaiak szerint „az európaiak” viszont csenevész kiscsajok. Az amerikai, mint olyan, életerős, heteroszexuális férfi, az európai pedig nőnemű és impotens, de legalábbis kasztrált. Katonai szempontból az európaiak labdába se rúgnak. (Végül is, kevesebb mint húsz nagyméretű csapatszállító repülőgéppel rendelkeznek, az USA pedig több mint kétszázzal.) Egy Bostonban tartott előadásom után egy idős amerikai odabattyogott a mikrofonhoz, hogy feltegye a kérdést, miért hiányzik az európaiakból az „ösztönös rátermettség”. Az eunuch szó, mint rájöttem, EU-nuch jelentésben használatos. A szexuális allegória még inkább kibontakozik Robert Kagan – a Carnegie Békealapítvány tagja – cikkében, melynek címe: Erő és gyengeség.3 „Az amerikaiak a Marsról jöttek – írja Kagan, – az európaiak pedig a Vénuszról.”

Persze nem minden európai egyformán rossz. A briteket általában különbözőnek, néha pedig jobbnak tekintik, mint a többieket. Az amerikai konzervatívok gyakran meg is kímélik őket az „európai” bélyegtől – amire a brit konzervatívok, akiknek szellemi vezére még mindig Margaret Thatcher, lelkesen bólogatnának. És Tony Blairt, csakúgy, mint előtte Thatchert és őelőtte Churchillt, Washingtonban az európai szabály alóli üdvözlendő kivételként említik.

A legtöbb szekálás a franciáknak jut, persze amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Nem is gondoltam volna, hogy amerikai körökben ennyire elterjedt az ősi angol időtöltéseknek eme gyöngyszeme. – Tudja, hát Franciaország, kétszer kihúztuk őket a szarból, oszt soha semmit nem csinálnak viszonzásképpen – világosított fel Verlin „Bud” Atkinson második világháborús veterán az Ameristar kaszinóban, Kansas Cityben. Missouri és kansasi gimnazistákkal és egyetemistákkal beszélgetve érdekes népi hiedelemre bukkantam: a franciák, úgy látszik, nem mosakodnak. – Sokszor piszkosnak éreztem magam – mondta egy egyetemista lány, miközben franciaországi nyaralásáról beszélt. – De legalább a francia pasiknál tisztább voltál – tette hozzá a következő.

Két prominens amerikai újságíró, Thomas Friedman a New York Timestól, és Joe Klein a New Yorkertől, miután bejárták az országot, egymástól függetlenül mondták nekem, hogy ahol csak jártak, franciaellenes érzelmekre bukkantak – a franciák leszólásával bármely társaságot meg lehetett nevettetni. A National Review Online szerkesztője, Jonah Goldberg – aki bevallottan konzervatív „franciazabáló”, valamint a tévében is szerepel – tette népszerűvé a fent idézett epitetont: gyáva sajtkukacok, amely eredetileg A Simpson család egyik epizódjából származik. Goldberg elmondta nekem, hogy amikor 1998-ban franciaellenes cikkeket kezdett írni a National Review-nak, úgy találta, hogy „van rá piac”. A franciák csépelése, mondta, divattá vált.

1.

Természetesen annak, hogy bedobjuk egy kalapba az újkonzervatív szólamokat, a Kansas City-i gimnazistáknak a franciák fürdőszobai szokásaival kapcsolatos előítéleteit, valamint egy minisztériumi tisztviselő és néhány kormánytag megjegyzéseit, és az egészet ellátjuk az „Európa-ellenesség” címkével, nincs létjogosultsága. Mint európai szerző, szeretném elkerülni, hogy az amerikai „Európa-ellenességről” olyan stílusban írjak, amelyben amerikai kollégáim gyakran részesítik az európai „Amerika-ellenességet”.

Meg kell különböztetnünk az Európával, illetve a mostani európai viselkedéssel kapcsolatos felvilágosult, szakszerű kritikát a mélyebben rejlő, zsigeri Európa-ellenességtől. Ugyanúgy, ahogyan az amerikai szerzőknek is különbséget kellene tenniük (bár gyakran nem tesznek) a Bush- kormány felvilágosult, szakszerű európai kritikája és az Amerika-ellenesség, vagy a Sharon-kormány felvilágosult, szakszerű európai kritikája és az antiszemitizmus között. Mindegyik esetben a nagy kérdés (amelyben a szakemberek véleménye – természetesen – nem kell hogy egyezzen): hol a határ?

Továbbá humorérzékünket se veszítsük el. Az európaiak szeretnek George W. Bush elnökön nevetni, aminek egyik oka, hogy bizonyos kijelentései (melyeket mondott – vagy állítólag mondott) nevetségesek. Például: „A franciákkal az a baj, hogy nincs szavuk az entrepreneurre.”4 Az amerikaiak viszont szeretnek a franciákon nevetni, aminek egyik oka az, hogy – legalább Shakespeare óta – régi angolszász szokás a franciákon nevetni. Itt azonban csapdára bukkanunk. A konzervatív szerzők, mint Jonah Goldberg vagy Mark Steyn elképesztő kijelentéseket tesznek, ezek közül néhány egyértelműen humoros, néhány félkomoly, ám van köztük meglehetősen komoly állítás is. Ha az embernek ellenvetése van az egyik komoly kijelentés ellen, ez kézből kontrázható azzal, hogy „de hát persze, hogy csak vicceltem!” A komikum forrása a túlzás és a sztereotípiákkal való játék. Ám ha egy európai író „a zsidókat” „pajeszos maceszzabálókként” jellemezné, elfogadható lenne-e humoros megállapításként? Természetesen a környezet nagyon más: az Egyesült Államokban nem mészároltak tömegesen franciákat. Ennek ellenére a fenti gondolatkísérlet önmérsékletre intheti humoristáékat.

Az Európa-ellenesség nem analóg az Amerika-ellenességgel. Az Amerika-ellenesség érzelmi vezérmotívuma az irigységgel vegyes sértődöttség, míg az Európa-ellenességé a lenézéssel vegyes ingerültség. Az Amerika-ellenesség egész országok passziója – főleg Franciaországé, például Jean-François Revel szerint.5 Az Európa-ellenesség messze áll attól, hogy amerikai passzióvá váljék. Valójában a legáltalánosabb amerikai viszonyulás Európához valószínűleg a megejtő tudatlansággal kombinált érdektelenség. Két napig jártam Kansast, megkérdezve azokat, akikkel találkoztam: ha azt mondom, Európa, mi ugrik be először? Sokak válasza hosszú csönd volt, miközben meglepettnek látszottak, a csöndet néha kínos nevetés központozta. Azután olyanokat mondtak, mint „Gondolom, nem vadásznak túl sokat arrafelé” (Vernon Masqua asztalos McLouthból); „Hát, elég messze van” (Richard Souza, akinek szülei Franciaországból és Portugáliából vándoroltak ki); vagy, nagyon hosszú gondolkodás után, „A tó túlpartján lesz, jó messze” (Jack Weishaar, német származású idős földműves). Ha az ember megemlíti azt, hogy „Amerika”, akár Andalúzia vagy Kárpát-Ukrajna legeldugottabb falujában, bármely földműves vagy suszterinas jóval többet tudna mondani a témáról.

Bostonban, New Yorkban és Washingtonban (a „Bos–Wash folyosón”) többször elmondták nekem, hogy még azok is, akik jól ismerik az öreg kontinenst, a hidegháború vége óta egyre kevesebbet törődnek Európával. Európában nem látnak sem jelentős szövetségest, sem lehetséges komoly riválist, amilyen például Kína. „Öregek otthona!” mondta egy amerikai barátom, aki iskolába és egyetemre is Angliában járt. Ahogy a konzervatív Tucker Carlson a CNN Kereszttűz című műsorában elmondta:

Kit érdekel, mit gondol Európa. Az EU egész idejét azzal tölti, hogy a brit párizsit kilóra és ne fontra árusítsák. A kontinens értéke az amerikai érdekek szempontjából egyre inkább elhanyagolható.6

Amikor egy vezető kormányhivatalnoknak szegeztem a kérdést, hogy mi történne, ha Európa, noha katonailag jóval gyengébb az USA-nál, kritikát gyakorolna, válaszának lényege a következő volt: „Miért, számít az egyáltalán?

Úgy éreztem azonban, hogy ez a nemtörődömség azért el van túlozva. Valóban, beszélgetőtársaim vehemensen és jelentős energiát szentelve az ügynek hangsúlyozták, mennyire nem érdekli őket az egész. A szókimondó amerikai Európa-kritikusokat pedig éppen hogy érdekli Európa, valamint jól is ismerik – úgy fest, hogy legtöbbjük Oxfordban vagy Párizsban tanult – és sietnek megemlíteni európai barátaikat. Ahogy a legtöbb európai Amerika-kritikus hevesen tagadja, hogy Amerika-ellenes („ne értsenek félre, imádom az országot és az embereket”), ők is sietnek leszögezni, hogy nem Európa-ellenesek.7

Az Amerika- és Európa-ellenesség a politikai színtér két ellentétes végében található. Az európai Amerika-ellenesség leginkább a bal-, míg az amerikai Európa-ellenesség pedig jobboldalra jellemző. A legszókimondóbb amerikai Európa-szapulók az újkonzervatívok, ugyanazt a harcias retorikát használva fegyverül, amelyet már az amerikai baloldaliak ellen alkalmaztak. Továbbá, mint arról Jonah Goldberg felvilágosított, „az európaiakat” a demokraták fedezékül használják. Megkérdeztem, hogy akkor Bill Clinton európai-e? – Igen – felelte Goldberg –, mindenesetre úgy gondolkozik, mint egy vérbeli európai.

Van rá adat, hogy a jobb–bal ellentét jól jellemzi a közvélemény megoszlását. 2002 decemberében az Ipsos-Reid iroda az Egyesült Államok szokásos közvélemény-kutató felmérésekor feltett néhány, e cikk számára megfogalmazott kérdést.8 Az amerikai kontra európai diplomáciai és háborús politikai különbségekről szóló négy állítás közül kellett egyet kiválasztani. A demokrata szavazók 30, a republikánusok mindössze 6 százaléka választotta, hogy „Az európaiak háború helyett inkább a diplomáciai megoldásokban bíznak, és ez pozitív érték, amelyből az amerikaiak tanulhatnának.” Ezzel szemben a demokraták csupán 13, míg a a republikánusok 35 százaléka (a legnépesebb csoport ebben a kérdésben) szerint „Az európaiak túlzottan is kompromisszumkeresők, ahelyett, hogy kiállnának a szabadságért, még ha ez háborút jelent is, és ez rossz dolog.”

A különbségek még szembeszökőbbek voltak, amikor a megkérdezetteknek két állítás közül kellett választaniuk. Az állítások arról szóltak, hogyan is kéne levezényelni az Irak elleni háborút. 59 százaléknyi republikánus, de csak 33 százalék demokrata válaszolta, hogy „az USA-nak feltétlenül kézben kell tartani az összes hadműveletet, és meg kell akadályozni, hogy európai szövetségesei korlátozzák mozgásterét.” Ehhez képest 55 százalék demokratával szemben 34 százalék republikánus vallja: „életbevágóan fontos, hogy az USA szövetséget kössön az európai országokkal, még ha ez meg is köti a kezét bizonyos döntésekben.”

Érdemes lenne megvizsgálni azt az elméletet, hogy tulajdonképpen a republikánusok jöttek a Marsról, és a demokraták a Vénuszról.

Egyes konzervatívok számára a Külügyminisztérium szintén a Vénusz előretolt helyőrsége. William Kristol, Amerika egyik élenjáró újkonzervatívja „a megalkuvás tengelyéről” ír, amely „Rijádtól Brüsszelen át ki tudja, meddig terjed.”9 A Bos-Wash korridoron jártamban lépten-nyomon hallottam, hogy két csoport küzd Bush elnök füléért: a „Cheney–Rumsfeld” és a „Powell–Blair” csoport. Meglehetősen furcsa egy magamfajta brit alattvaló számára így megtudni, hogy miniszterelnökünk az amerikai Külügyminisztérium egyik fejese lett.

A NATO-barát európaiaknak viszont nem kell túlzottan megnyugodniuk, mert – ha kelletlenül is – még a meggyőződéses külügyminisztériumi Európa-párti liberálisok is leszámoltak Európával kapcsolatos illúzióikkal. Ennek egyik kulcsjelenete az volt, amikor Európa nem tudta megakadályozni negyedmillió bosnyák muzulmán legyilkolását.10 Azóta Európa folyamatosan képtelennek bizonyul, hogy „megtalálja az összhangot” a kül- és védelmi politikában, olyannyira, hogy egy Spanyolország és Marokkó közötti vitát is – melynek tárgya egy tenyérnyi lakatlan sziget nem messze Marokkó partjaitól – Colin Powellnek kellett elrendeznie.

– Ezek nem komoly emberek – hangzott az ítélet „az európaiakról”, legalábbis George F. Will szerint, aki ezt egy minisztériumi reggeli során közölte velem. Bár Mr. Willt nem lehet azzal vádolni, hogy Európa-párti liberális, véleményét a minisztériumban mégis sokan osztanák. Történelmileg nézve: fordult a kocka. Hiszen mit is mondott de Gaulle az amerikaiakról? „Ils ne sont pas sérieux.”

2.

Tehát az amerikai közélet jelentős része kiábrándult Európából, haragszik az európaiakra, sőt az ellenséges velük szemben, amely szélső esetben kiérdemli az „Európa-ellenesség” címkét. Mi ennek az oka?

Néhány lehetséges magyarázatot már felvázoltam, valamennyi bemutatása egy egész könyvet igényelne. Így itt csak néhány dolgot említenék. Először, mindig is létezett egy erős Európa-ellenes érzés Amerikában. „Amerika Európa ellenanyagaként született” – mondja Michael Kelly, az Atlantic Monthly volt szerkesztője. „Miért kellene – sorsunkat Európa bármely részével egybekötve – békénket és gazdagságunkat feláldozni az európai törekvések, rivalizálás, az európai érdekek, kedélyek, és hóbortok oltárán?” – kérdi leköszönő beszédében George Washington. Amerikaiak milliói számára a 19. és 20. századi Európa volt az a hely, ahonnan az ember elmenekül.

Emellett azonban volt valami tartós bámulat Európa iránt, melynek híres képviselője Henry James; vágy, hogy utánozzanak, majd felülmúljanak mindenekelőtt két európai országot: Franciaországot és Angliát. Ifj. Arthur Schlesinger idézte nekem a régi mondást: az amerikaiak haláluk után Párizsba mennek. „Mindenkinek két hazája van – mondta Thomas Jefferson –, a sajátja és Franciaország.” Mikor következett be Amerika Angliához és Franciaországhoz való viszonyában ez a drámai változás? Talán 1940-ben, a „furcsa háború” befejeztével, amikor Franciaország vereséget szenvedett, és Anglia „legnagyszerűbb napjait” élte? Ezek után de Gaulle újból fölépítette a franciák önbizalmát az amerikaiak ellenében, míg Churchill kitalált egy „különleges kapcsolatot” szülei két országa között. (Hogy Chirac és Blair USA-hoz való viszonyát megértsük, a két kulcsszemélyiség még mindig de Gaulle és Churchill.)

Ötven éven keresztül, 1941-től 1991-ig az Egyesült Államok és egyre több európai ország közös ellenséggel harcolt: először a nácizmus, azután a kommunizmus ellen. Ez volt a geopolitikai „Nyugat” virágkora. Akadtak persze transzatlanti súrlódások a hidegháború alatt is. A mai sztereotípiák egy része teljes mértékben felismerhető a nyolcvanas évek elejének vitáiban, amelyek a nagy hatótávolságú rakéták telepítéséről és az Egyesült Államok Közép-Amerikával és Izraellel szembeni külpolitikájáról szóltak.11 Ezek a sztereotípiák ugyanazoktól származtak, mint a maiak: például Richard Perle-től, akit akkoriban nézetei miatt leginkább a „sötétség hercegének” becéztek. Ezek a nézeteltérések gyakran arról szóltak, hogyan is kellene a Szovjetunióval elbánni, de a közös ellenség megléte a súrlódásokat nagyban enyhítette.

Nem így ma. Tehát lehet, hogy tanúi vagyunk annak, amit Owen Harries ausztrál szerző majdnem tíz évvel ezelőtt megjósolt a Foreign Affairsben megjelent cikkében: a „Nyugat” mint szilárd geopolitikai tengely leáldozását, éppen az egyértelmű, közös ellenség hiánya miatt.12 Európa volt a második világháború és a hidegháború fő színtere, de a „terrorizmus elleni harcnak” nem központja. Az erők arányának mérlege tovább billent. Az Egyesült Államok nemcsak a világ egyetlen szuperhatalma; hanem hiperhatalom, amelynek katonai kiadásai nemsokára elérik a 2–16. helyezett kiadásait együttvéve. Az EU nem fordította hasonló méretű gazdasági erejét – amely közeledik az amerikai 10 000 milliárd dollárhoz – hasonló erejű hadsereg vagy diplomáciai befolyás kiépítésére. De különbségek a hatalom használata körül is léteznek.

Robert Kagan azt írja, hogy Európa a „törvények, szabályok, nemzetek fölötti tárgyalások és együttműködés” kanti világává vált, amíg az Egyesült Államok megmarad a hobbesi modellnél, ahol militarista módszerek az elsődlegesek a célok megvalósításakor (még liberális célok megvalósításakor is). Az első és önkéntelenül adódó kérdés: igaz ez? Úgy gondolom, hogy Kagan, bár ezt a kijelentését „karikatúrának” mondja, valójában túlságosan is elnéző az európaiakkal szemben, amennyiben tudatos és szándékos hozzáállásnak veszi azt, ami legjobb szívvel is nemzeti különbségek és bizonytalan próbálkozások katyvasza. De a második, eldugottabb kérdés: szeretnék-e az európaiak és amerikaiak, hogy ez igaz legyen? A válasz, úgy tűnik, igen. Sok amerikai politikusnak tetszik az elképzelés, hogy a Marsról jöttek – remélve, hogy ezt a harciasságot éljenezni és nem alienezni fogják –, sok európai politikus viszont szereti magát irányadó Vénusz-lakónak beállítani. Tehát a Kagan gondolatára érkező reakció a saját történetét szövi tovább.

Miközben a kibővítendő Európai Unió saját identitását keresi, erős a kísértés, hogy ez az öndefiníció Amerika ellenében történjék. Európa úgy határozza meg önmagát, hogy felsorolja, miben különbözik az Egyesült Államoktól. Az identitáskutatások borzalmas zsargonjában Amerika lesz „a Másik”. Amerika nem szereti, hogy ő „a Másik”. (Ki szereti?) A szeptember 11-i terrortámadások hatása csak megerősíti Európa eddig is meglévő hajlamát arra, hogy az Egyesült Államokat a világ fegyveres térítőjének tekintse.

Stanley Hoffmann azt vette észre, hogy mind Franciaország, mind az Egyesült Államok úgy látja magát, mint akinek világegyesítő, civilizációteremtő küldetése van. De létezik egy európai változata is a mission civilisatrice-nak, a nemzetek fölötti, törvényesen szabályozott integráció „EU-tópiája”, amely homlokegyenest ütközik a legújabb, konzervatív Amerika-küldetés tematikájával.13 Így, példának okáért, Jonah Goldberg sértődötten idézi a veterán német atlanticista, Karl Kaiser szavait: „az európaiak elérték azt, ami ezelőtt senkinek nem sikerült: olyan béketábort hoztak létre, amelyen belül a háború teljességgel ki van zárva. Az európaiak meggyőződése, hogy ez a modell működőképes lenne a világ más részein is.”

Mindkét fél úgy gondolja, hogy az ő rendszere a jobb. És ez nemcsak a külügyi fellépésre vonatkozik, hanem a demokratikus kapitalizmus mikéntjére is: a szabad piac és a jóléti állam közötti különböző arányokra, a személyi szabadságra és társadalmi szolidaritásra stb.14 Charles A. Kupchan politológus, a The End of the American Era című könyv szerzője szerint ez semmi mást nem vetít elő, mint „civilizációs ütközést” Európa és Amerika között. Amíg Kagan szerint Európát a gyengeség jellemzi, Kupchan szerint Európa – és nem Kína – lesz az Egyesült Államok következő nagy riválisa.15 Sok európai szeretné ezt hinni, de az Egyesült Államokban úgy találtam, hogy Kupchan egyedül maradt nézetével.

Létezik még, úgy gondolom, egy másik, mélyebben húzódó tendencia Amerikában. Már említettem, hogy a 19. és 20. század legnagyobb részében az európai jelenségekkel szembeni amerikai gyanakvás csodálattal keveredett. Amerikának, hogy egyszerűen fogalmazzunk, kulturális kisebbségi komplexusa volt. Ez viszont idővel eltűnt. Az eltűnést felgyorsították nehezen egyértelműsíthető események, amelyek azonban az Egyesült Államok hidegháború utáni egyetlen óriáshatalommá való emelkedésével kapcsolatosak. Az új Róma már nem csodálja a görögöket. „Amikor először jártam Európában, a negyvenes-ötvenes években, Európa előttünk járt”, írta nekem egy nyugállományú amerikai diplomata, aki hosszú időre visszanyúló európai tapasztalatokkal rendelkezik. „A felsőbbség nem személyes volt – soha nem éreztem, hogy lekicsinyelnének, még vállveregető emberek társaságában sem –, hanem civilizációs.” Mára ez nincs így. Amerika, ahogy írta: „már nincs zavarban.”16

3.

A fent vázolt trendek a hidegháború vége után nyolc évre kissé háttérbe szorultak azzal, hogy egy tiszteletbeli európai, Bill Clinton megjelent a Fehér Házban. 2001-ben George W. Bush, minden Amerika-ellenes európai karikaturista álma, egyoldalú programmal érkezett a Fehér Házba, készen arra, hogy több nemzetközi egyezményt felülvizsgáljon. Szeptember 11. után elnökségét háborús elnökségnek titulálta. Úgy találtam, hogy a szeptember 11-i események fényében az érzés, hogy Amerika háborút visel, Washingtonban erősebb, mint bárhol másutt az országban, New Yorkot is beleértve.17 Leginkább a Bush- kormány szívében él. A „terrorizmus elleni háború” csak megerősített egy már eddig is létező tendenciát a republikánus elit körében, hogy higgyenek a Robert Kaplan által „a harcosok politikájának” nevezett eszményben, erős keresztény fundamentalista fűszerezéssel – ha valami, hát ez nagyon távol áll az erősen szekuláris Európától. Ahogyan Walter Russell Mead, külügyi tanácsadó Különleges megfontoltság című könyvében írja, visszatért a jacksoni külpolitika.18 Az Al- Kaida terroristái az új indiánok.

Ezek után az amerikaiak kérdést intézték Európához – a konzervatív Charles Krauthammer újságíró megfogalmazásában: „Ott vagytok velünk a gefechtben, vagy sem?” – Az első válasz hangos igen volt. Mindenki idézi a Monde vezércikkének címét: „Nous sommes tous des Américains”. De egy év elteltével Tony Blair az egyetlen európai vezető, aki az amerikaiak szerint ott hasal a lövészárokban az amerikaiak oldalán.19 Washingtonban sokan úgy érzik, hogy a franciák visszatértek régi, Amerika-ellenes viselkedésükhöz, és hogy Gerhard Schröder német kancellárt azért választották újra, mert cinikusan kihasználta az Amerika-ellenes érzéseket.

Mikor és hol kezdett az amerikai és európai együttérzés megszűnni? 2002 elején, az izraeli– palesztin konfliktus kiélesedésével, a Közel-Keleten. A Közel-Kelet mint forrás és katalizátor azzal fenyeget, hogy a bimbódzó európai Amerika-ellenesség és a fejlődő amerikai Európa-ellenesség ördögi körré válik. Az európai antiszemitizmus, és az ennek tulajdonított Sharon-kormánykritika az amerikai konzervatív újságírók és politikusok legádázabb Európa-ellenes kritikájának témája. Néhányan ezek közül nem csak hogy erősen Izrael-pártiak, de „zsigeri likuditák” is, magyarázta nekem egy liberális zsidó tudósító. Stanley Hoffmann egy mostani cikkében azt írta: úgy látszik, abban hisznek, hogy „a zsidó és az amerikai állam érdekei egybeesnek.”20 Palesztin-párti európai politikusok, felháborodva azon, hogy a Sharon- kormány kritikáját antiszemitizmusnak bélyegzik, az amerikán belüli „zsidó lobbi” befolyásáról beszélnek, ami ezek után természetesen alátámasztja az amerikai likuditák legrosszabb sejtéseit az európai antiszemitizmussal kapcsolatban… és így tovább, és így tovább.

Ezen az önmagát erősítő előítélet- hullámon kívül – nehéz egy nem zsidó európainak erről írni anélkül, hogy ne növelné a bajt, melyet elemezni próbál – léteznek természetesen valódi amerikai–európai ellentétek a Közel-Kelethez való viszonyulás mikéntjével kapcsolatban. Példának okáért az európai politikusok általában azt gondolják, hogy az izraeli–palesztin konfliktus tárgyalásokon kiharcolt rendezése nagyobb hozzájárulást jelentene a „terrorizmus elleni harchoz”, mint egy Irak elleni háború. A lényeg itt, e cikk szempontjából az, hogy míg a kommunizmus elleni hidegháború összehozta Amerikát és Európát, addig a közel-keleti „terrorizmus elleni harc” elválasztja őket. A Szovjetunió egyesítette a Nyugatot, a Közel-Kelet megosztja.

Hideg fejjel nézve ez a megosztottság elképesztő hülyeség. Európának, amely egy ugrásra van a Közel-Kelettől, és ahol egyre nagyobb a muzulmánok száma, még inkább érdeke, hogy egy békés, gazdag, demokratikus Közel-Keletet lásson, mint az Egyesült Államoknak. Ezen túl találtam két vezető kormányzati embert Washingtonban, akik igen nyitottnak tűntek arra – amit egyébként amerikai tudósítók is kezdenek hangoztatni –, hogy a tágabb értelemben vett Közel-Kelet demokratizálása legyen az újraéledő Nyugat számára a következő nagy, közös transzatlanti cél.21 De pillanatnyilag nem így fest a helyzet.

Ma úgy tűnik, hogy a második öbölháború csak kiöblösíti a nézetkülönbségeket Európa és Amerika között. Még ha nem lesz is iraki háború, a Közel-Kelet akkor is katalizálhatja mind a valós vagy vélt amreikai Európa-ellenességet, mind a valós vagy vélt európai Amerika-ellenességet, amelyből természetesen még több Európa-ellenesség születik, megspékelve némi európai antiszemita kirohanásokkal. A változáshoz mindkét oldal tudatos erőfeszítésére volna szükség, illetve 2005-ben vagy 2009-ben egy új washingtoni kormány színrelépésére. De addig is sokat lehet rontani a pillanatnyi helyzeten, és a mostani transzatlanti elhidegülés az általam már említett mélyebb, történelmi tendenciák kifejezése is.

Mondhatná valaki, hogy az „amerikai Európa-ellenesség” kiemelésével csak olajat öntök a tűzre – de az író nem diplomata. Az amerikai Európa-ellenesség létezik; hordozói egy hosszú, nyomasztó nyár első fecskéi lehetnek.

FORDÍTOTTA BARABÁS FRIGYES

  1. The Guardian, 2002. november 13.
  2. Jonah Goldberg szerint először ő rukkolt elő a kifejezéssel (Euroweenies). Etimológiailag sült kolbászra kéne gondolni, mint a pán-európai gerinc metaforájára. A kifejezés azonban korábban már előfordult (P. J. O’Rourke: „Terror of the Euroweenies” Rolling Stone).
  3. Power and Weakness, Policy Review, 113. szám. Könyv alakban is megjelenik, Of Paradise and Power címen. Magyarul: Hatalom és gyengeség, ford.: Bojtár Péter,2000, 2002. december.
  4. Angolul persze francia jövevényszó (a ford.). A londoni Times 2002. július 9-i száma adta Bush szájába, idézve, hogy valaki azt mondta a Times újságírójának, hogy Shirley Williams azt mondta, hogy Tony Blair azt mondta, hogy Bush elnök mondta neki. Blair szóvivője, Alastair Campbell tagadta, hogy Bush ilyen kijelentést tett volna.
  5. Jean-François Revel, L’Obsession Anti-Américaine (Paris, Plon, 2002).
  6. 2001. június 12. Egy angol számára felmerül a kérdés: mi az isten az a brit párizsi?
  7. Jonah Goldberg volt az egyetlen, akivel találkoztam, és hajlandó volt elfogadni, hogy ő „Európa-ellenes”, legalábbis amíg – magyarázta – „európain” az ember valami párizsi vagy brüsszeli tudálékos buzgómócsing, bürokrata, szocdem internacionalistát ért.
  8. IPSOS US-Express, 2002. december 3–5. Hálás köszönet Michael Petrounak, hogy ezt lehetővé tette.
  9. Weekly Standard, 2002. augusztus 26.
  10. Lásd „Bosnia in Our Future” című cikkemet, The New York Review of Books, 1995. december 21. Ez esetben a brit kormány nagyon is európai volt.
  11. Az Economist egyik 1984-es címlapján található egy ábra: „Hogyan ismerszik meg az európai amerikai szemmel?” Ezek voltak az európai főbb jegyei : „Dühös Reaganre. Vak a szovjet helyzettel kapcsolatban. Félénk. Ijedős. Remeg. Beképzelt. Tovább nyújtózkodik, mint a takarója ér. De szüksége van amerikai támogatásra.”
  12. „Collapse of the West”, Foreign Affairs, 72. évf. 4. szám (1993. szeptember/október).
  13. Lásd Kalypso Nicolaidis és Robert Howse, „This is my EUtopia…: Narrative as Power”, Journal of Common Market Studies, 40. évf. 4. szám (2002 november).
  14. Lásd pl. Will Hutton, The World We’re In (London, Little, Brown, 2002), és saját vitámat ezzel kapcsolatban a Prospectben, 2002 május.
  15. Lásd tőle: „The End of the West”, in: The Atlantic Monthly, 2002. november, és The End of the American Era: US Foreign Policy and the Geopolitics of the Twenty-first Century (Knopf, 2002).
  16. Thomas W. Simons ex-nagykövet a szerzőnek küldött e-mailjéből (2002. május 16., a feladó szíves engedélyével közölve.) Michael Leeden már kevésbé szívélyes: „A kommunikáció sokkal jobb Amerikában – írja –, az európaiak pedig agyhalottá váltak.” – Ez az American Enterprise Institute lapjában, az American Enterprise 2002. decemberi számában jelent meg. Ez a szám, melynek címe „Kontinentális sodródás: az USA és Európa elválnak egymástól”, jó gyűjteménye az Amerikában honos jobboldali Európa-nézeteknek, beleértve Mark Steyn figyelemre méltó megjegyzését: „Könnyebb Irak és Pakisztán jövőjét optimistán látnom, mint mondjuk Dániáét vagy Hollandiáét.”
  17. Lásd tőlem „The Capital Makes Up Its Mind”, The New York Times, 2002. december 12. Ezt az érzésemet a Pew Research Center for the People and the Press 2002 augusztusi felmérése alátámasztja.
  18. Special Providence: American Foreign Policy and How It Changed the World (Routledge, 2002).
  19. Ez szintén az IPSOS US-Express felméréséből származik. A kérdésre: – „A következő hat ország közül melyik a legszolidárisabb az Egyesült Államokkal és iraki erőfeszítéseivel?” – 59 százalék választotta Nagy-Britanniát. Második volt Izrael (11 százalék); utána következett Kanada 7; Franciaország 4; Németország 3 és Oroszország 3 százalékkal.
  20. Stanley Hoffmann, „The High and the Mighty”, The American Prospect, 2003. január 13.
  21. Lásd pl. Ronald D. Asmus és Kenneth M. Pollack, „The New Transatlantic Project”, Policy Review, 115. szám (2002. október/november).
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.