Newton másik arca

Némi félénkséget kell legyőznöm, amikor megpróbálok Önöknek Newton egykori otthonában arról beszélni, milyen is volt a tudós a maga emberi valóságában. Hosszú ideig tanulmányoztam feljegyzéseit, és az volt a szándékom, hogy gondolataim papírra vetésével elkészüljek 1942 karácsonyára, Newton születésének 300. évfordulójára. A háború azonban megfosztott az ilyen komoly témához szükséges időtől, és a lehetőségtől is, hogy utánanézzek könyvtáramban és jegyzeteimben, hogy benyomásaimat igazolni tudjam.

Így, ha ez a rövid tanulmány, melyet ma Önök elé tárok felületesebb a megengedhetőnél, remélem, megbocsátják.

Még egy lényeges dolog, amit előzőleg el kell mondanom. Úgy gondolom, Newton egészen más volt, mint a róla kialakított konvencionális kép. Nem hiszem azonban azt, hogy ezáltal kevesebb lenne. Kevésbé volt hétköznapi, sőt sokkal furcsább és különösebb, mint ahogy azt a 19. század hitte róla. A zsenik valóban nagyon különös emberek. Senki ne képzelje azt, hogy a mai előadásomnak az lenne a célja, hogy Cambridge legnagyobb fiát bármennyire is kisebbíteni akarjam. Megpróbálom inkább úgy látni őt, ahogy barátai és kortársai láthatták. És ők kivétel nélkül úgy tekintettek rá, mint az egyik legkiemelkedőbb emberre.

A 18. század óta Newtont a modern kor első és legnagyobb tudósának tartják, racionalistának, aki megtanított minket vegytisztán, a hideg ész szabályai szerint gondolkodni.

Én más megvilágításban látom őt. Nem hiszem, hogy bárki, aki figyelmesen átolvasta annak a ládának a tartalmát, amelyet 1696-ban csomagolt össze, mielőtt végleg elhagyta volna Cambridge-t, így látná Newtont. Az ebben őrzött iratok, bár részben szétszóródtak, nagy részük mégis ránk hagyományozódott.

Ezek tanúsága szerint Newton nem az ész korának első embere volt, hanem az utolsó mágus, az egyik utolsó a babiloni és sumér varázslók közül, az utolsó nagy elme, aki ugyanazzal a kereső tekintettel szemlélte a látható és a szellemi világot, mint azok, akik nem kevesebb, mint 10 000 évvel ezelőtt lerakták szellemi örökségünk első építőköveit. Isaac Newton, az 1642 karácsonyán, apja halála után született gyermek volt az utolsó csodagyerek, aki előtt a háromkirályok is őszintén hódolni tudtak. Ha lett volna idő, szerettem volna felolvasni a gyermek Newton egykori feljegyzéseiből. Noha ezek jól ismertek életrajzírói körében is, sohasem adták ki teljes terjedelmükben, kommentárok nélkül, úgy, ahogy annak idején megíródtak. Valóban, ha ezeket olvassuk, kirajzolódik előttünk a gyermekmágus legendája, igen vidám kép a nyíló elméjű kis géniuszról, még mentesen a későbbi diák és fiatalember melankóliájától, nehézkességétől, ideges nyugtalanságától.

Bár mai vulgáris fogalmainkkal Newton a mélyen neurotikus emberek jól ismert típusához tartozott – a feljegyzések alapján bátran mondhatom –, ennek legszélsőségesebb példája volt.

Legmélyebb hajlamai szerint okkult és ezoterikus volt, mélyen gyökerező visszahúzódással a világtól, s telve bénító félelemmel, hogy mások kritikájának és vizsla tekintetének tegye ki gondolatait, felfedezéseit, hitét, a maguk meztelenségében. „A legfélénkebb, legóvatosabb és leggyanakvóbb természet volt, akit valaha ismertem”, mondta Whiston,1 utóda a Lucas-tanszéken. A jól ismert veszekedések és nemtelen viszálykodások Hooke-kal,2 Flamsteeddel3 és Leibnitzcel túlságosan is nyilvánvaló bizonyítékai ennek. Mint az ő típusa általában, Newton is teljesen tartózkodott a nőktől. Semmit sem publikált, s nem hozott nyilvánosságra, csak barátai erős nyomására. Élete második szakaszáig magába burkolózva, megszentelt magányban élt, intenzíven, befelé figyelve folytatta tanulmányait, olyan szellemi állhatatossággal, melynek talán soha nem lesz párja. Úgy gondolom, Newton zseniális elméjének kulcsa abban rejlik, hogy rendkívüli mértékben erős volt a befelé irányuló koncentráció képessége. Alakja értelmezhető úgy is, mint ahogy Descartes esetében is történt, hogy a kísérletező tudós mintapéldájaként jelenjen meg előttünk. Mi sem lehet vonzóbb, mint Newton gyermekkori mechanikai találmányairól és szerkezeteiről szóló mesék. Vagy ott vannak a teleszkópjai és optikai kísérletei. Mindezek lényeges teljesítmények, részei páratlan és sokoldalú technikai zsenialitásának, de biztos vagyok abban, hogy nem ez volt az ő sajátságos adottsága, különösen nem kortársai körében. Az ő különleges képessége az az erő volt, melynek segítségével képes volt egy tisztán szellemi problémát mindaddig fejben tartani, ameddig teljesen át nem látta. Úgy vélem, szellemének kiválósága annak tudható be, hogy intuíciójának ereje a leghatalmasabb és a legkitartóbb volt, amely embernek valaha is megadatott.

Bárki, aki valamikor is megpróbált egy tisztán tudományos vagy filozófiai gondolatot megragadni, tudja, hogy egy-egy pillanatig képes ugyan az ember egy gondolatot fogva tartani, és teljes erejéből koncentrálva átlátni, de azt is, hogyan fog majd ez a gondolat hirtelen elmenekülni és eltűnni, hogy aztán vizsgálódásunk helyén már csak ürességet találjunk.

Úgy hiszem, Newton képes volt egy-egy problémán órákig, napokig, sőt hetekig gondolkodni, mindaddig, amíg a titok meg nem adta magát neki. Matematikai-műszaki tehetsége révén aztán úgy tudta felfedezését magyarázatokkal felcicomázni, ahogy akarták, de mégis intuíciója volt az igazán rendkívüli képessége – „feltevésekkel megáldott” mondta de Morgan, „úgy tűnt, sokkal többet tudott, mint aminek bizonyítására egyáltalán eszközei lehettek”.

A bizonyítékok nem a felfedezéshez segítő eszközök voltak számára, nem tulajdonítva ennek túl nagy jelentőséget, később találta ki őket.

Létezik egy történet arról, hogyan tájékoztatta Halleyt egyik legalapvetőbb, a bolygómozgásra vonatkozó felfedezéséről.

„Igen – válaszolt Halley –, de honnan tudod? Bebizonyítottad?” Newton elképedt: „Miért, már évek óta tudom” – mondta. „Ha kapok néhány napot, biztos találok rá bizonyítékot” – mint ahogy azt a kellő időben meg is tette.

Van még néhány bizonyság arra nézve, hogy Newtont fő műve, a Principia befejezésében majd az utolsó pillanatig a bizonyítékok hiánya akadályozta meg, olyannyira, mintha Önök tudnák, hogy a szilárd földgolyó tömege a középpont irányába koncentrálódik, de a bizonyítékot csak a publikáció előtti évben találnák meg.

Olyan igazság volt ez, amelyben teljesen biztos volt, s amelyet már jó néhány éve feltételezett. Mindenesetre kétségtelen, hogy a különös geometriai formák, melyeket a Principiamagyarázatául később talált ki Newton, nem mutatnak semmilyen hasonlóságot a szellemi folyamatokkal, melyek által ténylegesen eljutott következtetéseihez. Kísérletei úgy sejtem soha nem szolgáltak eszközül felfedezéseihez, hanem mindig csak igazolták azt, amit már jóval régebben tudott.

Miért nevezem őt mágusnak? Az egész világegyetemet úgy szemlélte, mintha rejtvény lenne, titok, melyet meg lehet fejteni, pusztán gondolati úton, misztikus kulcsokkal, melyeket Isten rejtett el a világban, megengedve az ezoterikus testvériségnek, hogy keressék, mint a titokzatos bölcsek kövét.

Newton úgy hitte, hogy ezek a kulcsok részben az égbolt törvényei között találhatók, és az elemek rendszerében (éppen ez az, ami ahhoz a téves gondolathoz vezetett, hogy Newton kísérletező természetfilozófus volt), de részben bizonyos iratokban és hagyományokban, melyek a hittestvérek megszakítatlan lánca által ránk hagyományozva visszavezethetők egészen az eredeti babiloni rejtélyes kinyilatkoztatásokig. Úgy tekintett a világegyetemre, mint a Mindenható által elkészített kriptogramra – s ő ugyanúgy kriptogramba rejtette számítását, Leibnitzcel folytatott beszélgetései során. Úgy hitte, tisztán gondolati úton, koncentrációval a rejtély feltárulhat a beavatottak számára.

Valóban tudott olvasni az ég titkaiban. És hitte, hogy az introspektív képzelet ugyanazon erejével olvasni tud majd Isten gondolatának titkaiban is, az Isten által előre elrendelt múltban és jövőben, az elemek titkaiban, és idővel megfejti keletkezésüket az eredeti alaktalan ősanyagból, s ugyanígy a halhatatlanság és az egészség titkát is.

Mindez csakis úgy tárulhat fel számára, gondolta, ha mindvégig kitart, megszakítatlanul, egyedül, csak senki ne lépjen be a szobájába, folyton olvasva, másolva, vizsgálódva – mindent egyedül, az Ég szerelmére, csak semmi szünet, közzététel, értetlen kritika! –, félelemmel és riadtsággal telve, miközben ezekkel a félig megszentelt, félig tiltott dolgokkal foglalkozott, visszahúzódva a Jóisten keblére, mint az anyaméhbe, „ismeretlen eszmék tengerén egyedül hajózva”, s nem úgy, ahogy Charles Lamb írta „tudóstárs, aki semmit sem hitt el addig, amíg annyira világos nem volt számára, mint a háromszög három oldala”. Így folytatta majd 25 évig. 1687-ben, 45 éves korában jelent meg a Principia.

Itt, a Trinity College-ben helyénvaló lenne, ha beszámolnék arról, hogyan élt itt, miközben élete legnagyobb teljesítményét hozta létre. A kápolna keleti vége még keletebbre nyúlik most, mint a Nagy Kapu. A 17. század második felében egy fallal körülvett kert helyezkedett el az üres területen a Trinity utca és a Nagy Kaput a Kápolnával összekötő épület között. A déli fal a kapu tornyocskájától indult, átnyúlva a kápolnán, legalább a jelenlegi kövezet szélességéig.

Így a kert szerény, de kielégítő méretű volt, melyet jól láthatunk Loggan rézmetszetén is a Kollégiumról, 1690-ból. Ez volt Newton kertje. A kapusfülke és a kápolna közötti lakrész volt az övé, mely ma, ha jól tudom, a Professzor Szárny nevet viseli. Az emeletre lépcsőn lehetett felmenni, amely egy faoszlopokra emelt verandához csatlakozott, kilátással a kertre és a házsorokra. A lépcső tetején állt Newton teleszkópja – nem keverendő össze a Nagy Kapu tetején, Roger Cotes4 és Newton utódja, Whiston számára emelt obszervatóriummal, melyet még ugyan Newton életében építettek, de miután már végleg elhagyta Cambridge-t. Ezt a faoszlopot talán Whewell5 romboltatta le 1856-ban, és egy kőoszlopot építtetett helyette a Professzor Szárnyának hálószobájánál. A kápolnánál a kert végében állt egy kicsi kétemeletes épület, szintén fából, ez volt Newton laboratóriuma. Amikor elhatározta, hogy a Principiát előkészíti végre publikációra, maga mellé vette titkárául egy fiatal férfirokonát, Humphrey Newtont. (Amikor a Principianyomdába került, a kéziratot bizonyosan Humphrey kezelte.)

Humphrey öt évig dolgozott vele, 1684-től 1689-ig. Amikor Newton meghalt, távoli unokaöccse, Conduitt6 írt neki, hogy elkérje visszaemlékezéseit, s az iratok között megvan Humphrey válasza is.

Ez alatt a huszonöt év alatt intenzív matematikai és asztronómiai tanulmányai csak egy részét alkották elfoglaltságainak, s talán nem is ezek voltak, amelyek igazán lekötötték.

Ami feljegyzés ránkmaradt ezekről, majdnem teljes egészében azokra az iratokra korlátozódik, amelyeket egy ládába zárt, mielőtt elhagyta volna Cambridge-t, s Londonba indult. Hadd jellemezzem röviden tárgyukat.

Hihetetlenül terjedelmesek, mondhatni közel 1 000 000 szó maradt fenn Newton kézírásával.

Kétségtelen, hogy nincs lényegesebb értékük, azt leszámítva, hogy a nagy zseni elméjét varázslatos oldaláról mutatják meg. Nem akarom túlzásaimmal lerombolni azt a másik Newton mítoszt, amelyet oly szorgosan építettek fel az elmúlt kétszáz évben.

Őrültségében rendkívüli rendszer uralkodott. Minden egyes kiadatlan ezoterikus, ill. teológiai munkáját alapos tanulmányok, akkurátus módszer és rendkívül higgadt megállapítások jellemzik. Ugyanolyan világos és józan írások, mint a Principia, mintha témájuk és céljaik egyáltalán nem is lenne misztikus. Csaknem ugyanazon huszonöt év alatt íródtak, amikor ezzel párhuzamosan matematikai tanulmányait folytatta. A feljegyzéseket néhány nagyobb csoportra oszthatjuk. Newton életében már nagyon korán elhagyta a Trinityben bevett vallást. Ebben az időben a szociniánusok jelentős ariánus szektának számítottak intellektuális körökben. Lehet, hogy Newton is szociniánus hatás alá került, de én nem hiszek ebben. Inkább a júdeai Maimonidész monoteista iskolájához tartozott. Nem racionális, vagy szkeptikus okok alapján jutott erre a következtetésre, hanem kizárólag az ókori szerzők műveinek interpretációja útján. Meg volt győződve arról, hogy a megnyilatkozó iratok nem tanúskodnak a Szentháromság tanának igazsága mellett, lévén későbbi hamisítványok. A megnyilatkozó Isten egy Isten volt.

Szörnyűséges titok volt ez, melyet Newton kétségbeesett fájdalommal rejtegetett egész életében. Ezért utasította el a papság szentségét, és ezért kellett különleges rendelkezést kieszközölnie, hogy megtarthassa ösztöndíját és tanszékét, és ezért nem nyerhette el a Master of Trinity címet sem. Még az 1689-es vallástürelmi törvény is kizárta az antitrinitáriusokat.

Voltak ugyan híresztelések, de szerencsére nem abban a veszélyes időszakban, amikor fiatal ösztöndíjas volt Trinityben. A titok javarésze ugyan vele halt meg, de a ládájában őrzött iratokban sok helyütt megjelenik. Halála után Horsley püspököt7 kérték meg arra, hogy publikálás céljából vizsgálja át a ládát. Elborzadva látta, mit őrizgetett benne Newton, és lecsapta a fedelét. Száz évvel később Sir David Brewster8 pillantott bele. Óvatosan kiválogatott szemelvényekkel és néhány nyilvánvaló hazugsággal próbálta befedni a nyomokat. Newton legutóbbi életrajzírója, More úr, sokkal őszintébb volt. Newton terjedelmes antitrinitárius írásai, megítélésem szerint, legérdekesebb részét képezik kiadatlan munkáinak. Birtokomban van egy teljes pamflet, amelyben hitének komolyabb bizonyságtételein kívül feltárul, mit gondolt Newton a rendkívüli tisztességtelenségről és irathamisításról, amiért Szent Athanaziusz volt a felelős, főként az általa terjesztett rágalomért, aminek következtében végül Ariusznak titokban kellett meghalnia. A Szentháromság tanának győzelme a 17. század második felében Angliában nem csupán teljes, hanem egészen rendkívüli is volt, mintegy Szent Athanáziusz egyéni győzelme. Jó ok arra, hogy azt gondoljuk, hogy Locke is unitárius volt. Úgy látom, az is vitatott, hogy Milton unitárius volt-e. Szégyenfolt Newton emlékén, hogy egy szót sem szólt, amikor Whistont, utódját a matematika Lucas-tanszéken kirúgták professzori állásából, s egyúttal az egyetemről is, mivel nyilvánosan elismerte ugyanazt a véleményét, melyet Newton maga közel ötven évig rejtegetett. Mindez még inkább megszigorította hallgatását, titokzatosságát és elmélyítette befelé forduló hajlamát, hogy titokban tartsa eretnekségét.

A fennmaradt írások egy másik nagy csoportja az apokaliptikus írások mindenféle válfajával foglalkozik, melyekből ki akarta következtetni a világegyetem titkos igazságát – Salamon templomának méretei, Dániel könyvéről, a Jelenések könyvéről – terjedelmes kötetek, melyekből néhány részt kiadtak élete utolsó napjaiban. Több száz oldalas egyháztörténeti és hasonló iratokkal együtt, amelyek mind a hagyományba rejtett igazság felfedezésére irányultak. Egy nagyobb rész, a kézírásból ítélve legkorábbról, alkímiával kapcsolatos szövegekből áll: transzmutáció, a bölcsek köve, az életelixír. Témájuknál és jellegüknél fogva ezeket csaknem mindenki, aki tanulmányozta őket, egyszerűen elhessegette, vagy legalábbis lekicsinyelte. A Cooper Kiadó körül 1650 táján jelentős csoport alakult ki Londonban. Cooper a rákövetkező húsz évben nemcsak a 15. századi angol alkimisták iránt mutatott érdeklődést, hanem a középkori és későbbi ilyen témájú fordítások iránt is. Cambridge könyvtáraiban szokatlanul nagy számban megtalálhatók a korai angol alkimisták kéziratai. Elképzelhető, hogy létezett az egyetemen belül egy megszakítatlan ezoterikus tradíció, amely az 1650 és 1670 közötti húsz évben ismét fellángolt. Akárhogyan is, Newton nyilvánvalóan zabolátlanul falta ezeket az iratokat. Ez lehetett az, amivel foglalatoskodott „körülbelül hat hétig tavasszal, és hat hétig ősszel, midőn alig aludt ki a tűz laboratóriumban” – éppen azokban az időkben, amikor a Principiát írta, s amiről Humphreynak egy szót sem szólt. Ráadásul nem is komoly kísérletekben merült el, hanem majdnem teljesen belebonyolódott az ezoterikus tradíció rejtélyeibe, hogy megtalálja a tikos versek értelmét, s legfőképp hogy imitálja az elmúlt századok beavatottainak állítólagos, de leginkább képzeletbeli kísérleteit. Newton óriási tömegben hagyta hátra e tanulmányaival kapcsolatos feljegyzéseit. Úgy látom, ezek nagyobb része már létező könyvek és kéziratok fordításai és másolatai. Mellettük azonban ott vannak a kísérleteiről szóló terjedelmes feljegyzések. Elég nagy részüket néztem át, mondhatni legalább 100 000 szót. Teljességgel lehetetlen tagadnunk, hogy ezek misztikus iratok, s mindenféle tudományos értéket nélkülöznek, de ugyanígy lehetetlen nem elismerni, hogy Newton éveket áldozott rájuk. Egyszer érdekes lehet, bár teljesen haszontalan, ha nálam jobban felszerelkezett és ráérőbb tudósok kidolgoznák Newton pontos viszonyát kora kézirataihoz és tradíciójához.

Ezekkel a vegyes és különös tanulmányokkal- melyekben Newton egyik lábbal még a középkorban állt, másik lábbal pedig már a modern tudomány ösvényein tette meg első lépéseit- töltötte élete első szakaszát Trinityben, miközben megalkotta legfontosabb műveit.

Most lépjünk át a második fázisba.

Principia kiadása után gyökeres változás állt be Newton szokásaiban és életmódjában. Úgy gondolom, barátai, főként Halifax, arra a következtetésre jutottak, hogy mindenképpen ki kell szakítaniuk Newtont abból az életből, amelyet Trinityben élt, mert az csakhamar elméje és egészsége leépüléséhez fog vezetni. Akárhogy is, saját akaratából, vagy barátai győzködésére, de felhagyott tanulmányaival. Egyetemi ügyekbe fogott, például képviselte az egyetemet a parlamentben, s a barátai azon voltak, hogy minél rangosabb és előnyösebb állásokat találjanak neki – például a King’s College igazgatósága, a Szabadalmi Hivatal vezetője, a Királyi Pénzverde ellenőre.

Newton nem lehetett Trinity kollégiumának vezetője, s nem léphetett be a papi rendbe sem, mivel unitárius volt. Visszautasították pályázatát a King’s College igazgatóságára is, meglehetősen prózai okra hivatkozva, miszerint nem volt etoni diák. Newton szinte belebetegedett az elutasításba, hosszú, jogi érvekkel telezsúfolt levelet írt, mely birtokomban van, s amelyben megindokolja, miért nem lenne törvénytelen kollégiumi igazgatósága.

Balszerencséjére kinevezése a kollégium igazgatói posztjára végül épp akkor érkezett meg, amikor annak vezetősége elhatározta, hogy harcolni fog a koronára való jelölés jogáért, s ebben a harcban a kollégium győzelemre is jutott.

Newton az összes említett hivatalra megfelelően képzett volt. Magába forduló hajlamaiból, szórakozottságából, zárkózottságából és magányából nem következett, hogy nélkülözte volna a megfelelő adottságot ezekre a feladatokra, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy ő maga döntött mellettük. Nagyon sok feljegyzés bizonyítja rendkívüli tehetségét. Vegyük csak levelezését az alkancellárral, Dr. Covell-lel, amikor az Egyetem képviselőjeként az 1688-as forradalmat követő eskü igen kényes kérdéséről kellett tárgyalnia! Pepysszel9 és Lowndesszel10 együtt Newton a kor legkiválóbb köztisztviselői közé tartozott. Különböző alapítványok igen sikeres befektetője, a Déltenger nevű pénzhamisítási válság legyőzője volt, s meglehetősen gazdag emberként halt meg. Kivételes mértékben bírt majd minden intellektuális képességet – így a jogi, történeti, teológiai, nem kevésbé mint a matematikai, fizikai és asztronómiai tehetséget.

Amikor élete fordulópontára ért, egyszerűen bepakolta misztikus könyveit egy dobozba, és úgy tűnik, nem volt nehéz maga mögött hagynia a 17. századot, hogy kibontakozhasson 18. századi alakja, akit a hagyományos Newtonként ismerünk.

Mindazonáltal barátai részéről túl későn érkezett az erőfeszítés, hogy változtasson életén. Édesanyja, akihez nagyon mélyen kötődött, 1689-ben meghalt. Ötvenedik születésnapja tájékán – mai terminusainkkal nevezve – idegösszeomlást kapott. Melankólia, álmatlanság, üldözési mánia – írja Pepysnek és Locke-nak leveleiben, s nincs kétség, gondolják barátai, elméje megzavarodott. „Elvesztettem – fogalmazta meg saját maga – gondolkodásom régi következetességét.”

Soha nem tudott már ezután sem a régi módon koncentrálni, sem új műveket alkotni. Az idegösszeomlás valószínűleg két évig tartott, s amikor felgyógyult, kicsit „szenilisen” ugyan, de kétségtelenül még mindig Anglia egyik legnagyobb elméjeként, a tradíció Sir Isaac Newtona volt.

Végül is barátai 1696-ban sikerrel jártak, amikor végre kiásták őt Cambridge-ből, és még további húsz évig uralkodott Londonban kora és Európa leghíresebb embereként, s bár ereje fokozatosan csökkent, s nyájassága nőni látszott, a kortársak szemében talán minden idők legnagyobb férfija maradt.

Unokahúgával, Catharina Bartonnal házat építetett, aki kétségkívül Charles Montague, Halifax earljének és pénzügyminiszternek, Newton bizalmas barátjának szeretője volt. Az earl és Newton még fiatalkorukban, cambridge-i diákként ismerkedtek össze. Congreve, Swift és Pope is úgy vélte, Catharina London egyik legszebb, legragyogóbb asszonya volt. Nem kevésbé ünnepelte írásai nyíltságáért Swift Journal to Stella c. naplójában.

Newton talán kissé túlságosan meghízott viszonylag szerény testmagasságához képest. „Amikor kocsiba ült, az egyik keze a kocsi egyik oldaláról lógott le, a másik a másikról”. Rózsaszínes arca a hófehér hajtömeg alatt, amely ”paróka nélkül tiszteletre méltó látvány volt”, idővel egyaránt egyre jóindulatúbbá és méltóságteljesebbé vált. Egy éjszaka Trinityben Anna királynő lovaggá ütötte. Csaknem 24 évig a Royal Society, az Angol Tudományos Akadémia elnöke volt. Minden odalátogató külföldi értelmiségi számára London alapvető látványosságának számított, akiket bőkezűen szórakoztatott. Szerette, ha okos fiatalemberek voltak körülötte, és néha pusztán csak megnyerők, mint ahogy az Fatio de Duillier11 esetében volt.

A csodák feledésbe merültek Newton az Ész korának bölcse és fejedelme lett. Az ortodox tradíció 18. századi Sir Isaac Newtona, oly távol a 17. század második felében született gyermekmágustól, immár készen állt. Voltaire, visszatérve londoni útjáról, így írt:

„micsoda rendkívüli szerencse, hogy Newton nemcsak a szabadság birodalmában született, hanem egy olyan korban, amikor mindenféle skolasztikus haszontalanságot száműztek már a világból. Egyedül az Észt istenítik, és az emberiség csakis diákja lehet, nem pedig ellensége.”

Newton, akinek egy életen keresztül rejtegetnie kellett eretnekségét és skolasztikus babonáit!

Soha nem tudta már a régi módon figyelmét összpontosítani, soha nem nyerte már vissza „gondolkodása következetességét”. „Társaságban nagyon keveset beszélt.” „Volt valami lanyhaság a külsejében és a modorában.”

S azt hiszem, nagyon ritkán nézett bele, abba a ládába, amelybe az összes bizonyítékát zárta annak, ami foglalkoztatta oly intenzív és lángoló szellemét szobájában, kertjében, s laboratóriumában a Nagy Kapu és a Kápolna között.

De nem semmisítette meg feljegyzéseit. Ott maradtak a ládában, hogy szörnyen megrémítsék a 18. és 19. századi kíváncsiskodókat. Catharina Barton, majd lánya, Lady Lymington tulajdonába jutottak. Így került Newton rengeteg kiadatlan munkája a Portsmouth-iratok közé.

Matematikával foglalkozó darabját 1888-ban a cambridge-i egyetem könyvtárának adományozták. Sorszámozták ugyan őket, de soha nem kerültek kiadásra.

A maradék hatalmas anyag szétszóródott Catharina Barton leszármazottja, a mostani Lord Lymington aukcióján. Zavart ez a kegyeletesnek egyáltalán nem nevezhető eljárás, s sikerült fokozatosan csaknem az iratok felét újra összegyűjtenem, beleértve majdnem az egész életrajzi részt, amit „Conduitt-iratok” néven Cambridge-be hoztam, remélve, ezentúl már itt is maradnak. A hagyaték nagyobbik része sajnos kicsúszott a kezemből, egy üzleti társaság szerezte meg őket, remélve, hogy a következő évfordulón busás haszonnal adják majd el, talán valahol Amerikában.

Aki e furcsa gyűjtemény fölött tűnődik, annak talán könnyebb megértenie ezt a különös szellemet – akinek az alakját remélem nem torzítottam el túlságosan a másik irányba –, ezt a furcsa lelket, akit megkísértett az ördög, hogy elhitesse vele, mialatt oly sok mindent kibogozott a természet titkaiból e falak között, hogy elméje puszta fényével el tudja érni majd Isten és a Természet minden titkát – aki Kopernikusz és Doktor Fausztusz volt egy személyben.

FORDÍTOTTA TÓTH CSILLA

  1. William Whiston (1667–1752) matematikus, teológus. Newton utóda a matematika Lucas-tanszékén. 1710-ben eretnek nézetei miatt megfosztották tanszékétől, s az egyetemről is távoznia kellett. Newton semmit nem tett kollégája védelmében, holott ő is ugyanazon eretnek, antitrinitárius nézeteket vallotta. Whiston ezek után irodalommal és teológiával foglalkozott. Az ő nevéhez fűződik Euklidész Elemek című művének latin kiadása Angliában.
  2. Robert Hooke (1635–1703) természettudós, kísérleti fizikus. Tőle származik a sejt kifejezés. Foglalkozott optikával, tökéletesítette a barométert és a mikroszkópot. Ő készített elsőként Gregory-rendszerű távcsövet. A Royal Society befolyásos személyisége, kurátora, 1667–1682 között titkára. Nézeteltérése Newtonnal egy optikai tárgyú tanulmány miatt alakult ki, melyet Newton 1672-ben nyújtott be az Akadémiára. Hooke a Principiát, Newton fő művét plágiumnak vélte, vitájuk elmérgesedett, mely csak Hooke halálával zárult le, 1703-ban.
  3. John Flamsteed (1646–1719) királyi csillagász, a modern asztronómia alapjainak megalkotója, a Királyi Csillagvizsgáló vezetője. Pontos és kiterjedt vizsgálódásainak eredményeképpen elkészítette a csillagos ég első átfogó térképét. Newtonnak a Principiához szüksége lett volna a Hold pályájára vonatkozó adatokra, ezért Flamsteedhoz fordult. Ő azonban vonakodott számításait túl korán nyilvánosára hozni. Később, már az Akadémia elnökeként Newton és barátja, Halley, igen vitatható lépéseket tettek, hogy Flamsteed megfigyeléseit minél előbb nyilvánosságra hozzák. A tudós életművét hozzájárulása nélkül publikálták, 400 példányban, melyből a felháborodott Flamsteednek 300-at sikerült elégetnie.
  4. Roger Cotes (1682–1716) matematikus, a cambridge-i egyetemen tanított. Foglalkozott asztronómiával is. Segítette Newtont a Principia második kiadásában 1709–1713 között. A Royal Society tagja volt.
  5. William Whewell (1794–1866) 1841-től haláláig a Trinity College igazgatója Cambridge-ben. Fizikus, asztronómus. Foglalkozott mechanikával, dinamikával, de ásványtannal is. Nevéhez fűződik a Trinity College épületeinek kibővítése.
  6. John Conduitt (1688–1737) a Királyi Pénzverde igazgatója 1727-től. Feleségül vette Newton unokahúgát, Catharine Bartont. Összegyűjtötte és kiadta a Newton életére vonatkozó forrásokat.
  7. Samuel Horsley (1733–1806) püspök. Newton műveit publikálta. A Royal Society titkára. Matematikával és teológiával foglalkozott.
  8. Sir David Brewster (1781–1868) természettudós, a kaleidoszkóp feltalálója. Kitüntették, majd lovaggá ütötték a fény polarizációjával kapcsolatos felfedezéseiért.
  9. Samuel Pepys (1633–1703) híres naplóíró, a Royal Society elnöke, a haditengerészet titkára 1686-től.
  10. William Lowndes (1652–1724) az államkincstár titkára 1695-től, parlamenti képviselő.
  11. Fatio de Duillier svájci matematikus, az idősödő Newton tanítványa, szoros barátság fűzte egymáshoz őket. Érzelmes kapcsolatukról fennmaradt levelezésük tanúskodik.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.