Tandori Dezső / Hét fejlövés

(ilyen könyv nincs is) Első olvasásra úgy van ezzel a könyvvel az olvasó, mint az egyszeri székely, ki az állatkertben megállván a zsiráf előtt, hosszú nézegetés és tanulmányozás után megállapította: „Ilyen állat pedig nincs is!1 Hisz ez a mostani nem-vastag Tandori-könyv,2 ha ilyen még egyáltalán lehetséges, jó erősen meglepi, megrázza, s nemcsak felkavarja, hanem némileg fel is háborítja olvasóját, s szinte überolja mindazt, amit a szerzőről mára, máig, jót és rosszat egymás mellett elmondtak és elmondhattak hívek és ellenfelek, baráti és nyegle bírálók: semmi nincs benne, s minden benne akar lenni, nincs egységes műfaja, nincs egységes hangütése, hol erről beszél, hol arról, van benne egy kis tanulmány, egy kis elmésség, regénytöredék és emlékezés, lóverseny-beszámoló és műfordítás-kritika, metafizikai szösszenetek és állatklinikai benyomások, villamosutazás és Kafka-parafrázis, idézetek és szójátékok (stb.) – úgy látszik, szertelenségben és sokféleségben, tarkabarkaságban és követhetetlenségben e kötettel Tandori ismét nagyot újított.3 Rosszhiszeműen mondhatnánk:4 e gyűjtemény alighanem annak köszönheti létrejöttét, hogy Tandorinak ismét összejött egy nem kis halmaz sokféle alkalmi írása: nosza, rakjuk hát össze őket, egymás mellé, teremtsünk hozzá valamely keretet, találjunk ki egy fenntartó, geometrikus szimmetriával is leírható keretes szerkezetet; próbáljuk hát meg, lehet-e velük együttesen is kezdeni valamit, akkor is, ha keletkezésüket, megjelenésüket tekintve nemigen találunk „szerves” összetartó erőt… E könyv, ha elemeire bontjuk, alighanem szinte atomjaira esik szét:5 egymást nemigen idéző, egymástól inkább széttartó egyedi művek, műdarabok váltogatják egymást, irodalomként? szépirodalomként? másodlagos (szak?)irodalmi diskurzus részeként? – e könyvet egységes műként aligha is lehet felfogni, olyannyira heterogén darabokból van összeeszkábálva: hisz még az sem derül ki belőle, vajon miért épp hét fejlövés lett a címe…

Lassabb, türelmesebb olvasással persze sok minden kiderül, s az értelmezési zavar feloldódik: e kis vegyes gyűjteményben Tandori bizonyára épp azt prezentálja nekünk, szinte halált (és kritikát) megvető vakmerő mutatványként, szinte a kihívásig terjedő gőgös alázattal és szerény kivagyisággal, hogy hányféle, egymástól nagyon eltérő, egymásra mégis nagyon emlékeztető beszédmóddal (hányféle nyelven!, hányféle irodalommal!) tud ugyanarról beszélni – akkor is íróként, amikor pedig látványosan lemond az ún. „műalkotásnak” akár hagyományosabb, akár a tőle megszokott radikálisan átértelmezett zárt formálásáról.6 Tandori beszéde ugyanis az egész könyvön át (s persze többi, folyamatosan keletkező könyvein át) megszakítatlanul árad, a könyv egyik fejezete, amelynek „tartalmilag”, úgy látszik, semmi köze a másikhoz, szinte észrevehetetlenül úszik át a következőbe, a mostani könyv szinte zavartalanul folytatja a megelőzőt (melyre ismét nem hasonlít!), rengeteg ismétlés és átfedés biztosítja az összetartozást (ami persze az olvasóra óhatatlanul meghökkenten hat, kivált, ha az író meg is magyarázza, naivan kifecsegvén a „titkot”, gesztusát: mivel nem minden olvasója olvassa minden művét, fontosabb közlendőit több helyen is meg kell jelentetnie…), s az egyes részek, fejezetek, sőt könyvek elkülönülése is csak látszólagos lesz.7 Tandori, ha váltakozó modalitásban is, ha különböző műfajokban is, ha egyenetlen szerkesztésben, s csapongó stílusregiszterekben is szól, rendületlenül mondja a magáét; s épp a monomániáig terjedő rendíthetetlenségnek e nemes, egyszerre emelkedett s egyszerre kiszolgáltatott attitűdje az, ami az újabb Tandori-olvasmányokat, ha sok megpróbáltatás és küzdelem után is, nagyszabásúvá avatja, s ami, az egyes műdarabok (azaz: mű-darabok) felett, mögött, által, az egyes szövegek (vagy együttesük) nehéznek, titkosnak vagy kibogozhatatlannak látszó felépítését mintegy félretolva, az éppen most (s Tandorinál: már évek óta folyamatosan) felhangzó beszédnek nem aktuális módozataira („műveire”), hanem magára megszólalási aktusára, a beszélés (Tandorinál persze: az írás) gesztusára hívja fel a figyelmet, nagyobb súlyt fektetvén a beszéd megszakítatlan áradására,8 mint az egyes beszédtörténések (azaz: művek) lezárására, lekerekítésére. Fantasztikus beszédmód zajlik és alakul így folyamatosan előttünk: oly beszédfolyam, mely folyton töredékekre esik szét, s megfordítva: oly töredéksor, mely töredékjellegével mely nem az (egy) egészet, hanem a magát a teljességet, a megszakítatlanságot, a megszakíthatatlanságot kívánja, természetesen nem imitálni, hanem, már szinte magától értetődően, újrateremteni. E vállalkozás aztán maga lesz a megtestesült paradoxon, a testté, azaz szöveggé vált képtelenség (hisz Tandori egész életműve, tematizálva is, de főleg megjelenési formáiban s gesztusaiban fantasztikus élességgel példázza a műalkotás létrejöttének természetes „lehetetlenségét” és abszurd „tagadhatatlanságát”!)?9 s ennek megfelelően egyszerre van kitéve mind a megírhatatlanság, mind pedig az olvashatatlanság10 fenyegető veszélyeinek; de persze épp e tudatosított veszélyek kockázatának végletes végiggondolása s állandó (sikeres és kudarcos) újrapróbálása, újrajátszása adja e művészetnek szellemi izgalmát, feszültségét s mindig újra serkedő és serkentő impulzusát.11, 12

(töredék: kinek?) Ha e kötet (e beszédmód) alapgesztusát egy idézetben szeretnénk felkeresni, talán e fejezet-kezdő mondathoz kellene nyúlnunk: „Te, ember, én téged megszólítalak, és mi az, és mivel.” Tandori állandóan úgy tesz, írás közben, mintha egy bizalmas tète-á-tète szituációban találná fel magát13 – s bár aligha akad ma magyar író, aki nála komolyabban vette volna az íróval szembeállított olvasó kiküszöbölhetetlen anonimitásának és idegenségének alaptételét, mindig közvetlenséget imitálva cseveg és fecseg, egy olyan olvasóval, kivel – minden állítása szerint – egyébként nem szeretne beszélgetni… E szövegek mindig az íróról magáról beszélnek, régiesen szólván: vallanak (szinte meg is valósítják, persze kissé túlteljesítve az eredeti igényt, a nagy goethei célkitűzést, miszerint az ő irodalmi alkotásai mind csak egy nagy vallomás töredékei lennének…);14 mindennapi eseményeknek, balszerencséknek, gyarlóságoknak, futó emlékezéseknek és értelmezéseknek leszünk hallgatóivá – de mindig úgy, hogy a szöveg egy pillanatra sem hagy kétséget aziránt, hogy a legcsekélyebbnek látszó anekdotának is megvan (a vallomástévő, azaz az író számára) az egzisztenciális fontossága, kockázata és (persze ismét az író, az elbeszélő által konstruált és tulajdonított, de teljesen terjedelmében – konstruáltságában is – vállalt jelentésessége). Tandori beszédje számára a saját élet és a Nagybetűs Élet terjedelmileg és tartalmilag is teljesen egybeesik (ezért mondhatja írásainak talán legpontosabb jellemzéséül: „S akkor műfajelméletet inkább: nem olyasmi ez, mint Füst naplója.”), ezért beszélhet bármily csekély és helyi érdekű csacskaságról, mindig a legnagyobb kérdésekről is beszél: a töredék és a nagy teljességigény áthatja egymást – s mindezt annak tudatában (vagy látszatában?), hogy hiszen ezenközben nem művek „megformálása” zajlik, hanem a legegyszerűbb, mondhatnánk „legártatlanabb”, legközvetlenebb, baráti beszélgetés.15 E közvetlenség persze ismét csak a nagy, már említett alapparadoxont fogja előidézni: hisz egy ily beszélgetés során annyi olyan információ (és stílusfordulat) hangzik fel, hangzik el, idéztetik meg (a maga „természetes” módján), hogy épp e közvetlenség fog egy nem alacsony fokú ezoterizmusba is átcsapni – ember legyen a talpán ugyanis, aki Tandorinak hihetetlen széles területeken kalandozó, kacskaringósan szétágazó ismereteit (melyek mindig úgy említtetnek meg, mintha a világ legmagátólértetődőbb konvencióiról lenne szó: vö. pl. csak a rendre újra idézett lóversenyek tudásanyagát vagy csak nyelvi szókincsét, névtárát!) követni tudja; a baráti beszélgetés, íme mintegy beavatási szertartássá avanzsál, ahol adeptusok hallgatják, szeretettel és odaadással a mester önismereti kurzusait (vö.: „Aki ezt a kötetet olvassa, érti írásomat.”). Tandori, e művével (műveivel, utóbbi kb. tíz éve tartó korszakával), úgy látszik, ismét a lehetetlent kísértette meg, irodalomtörténetileg is: első korszakának minimalista, elhallgatást célzó gesztusait nyersen és modifikálatlanul ötvözte a hetvenes évek parttalan fecsegést célzó szövegszerkesztési technikájával – kettős hatásra törvén, kettős hatást is érvén el. E könyv ugyanis csak annyira vallomás, mint amennyire irodalomtörténet, csak annyira dokumentum, mint amennyire saját (megtervezett, megélt, megszenvedett, megteremtett) imágójának felmagasztosulása és lelepleződése. A rengeteg variáció alatt és mögött mindig egy szólamnak hallani hangját – kb. olyan módon, ahogy Kafkáról (e könyv egyik központi figurájáról) mondani szokás, miszerint minden (minden típusú) műve együttesen, mint egy nagy monológ része olvasandó; legfeljebb annyi változtatással: e Tandori-szövegek úgy olvashatók, mint részei egy nagy konferansznak, melynek során a közvetlenül előttünk álló, „őszintén” megnyilatkozó előadó (tulajdonképpen: színész) állandóan „előtte” beszél egy valamilyen más, most következő műnek vagy jelenetnek vagy életlényegiségnek – úgy olvasható, mint egy nagy, megindító bevezetés a szépirodalomba, egy olyan tartományba, ahonnan megtért már utazó (bár nagyon kevés!), s ahol aztán már nem tétetik különbség élet és irodalom között.16, 17

(élet és irodalom: a fikció) Tandori e könyvének a fikció alcímet adta, alighanem igen találóan alkalmazva a szépirodalmiság egyik alapkategóriáját olyan könyvre, mely minden gesztusával a (hagyományosan értett) szépirodalmon innen képzeli magát, s a szépirodalmon túlra kíván mutatni. „Fikció – mindhalálig” – mondja, rögtön gyönyörű oximoronnal mutatván rá az irodalmiság és egzisztenciális kérdésfelvetés szétválaszthatatlanságára, s mindezt még csak megtetézi azzal, hogy (önmaga ifjúságára is vonatkoztatott idézettel) a fikció kérdését teszi meg (természetesen azonnal ki is fordítván a kontextust, s a kérdés felvetésének abszurditását is érzékeltetvén!) Hamlet alapdilemmájává is, mondván: „Fikció vagy nem fikció. Ez itt a kérdés nem.” A zseniális játék épp abban rejlik, ahogy Tandori, mikor ontológiai jellegű kérdéseket érint vagy figuráz ki, rögvest érzékelteti a kérdésfelvetés fikcionalizáltságát is:18 nála nem az irodalom értelmeződik úgy, mint fikció, hanem, ha szabad így mondani, maga az élet, az életről (s a halálról stb.) való elmélkedés is mind a fikció birodalmába soroltatik.19 Ami élet, az fikcionált, s vice versa: ami fikcióként irodalomnak minősíthető, az – minőségi esetben – maga lesz az élet (s da capo al fine…). Tandori legnagyobb bravúrja (nemcsak most, de egész életművében, folyamatosan) alighanem abban a páratlan radikalitásban ragadható meg, ahogy a hagyományos élet/irodalom kettősséget felszámolta;20 nemcsak a realizmus-központi esztétikák mimézis-teóriáit cáfolandó, hanem egyáltalán a művészeti (alkotói) szféra elvi (ontológiai) különállását is kétségbe vonva. Tandori művészfigurája ugyanis, vagyis az a figura, aki egész életében semmi mást nem csinál, mint íróként állandóan újrafogalmazza magát és helyzetét (azaz vallomást tesz), épp azáltal vonja kétségbe mind a romantikus, mind a realista művészetakarás művészfiguráinak jogosultságát, hogy nem különíti el magában és a világban a „csak élő” és az „alkotó” figuráját, nem emeli magát normális (?) embertársainál „magasabb” lét- vagy tudatszintre, hanem mikor ír, akkor úgy véli, hogy „él” is, mikor pedig „él”, akkor annak is tudatában van, hogy minden „mindennapi” életmozzanata is konstruált,21 azaz fikcionalizált valami, aminek fikcionalizált kimondása maga lesz a művészi aktus;22 s ennél többet várni művésztől, messzemenő torzítás lenne csupán… Az az önjellemzés, mely egyszerű, s persze hihető pszichológiai leírásnak hat („Nem bírom ki állandó tevékenység nélkül”), annak jegyében nyeri értelmét, hogy e vallomástevő számára az élet (mindig) egyenlő az irodalmi élettel, azaz az irodalomban való élettel (nem pedig az irodalmi társadalmi életben való részvétellel), valamint azzal a rezignált, ily szélsőséges író esetében meglepő módon horatiusi középutat sejtető életbölcsességgel, miszerint: „nincs az, hogy jaj, a seggem földhöz verem örömömben, hogy itt, s az sincs, hogy csak innen el.” Tandori, kinek műveiből kibontakozó pszichológiai portréját (imágóját) alighanem a „kontemplatív hipomán” vagy „aszketikusan életélvező hedonista” oximoronokkal lehetne körvonalazni, épp azáltal tudta „megcsinálni” önmagát, hogy „önmagának” élet- és lelki adottságait is fikcionáltakat ismerte fel (s ismertette el), s midőn nekivágott életvallomás-töredékei megfogalmazásának, e konstruált (önmagába visszatérő) kör mint alapfeltétel, számára már adva volt. S ha mindezt művészettörténeti kontextusban néznénk, úgy fogalmazhatnánk: Tandori művészetére a hatvanas-hetvenes évek neoavantgárdjának két legimpozánsabb (egymással egyébként nem párhuzamosan futó) irányzata hathatott, a koncept art és a fluxus. A koncept art nyújthatta számára a megjelenési (megfogalmazási) formák és gesztusok átütő ötlet-ihletését, egy valami kimondásának igényét (illetve kimondásának lehetetlenségét), a megnyilatkozások túlfeszített nyelviségét és nyelven túliságát, az egyszeri megjelenés kizárólagosságának nagy elvárását – valamint a vicceknek, játékoknak, szójátékoknak szerepeit (vö. pl. csak e kötetből avízjel konceptjét), a fluxus pedig a művészet és nem-művészet határainak átjárhatóságát, egymásba áradását, a határok tagadhatóságát, a művészi gesztusok érvényének parttalanságát, s az életgesztusok művészi jelentésének és jelentőségének sulykolását. E kettősség adja Tandori minden megnyilvánulásának alapját, ez határozza meg a világlátás katasztrofizmusának ironikus jellegét, az ironikus hozzáállásnak pedig eredendően katasztrófára fixált készenlétét. Katasztrófa és irónia: azaz a végső egzisztenciális kérdésekhez való kettős (kétségbeesett és vicces) hozzáállás23 – ez maga a Tandori-fikció,24 mely azokon a szövegeken is átüt, melyek pedig elsősorban, úgymond, ismeretközlésre, irodalomtörténeti anyag közvetítésére vállalkoznak. A fikciónak ugyanis nincs határa.

(vallomás és elhallgatás) E fikcionalizált vallomásosság egyrészt fantasztikus, rendkívül vonzó és lenyűgöző, másrészt persze erősen veszélyeztetett műfaj is egyben – hiszen miközben úgy tesz, mintha közölne velünk, olvasókkal valamit, ami „több” is, mint egy futó közlés, egyben, a beavatottság szép illúziójával kecsegtetvén, meg is vonja tőlünk annak a jogát, hogy rá is kérdezzünk (vagyis hogy ténylegesen részt vegyünk az ígért beszélgetésben): mi is történt?25 Kivált erősen érződik ez azon írások esetén, melyek Tandori irodalmi pályájának emlékeit körvonalazzák, s arról kívánnak vallani, hogyan, kiknek a társaságában, s kiknek révén jött létre az az irodalmi gesztusrendszer, mely ma oly impozánsan nyilatkozik meg. Tandori a legnagyobb reverenciával, elismeréssel és tisztelettel beszél nagyjairól (Nemes Nagy Ágnesről, Ottlikról, Pilinszkyről, Mészölyről, Weöresről, de persze leginkább Franz Kafkáról), s sokat (?) meg is tudhatunk arról, hogyan is viselkedhetett (rövid ideig) az ifjú Tandori ezeknek a mestereknek társaságában – csak épp azt nem látjuk, láthatjuk, milyenek is voltak, mint emberek, mesterek, írók ezek a jelentős alakok… Tandorinak minden fontosabb annál, hogysem „irodalomtörténészként” „szakirodalmat” alkosson e meghatározó szerepet alakító figurákról: ő (itt) megelégszik annak nyugtázásával, hogy ezek, önmagukban, írásukban, nagy valakik (persze: hogyan is?) voltak. Tandori végig vall e kapcsolatokról – ám úgy, hogy fikciójában a legfontosabb retorikai alakzat az elhallgatás lesz. Nemhiába olvasta s írta újra annyiszor Tandori Wittgensteint: a kimondás aktusa és alakzata nála, e fikcionalizáltság keretein belül, maga lesz az elhallgatás, a szónak összes jelentésárnyalatával s retorikai figura-képzésével együtt. A vallomástevő, aki időnként az exhibicionizmusig is elmenne vallomásai terén, arról, amit a legfontosabbnak ítél, a lényeget nem mondja ki – mert nem találja szükségesnek. Vagy talán arról lenne szó, hogy e beszélgetés-fikció beavatási rítus-fikciója eleve feltételezné, hogy az olvasó ugyanúgy látja ezeket az irodalmi alakokat, mint Tandori, s ily meghitt egyetértésben már csak arról kellene jeleket adnunk, hogy egyet értünk-e? A Tandori-emlékezés ilyen elvárással él: s amíg a vallomás csak magáról szól (no persze: mi az, hogy csak?), erős konszenzust tudhat maga körül, ám olyan esetekben, mint például a Mészöly Miklósról szóló esszé, az olvasó komoly hiányérzettel hagyja el az olvasást, hisz az előadott történet alapkoordinátái csak a háttérben derengenek fel, s épp azokat a vonatkozásokat nem határozzák meg, melyek pedig ki lettek emelve egy általános méltatás laudációjából… Tandori nagyon sokat mond el mestereiről, a hozzájuk fűződő viszonyról – ám legalább annyit hallgat el, mint amennyit elmond, ezáltal is fikcionalizálván a történetet. Csakhogy a nagy kérdés nem kerülhető meg: míg a saját élet és művészet fikcionalizálása a legnemesebb legitimitást élvezheti, vajon a másik,hasonlóan nyilvános élet említése során ugyanazok a fikcionalizálási és elhallgatási effektusok érvényesek maradnak-e? Ilyen esetekben vajon ugyanúgy kikapcsolható lenne egy „külső” kontroll érvényessége?

E kérdések kapcsán jutunk el Tandori irodalomszemléletének legizgalmasabb mozzanatához: a fikcionalizáltság e téren ugyanis oly fantasztikus erővel működik, hogy ámulatba kergeti az olvasót, aki legszívesebben folyamatosan arra kérdezne rá: valójában mit és hogyan is szokott Tandori olvasni? S mi alkotná (vagy szerényebben: mi körvonalazná) számára az irodalmi érték tartományát? Mert milyen szép is olvasni: Ottlik Budája a világ helyett használható…, ám rögtön utána azt is: e regény nem sorolható a remekművek közé, ugyanis valamilyen módon el lett tahinálva (?)… Buda arra kell, hogy csak úgy összevissza olvasgatni lehessen…, vajon mit is jelent ez? Hol van, hol létezik, hol lakozik, hol található az irodalom e felfogás számára? A szövegben? De hisz az itt, Ottliknál, mint olvassuk, ha nem is értjük, el lett tahinálna; másrészt e könyvben alig lelünk olyan megnyilatkozást, melyben Tandori egész művekről, mint művekről, nem pedig mint gesztusokról szólna. Az alkotók személyes aurájában? De hisz épp azt olvassuk, mily kevés volt, mégis, a személyes érintkezés közöttük, ráadásul a nagy példák között vannak régen halott szerzők is, kiknek közvetlen személyes aurájuk már nem érvényesülhet. Az alkotók között? De hisz épp azt olvassuk, hogy mennyire nem volt, nincs társaság, s mennyire nem lehetséges a társasági, közösségi befogadás. A művek, a szöveg mögöttigesztusban? De hisz arról még kevesebbet tudunk, tudhatunk meg. Mi a fontos Kafkában? A szövege, a konceptje, az élete, a vallomása, a róla szóló anekdota – vagy pedig mindezeknek szétválaszthatatlan elegye? Sok kérdés, s határozott válasz nincs. Holott Tandori nagyon is tudatában van annak, hogy e kérdések nem jogtalanok; csak épp ellipszis-központú fikcionalizáltságában elhárítja magától a válaszadás késztetését, mikor így szól: „Kell-e feltárni egy könyv titkát? Kell-e fellebbenteni a fátylat titkáról, már ha van. (Titka, nem fátyla.)”, majd így folytatja, szenzációs fordulattal húzván ki magát a maga által állított csapdából: „Ne keressük hát a könyv lelkét mások helyett mi magunk”… Van tehát a könyveknek titkuk és lelkük? Hogy van, az Tandori írásaiból egyértelműen kiderül: hogy hol van, az nem árultatik el. Holott az olvasó, ki elragadtatottan figyeli e szenzációs ide-oda játék variációs bűvészmutatványait, ki csodálva nézi e végtelen következetességet, mely még irodalmi elemzés műfajában sem dönt az élet és irodalom határkérdéseiben, azért olyanokat megkérdezne, akár a Buda, akár a fluktuáló teória/praxis kapcsán: hogyan kellene konkretizálni26 az olyan titokzatos, elbizonytalanított modalitású félmondatokat: „…hogy Ottlik mit nem vállalt végső soron”…?27

(hajóvonták találkozása) Tandori könyvének az adja legnagyobb fantasztikumát,28 hogy egyszerre elmondható róla minden, s mindennek az ellenkezője: valóban maga a megtestesült fikció. Alkalmi cikkeknek teljesen szervetlenül összehányt, nem egyszer unalmas önismétlésekkel terhes gyűjteménye – rendkívül feszes szerkezetbe szorított, mindig ugyanarról, de mindig új modalitásban megnyilatkozó vibrálóan variatív beszédfolyam, mely nem ismeri el a műfaji korlátokat… A könyvnek önmagában legjobb, leggazdagabb, legértékesebb, szépirodalmi alkotásként is megálló része nyilván a kerettörténet, mely Hajnali Virgil (ad notam Esti Kornél) anekdotáiban adja a pár évvel ezelőtt írott evidencia-történetek kvintesszenciáját és egyben (hisz ez a legjobb az egészben!) paródiáját; a leginkább kifogásolható pedig a Tizenkét menet (A nyílt ördöglakat) c. második keretszöveg-sor, melynek funkciója – a felismerhetetlenségig és követhetetlenségig torzított, vadul ironikus Kafka-parafrázis – ugyan könnyen (talán túlontúl is könnyen) belátható, de melynek önálló értelmezhetősége az olvasóban komoly kételyeket vet fel. A kiegyensúlyozott, szimmetrikus szerkezet, mely az egyes tanulmányokat magában foglalja, remek és impozáns kompozíciót és koncepciót mutat: a katasztrófára beállított szemlélet még a fejlövések sorozatát is geometrikusan harmonikus rendbe fogja rendezni, persze csak avégett, hogy a geometrikus harmónia megrendítő ünnepi stációit fejlövésekben határozza meg. A könnyednek, hányavetinek álcázott metafizikai bölcselkedések, melyeket mindig áthat a metsző irónia (vö. pl. azt a gesztust, ahogy Tandori „Így jó, ahogy lett” frázis hihetetlenül köznapi alakzatával eleveníti fel és figurázza ki Leibniz világhírű tételét a lehetséges világok legjobbikáról!), zavartalanul vegyülnek össze a mindennapi tárgyiasságoknak és nyelvhasználati fordulatoknak radikális kifordításával, kifacsarásával. A közhely persze mindig közhely marad, csak éppen átretorizáltsága révén új kontextusba is kerül (pl.: „Hogy élni? Nem jó. De meghalni, ezért?” – ha ez a kérdés fejezetet zár le, nem tanulságként fog szolgálni, hanem éppen hogy ki is nyitja az eddigi gondolatmenetet egy persze meg nem határozott, de azért nem is körvonalazatlan terület felé… stb.) – de hisz épp ez lenne a lényeg, a nagy filozófiai koncept: az egzisztencializmusra ráengedni a nyelvfilozófia szójátékainak paródiáját, s a nyelvi ötletekben és viccekben felmutatni az egzisztencialista katasztrofizmus színét és visszáját (szegről-végről). „De félre gúny!” – Tandori könyvének (nem csak e könyvének) az az elképesztő érdeme, ahogy mindenszámára (és szerinte az olvasó számára) fontos kérdést egy diskurzusba, egy beszédmódba, azaz egy sok műfajú, variatív, de homogén megnyilatkozásrendbe tudott összegyűjteni, összezsúfolni, egymás mellé rendelni. E diskurzus, természetesen, összehasonlítva a „normális”, „mindennapi” diskurzusokkal, abszurdnak látszhatik.29 Ám épp abszurditásában van ereje és szépsége is; hogy önkényes hasonlattal éljek: olyan, mint a régi, rádiós beolvasásból ismert szenzációs, gyönyörű és értelmetlen, azaz fenségesen abszurd frázis, mely a hajóvonták találkozását tiltotta volt. Tandori úgy beszél az irodalomról, azaz az életről (vagy megfordítva?), mintha nála, minden előfeltevésnek dacára, minden tiltásnak ellenére is létrejött volna a hajóvonták találkozása. S hogy mindez mennyire nehéz és könnyű egyszerre, arra záradékként legyen elég a könyv egy jelentős frázisa: „Mmm. Csao. És vau.”

  1. Az egész könyv a Nincs (akarom írni: a NINCS) jegyében áll („Egyszerûen NINCS, hogy utókor” stb.). Úgyhogy, ha végsõ olvasatban maga a könyv is „NINCS”-nek bizonyulna, akkor ez a NINCS nincse lenne (NINCS a négyzeten), avagy hát esztétikai értelemben: „Van”. A NINCS – VAN! De hisz tudjuk mi ezt: „csak ami nincs, az a virág”! Úgyhogy – a költõvel szólva – most „csüccs, öcsi!” SZÁ
  2. Vö. Vastag mint egy Tandori-könyv (újkeletû szólásmondás – kissé igaztalan ugyan, de a szólásmondások ritkán igazságosak). Bezzeg maga Tandori sohasem vastag. S nemcsak ama „lódolog” okán, hanem – per definitionem. (Úgy látszik, annyira beleolvastam magam Tandoriba, hogy eltandorisodtam: kezdek tandoriul beszélni. Tán ilyen az eszményi Tandori- olvasó? Hagyja, hogy felhabzsolja õt a Tandori-beszéd? Vagy épp ellenkezõleg. Ellenáll neki, mint a kémény? Keményen olvas? Mindegy: Hic Tandori, hic salta est! SZÁ
  3. Ez úgy nagyjából megfelel annak, amit szeretett Bahtyinunk a regényrõl és tágabban a prózanyelvrõl általánosságban elmond, hangsúlyozva persze, hogy e sokmûfajúság, soknyelvûség, „minden belefér” – természete a regénynek, sõt, ez a regényszerûség princípiuma. Úgyhogy ebben önmagában még nem lenne semmi meglepõ, zavarba ejtõ, megbotránkoztató. Amúgy pedig a hangütést – az intonációt – teljesen egységesnek találom – szerintem épp ez tartja össze Tandori Én-regényének vagy NINCS-regényének motivikus mozgalmasságát. Az elbeszélõ (vagy inkább a magában, s mintegy maga elé beszélõ író) lírai intonációja (a NINCS-közérzet) mindvégig – minden külsõ és belsõ történés, esemény elbeszélésében, minden körvonalazott és mindjárt szerte is foszlatott mûfajban – ki van tartva. Ez a hang (a NINCS hangja tán?) a titka a mû megrendítõ hatásának (kifejezetten érzelmi hatóerejének). A hang – ha ráhangolódunk – mindvégig követhetõ, a történetek, a felbukkanó szereplõk, lények, névalakok már kinek-kinek annyira amennyire, hol igen, hol nem, ez azonban egyáltalán nem zavaró, hiszen a hangot és a hangban megnyilatkozó Én-eseményt kell követnünk, nem azt, amit látunk, hanem azt, amit nem látunk, csak hallunk (már ahogy az olvasó hall!). SZÁ
  4. És mi lenne, ha ezúttal a jóhiszemûséggel próbálkoznánk? SZÁ
  5. Akkor hát talán ne bontsuk elemeire. Bármi atomjaira hullik, amit atomjaira bontanak, nemde? Továbbá: 1) A hanghordozást nem bonthatjuk elemeire, a hanghordozás egységesen elégikus és ironikus (elégikusan bélelten ironikus vagy fordítva). A hangot ebben a könyvben mindenesetre nem alanyként, hanem teremtõ erõként (demiurgoszként?) kellene felfognunk, amely mintegy áthúzza ezt az eredendõen rossz vagy elrontott létezést a fikció megváltó – a haláltól megváltó! – létmódjába. 2) Csak ha ettõl a minden teremtõ, összetartó, átható hangról – a lírai hangról – leválasztjuk mindazt, amit létrehoz és életben tart, akkor hullik atomjaira a szöveg, ám akkor tüstént értelmét is veszti minden, mert a hang – az alaptónusát tekintve katasztrofista, elégikus-ironikus lírai hang – és nem a szerkezet tart össze és ruház fel jelentéssel mindent (a szerkezetet is, igen, akár egy lírai költemény hangja lenne!). Tandori tulajdonképpen mindent erre a hangra ír (ez az õ megtalált hangja: a szöveg hangja). Az írásfolyam (az írásfolyamat) az õ egzisztenciális létezése (az íráson, bizonyos értelemben a játékon kívül õ nem létezik) és ennek tagolása, megszakítása, megcímzése, megszerkesztése csak utólagos (így is egymásba érnek, tolatnak, kavarodnak a szövegek, természetesen!) Innen nézve mellékes, hogy az egyes szövegek hogyan, miért, mikor keletkeztek, ha egyszer a hang – a könyv hangja – megtalálta és megszólaltatta(!!) õket. SZÁ
  6. Hogy Tandori szóleleményével éljünk: „sajátozás” ez a könyv a javából. (Azok kedvéért, akik nem olvasták volna a Hét fejlövést: sajátozás az, amikor egy költõ- mûfordító éppen nem fordít, hanem… szóval sajátozik.)

    Tandori egy olyan mutogatós bácsi, aki széttárja kabátját és alatta egy másik kabát van… Kabát, melyre hipernaturális gondossággal egy fütyköst festett, de mire ezt a fütyköst alaposabban szemügyre vehetnénk már ezt a második kabátot is széttárta s alatta… hát persze egy újabb télikabát. „S ad infinitum.” SZM

  7. Errõl van szó! SZÁ
  8. Igen, igen, igen! Csakhogy: 1) A beszélés (azaz itt: az írás) nem gesztus, hanem folytonosan tanúsított (tanúsításra szoruló) egzisztencia (a létezés kimódolása vagy kieszközlése), a személyes kitartás (önfenntartás?) egyetlen lehetõsége az õ számára, hozzátenném: a külvilág felõl (és bármikor bármi külvilággá válhat az Én számára) folytonosan támadott, fenyegetett, kikezdett lehetõség. Beszélni, azaz írni annyi, mint – addig is – nem-itt-lenni. Kicsit a kábítószerhez hasonló. Aki így ír, úgyszólván narkózisban van: átírja magát egy másik világba, amelyben a lét a lehetõség (ld. még: játék, fikció) elviselhetõ könnyûségével nehezedik a létezõre. Nem a megsemmisülés boldogsága ez, hanem a magát még magánál tudó szellem érzéki szabadságának elnyert öröme. Aki így ír, nem egy másik világot akar kiimádkozni magának, hanem ebbõl a világból akarja kiimádkozni, kijátszani, kitaposni magát. Mindegy hová – csak innen el, el a NINCS-be! Fikcióvá, játékká oldani a dolgok és körülmények irgalmatlan keménységét. 2) Tandori írva beszél és beszélve ír. Aki beszélt már vele – telefonon, tehát kellõképpen absztrahált vagy fiktív helyzetben, vagy látta-hallotta õt színpadon, ahol õ maga absztrahálja megjelenésmódját, szigorúan kizárva ebbõl azt a közvetlenséget, ami a „színpadon-kívüli” létet a színpaditól megkülönböztethetné, az talán érteni fogja, mire gondolok. Tandori nem akar, nem képes „közvetlenül” megjelenni, mindig helyettesíti csupán önmagát, hogy lehetõvé váljék materiális jelenléte e materiális világban. A helyettesítés – az írás, a játék, a szereplés – az élet maga: a VAN mint NINCS válik lehetõvé – hallhatóvá és láthatóvá. Játékká alakítani, varázslattal átitatni az üres (vagy kiüresedett) modern életvilágot; a magánmitológia mint minden létezõnek újranevezése (adamizmus); a világkultúra szellemi játékterében idõzés (angelizmus); a lények – madarak, lovak, kutyák – világa a tényvilággal szemben; a versengés, a játékszellem (agon) – lóverseny, gombfoci, sakk, fordítás – világa a véglegesség, a komolyság, a gépies ismétlõdés világával szemben; mindennek és mindeneknek folytonos játékban tartása – nos, mindez nem valami „szép, sok munkával” kidolgozott irodalmi és/vagy életstratégia, hanem maga az élet, az egyetlen – személy szerint az õ számára lehetséges és épp ezért hiteles, esztétikailag igaz – létmód. Az életjáték be-beálló szüneteiben, kihagyásaikor, a vitális hanyatlás, megbicsaklás helyzeteiben persze jön a csõd, az összeomlás, a káosz, amit az újjászületett életkedv megint játékba fordít át. Persze, Tandori ugyanazt teszi csak, ha radikális módon is, amit a sem-nem-állat, sem-nem-angyal lény, az ember tesz, amióta a világ – világ (pontosan azóta!), hogy képes legyen (kedve legyen!) élni, életben maradni, noha tudván tudja, hogy halandó, hogy az élet csak ráadás, hab a Halál tortáján. Az életkedv és a játékkedv az embernél egy és ugyanaz. A játék mindig Valami helyett áll. Hogy aztán, ha néven neveznénk, mi lenne ez Valami – Halál, Semmi, Örökkévalóság, Isten – az már a játékban, ha egyszer benne vagyunk, nem oszt és nem szoroz. A lényeg az, hogy a játék valami helyett folyik. Az írás játéka is. Tandori írásjátéka egyébként olyan radikális, hogy ezzel is el lehet benne játszani (játszani, mindig a halállal játszani): „valami helyett írni” (ahogy „Kafka Hivatala helyett írta meg, a Monarchia helyett írta meg Kastélyát”) annyi, mint jelképesen írni. És: „Csak azt lehet megírni, hogy mit nem lehet megírni.” És legfõképpen: „Nekem nem kell hozzá család, nõvér, apa, anya – szegény régi emberek az életembõl! mint zsugorított dél-amerikai indiánfejek, nem fogok focizni velük! – nem kell hivatal, nem kell országos baj (inkább ne halljak, inkább ne olvassak!), nem kell világállapota nekem, mint Kafkának; hozott anyagból, magamban van a végpusztulás fenyegetése, vagy legalább az effélékhez vezetõ helytelen viselkedésé… helyette „rabságba vetem magam”, hogy szabad legyek, pl. ilyen szépeket írjak, sok nagy hülyeséget mûfordítsak. Rendben.” Nagyon régi nóta ez, különben: „amikor verset ír az ember, nem verset írni volna jó”. SZÁ
  9. Ez az! Ez az! SZÁ
  10. Ahogy Tandori írásmódja egzisztenciális (fedi a szerzõként fellépõ személy létmódját vagy inkább: az a kétségbeesett igyekezet hatja át, hogy fedésbe hozza, utolérje mintegy az írás az életet, és ne térjen el egyik a másiktól jottányit sem, ne legyen köztük hézag, mert minden hézagban a halál lakozik), akként olvasása is egzisztenciális (bizonyos értelemben: irodalmon túli) erõfeszítést követel az olvasótól: ez már egy ilyen írásmód. SZÁ
  11. Hét fejlövés esetében ennél valamivel többet is talán: e mûvészet – létmûvészet?! – fundamentális tragizmusát (nem tragikumát, tragizmusát). SZÁ
  12. A mindig karnyújtásnyira tartandó könyvek közé sorolnám, mint ahogy Ottlik Budájának olvastán írja Tandori: „Ahogy és amire én olvastam ma, arra a Buda fenemód megvan, és pontosan arra van meg. Hogy csak úgy összevissza olvasgatni lehessen. Szinte (bocsánat) sztochasztikusan. El nem kötelezve semmi szerkezetnek. (…) …a Buda erre a kotorászó olvasásra jó. Értékes dolgok leletbarlangja.” SZM
  13. Nemhogy találná, de tálalná! SZM
  14. Thomas Mann is Goethe (és Tolsztoj), vagyis a „természet gyermekei” megkülönböztetõ alkati vonásának tekinti ezt a vallomásos jelleget. Nevezetes költõ- és költészet-tipológiájában a másik pólust a „szellem fiai” – Schiller és Dosztojevszkij képviselik. Azt hiszem, bármily meglepõnek hat is elsõ hallásra, egyáltalán nem lenne félrevezetõ és terméketlen, ha – írásmódja/létmódja tükrében – Tandorit is a „természet gyermekeként” képzelnénk el, és úgy értelmeznénk életmûvét, mint egyetlen megszakítatlan írás- és vallomásfolyamatot. Tudván tudva persze Kafkától: „ahhoz, hogy vallhassunk, hazudnunk kell… azt, amik vagyunk, nem mondhatjuk, hiszen azok vagyunk, csak azt mondhatjuk, amik nem vagyunk, tehát a hazugságot”, vagy legalábbis a – magunkat magunktól megváltó – fikciót. SZÁ
  15. Remek diskurzus: hallja, amit kérdezek, válaszol is, csak persze éppen sohasem arra, amit kérdezünk, de válasza elbûvöl, szórakoztat, néha megrendít. És ha éppen olyanom van, a mondat közepén letehetem a kagylót. SZM
  16. Számomra nem annyira bevezetés, mint inkább utóhang, egy boldogtalan, mai életét „a vegetálás zagyva leveként” megélõ ember tragikus és megdöbbentõ úti beszámolója, amelyre érvényes, sõt, fokozottabban érvényes az a Kassák-sor, amelyet több mint húsz évvel ezelõtt a Helybõl távol egyik fejezete mottójául választott: „s egyre inkább érzem, mily súlyos terhe vagyok magamnak”, s aki azt szeretné, hogy „a globálisabb irodalmi élet régi ismeretségei” örökre békén hagynák. BE
  17. Ennek a bekezdésnek minden egyes mondatához kedvem lenne egy-egy lelkesült „úgy van”-t, „helyes”-t, „bravó”-t fûzni. Nincs szebb pillanat a mûkritika olvasója számára, mint amikor szerzõvel és a szerzõ nótáját éppen elhegedülõ kritikussal egy húron pendülhet s úgy érzi, e húrt pengetné õ is, ha történetesen õ lenne a szerzõ vagy a mûkritikus! Helyettem írtok, helyettem beszéltek. Én addig hátra is dõlök itt a margón és pihenek. SZÁ
  18. Hát igen, s ez ott van a kezdeteknél – Tandori kezdeteinél és mindenjellegû ontológiai kezdet Tandori-féle fikcionalizálásánál: „Semmi sem egyszeri sem, nincs az a folyó”. Vagyis még Hérakleitosz és Tandori sincsenek – a fenébe! –, õk sincsenek úgy (miként is?). Hogy ez mennyiben köszönhetõ egyfajta megengedõ, sokat engedõ kontemplativitásnak, arról rengeteget elárul a hátsó borító vallomásos-összegzõ-fiktív Tandoriádája. Arról meg MI, hogy T. D. kontemplativitása hihetetlenül tevékeny, s miként lehetséges ez. Czeglédi András
  19. Újabb „bravó”! Üdvlövés az értelmezõnek. SZÁ
  20. Ez igaz, mégsem oldja meg a Tandori- rejtélyt („Miért ír?”, illetve „Miért olvassuk?”), hiszen élet és irodalom összeolvasztását más is megtette. Babits például Adyról és Dantérõl ad Tandorira is tökéletesen ráillõ jellemzést: „egy jelentõségekkel teleszürcsölt élet, ahol minden emlék, minden kis mozzanat nagy, titkos értelmû.” Ilyesmin egy költõ esetében nem ütközünk meg. Tandori újítása talán abban keresendõ, hogy õ kiterjesztette ezt a jelentéstelítettséget a prózára, s a prózai életre is. Sokan ezt az újítást nem tudják elfogadni: számos olyan olvasójával találkoztam, akik nagy költõnek tartják, prózáját azonban nem szívelhetik. Persze, különválasztani nála az ördöglakatként egymásba szerelt mûnemeket-mûfajokat… BE
  21. Azért mégsem úgy, mint egyik nagymagyar írónkról szólt a rosszmájú jellemzés (szerzõje, azt hiszem, Petri): mikor Õ reggelente az alföldi jelzetû porcelánra kuporodik, akkor ott egy Nagy Magyar Szarás történik. SZM
  22. Ezt írtam föntebb nagyjából én is, ám most látom csak: minek? Még jó, hogy folyamatosan olvasom Istvánomat, s nem ugrándozva, mint Tandorit, különben törölhetném az összes margináliámat. Mindenesetre leszögezem: margináliát vissza nem vonok. ” SZÁ
  23. Inkább kétségbeesett, tehát vicces, avagy vicces, tehát kétségbeesett… SZM
  24. Igen, de inkább egy korszakos vagy korszakalkotó fikció föltalálása Tandori- fikcióként. A katasztrófa és irónia mindig is ott bujkál a modern életérzésben és mûvészetben, de mint a radikális mûvészet általános jellegmeghatározójává – különféle kombinációkban, magatartás- és gondolkodásmódokban és poétikákban – csak a 60-as évek végétõl, a „végmodernitás” érzületének eluralkodása nyomán válik (többek között az István által fentebb igen helyesen kiemelt koncept-artban és a fluxusban is). A militáns avantgárd kulturális, politikai és erkölcsi pátosza 1968-ban utoljára lobban föl, de már csak azért, hogy végleg eltûnjön a fogyasztói tömegkultúrában és átadja helyét a „posztavantgárd” ironikus katasztrofizmusának, amely a – valóságot és nyelvet, életet és irodalmat, egyént és közösséget, jelent és jövõt szembeállító – metafizikai radikalizmus minden maradványát „bele szántja” a referens nélkül maradt nyelv, a jelölt nélkül maradt jelölõ, a szerzõ nélkül maradt szöveg „örök talajába”. Innen nézve Tandori a huszadik század második felében a magyar költészet alighanem legnagyobb formátumú alkotója, akinek költészetében a legnagyobbak színvonalán jut kifejezésre a modernitás radikális végtudata, természetesen azon a módon, ahogyan az a Vég vagy a NINCS antinomikus nyelvi-költõi formáiban egyáltalán kifejezésre juthat. Tandori a legnagyobb végmagyar-végeurópai, ha tetszik, akiben ez a „vég” egzisztencializálódik és egyben véget ér (egész költõi végérzékenysége, végköltészete semmi egyéb mint e véget érés végeérhetetlen reflektálása). Ebben a – nem- stilisztikai! – értelemben, irodalmi alakja Adyét idézi. Mintha az életmûvében kapcsolódna össze századelõ és századvég, a magyar modernség kezdete és vége. SZÁ
  25. Ez modern (tehát vitathatatlanul jogosult, ám egyben vitathatatlanul korlátolt) olvasata annak, ami túl van a modernen, éspedig nem tagadólag és nem szívest-örömest, hanem szenvedõlegesen: kipasszírozódva abból a paradicsomból, amelyben lehetséges osztatlanul közös tudás, amelyben megkülönböztethetõ „követhetõ történet” és „követhetetlenül zavaros”, amelyben az író ígér valamit – bárha forma által homályosan – az olvasónak, és aztán jól-rosszul teljesíti vagy nem teljesíti azt, amelyben az olvasónak joga van megtudni, mi a történet stb. stb. Csakhogy ez az irodalom már nem az az irodalom (idáig István is ezt mondta, most azonban, a konklúziók levonásakor, mintha megtorpanna). Ez a meghittség és ez a vallomásosság az olvasó irányában – a pszeudo jegyében áll! Minden ígérvénye pszeudo. Az olvasó is pszeudo, persze. (Így olvass Tandorit!) Egyetlen irány van csupán, amely autentikus, s amely felé a megformálás teljes egészében mutat: az Én, aki – a NINCS, ami – helyett az írás – mint megírás és mint elolvasás – megtörténik. Címszószerûen így foglalnám össze ezt a Tandori-hang által összetartott töredékes-törmelékes önéletírást: Utazás – NINCS-bõl NINCS-en át NINCS-be. De hát mi más manapság az élet, mi más az ember élete – radikálisan nézve, persze – , ha nem ez?). SZÁ
  26. De miért akarná az olvasó konkretizálni, ami éppen konkretizálhatatlanságában nyeri el igaz értelmét és nyelvi alakját? A mûalkotás konkrét, de nem konkretizálható (és nem is konkretizálandó – a mû megértése és értelmezése vajon konkretizálása lenne?). Az olvasó is konkrét, s õ sem konkretizálható. Még tovább: miért csúszott át hirtelen – az értelmezésben – az önéletírás az irodalmi elemzés mûfajába? Miért kellene, hogyan lehetne megvonni a határt élet és irodalom között azok után, amit fentebb maga az értelmezõ mondott el errõl az írásmódról? SZÁ
  27. Elhallgatás és értékelés azonban más módon is összekapcsolódik a könyvben. Arról van szó, hogy Tandori mûfordítói életének egyik felét az tette ki, amit összefoglaló rövidítéssel most Kelet-Európának mondok (s amibe páran nemhogy a fél, hanem – nagy szavak – az egész életünk munkáját feccöltük). Mert igaz, hogy mûfordítói pályáját angol elbeszélésekkel kezdte, az átütõ sikert azonban (legalábbis a „berkekben”) a lengyel költõk 1966– 67-es, majd a litván Donelaitis 1970-es fordításával érte el, s ez tette lehetõvé, s számára nyilván többnyire kínpaddá, hogy aztán szakmányban fordíthasson beloruszoktól lettekig, kirgizektõl ukránokig mindenkit. Ebben a könyvben – amely nemcsak a saját írói pályáját elindító mesterek minden sejtetés-elhallgatás mellett is nagyon pontos és helyenként tabudöntögetõen bátor felidézése, hanem részletes beszámoló hihetetlen mennyiségû fordítói munkásságáról is – minderrõl egyetlen mondat található: „Korántsem röstellem magam ťbizonyos baromságúŤ munkákért így.” Félreértés ne essék: ez nem szemrehányás. Ellenkezõleg. Tandori értékrendszerében bízva keserûen azt is tudomásul kell vennünk (ami persze sokszor megfordult már mindenki fejében, aki ezekkel a kultúrákkal „foglalkozik”), hogy ez az egész Kelet-Európa annyit ér, amennyit nála szerepel: semmit. BE
  28. Egzisztenciális fantasztikumát, nemde? SZÁ
  29. Az egyszerûség kedvéért megint magát Tandorit idézném: „… el tudom képzelni, hogy valaki most azt mondja: nagy francos fölfedezés írókám, hogy ebben a könyvben kotorászni lehet, kotorássz te az akármidben vagy másban.” SZM
Kategória: Archívum  |  Rovat: MARGINÁLIÁK  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.