Bárányfelhőn innen

A vigasztalás fia szétvetett lábakkal állt, jobb kezével jobb fülcimpáját gyömöszkölte. Azt figyelte, milyen jelentős a forgalom odafönt: a fiatal felhők között bazi nagy repülőgépek jöttek-mentek, a gépeket túlnőtt sárkányok próbálták halálra ijesztgetni, a sárkányokkal angyalok tréfálkoztak. Nagyon hülye játék, mondta a kegyelemmel teljes, és még hozzátette: segíts ezt bevinni! Két oldalról ragadták meg az embertelen dézsát, úgy emelték át a keskeny küszöbön. Veszünk egy mosógépet, mondta a vigasztalás fia. Kiteregetem, aztán már csak vasalni kell, felelte a kegyelemmel teljes. A gyepen harmattal vegyült a hab.

Beköszönt a reggel. A vigasztalás fia szalonnát kerített, friss hagymát, kenyérkét, s buzgón szeletelt. A falatkákat úgy adogatta a kegyelemmel teljes szájába, mint a cukorkát: ezt itt a ringlispíl emlékére, ezt a céllövölde miatt, ezt meg azért, mert pásztortáskából fontam neked copfot. A kegyelemmel teljes minden falatot úgy fogadott, mint a tükrös mézeskalácsszívet. Miért mosol te mindig hajnalban?, kérdezte a vigasztalás fia. Tavaly délutánonként mostam, felelte a kegyelemmel teljes, és még hozzátette: később sütök pogácsát, aztán hatalmasat csapott a vigasztalás fia nyakára, mert szalonnazsírtól fénylő kezét a nadrágjába törölte. Reggeli után a vigasztalás fia hasát simogatva állt meg a frissen meszelt kicsi szoba küszöbén. Ott lesz majd a rácsos ágy. Megfaragom, mondta elmosolyodva. Segíts begyúrni!, szólt a konyhából a kegyelemmel teljes.

A délelőtt vidáman telt. A vigasztalás fia nem mulasztotta el a lenvászonból varrott függőágyat kifeszíteni a megdőlt akác és a diófa között, a komposzt mellett. Valahogy mindig úgy volt, hogy sárkány, ha lezuhant, a komposztban csobbant, angyal, ha lehullott, a függőágyra huppant. A vigasztalás fia, sárkány, ha lezuhant, fölszaladt a disznóól tetejére, onnan kiabált a szomszédoknak, nézzétek!, nézzétek! A szomszédok összeszaladtak, jókat röhögtek, ahogy a beste jószág egyik oldaláról a másikra dőlt a rothadt paradicsom meg a lerágott dinnyehéj között fejét magasra tartva, hogy orrából csorgadozó, ázott szikrái el ne apadjanak. Persze, mindig elapadtak. Az emberek figyelték, hogyan verekszi ki magát, s kullog el megszégyenülten a kinti kiskert virágágyásai között. A kegyelemmel teljes egy porolófával a kezében leste, betapos-e a sárkány a muskátlik közé. Persze, soha nem taposott be. Megszégyenülten tette be a kaput, s poroszkált végig a földút gödrei között. A szomszédok a kerítés mögül nevették, a kutyák megugatták, a vásottabb kölkök meg oda-odarohantak hozzá, s jókat rúgtak az alfelébe. A putrisornál aztán eltűnt a nyomorult, száradt kicsit a kaszáló szélén, végül visszamászott az égre. Angyal, ha lehullott, a vigasztalás fia a megdőlt akác és a diófa közé futott, gyöngéden kiemelte szegényt a függőágyból. A házba kísérte, szépen a tűz mellé ültette, s míg a kegyelemmel teljes a szárnyát stoppolgatta, pogácsával kínálta, lepcsánkával vagy ami éppen akadt. Jöttek a szomszédok is, mert a hulló angyalt mindig észrevette valamelyik öregasszony, ki a tornácon pihent épp a macskát siccelgetve. A szomszédok bort hoztak, jóféle pálinkát, és töltögették a poharakba, de az angyal csak integetett, hogy nem, köszöni, ő nem, inkább vesz még a pogácsából, a lepcsánkából vagy amit elé tettek. Nem baj, mondták a szomszédok, megitták, amit az angyalnak töltöttek, és kezdték elölről. Mire a kegyelemmel teljes végzett a stoppolással az emberek fene jó kedvvel énekelgettek a konyhában meg a tornácon. Ilyenkorra előkerült a plébános úr is. Nem szégyellitek magatokat?, mondogatta, de közben csak mosolygott, mosolygott, hogy minden rendben van. Akkor a kegyelemmel teljes elharapta a cérna végét, azt mondta, kész. Az angyal fölállt, vett még egyet a pogácsából, a lepcsánkából vagy ami éppen akadt, újra szívből megköszönte a segítséget, és visszaröppent az égre. Udvariasan mindig a kiskertből repült, a muskátliágyások mellől, hogy mindenki lássa, itt jóravaló emberek élnek.

A vigasztalás fia kétszer is megvizsgálta, jól feszítette-e ki a lenvászon függőágyat a megdőlt akác és a diófa közé, a komposztba öntött egy vödörrel a hullott szilvából, amit cefrének szedett össze. A kegyelemmel teljes egy pillanatra összevonta a szemöldökét, aztán visszament a pogácsát formázni. A vigasztalás fia egy órácskát fát hasogatott a kamra mellett. A gépek odafönt riadtan húztak át a hancúrozó sárkányok és angyalok között.

Kérek tejfölt is, mondta a vigasztalás fia, amikor végre az asztalhoz ültek. A gulyáshoz nem kapsz, jelentette ki ellentmondást nem tűrően a kegyelemmel teljes. De én a gulyáshoz is kérek, mondott mégis ellent a vigasztalás fia. Akkor ebédeljél te odaát, a bolondjóskáéknál, azok esznek pekingi kacsát, angolnát dervis módra, marinírozott halat, bambuszrügyes marhát, steaket barbecuemártással, currylevest, mogyorós csirkét, bolognai spagettit, muszakát, Gundel palacsintát, dupla sajtburger menüt meg efféle, keresztúton kísértő garabonciásoknak való ételeket. Ott majd kapsz tejfölt a gulyásodba, tette csípőre merítőkanalat szorongató kezét a kegyelemmel teljes. Egy kis karcos rizlinget azért borítasz nekem?, kérdezte megbékülve a vigasztalás fia. Aztán csendben ebédeztek. A gulyásban jó adag krumpli főtt, a vigasztalás fia azt kedvvel préselte széjjel nyelve és szájpadlása között, de még nagyobb igyekezettel kapott a földből frissiben a lábasba hullott, karikára vágott répa után. A húst csak úgy, az ízek miatt kanalazta. Miután meg jól kitúrta a tányért a tegnap sütött foszlós kenyér maradékával, s alaposat húzott a rizlingből, nyelvét csettegtetve nyúlt az arasznyi pogácsákért. Sárkánytalanul, angyaltalanul jött el a délután. A kegyelemmel teljes vizet eresztett a zománcos lavórba, abba rakodta a lábast, a merítőt, a tányérokat. Egy zafttal száradt fakanalat súrolgatott, amikor a vigasztalás fia a foga közét piszkálva megállt a küszöbön. A kiságy fölé fehér felhőket festek a kékre, hogy mindig lássa, nincs egyedül, mondta elégedetten. Takard le a pogácsát, belepik a legyek, válaszolta a kegyelemmel teljes.

Egy óra sem telt el, kiáltoztak a kapu felől. A kegyelemmel teljes a vasalót hevítette újra és újra odabent, a vigasztalás fia végre rászánta magát, hogy az almafákkal bíbelődjék a hátsó kertben. Az idegent nem látták megérkezni. Pedig ha látták volna, szemük-szájuk elkerekedik a csodálattól: amaz kis taligát tolt maga előtt, s a taliga rakva volt olyan áruval, amilyet halandó még nem látott. A szomszédok, persze, mind kiszaladtak, nem kérdeztek, csak oldogatták a dugdosott bugyellárist, és egymást löködve mutogattak a taligára, hogy nekem adjon abból a bútorpolírozóból, megveszem azt a szuperteflont, kétszázat adok az Alpok Lege toalettillatosítóért, két dobozzal kérek a forralt jégkrémből, na, végre tudott szerezni a biodízelből a kertikapába, segítsen becipelni a súlyzókészletet, megfizetem. A szomszédok kiabáltak, és löködtek, és kiabáltak, és vettek, de nem tudtak annyit kiabálni, annyit löködni és annyit venni, hogy a taliga kiürüljön: a taliga telis tele volt, amikor az idegen megállt a kapu előtt, és kiabálni kezdett a vigasztalás fiának és a kegyelemmel teljesnek. A kegyelemmel teljes félretette a fölhevült vasalót, kiballagott a kapu elé. Mi tetszik?, kérdezte udvariasan. Sok szépet hoztam, felelte az idegen, s már ki is emelte a kaput, már be is lépett az udvarra. Hát, kérem, mondta, mikor leült végre a konyhában, és evett egyet az ebédről maradt pogácsából, van itt minden. Minden?, kérdezte a kegyelemmel teljes, akkor mindjárt, mindjárt! És közelébb tolta a vendéghez a pogácsával rakott tálat, és kiszaladt a hátsó kertbe. Minden, kérem, ismételte meg az idegen, akinek vonásai egy sárkányéhoz hasonlítottak, és akinek vonásai ugyan- akkor egy angyaléhoz is hasonlítottak a vigasztalás fiának, aki a levelektől zöld kezét a nadrágjába törölte. Tükrös mézeskalácsszív?, kérdezte a vigasztalás fia felcsillanó szemmel. Ez még annál is szebb, mondta az idegen, és elkezdte sorolni: automata fogínysorvasztó, digitális hőmérő, fogyasztótabletta, elektromos csali, masszírozógép, szalvétává hajtogatható napernyő, vegyivécé, aerosolos sárkány- riasztó, automata brióstekerő, szenzoros bőrkiütő, FM rádiós kaucsukgallér, napelemes fogpiszkáló, folttisztító… Az jó az angyalszárnyra is?, vágott közbe a kegyelemmel teljes a kertből érkezvén. Hát persze, bólintott az idegen. Akkor abból kettőt kérünk, mondta a kegyelemmel teljes, és a vigasztalás fia rákacsintott. Akkor hármat adok kettő áráért, bólintott rá az idegen, és még megkérdezte: elemes koleszterinszint-emelő? Csak a folttisztítót kérjük, felelte a kegyelemmel teljes, az angyalszárnyra, meg a kicsi ruhára. Kicsi ruhára?, nézett föl az idegen, csak nem? Még nem, sütötte le szemét a kegyelemmel teljes. Mindenesetre négyet adok kettő áráért, ajánlkozott az idegen. Látja, oda a bárányfelhők közé befestem majd a napot, hogy emitt is ragyogjon rá, mutatott a vigasztalás fia a mennyezetre, amikor távozóban a vendég megállt a kicsi szoba küszöbén. Az idegen körbenézett, és azt kérdezte: nem piciny ez a szoba? Csak amekkora kell, válaszolta a vigasztalás fia. Mindenesetre ötöt adok kettő áráért, élénkült föl az idegen. Az udvaron átnyújtotta a palackokat, elköszönt, aztán kifordította a taligát, kitolta a kapun, és elindult arra, ahol a sárkányok szoktak száradozni.

Na, ekkor élénkült ám csak föl a ház! Mit beszélt ez az ember?, fortyant föl a kegyelem- mel teljes. Beszélt az, mit tehetett volna?, csitítgatta a vigasztalás fia. Még hogy ez a szoba piciny! Hát mit akar ez, a nagytemplomot a megyeszékhelyen?, hangoskodott a kegyelemmel teljes. Nem tudja, nem járt ez még errefelé, nyugtatgatta a vigasztalás fia. Ha én azt akarom, indulatoskodott a kegyelemmel teljes, ez maga a püspöki katedrális! Azt mindenki tudja, helyeselt a vigasztalás fia. Nahátakkor!, kiáltott föl a kegyelemmel teljes, egy székre vetette magát, és dühében kettőt is elrágott a letakart pogácsából. Igyál egy kis bort!, mondta szelíden a vigasztalás fia, borított a félig ürült kancsóból és a poharat a kegyelemmel teljes elé tolta. A kegyelemmel teljes fölhajtotta, mintha frissen húzott kútvíz lett volna, mintha jeges limonádé lett volna a körhinta mögötti lacikonyháról.

Megülni készültek a madarak, mikor a kegyelemmel teljes fölszökött a kerti padról, hol a vasalás végeztével pihent meg, s berohant a házba, megállt a kicsi szoba közepén. Nézte, nézte a rácsos ágyat, a felhőket, a napot, aztán fölkiáltott: ez piciny! Piciny ám a jegyző harmadik lánya, meg a szalonnadarab, ami a végére marad!, horkant föl a vigasztalás fia, ki a megfáradt meszelést vizsgálgatta odakint. A kegyelemmel teljes átlépett a küszöbön, az egyik faltól a másikig lejárta a szobát, s visszaállva a küszöbre, csípőre csapva mindkét kezét kijelentette: ez piciny! Már hogy volna piciny!, ellenkezett a vigasztalás fia. Ő is lejárta a szobát, ő is csípőre csapta mindkét kezét, ő is kijelentette: épp akkora, amekkorát mértünk. Piciny!, ellenkezett a kegyelemmel teljes. Ott lesz a rácsos ágy, megfaragom, ott felhők meg a nap, megfestem, nézd csak meg, épp befér!, kötötte meg magát a vigasztalás fia. Ott lesz, ott lesz!, méltatlankodott a kegyelemmel teljes, aztán más már be sem fér! Hogyne férne!, fortyant föl a vigasztalás fia, a kicsi szoba közepére állt, és mutogatni kezdett. Hallgatta, hallgatta a kegyelemmel teljes, végül azt mondta: itt még egy jelenésnek sincs hely. A vigasztalás fia megdermedt, magyarázó karjai a bárányfelhőket, a napot bökték. Ő meg úgy nézett föl a bárányfelhőkre, a napra, mint aki most látja először. Hát lehetne nagyobb, mondta eltűnődve. Vízmértéket kapott elő, függőónt, mérőszalagot, s föl-alá járt a kicsi szobában a kegyelemmel teljessel együtt. Megmértek minden falat, minden sarkot, a padlót, a mennyezetet, az ablakot, az ajtót, aztán tanakodni kezdtek. A legjobb lesz, ha oda tesszük a rácsos ágyat, oda festjük a felhőket meg a napot, jelentette ki a vigasztalás fia körbemutogatva. Lemérték. Hát ez így nem fér el, állapította meg a kegyelemmel teljes. Nem, értett egyet a vigasztalás fia. Újra lemérték. Akkor legyen ott a rácsos ágy, amott a felhők, közöttük a nap, mutogatott most a kegyelemmel teljes. Lemérték. Hát ez így nem fér el, állapította meg a vigasztalás fia. Nem, helyeselt a kegyelemmel teljes. Újra lemérték. Na, ez így ment sokáig. Ide-oda tolták a rácsos ágyat, át- meg átfestették a felhőket a nappal, de olyan eszükveszetten, hogy a végén már a nap sütött a padlóról, a felhők az ablaküveget borították, a rácsos ágy meg a mennyezetről lógott alá, aztán úgysem fért el. A kegyelemmel teljes behozta a tálat, a küszöbön ülve rágcsálták el az utolsó pogácsákat. És ha, kezdte a vigasztalás fia, aztán visszaült: de nem. Mondjad!, unszolta a kegyelemmel teljes. Bolondság, intette le a vigasztalás fia. Gondolkodtak egy darabot. És ha, kezdte a kegyelemmel teljes, aztán visszaült: de nem. Mondjad!, unszolta a vigasztalás fia. Bolondság!, intette le a kegyelemmel teljes. Én azt mondom, állt föl a vigasztalás fia. Azt, hogy, tette hozzá a kegyelemmel teljes. Hogy amott legyen, intett fejével a vigasztalás fia. A rácsos ágy, bólintott rá a kegyelemmel teljes. És ahogy megegyeztek, a rácsos ágy pontosan ott lett volna, ahol addig. Ott meg, intett fejével a kegyelemmel teljes. Ott meg a felhők, bólintott rá a vigasztalás fia. A nappal, toldotta meg a kegyelemmel teljes. Úgy hát, hagyta rá a vigasztalás fia. S hát ahogy megegyeztek, a felhők a nappal pontosan ott lettek volna, ahol azelőtt. Odamentek, fogták a vízmértéket, a függőónt, a mérőszalagot, és alaposan átvizsgáltak mindent. Egyszerre bólintottak. Akkor a kegyelemmel teljes észrevette, hogy egy pogácsa valahogy kimaradt, azt megfelezték.

Már csak annyi látszott a napból a szemközti ház kéménye mögött, mint a mézeskalács-huszár csákója, amikor a kegyelemmel teljes és a vigasztalás fia megállt a tornácon. Odafönt a nagy hancúrozásban egy angyal fölbukott, zuhanni kezdett, aztán mégis megkapaszkodott, kiterjesztette szárnyait, körözött tovább. Késő volt már.

Piros lap a kilencesnek

Ádvent első vasárnapján Guido atyának az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt. Persze tudta, hogy ostobaság, Isten nem tűnik el csak úgy, egyáltalán nem tűnik el – de mégis. Pedig kereste mindenütt: a szobában, az ágy alatt, a szekrényben, a templomkert végében, később a perselyben, a tabernákulumban meg az oltáron. Nem találta. Aznap még a püspök úrral is beszélt telefonon. Nem említette a dolgot, titkon abban reménykedett, a püspök úr megvigasztalja, ne aggódjék, megvan az Isten, most épp nála ebédezik, de az esti szentmisére visszaér. A püspök úr nem volt jókedvében. Bizonyos elszámolásokat emlegetett, és rövid szentenciákkal támasztotta alá amúgy lesújtó véleményét a plébánia működéséről. Guido atya egészen kétségbe esett. Mit mond a híveknek, ha Isten karácsonyig sem kerül elő?

Azért nem adta föl. Kora délutáni szerény ebédjét követően – amely egy kis hagymalevesből, egy szelet hirtelen átsütött halból (a pontyot a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag nagyobbik fia fogta még szombat hajnalban) és némi salátából, meg egy darabka Lucia-féle almás pitéből állott – elmerengett az udvar ritkás füvén morzézó csirkék fölött. A templomi díszítés, ahogy minden évben, nem készült el teljes pompájában vasárnap reggelre. Guidó atya otthagyta a tyúkokat, sietett vissza, hogy maga vezesse a munkálatokat. A ministránsok közül a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag kisebbik fiát, a boltosék ügyetlenke csemetéjét, a futballbíró nagyobbik, túlfejlett utódját és a kínai vendéglős mindig segítőkész gyermekét hívatta be. A polgármester fiát ilyenkor rendszerint tanulásra fogták, a többiek lógtak, ahogy tudtak. Serényen kezdtek hozzá, hiszen alig volt néhány órájuk, hogy – ha késve is – befejezzék az ünnep előkészületeit. Először az apszis díszeit helyezték el nagy gonddal, majd fenyőágakkal ékítették az oldalfalakat a stációkat ábrázoló domborművek között. Az adventi koszorút igazgatva az atya úgy érezte, mindenképpen be kell néznie a gyóntatószék mögé. Óvatosan araszolt el addig, mintha idegen helyen járna. Megkapaszkodott a szépen faragott fa szegélyben, úgy lesett be a sötét sarokba. Semmi. Miért is lenne!, bosszankodott kudarcán. Aztán visszaugrott a helyére, mert a boltosék fenyőágat aggató fiacskája alól kiszaladni készült a létra, amelyet addig ő támasztott. Szegény gyerek gyertyafehéren csimpaszkodott a töviskoronázást ábrázoló dombormű szélébe.

Guido atya azelőtt soha nem érezte úgy, hogy Isten eltűnt volna. Tizenhat éves kora óta, amióta nemcsak hitte, tudta is, hogy Ő van, mindig ott érezte a közelében. Ez különösen jól jött nehezebb iskolai dolgozatok és a gimnázium folyosóján folytatott snúrpartik közben. Guido elég jó volt snúrban, de semmit nem szeretett a véletlenre bízni. Ott, a létrát támasztva eszébe jutott egy furcsa eset ezekből az időkből. Kis nézeteltérése támadt a latin nyelvórák üdvöskéjével, a minden téren elsőbbségre törő O’Learyvel. Semmiség volt az egész, említésre sem méltó. Guidót mindenesetre szíven ütötte a dolog, lefekvés előtt negyedórát imádkozott azért, hogy O’Leary elnyerje méltó büntetését. Másnap reggel a latintanár, sűrű megjegyzésekkel illetve az osztály fölkészültségét, O’Learyt hívta ki felelni. Mindketten elbuktak. Soha nem derült ki, mi történt a fiúval, de még Julius Ceasar mentőkérdésként föltett aforizmáit sem tudta idézni. Guidót bűntudat gyötörte, meg volt győződve arról, hogy megátkozta alkalmi ellenfelét. Wlachowsky atya nyugtatgatta, föloldozta, de némi penitenciát kirótt rá. Guido mégsem tudott lehiggadni heteken keresztül.

Különben Guido atya gyűlölte a hanyagságot. Számára mértékadó volt az az alig néhány perc, amikor a szentáldozást követően visszahelyezte és bezárta az oltáriszentséget a tabernákulumba, majd gondosan eltörölgette a serleget, hogy az úr testének és vérének egy morzsája, egy cseppje se kerülhessen illetéktelen kezekbe. Mindennel így tett. Reggelizés közben a kávéscsészét mindahányszor jobbra, a zsömlét balra igazította; a könyvet soha nem helyezte nyitott gerinccel az asztalra; biciklije kerekébe mindig pontosan ugyanannyi levegőt eresztett, ha feszesnek érezte, inkább kicsavarta egy pillanatra a szelepet. És ha nagy ritkán le-leült is kártyázni a polgármesterrel, a boltossal meg az egyik éles eszű mészárossal, a lapokat egymást fedve, a kupacokat elvágólag rendezte el maga előtt. Partnerei gúnyolódtak vele eleget. Olyasfajta volt, aki a fehérneműt a többi ruhától precízen különválogatva szárította. Ezért viselte nehezen Isten eltűnését is. Ezt nem illik, gondolta. Lassan négy felé járt az idő, és még mindig semmi. Tulajdonképpen kikérte magának.

Menet közben jutott eszébe, hogy néhány gyertyát elhelyez a bejáratnál is. Szépnek gondolta, hogy a templomba érkező hívek egy fénykapun lépjenek át, mintha a Világosságba érkeznének – már az Ádvent alatt. Úgy tervezte, hogy az Ige megtestesülésének ünnepén megkét- szerezi a bejárati gyertyák számát jelezvén az esemény emelkedettségét. Majd gyűjtenek rá. Ilyenkor, karácsony közeledtén a szűkmarkúbb hívek is szívesen adakoznak. Épp az utolsó darabokat helyezte el a szenteltvíztartó és a persely között, amikor beállított a futballbíró. Gyönyörű, tátotta el a száját, és ahogy így bámészkodott, pont olyan bambának tűnt, akár a fia. Mindenesetre segített az atyának a helyére cipelni a hosszú létrát. Csak akkor közölte: három-kettőre győztünk. Guido atya szemében erre némi örömtűz lobbant, de fegyelmezte magát. De tiszta játék volt, mondta kérdezve. A futballbíró egy pillanatig sem habozott. Nem én vezettem, mondta sértődöttség nélkül, azt tiltja a szabályzat. Igaz, igaz, ismerte el Guido atya, és átnyújtott a fiúknak egy-egy szelet csokoládét. Ha meg nem sértem, kezdte óvatosan a futballbíró, tartson velünk uzsonnára! Az asszony mondta, hogy ha már úgyis eljövök a gyerekért, hívjam meg a tisztelendő urat egy kis teára, süteményre, úgyis olyan régen járt nálunk. Köszönöm, vágta rá habozás nélkül Guido atya, maga sem értette, miért. Uzsonnázni nem szokott, éhes nem volt, és annyira nem szeretett a futballbíróéknál vendégeskedni. Az asszony egyfolytában a gyereket szidta előtte, milyen trehány, nem tanul, és úgy kell rászólni este, hogy ne feledkezzen el imádkozni. A futballbíró pedig rendszerint legvitathatóbb döntéseit sorolta, persze a maga igazát védve. Az atya egyrészt ezeket jó ideje ismerte kívülről, másrészt egyáltalán nem érdekelte az ilyesmi, pedig szerette a futballt. Most már mit volt mit tenni: Guido atya a kapu előtt állva figyelte, a másik három gyerek hazaér-e az utca túlsó végébe, aztán beültek a futballbíró kopott furgonjába.

Az atya már jóval Ádvent előtt gyanakodni kezdett. Egy vasárnapon, ahogy a ministránsok – a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag kisebbik fia, a boltosék ügyetlenke csemetéje, a futballbíró túlfejlett utódja és a kínai vendéglős mindig segítőkész gyermeke – kíséretében bevonult a szentmise elején, és szétnézett a gyülekezeten, azt kérdezte magától: kik ezek? Majd rögtön utána: mit keresek itt? És úgy érezte, gépiesen vet keresztet, gépiesen teszi össze ismét két kezét, aztán meg hogy valaki más énekel az ő szájával, ami nem biztos, de az igen, hogy ő nem énekel a saját szájával. Figyelte magát a szertartás alatt: semmit nem érzett. Pontosan tudta, mit miért, de bármit is csinált, közben sokkal szívesebben gondolt valami egészen másra. A közelgő ebédre, a kert végébe hullott avarra, a futballra, még a püspök úrra is, csak arra nem, ami ott volt előtte.

Attól kezdve így teltek a napjai. Kihasználta az esti ima idejét. Amíg a megszokott szöveget mondta, az eltelt napra gondolt. És az ágy előtt térdepelve mindig pontosan látta maga előtt, mi járt az eszében, amikor ezt és ezt csinálta. Egy idő után annyira szórakoztatta saját szétszórtsága, hogy az érdekesebb eseteket följegyezte. Egy alkalommal, amikor a püspök úr szokása szerint az elszámolás miatt hívta őt telefonon, azon tűnődött – de tényleg –, hogy az udvar végén düledező régi, már használaton kívül álló budit kifesteti, és odaajándékozza a munkásoknak, akik az új bekötőutat építették a közelben. Nem sokkal később, amikor a boltos épp meggyónta, hogy heves vágyat érez minden egyes alkalommal a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag felesége láttán, beléhasított, hogy ki kell heréltetnie a macskát, mert rájár a szomszéd bádogos csirkéire. Máskor meg, amikor a lőporgyár éjszakai portásának ugyancsak álmatag felesége kínlódva meggyónta, hogy minden egyes alkalommal heves vágyat érez a boltosné láttán, Guido atyának eszébe jutott, hogy elfeledte megtömni a libákat, hiszen Lucia asszony a sógorához utazott, és nincs más, aki elvégezze. Szóval így. Reggeli közben a vacsorára gondolt, vacsora közben az ebédre. Most is, ahogy a díszeket aggatták a stációk közé, csak a kedvenc újságja lebegett a szeme előtt: nem volt ideje elolvasni egy régészeti feltárásról szóló cikket, az ott várta őt kihajtogatva az asztalon. Nem csoda hát, ha még reggel, a szentmisére készülve, közben újra átlapozva saját füzetét, az a határozott benyomása támadt, hogy Isten eltűnt.

A futballbíróéknál pontosan az történt, amire Guido atya számított. Az asszony a gyereket szidta, milyen rendetlen, nem tanul és képtelen önállóan mosakodni. A futballbíró pedig azonnal egy rendkívül vitás eset taglalásába kezdett. Ő még a félpályánál járt, mesélte, amikor a vendég jobb szélső kapura fordult a tizenegyes magasságában. Onnan ő, mondta a futballbíró, nem láthatta pontosan, hogyan áll föl a védelem. Na, tessék! Még csak az elején tartott, s Guido atyának már az a szombat jutott eszébe, amikor az apja először mutatta meg neki a fővárost. Tavasz volt, de a nap úgy tűzött, ahogyan augusztusban szokása. Arról szó sem lehetett, hogy megoldják kifogástalan öltözetüket, amelyet Guido édesanyja olyan féltő gondoskodással tisztogatott és vasalt reggel. Az apa lelkesen mutogatta a műemlékeket, történelmi anekdotákat sorolt, fölhívta a figyelmet a szellemes és esztétikus építészeti megoldásokra. Hanem a meleg csak legyűrte őt is. Másfél-két óra barangolás után megállt egy sörkert mellett, pillanatig habozott, majd azt mondta: ide bemegyünk. Guido limonádét ivott jó sok jéggel, apja egy krigli sört hajtott föl gyorsan. A habot letörölve elmerengett kissé, majd intett a pincérnek. Guido nem kért még egy limonádét. Alig múlt tizenegy éves, de azt már kifigyelte, ha melegben sok folyadékot iszik, izzad. Nem szeretett izzadni. És, az igazat megvallva, a limonádét sem szerette, de ezt soha nem merte bevallani. Az apa megitta a második sört is. Guido még soha nem látta őt két sört inni, mint ahogy hallgatni sem. Pedig az apja most hallgatott. A murvát figyelte az asztalok között, és nem szólt egy szót sem. Egészen addig, amíg a sörrel nem végzett. Akkor kért még egyet. A harmadikat ugyanolyan mohó igyekezettel hajtotta föl, mint az első kettőt. Végre fölállt, és azt mondta Guidónak: gyere, mutatok valamit! Hosszan villamosoztak, sőt kétszer át is szálltak. Guido nem igazán tudta követni, merre járnak, de, természetesen, vakon bízott apjában. Vagy háromnegyed óra utazás után, gyárakat és kidőlt-bedőlt emeletes lakóházakat hagyva maguk mögött leszálltak egy kihalt téren. Épp velük szemben lyukacsos, összefirkált beton- kerítés húzódott. Gyere!, sürgette Guidót az apja, és sietve elindult a kerítés mellett. A nagy, kétszárnyú vaskapu előtt állt meg, azon próbált belesni. Nem sokat láthatott, mert a kerítés környékét kezdte vizsgálni. Szerencséje volt. A közelben ott hevert egy eldobott olajos hordó, azt hamar a kerítés mellé állította, fölpattant rá, és a kezét nyújtotta Guido felé: gyere már, na! Guido kényszeredetten fölmászott apja mellé, és vele együtt belecsimpaszkodott a kerítés fölső szegélyébe. Lestek befelé. Egy lerobbant futballpályát láttak odabent, de a gyepet úgy kitaposták, hogy már csak emitt-amott lehetett foltokat látni belőle, a pálya többi részét porrá száradt fekete föld borította. Itt fociztam, mondta ragyogó szemmel az apa, de a ragyogó szemet Guido nem láthatta mert arra ügyelt, hogy le ne essen. Bal szélső voltam, mondta elérzékenyülve az apa. Guido is meghatódott volna, de ekkor furcsa dolog történt. Apja leugrott a hordóról, és izgatottan járt oda-vissza a fal mentén. A tér közelében életnek semmi nyoma nem volt. Egy kárpitos műhelyt, egy vegyesboltot, de még egy kocsmát sem lehetett arra látni, pedig az tényleg minden sarkon van. Az apa végül nem bírta tovább, megállt a fal mellett, úgy szólt hátra Guidónak: fordulj el! Gudio úgy tett, mintha elfordulna, de muszáj volt leskelődnie. Még a lélegzete is elállt: apja, háttal neki, kigombolta a nadrágját, és lepössentette a falat. Hosszan, zubogón pössentett, ott, a tér szélén, szemközt a villamosmegállóval. Guido még soha nem látta azelőtt az apját pössenteni.

A tea jó volt. A futballbíró felesége jó erősre főzte, és Guido atya pontosan így szerette. Néhány csöpp tejjel csodás élvezet. Úgyhogy még az sem zavarta, hogy az asszony megállás nélkül átkozza a nagyobbik fiút, a futballbíró meg éppen ott tart, hogy ő nem ítélt volna meg sárga lapot, ha a kritikus pillanatban nem takar el előle mindent a kilences terebélyes háta, de akkor már nem lehetett visszakozni, a játékvezetői tekintély az játékvezetői tekintély. Ekkor jött be a kisebbik gyerek. Ki tudja, hol volt addig, talán szendergett, vagy a verebeket figyelte az ablakból, mint mindig. Szó ami szó, ő sem volt sokkal eszesebb a bátyjánál. Az atya jól ismerte, természetesen ő keresztelte, úgyhogy már előre rettegett az első áldozástól. Akárhányszor próbált beszélni vele, a gyerek mindig mással volt elfoglalva. Például ő azt kérdezte: meg tudod mondani, hány éves vagy? Mire a fiú: a szarkák elverték a verebeket, láttam. Máskor: tudsz-e már valami szép imádságot? A gyerek: kértem a mamit, hogy főzzön kakaót, de a mami nem főz, mert rossz voltam. Vagy: tudod-e, hol született a mi Urunk, Jézus Krisztus? A fiú: nem akarok iskolába menni, ott mindenki olyan nagy. Most is, alig hogy belépett, összekeveredett minden. Guido atya barátságosan ráköszönt, a gyerek meg: elaltattam a macimat, kérek én is kakaót. Fura dolog történt. Az anyja letette a süteményestálat, amellyel eddig egyfolytában Guido atya körül sertepertélt, hogy vegyen még!, finom, csak még egyet!, közben megállás nélkül korholva az asztal végén lesújtottan gubbasztó nagyobbik fiút. Leült az asszony, ölébe vonta a kisebbiket, és lágy, türelmes hangon magyarázni kezdett neki: ez nem kakaó, kisfiam, finom teácska, kérsz?, te szereted a finom teácskát. A gyerek látszólag nem értette. Kakaó, mondta. Az anyja nem vesztett el a türelmét, megsimogatta a kicsi fejét, a búbjára még egy csókot is lehelt, és kitartóan sorolni kezdte: az tea, az csésze, az csészealj, az kancsó, az cukor, az tej, és így tovább. Guido atyát mintha darázs csípte volna meg. Egy pillanat alatt fölhörpintette még mindig forró, második adag teáját, a süteményt félbehagyta, fölpattant, köszönt, és elillant. A háziak nem vették sértésnek, most különben is fontosabb volt, hogy a gyereknek mindent elmagyarázzanak, pedig a futballbírónak nem jutott ideje elmondani, végül kénytelen volt a kilencesnek piros lapot adni, azóta van ez a forradás a bal arcán.

Gudio atya még arról is megfeledkezett, hogy idefelé autón jött. Csak sietett át a réteken, és közben mondogatta: ez kaszáló, ez ugar, ez a régi bekötőút, ez az akácsor, ez a határtábla, ez a vályogvető háza, ez az öregebbik mészárosé, ez a kocsma, ez a vegyesbolt, ez a jobbik kínai étterem, ez a templom, ez a plébánia, ez a kapu, ez az udvar, ez az ajtó, ez az előszoba, és így tovább. Amikor körbeért a paplakban, benyitott a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, és lassan, tagoltan kijelentette: ez Guido atya, ez pap, én én vagyok. Akkor végre egészen megnyugodott.

Az esti szentmisén, amikor azt mondta: a vacsora után kezébe vette a kelyhet, és azt mondta: „ez az én vérem, amely értetek kiontatik”, arra az estére gondolt, amikor Jézus a kenyértörést követően kezébe vette a borral telt kelyhet, és azt mondta: „ez az én vérem, amely értetek kiontatik”.

Isten ott mosolygott mindenütt.

Vanília nappalok

A halálát követő tizenharmadik napon Wheeler százados függőágyában feküdt, arccal a mennyezet felé, s gondosan megtisztított, beolajozott .38-asának csövét az álla alá szorította. A mennyezeten felhő alakban terült szét egy régi beázás vagy egy alapos pezsgős mulatság nyoma – a százados csak arra emlékezett biztosan, hogy évekkel korábban, egy vonatút alkalmával pontosan ilyen felhőt látott megszorulni a végtelenbe futó sínpárok fölött, két gyárkémény között. Wheeler az ablakpárkányra helyezte a kiürült poharat; most már két kézzel markolhatott fegyverére. Óvatosan fölhúzta az ütőszeget, és azt mondta: ronda egy beázás.

Wheeler százados a halála napján egyébként még evett fagylaltot, és nem mulasztott el gondosan megborotválkozni. A tükör előtt eltűnődött, érdemes volna-e borbélyhoz menni, de a falióra ütését meghallva a biztonsági pengés, műanyag borotva mellett döntött: ha borbély, akkor legalább egy hosszú történet a futball aranykorából – erre semmiképpen nem lett volna ideje. A százados nem vágta meg magát, nem csöpögtette le a nadrágját, pedig figyelmét el-elvonták a légi parádé beszűrődő hangjai. Amúgy, vasalt nadrágjában, atlétatrikóban, arcát szesszel paskolgatva állt ki a loggia ajtajába percekkel később. Odalent felluftballonozott, tarkabarka, mustár-, hagyma- és sörszagú tömeg figyelte, ahogy a sárkányrepülők köteléke áthúz a főtér és a környező utcák fölött, virágokat, cukorkát és röplapokra sokszorosított verseket szór le, majd eltűnik a part menti fasor mögött – percekig lehetett hallani a csobogást, a fegyelmezett bosszankodást; aztán mindent elnyomott a tömeg éljenzése. A százados élvezte, hogy lökdösődhet a főtéren átvágva: kétszer- háromszor is megkerülte a szökőkutat, mire ráfordult végre a térről kivezető fasorra. Nem szerette a gyümölcsfagylaltot. Vaníliát és csokoládét kért cukrozott tölcsérbe. Estére már halott volt.

A századosnak ott, a függőágyban, miközben arra gondolt, hogy mégis inkább egy templomtornyon látott éppen ilyen felhőt, igen, egy tornyon, amelynek harangjátéka akkor szólalt meg, amikor ő a templomba lépett, és akkor hallgatott el, amikor kilépett onnan, eszébe jutott, hogy a halálát követő reggelen úgy ébredt, mint akit agyonvertek. Akkor is a függőágyban hevert, de hason, arcát a a fonatok közé szorítva, és megpróbálta összerakni, ami szerinte összerakható volt. Azt tudta, hogy a tizenkettes jó szám, az egyes különösen, de jó a huszonhetes is; a huszonkilences reményt keltő; baljós a huszonkettes és a huszonhármas, a hatvankettes rossz, a tizennégyes a legelviselhetetlenebb. Azt is tudta, hogy az augusztus szép, a szeptember csodálatos, az október és a november nagyon böjtös, a december boldogságos, a január és a február emberpróbáló, a március ilyen-olyan, az április rossz, rossz! – a többi, májustól, nem jutott az eszébe. Ahogy a hátára fordult, és arcára húzta a takaróját, üzenetekre gondolt, apró, már-már jelentéktelen üzenetekre, amelyeket ő küldött el, futtában, könnyű kézzel, mintha csak véletlenül tenné, azért aprólékosan megtervezve mindent. Képeslapok jutottak eszébe, amikre rövid sorokat jegyzett föl egy vonaton vagy egy pályaudvar postahivatalában, levelekre, amiket néhány utcával a címtől adott postára, hosszas telefonbeszélgetésekre egy-két órával a személyes találkozás előtt. Wheeler a halálát követő első és tizenharmadik napon is szerette volna tudni, célba értek-e az üzenetek, pontosabban: érthető volt-e, ami a képeslapokon, a levelekben állt, amit a telefonbeszélgetésekben elmondott. A tizenharmadik napon – hiába moszkitóháló s egyebek – egy termetes légy húzott át a szobán. A százados a revolver csövével követte a röptét; elképzelte, hogy meghúzza a ravaszt, a golyó belecsapódik a falba, de előbb még odaszögezi az addig gyanútlan rovart – szeretett lehetetlen dolgokra gondolni. Évekkel korábban, amikor fölkapaszkodott arra a szirtre, belülről, a hegy erdős része felől, és hirtelenül megpillantotta azt a két hófehérbe öltözött, sisakos embert tőrrel a kezében ott, a szikla szélén, háttérben a mélységgel: akkor látott ilyen felhőt a vívók vállán nyugodni, állapította meg. Aztán csak annyi dünnyögött magának: vissza kéne menni északra.

A halálát megelőző tízezer-kilencszáznegyvenkilenc napon Wheeler százados boldognak érezte magát. Uszodába járt, gyakorta vacsorázott étteremben, ötven csatornát fogott a televízión, beiratkozott egy esti egyetemre, a sört üvegből itta, és mélán kapargatta a megázott címkét a jobb hüvelykujjával. Esténként, amikor erőst esőre állt, de semmi, az égvilágon semmi nem garantálta, hogy esni is fog, a parton, egy gondosan kiválasztott lépcsőre ülve keksszel etette a kacsákat. Először nem igazán értette, miért érezte úgy a tízezer-hétszázadik naptól, hogy még boldogabb, mint addig. Naphosszat egy tóparti várost látott maga előtt, amiről nem tudta eldönteni, emlék-e vagy képzelgés. A naplemente kulisszája előtt pedig egy sziluett hajladozott, amibe muszáj volt azonnal beleszeretnie. Persze, Wheeler nem az a fajta volt, aki bevallotta volna magának, hogy beleszeretett egy sziluettbe: ő csak tűrte, hogy ez a kép újra és újra összeálljon a szeme előtt, nem törte össze, nem szórta szét a darabjait, és reggelente a függőágyban, amikor megállapította, hogy az a galamb, amely évekkel azelőtt beröppent annak a templomnak a kapuján, és soha többé nem talált ki onnan, csak körözött kétségbeesetten a szentek szobrai között, a Megváltó földi életét megörökítő freskók alatt, az a galamb látszott ilyen felhőnek, akkor elismerte, jó, hogy ez a kép újra és újra összeáll a szeme előtt; aztán fölkelt, és főzött kávét. Wheeler kétszáznegyvenkilenc napon át figyelte boldogan, hogyan rakódik rá a tóparti város és a sziluett képe a mennyezeten kibomló felhőre, kétszáznegyvenkilencszer állapította meg, hogy mindez jó, és kétszáznegyvenkilencszer kelt föl kávét főzni. A kétszázötvenedik napon nem mulasztott el gondosan megborotválkozni, és fagylaltot vásárolni: csokoládét, vaníliát cukrozott tölcsérben, miközben a sárkányrepülők köteléke a tömeg erősödő éljenzésétől követve átlebegett a főtér fölött, és eltűnt a partmenti fasor mögött.

A kétszázötvenedik napon, a halála napján a százados lefagylaltozta a zubbonyát – persze, hogy a csokoládéval. A folt a bal zseb fölött kenődött szét, ott, ahová a kitüntetéseket szokás aggatni. Kérsz?, kérdezte a kislány Wheeler felé nyújtva saját tölcsérét; eper volt és citrom, a százados látta a színén. Köszönöm, rázta meg a fejét Wheeler, megsimogatta a gyerek fejét, majd zsebkendője után kezdett kutakodni. Megakadt a keze a .38-ason. Megszokásból csúsztatta a hónaljtokba mielőtt elindult volna. Erre nem lesz szükség, gondolta, de már messze járt a loggiás lakástól. Szívesen beült volna a parti vendéglőbe. Halászlét rendelt volna folyami ragadozóból, apró hallal sűrítve, mint máskor, és a halászlé kitűnő lett volna, mint máskor. Az idő azonban nagyon sürgetett. A századosnak a körülményekhez képest gondosan föl kellett itatnia a fagylaltfoltot, be kellett fordulnia a szomszéd utcába a sarkon udvariasan elengedve egy szemből érkező hölgyet, némi pénzt volt szükséges magához vennie a bankja közeli fiókjában, a postáról telefonálnia kellett egy rég látott ismerősének, akinek megígérte, telefonálni fog, meg kellett állnia egy pillanatra a mólónál, és néznie, ahogyan a koradélutáni komp érkező és induló utasai helyet cserélnek, akár az előző napon, meg az azt megelőzőn az idők kezdete óta, és akár a következő napon, meg az azt követőn az idők végezetéig, haboznia kellett egy pillanatig a jegypénztárnál, váltson-e két jegyet a vasárnapi kirándulójáratra, majd elvetnie az ötletet, a fasor előtti kávéháznál, tekintettel a rendkívüli melegre, mégis egy gyors tea mellett kellett döntenie, gálánsan kellett fizetnie, majd, a park másik oldalán, villamosra kellett várnia, hogy felkapaszkodjon az egyik sárga vagy piros kocsiba, helyet találjon magának a forgó közelében, olyan bágyadtan nézzen ki az üvegen, mintha a hajnali városon suhanna át csomagoktól körülrakva, s hogy végül boldogan, felszabadultan, várakozással telten megérkezzék oda, ahol meghalt.

Inni kéne egy kávét, gondolta Wheeler a halálát követő tizenharmadik napon. Visszaeresztette az ütőszeget, a .38-as markolatán és az agyán meggyűlt izzadságot pamutingébe törölte, kezeit is, aztán ismét felhúzta az ütőszeget, és a homlokának szegezte a csövet. A háta mögül hallotta a szobában rekedt légy zümmögését. Most azt képzelte el, hogy így húzza meg a ravaszt, a golyó majd szétloccsantja a koponyáját, és hátul kiröppenve fúródik a falba, persze úgy, hogy a szemtelen rovart is odaszögezi. A katonai rendészet emberei, akik igyekeznek az ő különös ügyének a végére járni, fejvakarva állnak majd a vérrel, agyvelővel, némi vakolattal és egy ízeltlábú maradványaival borított tárgyi bizonyíték láttán. Abból a dombon álló apró kápolnából, amelynek nyitott ajtaján az erősödő zúgást hallva lesett ki, hogy meglássa a keret kivágásában áthúzó harci helikoptereket, abból látott ilyen felhőt, állapította meg pillanatokkal később. Nem kelt ki a függőágyból.

Egyébként a százados mindig esőben szerette volna elkövetni azt, amit a halálát követő tizenharmadik napon elkövetni készült. Már a halálát megelőzően is többször végiggondolta, pedig akkor semmi oka nem volt rá, a halálát követően pedig gyakorta megesett, hogy fölkelt függőágyából, elindult a kávéfőző felé, de az ajtóból visszafordult, elsétált a loggiáig, ahol úgy tett, mintha kifelé nézne, pedig igazából ezt a jelenetet idézte maga elé újra és újra, még akkor is, amikor már tizedszer lépett el a loggia ajtaja elől, tizedszer sétált körbe a szobában, és tizedszer ért vissza megint. Abban a jelenetben ő, akár kalandfilmekben, amelyeket a főtér mögötti kis utca zugmozijában vetítettek, ő térdre rogyott a sárban, az eső verte az arcát, de úgy, hogy senki nem tudhatta, az arcán lefutó cseppek közül melyik hullott az égből, és melyik csordult a szeméből; akkor a halántékához szorította a .38-ast, valami fájdalmasat suttogott még utoljára – soha nem tudta megfejteni, mit –, és meghúzta a ravaszt. A ravasz meghúzásával vége volt a jelenetnek. A százados szerette volna, ha így látják őt utoljára, pedig tudta, ha ő így volna utoljára, azt senki nem láthatná, mert akkor mindig volna valaki, aki odarohanna, rákiabálna, és megpróbálná kicsavarni kezéből a gondosan megtisztogatott és beolajozott revolvert, ami elrontaná ez egész szépségét. A halálát követő tizenharmadik napon Wheeler százados fektében kissé oldalra fordította a fejét, a loggiajtó üvegén át a főtér másik oldalán álló templom tornya fölé lesett, és azt mondta csak úgy, magának: két hónap, mire esni fog. Aztán még azt: apa vére a kád vizében, az volt ilyen felhő.

Wheelernek a halálát követő nap délutánján volt először halálfélelme. Addig, ha gondolt volna rá, azt gondolta volna, épp ettől múlik el, épp így szabadul meg a kínzó rettegéstől. De addig soha nem gondolt a halálra. Mondogatott olyasmit, hogy a halál nélkül nem is volna élet, legfeljebb valami furcsa végtelenség, vagy mi, meg hogy ha egyáltalán van olyan, hát ez ad értelmet a létezésnek, de ha idejében észbe kapott, és átlépte a cipőjét kísértő rovart, inkább arra gondolt, hogy na, ezt is megúsztuk, ha meg hosszan, elnyújtottan köhögő ember ült vele szemben a villamoson, azt, hogy ez ma már könnyedén gyógyítható. A százados főzni is szeretett. Füttyögős derűvel készítette el a zsíros-hagymás alapot, franciásnak nevezett könnyedséggel adagolta a zöldségeket és lelkiismeret-furdalás nélkül a véres húslaskákat, és végig, minden egyes mozdulatnál az járt az eszében, hogy legközelebb, kísérletképpen, óvatosabban bánik a paradicsommal. A halálát követő nap délutánján Wheeler százados heves szívdobogást érzett, erős szorítást a mellkasán, jeges, hullámszerű izzadást és fokozódó zsibbadást a bal karjában. Falfehéren ült a függőággyal szemben, a szoba egyetlen székén, jobb karjával mellkasát szorította, és figyelte, hogyan erősödik ez a soha nem tapasztalt lüktetés. Várta, hogy mindez az elviselhetetlenségig fokozódjék, addig a pillanatig, amikor szelleme már nem bírná tovább elviselni a félelmet, és feladná, de ehelyett a szíve adja fel, és néhány utolsó, szörnyen fájdalmas rándulással abbahagyja munkáját. Sikerült elsőre bemásznia a függőágyba. Úgy gondolta, ha már nem lehet szó esőről, sárról, lerogyásról, legalább fekve találják meg, úgy, hogy arra a foltra mered, amely épp olyan különös felhő, mint a reggeli hó a kertben, amelyet jó levizelni. A kapaszkodás kimerítette, szíve még hevesebben ütött. Ez jó volt: amikor visszaállt a korábbi ritmusra, Wheeler úgy érezte, megnyugodott kissé. Ettől megnyugodott. Voltak vicces történetei a halálról, most egy sem jutott eszébe. Fáradtságot érzett. Nem mert elaludni. A reggeli havat nézte, leírható formákat igyekezett fölfedezni benne, és érezni az illatát, mert, ebben biztos volt, a megfagyott víznek is van illata. Tényleg így történt: arra ébredt, hogy elaludt. Értetlenül bámult ki a loggia ajtajának üvegén, kábultan hordozta körül a tekintetét a mennyezeten. Nyugalmat érzett és némi zsibbadtságot. Akkor jutott eszébe, hogy nagyon beteg. A szívére szorította a kezét, amely erre ismét szabálytalanul kezdett verni. A mellkasi szorítás is visszatért, úgyhogy a százados a karzsibbadásra és a verejtékezésre kezdett figyelni – mindkettő megérkezett időben. Na, ez így nem mehet tovább, gondolta Wheeler, és kirázta magát a függőágyból. A .38-as az éjjeliszekrényen feküdt. Wheeler nem találta elég tisztának. A bal karját félve használta, úgy érezte, minden mozdulat sietteti annak be- következtét, amitől a legjobban tartott, de darabokra szedte a revolvert, megtisztította a darabokat, beolajozta, aminek olajosnak kellett lennie, a tárat nem töltötte fel, egy töltényt a csőbe helyezett, és leült a szoba egyetlen székére. Egészen megnyugodott. Megpörgette az üres tárat, a töltényt a csőben hagyta, a .38-ast visszatette az éjjeliszekrényre. Kávét azért aznap már nem főzött, és az italról is lemondott.

A hely, ahol Wheeler százados meghalt, tiszta volt és barátságos. A százados, amíg még egyedül volt, kért étlapot, és hűsítő italt rendelt. A halételek azon a napon nem vonzották, hamar kizárta a sertést, a marhát is. Hátulról kezdte: gondosan áttanulmányozta a saláták listáját, aztán, persze, aprókat csettintgetve a nyelvével, a tésztákra tért át, a szárnyasokkal folytatta, és az előételekkel fejezte be, amelyekről mindenki tudta, ilyen melegben főételként fogyaszthatóak. A camembert áfonyával bíztatónak, de kissé unalmasnak tűnt föl, a sztrapacska túlságosan egyszerűnek. Wheeler elidőzött a tenger gyümölcseivel megszórt olaszos tészták fölött, véletlenül elkalandozva megpróbálta maga elé idézni a német szilvás szűzpecsenyét, majd, meglehetőst merészen, hosszasan érdeklődött a vörösboros vaddisznópörkölt, a szarvasragu és egyéb vadételek felől. Ásványvizet kért több jéggel, és megjegyzett magának néhány parfét. A százados tizennégy percig volt egyedül.

Már gyakorlatoztak a sárkányrepülők kötelékei, amikor Wheeler százados először gondolt arra, hogy régen evett fagylaltot. A loggiáról figyelt. Megállapította, odafenn már rend van, a sárkányosok hiba nélkül végzik a gyakorlatot egészen a csobbanásig, de odalent még idő kell, hogy minden a helyére kerüljön: a főtér templomának ajtaján turisták mentek be és turisták jöttek ki, az árkádok alatt az árusok még csak ekkor kezdték kirakodni a templom plasztikból készült apróbb, nagyobb és még nagyobb mását, a sütödések, kifőzdések épp hogy meggyújtották a tüzet az olajos serpenyők és a vízzel telt fazekak alatt, középütt seprűs emberek próbálták összetakarítani a szemetet. Wheeler boldognak érezte magát. Vaníliaízt érzett a szájában. Az ízről a sziluett jutott eszébe, meg a sziluett gazdája, amint egy fagylaltkehely fölé hajol. Mintha havas tájról integetne, mondta magának mindig, amikor ez jutott eszébe. Ott, a loggián állva pedig azt: vissza kéne menni északra.

A halálát követő tizenhárom napon Wheeler gyakorta nézett farkasszemet a halállal. Inni kéne egy kávét, mondta magának a második nap reggelén, és ahogy kimászott a függőágyból, hogy elinduljon a tűzhely felé, azonnal érezte az izzadást, a zsibbadást, a szívdobogást és a szorítást. A betegség tünetei többször lepték meg, amint a szoba egyetlen székén ült, vagy elsétált a loggia előtt, hogy vessen néhány pillantást a főtérre, ahonnan azóta eltűnt a tömeg, az árusok, csak a turisták maradtak, akik megállás nélkül jártak ki és be a templomkapun. A legrosszabbak mégis az éjjelek voltak, amikor Wheeler a sötétben a felhőt sem láthatta, csak önmagára figyelhetett, amitől még rosszabb lett minden. Egyetlen dolog segített: a 38-as. Wheeler, amikor úgy érezte, elég, ez így nem mehet tovább, kimászott a függőágyból, kezébe vette az éjjeliszekrényre készített revolvert, megpörgette az üres tárat, aztán a homlokához szorította a csövet, és maga elé képzelte az odabent várakozó töltényt. Ilyenkor elmúlt az izzadás, a zsibbadás, a szívdobogás és a mellkasi szorítás.

A sziluett gazdája a tizennegyedik percben érkezett. A százados boldognak érezte magát: nem lepte meg a ballonkabát. A sziluett gazdája eligazította a körülötte lebegő szárnyakat, úgy ült az asztal mellé, és visszautasította a pincért. Később, amikor mégis kelyhet rendelt, és a vanília fagylalt fölé hajolt, Wheeler már halott volt. A százados azon az estén egyedül ment haza.

Wheeler százados a halálát követő tizenharmadik nap éjjelét az álla alá szegezett .38-assal várta be. Az utcáról beszűrődő, imbolygó fények valószínűtlenné tették a szoba egyetlen székét, az éjjeliszekrényt és a felhős mennyezetet. Wheeler megpróbálta kifigyelni, merre járhat a légy, de odabent csend volt, zümmögés és rakoncátlan szívdobogás nélküli csend. Hajnaltájt egy részeg csapat vágott át lent, a főtéren; hangoskodásuk nem zökkentette ki az ébren várakozó századost. Inni kéne egy kávét, mondta az ablakon át elsőként beköszönő napsugaraknak – persze, nem mozdult. A jobb karjában érzett zsibbadást: a fegyver egész éjjel ott időzött csővel a százados állának fordulva. Wheeler azon tűnődött, van-e értelme megmozdítania a kezét. Elképzelte, hogy így marad, ebben az egészen képtelen pózban, és lesi, hogyan hal el és válik szobormerevvé a jobb karja, hogy aztán soha ne legyen képes meghúzni a ravaszt, és soha ne legyen képes kivenni a fegyvert a kezéből. Akkor aztán, gondolta, kénytelen lesz a maradék időt az álla alá örökkön örökké odaszegezett revolvercsővel tölteni. Szeretett képtelen dolgokat elképzelni. Leengedte a jobb karját, a .38-ast kimentette a bal kezével. Unta a hanyatt fekvést, unta a függőágyat. Hallgatózott, fölébredt-e a légy; úgy tűnt föl, egyedül volt. Ekkor csördült meg a telefon. Wheeler tudta, jobb kezére most nem számíthat, ezért azt képzelte, bal kézzel lő rá a készülékre. De nem a közepébe, hogy a műanyag és fém alkatrészek szana- széjjel repüljenek, hanem – mesterien, ahogy illik – arra az apró pontra, ahol a vezeték becsatlakozik. Biztos volt abban, hogy a csörrenések akár a végtelenségig ismétlődhetnek: tizennégyet várt, akkor nyúlt bal kezével a kagylóért. A 38-ast ismét a jobbal szorongatta. Mégis vissza kéne mennünk északra, mondta a sziluett gazdája a vonal másik végéről, valahonnan, amiről a százados csak annyit sejtett, hogy nagyon messze van. Úgy érted, együtt?, kérdezte Wheeler, és hüvelykujját az ütőszegre helyezte. Úgy, hangzott a válasz. A vonalban nem volt csend. A vonalban zúgás hallatszott, de olyan, mintha halkan, szinte észrevehetetlenül együtt zúgott volna minden, ami a két kagyló közötti térben létezett. A százados visszaeresztette az ütőszeget. Jó, felelte. A vanília fagylalt, az ilyen felhő, állapította meg percekkel később, de nem fektében, állva, két kezét a csípőjére csapva, arccal a mennyezet felé fordulva. Leült a szoba egyetlen székére, kiemelte, és félre rakta a csőben lapuló töltényt. Szétszedte a .38-ast, minden darabját alaposan megtisztította, amit szükséges volt, beolajozott. A töltényt az éjjeliszekrényről a félig telt skatulyába tette, lezárta a skatulyát, és összerázta. Feltöltötte a tárat – a cső üresen maradt; a revolvert a hónaljtokba csúsztatta. Kávéillat szállt be a tűzhely felől, amikor Wheeler százados megállt a loggia magas, üveges ajtaja előtt. A százados látta a legyet kiröppenni, amikor szélesre tárta az ajtót. Mélyen beszívta a part felől érkező levegőt. Váratlanul és hirtelenül zuhogni kezdett az eső.