A 672. éjszaka meséje

Egy ifjú kereskedőfi, aki nagyon szép volt, és már sem apja, sem anyja nem élt, amint elmúlt huszonöt éves, megcsömörlött a társaságtól és a nagyvilági élettől. Lezáratta hát házának legtöbb szobáját, és elbocsátotta mindahány szolgáját és szolgálóját, négy kivételével, akiknek ragaszkodása és egész lénye igen kedves volt a szívének. Mivel barátaihoz nem kötődött valami nagyon, és nem hódította meg egyetlen nő szépsége sem annyira, hogy vágyott volna arra, vagy akár csak elviselhetőnek találta volna a gondolatot, hogy mindig a közelében legyen, egyre inkább meglehetősen magányos életre rendezkedett be, amely, úgy tűnt, a leginkább megfelel a természetének. Ugyanakkor a legkevésbé sem volt emberkerülő, sőt nagyon is szívesen sétált az utcán vagy a közparkokban, s ilyenkor az emberek arcát figyelte. Sosem hanyagolta el testének és szép, finom kezeinek ápolását és lakásának díszítését sem. Olyannyira nem, hogy a szőnyegek, a kelmék, a selymek, a faragott faborítású falak, a csillárok, a fémtálak, az üveg- és a kerámiaedények szépsége olyan jelentőségteljes lett számára, ahogyan azt korábban sohasem gondolta volna. Lassanként fogékonnyá lett arra, miként él a világ valamennyi formája és színe az őt körülvevő tárgyakban. Az egymásba fonódó díszítményekben felismerte a világ egymásba fonódó csodáinak varázslatos képét. Felismerte az állatok és a virágok formáit és a virágoknak az állatokba való átmenetét; a delfineket, az oroszlánokat és a tulipánokat, és a gyöngyöket meg az akantuszt; megérezte az oszlop súlyának és a szilárd talaj ellenállásának küzdelmét, minden vizek felfelé-, majd ismét aláhullni-törekvését; átérezte a mozgás üdvözült örömét és a nyugalom emelkedettségét, a táncot és a holtlétet; rálelt a virágok és a levelek színére, a vadállatok bundájának és mindahány nép arcának színére, a drágakövek színére, a háborgó és a békésen ragyogó tenger színére, sőt, rátalált a holdra, a csillagokra, a misztikus gömbre és a misztikus gyűrűkre, amelyekből a szeráfok szárnyai kinőttek. Sokáig mámoros volt ettől a határtalan, mélyértelmű szépségtől, amely az övé volt, és napjai eztán szebben és gazdagabban teltek ezek között a tárgyak között, amelyekben nem volt többé semmi holt és semmi hitvány, hanem mind egy nagy örökséghez tartoztak, valamennyi nemzedék isteni művét alkotva.

Ugyanúgy érezte azonban mindeme dolgok semmi-voltát, ahogyan szépségüket; soha nem volt, hogy hosszabb ideig távol maradt volna tőle a halál gondolata; gyakran hangos és magukfeledetten örvendező emberek között lepte meg, gyakran éjszaka, sokszor evés közben.

Mivel azonban semmilyen betegség nem kínozta, a gondolat nem volt rettegést keltő, inkább ünnepélyes hangulata volt és valamiféle fényességet hordozott magában, s a legerősebben akkor jelentkezett, amikor szép gondolatokba vagy ifjúsága és magánya szépségének élvezetébe feledkezett. Mert a kereskedőfi gyakran érzett büszkeséget áradni magába a tükörből, a költők verseiből, saját gazdagságából és okosságából, s így a közmondások komor próféciái nem nyomasztották a lelkét. Azt mondta: „Ahol meg kell halnod, épp oda visznek a lábaid”, és szépnek látta magát, amint vadászaton eltévedt királyhoz hasonlatosan, különös fák alatt valamely ismeretlen erdőben lépésről lépésre egy ismeretlen, csodákban gazdag sors felé közeledik. „Amikor készen van a ház, eljő a halál”, mondta, és látta közeledni amazt a palotának, az élettől zsákmányolt csodálatos kincsekkel megtöltött, elkészült háznak a szárnyas oroszlánok tartotta hídján.

Úgy hitte, teljesen magányosan él, ám négy szolgája olyan hűséggel kísérte minden mozdulatát, akár a kutyák, és, noha keveset beszélt velük, mégis érezte, hogy minden gondolatuk arra irányul, hogy lehető legjobban szolgáljanak neki. Ő is észrevette, hogy időről időre ők kötötték le a gondolatait.

Házvezetőnője egy öreg asszony volt; néhai leánya volt a kereskedőfi dajkája – a többi gyerekei is mind meghaltak már. Nagyon csendes volt; fakó arcából és fehér kezeiből az öregség hűvössége áradt. A kereskedőfi azonban szerette őt, mert ameddig csak vissza tudott emlékezni, az asszony mindig is ott volt a házban, és mert az édesanyja hangjának és saját gyermekéveinek vágyakozva szeretett emléke lengte körül.

Az öreg szolgáló a kereskedőfi beleegyezésével magához vette a házba egy távoli rokonát, egy alig tizenöt éves, nagyon zárkózott leányt. A leány keményen bánt önmagával, és nehezen lehetett eligazodni rajta. Egyszer, haragos lelkének valaminő hirtelen támadt viharában kivetette magát egy ablakból az udvarra, ám gyermeki teste éppen egy termőföld-hányásra esett, minekfolytán csak az egyik kulcscsontja törött el egy, a földben éppen ott megbúvó kőtől. Miután az ágyába fektették, a kereskedőfi beküldte hozzá a saját orvosát; ám este ő maga látogatta meg a sérült leányt, meg akarván tudni, hogy van. A leány szeme csukva volt; a kereskedőfi először figyelhette meg nyugodtan, és elcsodálkozott arcának különös, már-már koravén báján. Egyedül ajkai voltak nagyon vékonyak, s ebben rejlett valami nem szép és valami félelmetes. Hirtelen fölvetette a szemét, jeges és gonoszul villanó pillantást vetvén a kereskedőfira, majd fájdalmát legyőzve, dühösen összeharapott ajakkal a fal felé fordult, minek következtében a sérült oldala került alulra. Holtsápadt arca egy szempillantás alatt zöldesfehérre színeződött, és eszméletét veszítvén mint egy halott zuhant vissza korábbi helyzetébe.

Miután fölépült, a kereskedőfi sokáig nem szólította meg, ha találkoztak. Az öregasszonyt ellenben megkérdezte néhányszor, hogy rosszul érzi-e magát a leány a házában, ám kérdésére mindannyiszor „nem” volt a válasz. Az egyetlen férfiszolgát, akit megtartott maga mellett, a kereskedőfi a perzsa királynak a városban állomásozó követénél ismerte meg, amikor a követnél vacsorázott, Azon az estén ez az inas szolgálta ki, olyan előzékenységről és figyelmességről téve tanúságot s egyszersmind oly nagy magábafordultság és szerénység benyomását keltve, hogy a kereskedőfi több örömét lelte e csendes férfi megfigyelésében, mint abban, hogy asztaltársainak csevegésére figyeljen. Annál nagyobb volt az öröme, amikor hónapok múltán egyszer megszólította az utcán ez az inas, és az azon a bizonyos estén megismert mély komolyságával és a legcsekélyebb tolakodás nélkül köszöntvén felajánlotta neki szolgálatait. A kereskedőfi tüstént felismerte sötét, szederszín arcáról és kifogástalan modoráról. Azonnal szolgálatába fogadta, elbocsátotta két utolsó, még maga mellett tartott fiatal szolgáját, s attól kezdve étkezéskor és egyébkor mindig ennek a komoly és tartózkodó embernek a szolgálatait vette igénybe. Új szolgája szinte soha nem élt az esti kimenő lehetőségével. Ritkán tapasztalható ragaszkodást mutatott ura iránt, akinek megelőzte kívánságait, és szavak nélkül kitalálta, mit kedvel és mit nem szenvedhet, ilyenformán mind kedvesebbé válván gazdája szívének.

Ha ennek a hallgatag és komoly szolgának az állandó tiszte volt is kiszolgálni urát étkezéskor, a gyümölcsöstálat és az édessüteményeket mégis egy szolgálóleány tette az úr elébe; egy fiatal leány, aki mindazonáltal két vagy három évvel idősebb volt az öreg szolgáló rokonánál. Ez a fiatal leány egyike volt azoknak, akiket, ha messziről vagy ha fáklyafénynél táncolni lát az ember, bajosan mondana különösebben szépnek, hiszen ilyenkor a vonások finomsága nem érzékelhető, ám a kereskedőfit, aki nap mint nap közelről látta, mélyen megragadta szemhéjának és ajkának senkiéhez nem fogható szépsége, és szép testének örömtelen, lomha mozdulatait egy zárt és csodákkal teljes világ rejtélyes jelbeszédének látta.

Mikor a városban fojtogató lett a nyári kánikula, és a házak között nyomasztó hőség terpeszkedett, s a nehéz, fülledt teliholdas éjszakákon a szél fehér portölcséreket hajtott maga előtt az üres utcákon, a kereskedőfi négy szolgájával a hegyek között fekvő vidéki villájába költözött ki, amely egy szűk, sötét hegyek övezte völgyben épült. Itt egy sereg hasonló villája volt a gazdagoknak. Mindkét oldalról vízesések zuhogtak le a szurdokokba, hűvösséget lehelve. A hold szinte állandóan a nagy hegyek takarásában maradt, ám a fekete sziklafalak mögül nagy fehér felhők emelkedtek föl, ünnepélyes lassúsággal átúsztak a sötéten ragyogó égbolton, majd eltűntek az ellenkező oldalon. Itt élte megszokott életét a kereskedőfi, egy házban, amelynek fából készült falait folytonosan átjárta a kertek árasztotta üdítő illat és a sok vízesés hűvöse. Délutánonként, míg a nap le nem bukott a hegyek mögé, többnyire egy könyvet olvasgatott, amely egy hajdani nagy király háborúiról mesélt. Olykor félbe kellett szakítania az olvasást egy-egy leírás kellős közepén (melyben arról volt szó, miként fordították vissza lovaikat nagy kiáltozás közepette az ellenséges királyok katonáinak ezrei vagy miként zuhantak le harci szekereik valamelyik folyó szakadékos partján), mert, anélkül, hogy odanézett volna, érezte, hogy négy szolgájának pillantása reá szegeződik. Tudta; fejét sem kellett hozzá felemelnie, hogy mind a négyen őt nézik, nem szólva egyetlen szót sem; más-más szobából mind a négy. Ennyire ismerte őket. Érezte élni őket, erősebben, magával ragadóbb elevenséggel, mint ahogyan a saját életét érezte. Saját magára gondolva olykor elérzékenyült kissé vagy csodálkozott, ám ha amazok körül forogtak a gondolatai, nyomasztó szorongás fogta el. Oly elevenen, akárha lidércnyomásban, érezte, miként közeledett a két öreg élete óráról órára a halál felé, oly jól ismert vonásaik és mozdulataik lassú, ám feltartóztathatatlan változásával, s miként zárult reá a sivár, mintegy légüres élet fokról-fokra a két leányra. Akár egy félelmetes, ébredéskor elfelejtett álom keltette borzongás és halálos keserűség, úgy vette bele magát életük saját maguk által meg sem sejtett súlya a kereskedőfi tagjaiba.

Olykor föl kellett állnia és járkálnia kellett, hogy maga alá ne gyűrje a félelem. Miközben azonban az út vakítóan világos kavicsait figyelte a lába előtt, és minden erejét megfeszítve arra összpontosított, hogyan gyűrűzik föl hozzá a fű és a föld hűvös illatából, mintegy üdítő lélegzetfuvalmak gyanánt, a szegfűk illata, s hogyan fűszerezi ezt a heliotróp leírhatatlanul édes felhőkben fölszálló illata, érezte szolgáinak tekintetét, és semmi másra nem tudott gondolni. Anélkül, hogy fejét fölemelte volna, tudta, hogy az öreg szolgáló az ablakánál ül, a naptól áthevült párkányon nyugtatva vértelen kezét, s hogy az ablakban a vértelen, maszkszerű arc egyre ijesztőbb otthona a magukrahagyatottságot sugárzó, ám meghalni képtelen fekete szemeknek. Anélkül, hogy fejét fölemelte volna, érezte, hogy szolgája percekre visszahúzódik az ablakából, és egy szekrényben keres valamit; s anélkül, hogy fölnézett volna, titkon szorongva várta a szolga visszatértének pillanatát. Miközben elengedte a maga elől félrehajtott hajlékony ágakat, amelyek a háta mögött korábbi helyzetükbe ugrottak vissza, s ő a kert legsűrűbben benőtt szeglete felé igyekezett, minden gondolatát az ágak és indák sötét szövedékén nedves türkizszínben ragyogó darabokban itt-ott áttetsző égbolt szépségének igyekezvén szentelni, vérét és gondolatait mindenestül hatalmába kerítette, hogy mindkét leány tekintetét magára érezte irányulni; a nagyobbik álmatag tekintetében szomorúság és valami határozatlan s egyben kínzó követelés, a fiatalabb pillantásában hol türelmetlen, hol ismét gúnyos figyelem, amely még inkább kínozta őt. S mindeközben soha nem volt az az érzése, hogy közvetlenül őt néznék, aki épp lehorgasztott fejjel rótta a kertet vagy letérdelt egy szegfű mellé, hogy háncsrafiával egy karóhoz kösse vagy lehajolva átbújt az ágak alatt; nem: úgy érezte, hogy az egész életét nézik és látják, lényének legmélyét, rejtett és titokzatos emberi elégtelenségét.

Rettentő szorongás kerítette hatalmába, halálos félelem attól, hogy az élet elől nincs menekülés. Annál, hogy folytonosan figyelték, még félelmetesebb volt, hogy arra kényszerítették, hogy gondolatban terméketlen, de annál fárasztóbb módon mindegyre önmagával foglalkozzék. És a kert túl kicsi volt ahhoz, hogy elrejtőzhessen előlük. Ám ha a közvetlen közelükben volt, félelme egészen tovatűnt; annyira, hogy szinte el is felejtette, ami elmúlt. Ilyenkor képes volt tudomást sem venni róluk, vagy nyugodtan figyelni a mozdulataikat, melyeket olyan jól ismert, hogy e figyelemben elmerülve állandó, úgyszólván testi együttrezdülést érzett az életükkel.

A kisebbik leánnyal csak egyszer-egyszer találkozott a lépcsőn vagy az előcsarnokban. A vele egy fedél alatt élő másik három emberrel azonban gyakran időzött egy szobában. Egyszer az idősebbik leányt egy ferdén fölfüggesztett tükörben pillantotta meg; az éppen egy magas mennyezetű mellékszobán haladt át, ám a kereskedőfinak úgy tűnt, hogy a tükör mélyéből közeledik feléje. A leány lassan, erejét megfeszítve, ám tökéletesen egyenes háttal lépdelt; mindkét karjában egy-egy sötét bronzból formázott, nehéz, szikár indiai istenséget cipelt. A szobrok díszes lábát a tenyerében tartotta, a sötét istennők a csípőjétől a halántékáig értek, és nehéz, holt tömegükkel a gyönge, élő vállakra támaszkodtak; a sötét fejek pedig, a kígyókéhoz hasonlatos gonosz szájjal, a homlokon villogó három vad szemmel és a kemény, hideg fürtöket ékesítő félelmetes ékszerrel a lélegző arc mellett imbolyogtak, és a lassú léptek ütemére hozzá-hozzásúrlódtak a szép halántékhoz. Úgy tűnt azonban, hogy igazában nem a szobrok súlyát hordozza olyan méltóságteljesen és ünnepélyesen, hanem saját, élő, sötét aranyból való nehéz ékszer koronázta s a fényes homlok két oldalán egy-egy nagy, pompásan ívelt csigával ékes fejének szépségét; akár háborúban egy királynő. A kereskedőfit mélységesen megragadta a leány rendkívüli szépsége, ugyanakkor azonban pontosan tudta, hogy mit sem jelentene számára a karjában tartani őt. Egyébként is pontosan érezte, hogy szolgálójának szépsége vágyakozást, de nem kívánást ébresztett benne; ilyenformán nem is nyugtatta rajta soká a tekintetét, hanem kisietett a szobából, egyenesen az utcára, s valami különös nyugtalanságtól űzve a házak és kertek között, a keskeny árnyéksávban szaporázta lépteit. A folyópart felé vette az útját, ahol a kertészek és a virágkereskedők laktak, és hosszasan kutatott – noha tudta, hogy keresése eredménytelen lesz – egy virág után, amelynek formája és illata, vagy egy fűszer után, amelynek ellebegő illatsóhaja egy pillanatra nyugodtan és zavartalanul élveznie adná azt az édes izgalmat, amelyet szolgálójának szépsége sugárzott, amely szépség elrabolta nyugalmát és összezavarta őt. S miközben vágyakozó szemei teljesen hiábavalóan pásztázták a homályos üvegházak belsejét, és éppily hasztalan hajolt a szabadban a lassanként sötétségbe merülő ágyások fölé, fejében önkéntelenül, sőt végül akarata ellenére s egyenesen kínzó módon ismétlődtek egyre a költő szavai: „A szegfűk hajladozó szárában, az érett kalászok illatában felkeltetted a vágyam, ám amikor megtaláltalak, nem te voltál, akit kerestem, hanem lelked nővérei.”

* * *

Ezekben a napokban történt, hogy a kereskedőfi egy levelet kapott, amely kizökkentette valamelyest a nyugalmából. A levél névtelenül íródott. Írója, nem éppen világos módon, valamely, korábbi gazdájának, a perzsa követnek a házában elkövetett borzalmas gonosztettel vádolta a kereskedőfi szolgáját. Az ismeretlen heves gyűlöletet látszott táplálni a szolga iránt, mondandóját mindenféle fenyegetésekkel toldotta meg, s magával a kereskedőfival szemben is udvariatlan, már-már fenyegető hangot ütött meg. Ám a levélben semmi nem utalt arra, mi lehetett az a bizonyos gonosztett, és hogy mi lehetett egyáltalán a kilétét fel nem fedő levélíró szándéka, aki nem követelt semmit a címzettől. Többször elolvasván a levelet, a kereskedőfi bevallotta magának, hogy a gondolat, szolgájának ilyen ostoba és bosszantó módon való elvesztésének gondolata, mélységes félelemmel töltötte el. Minél többször gondolt erre, annál zaklatottabb lett, s annál kevésbé tudta elviselni a puszta gondolatát is, hogy e lényeknek, akikkel a megszokás folytán és más titkos hatalmak erejénél fogva egészen összenőtt, bármelyikétől is megfosztassék.

Felhevülten járkált föl s alá, s a felindultság és a düh annyira erőt vett rajta, hogy ledobta magáról övét és kabátját, és rájuk tiport. Úgy érezte, legbensőbb tulajdonát gyalázták és fenyegették, és arra akarták kényszeríteni, hogy kibújjék a bőréből, megtagadván azt, ami kedves neki. Részvét fogta el önmaga iránt, és, mint az ilyen pillanatokban mindig, gyermeknek érezte magát. Már látta is, amint négy szolgáját elragadják a házából, és olyan érzése támadt, mintha életének egész tartalma, mindahány fájdalmasan édes emléke, mindahány félig tudatos reménye, mindaz, ami kimondhatatlan, lassanként csendben magára hagyná, hogy valahová odavetve és semmibe vetten heverjenek, akár egy nyaláb alga és tengeri hínár. Most először értette meg azt, ami gyermekkorában mindig heves dühöt váltott ki belőle: a féltő szeretetet, amellyel apja megszerzett tulajdonain csüggött; boltozatos raktárának kincsein, keresésének és vigyázó aggodalmának e szép és érzéketlen gyermekein, élete legmélyebb és legmegfoghatatlanabb vágyainak e titokzatos gyümölcsein. Megértette, hogy ama nagy, múltbéli király sehogyan sem élhette volna túl, ha megfosztják országaitól, melyeket a Nyugati Tengertől a Keleti Tengerig bejárt seregével és behódoltatott, arról álmodozván, hogy uralkodni fog fölöttük, amelyek azonban sokkalta nagyobbak voltak annál, hogysem hatalma lehetett volna fölöttük, s egyetlen adó gyanánt csupán azzal a tudattal gazdagították, hogy ő vetette az uralma alá őket, és ő, csakis ő a királyuk.

Elhatározta, hogy mindent elkövet ennek az ügynek a tisztázása érdekében, mely annyira megrabolta nyugalmát. Meg sem említve szolgájának a levelet, fölkerekedett, és egyedül ment be a városba. Ott úgy határozott, hogy mindenekelőtt a perzsa királyi követ házát keresi fel, minthogy valami határozatlan remény azt súgta neki, ott talál valamely támpontot, amely továbbsegíti a história tisztázásának útján.

Ám amikor megérkezett, már késő délutánra járt, és senkit nem talált már otthon, sem a követet, sem bármely ifjat a kíséretéből. Csupán a szakács és egy alacsony rangú öreg írnok üldögélt a kapualj hűvös félhomályában. Ezek azonban olyan csúfak voltak, s olyan kurtán és mogorván válaszolgattak neki, hogy türelmét vesztvén sarkon fordult, és úgy döntött, hogy inkább visszatér másnap, alkalmasabb órában.

Minthogy saját lakása – a városban már egy szolgája sem lévén – le volt zárva, kénytelen volt, mintha csak idegen lenne itt, éjjeli szállás után nézni. Egy idegen kíváncsiságával ment hát végig az ismerős utcákon, míg végül egy folyócska partjára ért, amelynek medre ebben az évszakban szinte teljesen ki volt száradva. Onnan, gondolataiba merülve, egy szegényes utcába térve ment tovább, amelyben igen sok örömlány lakott. Ezután, hagyván, hogy a lábai vigyék, amerre nekik tetszik, befordult jobbra, és egy egészen elhagyatott, halálos csend megülte zsákutcában találta magát, amely egy majdhogynem toronymagasságú, meredek lépcsőben végződött. A lépcsőn fölfelé kapaszkodtában megállt, és visszanézett az útra, ahonnan jött. Belátott az aprócska házak udvarára; itt-ott vörös függönyök voltak az ablakokon, előttük csúf, porlepte virágok; a folyó széles, kiszáradt medrét pedig halálos szomorúság lengte be. Továbbindult a lépcsőn, amelynek felső végét elérvén egy olyan negyedbe jutott, ahol, amennyire vissza tudott emlékezni, még sohasem járt. Mégis, amint beljebb haladt a negyedbe, egy útkereszteződés egyszeriben álomszerűen ismerősnek tűnt neki. Tovább menvén egy ékszerészbolthoz ért; nyomorúságos üzlet volt, amilyen a városrész maga is, a kirakatban olyan értéktelen csecsebecsék díszelegtek, amilyeneket az uzsorásoknál és az orgazdáknál vásárolhat össze az ember. A kereskedőfi, aki igen jól értett a drágakövekhez, nemigen talált köztük akár csak egy, félig-meddig szép követ is.

Ekkor pillantása egy ötvözött aranyból készült ódivatú ékszerre esett, amelyet egy berill díszített, és amely valamiképpen öreg szolgálójára emlékeztette. Valószínűleg láthatott egyszer az öregasszonynál egy fiatalkorából való hasonló ékszert. A sápatag, melankolikus benyomást keltő kő szintén sajátságos módon illett az öreg korához és külsejéhez; ugyanez a szomorúság sugárzott a régimódi foglalatból is. Belépett hát az alacsony üzletbe, azzal az elhatározással, hogy megvásárolja az ékszert. Az ékszerész rendkívül megörült a jól öltözött vevő láttán, és meg akarta mutatni neki értékesebb darabjait is, amelyeket nem tett ki a kirakatba. Az öreg boltos iránti udvariasságból a kereskedőfi hagyta, hogy az sok mindent megmutasson neki, ám kedve sem volt egyebet vásárolni, és magányos életmódja folytán kezdeni sem tudott volna mit efféle ajándékokkal. Végül elfogta a türelmetlenség, ám ugyanakkor tanácstalan is volt; szeretett volna elszabadulni, ám megbántani sem akarta az öreget. Elhatározta, hogy vesz még valami apróságot, azután pedig rögtön távozik. Az ékszerész válla fölött elnézve szemét szórakozottan egy félig megvakult kis ezüst kézitükrön felejtette. S ekkor egy másik, benső tükörből a leány képe jött felé, kétfelől az ércistennők sötét fejével, s futólag úgy érezte, hogy a leány rendkívüli bája igen nagyrészt abból fakad, hogy vállai és nyaka milyen gyermeki alázattal és kecsességgel hordozzák fejének, egy ifjú királynő fejének szépségét. S egyszeriben úgy érezte, kedvét lelné abban, ha ezt a nyakat egy finom aranylánccal ékesítve látná, mely többször körültekerve, gyermekien, ám egyszersmind páncélra emlékeztetőn övezné azt. Ilyen nyakláncokat kívánt tehát látni. Az öreg kinyitott egy ajtót, és a kereskedőfit egy belsőbb szobába invitálta, amely egy alacsony lakószoba volt, ám üvegvitrinekben és nyitott állványokon elhelyezve számtalan ékszer vonzotta odabent a tekintetet. A kereskedőfi hamarosan talált egy kedvére való láncot, s arra kérte az ékszerészt, mondja meg, mennyibe kerül a két kiválasztott ékszer. Az öreg rá akarta beszélni, hogy tekintsen meg még néhány féldrágakövekkel kirakott, remekbe készült régimódi nyerget, amit ő azzal hárított el, hogy kereskedő fia lévén soha nem volt dolga lovakkal, sőt nem is tud lovagolni, minélfogva sem a régi, sem az új nyergek nem érdeklik; egy arany- s néhány ezüstpénzzel kifizette az ékszereket, s látszott, hogy türelme fogytán szívesen indulna már. Mialatt a boltos, immár szó nélkül, egy darab szép selyempapírt vett elő, és külön-külön becsomagolta a láncot és a berilldíszes ékszert, a kereskedőfi, aki már nem tudott egy helyben állni a türelmetlenségtől, a helyiség egyetlen, rácsos ablakához lépett, és kitekintett. Egy nyilvánvalóan a szomszéd házhoz tartozó, igen szépen gondozott konyhakertet pillantott meg, végében két üvegházzal és egy magas kőfallal. Egyszeriben kedve támadt megnézni az üvegházakat, és megkérdezte az ékszerészt, meg tudná-e mondani, hogyan juthat oda. Az ékszerész átnyújtotta neki a két csomagot, majd egy kisebb szobán keresztül az udvarra vezette, ahonnan egy kis rácsos kapun át a szomszéd kertbe lehetett jutni. Az öreg megállt a kapu előtt, és a vas kopogtatóval a rácsra ütött. Amikor pedig a kopogtatásra a kertből sem felelt semmilyen nesz, és a házban is néma maradt minden, azt mondta a kereskedőfinak, nézze meg bátran az üvegházakat, s ha valaki magyarázatot kérne tőle, hogyan került oda, hivatkozzék csak rá, mint a kert tulajdonosának jó ismerősére. Ezután a vasrácson átnyúlva kinyitotta a előtte kaput. A kereskedőfi a fal mellett nyomban a közelebbi üvegházhoz ment, s belépvén a ritka és roppantul érdekes nárciszoknak és kökörcsineknek olyan seregére, valamint olyan különleges, még soha nem látott levélzetre bukkant, hogy sokáig nem tudott betelni látványukkal. Mikor azután végül fölpillantott, látta, hogy közben a nap, anélkül, hogy észrevette volna, egészen a házak mögé bukott. Nem akart immár tovább időzni az idegen és elhagyatott kertben, csak egy pillantást akart vetni a másik üvegházba az üvegfalon keresztül, mielőtt távoznék. Ahogy lassan, befelé kémlelve elhaladt a második növényház üvegfala mellett, egyszerre borzasztóan megijedt és hátrahőkölt. Az üvegtáblához ugyanis egy emberi arc nyomódott, és őt nézte. Egy pillanat múlva megnyugodott, amikor eljutott a tudatáig, hogy az arc egy gyermeké, egy legföljebb négyéves kislányé, aki fehér ruhájával és sápadt arcával szorosan az üvegfalhoz tapadt. Mikor azonban jobban szemügyre vette a kislányt, újból megrémült, nyakszirtjében kellemetlen borzongást érezve, összeszoruló torokkal és összeszoruló mellkassal. A mozdulatlanul és ellenségesen rá meredő gyermek ugyanis valami felfoghatatlan módon hasonlított a házában lakó tizenötéves leányra. Mindenük szakasztott mása volt egymásnak: a finoman remegő orrcimpák, a vékony ajkak, s akárcsak a másik, az idősebb, ez a kislány is kissé fölhúzva tartotta a vállát. Teljes volt a hasonlóság, azzal a különbséggel, hogy a gyermek esetében mindez olyan összbenyomássá állt össze, amely iszonyattal töltötte el. Nem tudta, honnan ez a névtelen félelem. Annyit tudott csupán, hogy képtelen volna megfordulni, és elviselni, hogy a háta mögött ez az arc meredjen rá az üvegen túlról.

Félelmében igen gyors léptekkel sietett az üvegház ajtaja felé; be akart menni. Az ajtó zárva volt, kívülről volt bereteszelve – lehajolt a reteszhez, amely nagyon mélyen volt, és olyan vad mozdulattal rántotta el, hogy fájdalmasan megrándította kisujjának egy percét, majd szinte futólépésben igyekezett a gyermek felé. A gyermek elébe ment, és egyetlen szó nélkül nekifeszült a kereskedőfi térdének, gyönge kis kezeivel próbálván kituszkolni őt az ajtón. A kereskedőfinak uralkodnia kellett magán, hogy ne rúgjon bele. Félelme azonban mérséklődött a gyermek közelében. A gyermek arca fölé hajolt, amely egészen sápadt volt, szemében düh és gyűlölet remegett, és apró fogai félelmetes dühvel mélyedtek a felsőajkába. A kereskedőfit, amikor a leányka rövid, selymes haját simogatta, egy pillanatra elhagyta a félelem. De máris emlékezetébe villant a házában élő leány haja, amelyet egyszer megérintett, akkor, amikor a leány holtsápadtan és lehunyt szemmel feküdt az ágyában, és ismét hideglelős borzongás futott végig a hátgerincén, s kezét visszarántotta a kisleány fejéről. Az időközben föladta a próbálkozást, hogy testével feszülvén a kereskedőfinak, távozásra bírja. Hátrált néhány lépést, és egyenesen maga elé meredt. A kereskedőfi szinte elviselhetetlennek érezte a fehér ruhácskába bújtatott, törékeny bábutest és a gyűlöletet sugárzó, félelmetes és sápadt gyermekarc látványát. Annyira betöltötte az iszonyat, hogy szúrást érzett a halántékában és a torkában, amikor zsebébe mélyesztett keze valami hideget tapintott. A hideg valami néhány ezüstpénz volt. Kivette őket a zsebéből, és lehajolva a gyermekhez odaadta neki az érméket, mert fénylettek és csörögtek. A gyermek elvette, és a kereskedőfi lába elé hullatta őket, úgy, hogy a pénzdarabok eltűntek a deszkapadló egyik repedésében. Majd hátat fordított a férfinak, és lassú léptekkel távozott. A kereskedőfi mozdulatlanul állt ott egy darabig, és hevesen dobogott a szíve attól való félelmében, hogy a gyermek visszajön, s újra bebámul rá kintről, az üvegen túlról. Legszívesebben azonnal elment volna innen, de jobbnak vélte, ha vár egy kicsit; amíg a kislány elhagyja a kertet. Az üvegházban már nem volt egészen világos, és a növények formái mind különösebbnek mutatkoztak. A sűrű félhomályból valamivel odébb értelmetlenül fenyegető ágak meredtek elő nyugtalanítóan, mögöttük fehéres derengés, mintha a kisleány állna ott. Egy deszkán egy sor cserép állt viaszvirágokkal. Hogy ne érezze nyomasztónak a várakozást, a kereskedőfi egyenként számolni kezdte a virágokat, amelyek merevségükben nem is tűntek élő virágoknak, inkább valami maszkszerű volt bennük; benőtt szemgödrű, álnok maszkokra hasonlítottak. Mikor végzett a számlálással, a kereskedőfi az ajtóhoz ment és el akarta hagyni az üvegházat. Ám az ajtó nem nyílt, a gyermek kívülről bereteszelte. A kereskedőfi kiáltani akart, de félt a saját hangjától. Öklével rávert az üvegtáblákra, ám továbbra is halotti csend volt a kertben is, a házban is. Csupán mögötte kúszott el valami zizegve a bokrok között. Csak a levelek, nyugtatgatta magát, amelyek a párás, nehéz levegő fölkavarodása nyomán águkról leválva lehullottak. Mindazonáltal abbahagyta a dörömbölést, s tekintetét a fák és indák félhomályos szövevényébe fúrta. A sötéten derengő hátsó falon sötét vonalak alkotta négyszögnek látszó valamit pillantott meg. Arrafelé igyekezett, immár nem törődve a lábai alatt szétroppanó agyag virágcserepekkel, sem azzal, milyen kísértetiesen csapódtak össze mögötte a magas, karcsú szárak és a susogó legyezőkoronák. A sötét vonalak négyszöge egy ajtó keretének bizonyult, amely engedett a nyomásnak. A kereskedőfi arcát végigsimította a friss levegő; hallotta a háta mögött a megtört szárakat és a földre lapított leveleket
– akárha vihar után – halk zizegéssel újra felegyenesedni.

Kőfalak határolta keskeny járatban találta magát; feje fölött a szabad ég, s a fal jobbról és balról alig volt magasabb egy embernél. A járat azonban körülbelül tizenöt lépéssel odébb el volt falazva, minek folytán a kereskedőfi újra fogolynak hitte magát. Tanácstalanul ment előre, a járatot lezáró fal felé, majd egyszerre meglátta a nyílást: a jobb oldali fal át volt törve, úgy, hogy egy ember átférhetett rajta, és a nyílásból egy deszka vezetett át a házsorok közötti űrön, egy túloldali lapos tetőre; az innenső felét alacsony vasrács zárta le, míg két oldalról magas lakóházak hátsó falai fogták közre. Ott, ahol a deszka hajóhíd módjára a szemközti lapos tető peremére támaszkodott, a rácson kis kapu nyílt.

A kereskedőfi olyan rettentő türelmetlenséggel kívánta már szorongásának nyomasztó teréből való szabadulását, hogy késlekedés nélkül a deszkára lépett, és, tekintetét mereven a túlpartra szegezve, elindult rajta. Csakhogy szerencsétlen módon mégis tudatosodott benne, hogy egy több emeletnyi mélységű, falak alkotta árok fölött egyensúlyoz, talpában és térdében megérezte a félelmet és magárahagyatottságot, egész, szédülés hatalmába kerítette testében a halál közelségét. Térdre ereszkedett és lehunyta a szemét; vaktában előretapogatózó kezei ekkor beleütköztek a vasrács rúdjaiba. Minden erejével beléjük fogódzott, ám azok engedtek, s az ajtó halk, mégis a kereskedőfi velejéig ható csikorgással, mely mintha a halál előszele lett volna, kinyílt; feléje, a mélység fölé, amely fölött csüggött, ő pedig, egészen elhatalmasodván rajta belső fáradtsága és feneketlen apátiája, előre érezte, amint a sima vasrudak kicsúsznak ujjai közül (amelyek most teljességgel gyermek- ujjaknak tűntek számára), s ő lezuhan és zuhantában szétzúzza magát a falon. Ám még mielőtt elveszítette volna lába alól a deszkát, az ajtó megszűnt tovább nyílni, ő pedig egyetlen kétségbeesett lendülettel átvetette reszkető testét a nyíláson, és a vasrács túloldalán a kemény talajra zuhant.

Nem érzett örömet; körül sem nézve, valami tompa érzéssel, amely mintha a kiállt kínjainak értelmetlensége ellen kelt gyűlölethez állt volna legközelebb, bement egy házba, leereszkedett a rozoga lépcsőn, és ismét kilépett egy utcára, amely csúf és jellegtelen volt. De már nagyon szomorú és fáradt volt, és semmi, de semmi nem jutott eszébe, amiről el tudta volna képzelni, hogy valamelyes örömét lelhetné benne. Különös módon távol került tőle minden, és az élet áramából kirekesztetten ment az utcán, majd tért be a következőbe s az azután következőbe. Abba az irányba tartott, amelyről tudta, hogy visszavisz a város gazdagok lakta részébe, ahol fogadót kereshet magának éjszakára. Mert kimondhatatlanul vágyott rá, hogy ágyba fekhessen. Gyermeki vágyódással gondolt saját szép, széles ágyára, és eszébe jutottak azok az ágyak is, amelyeket a múlt idők nagy királya készíttetett a maga és vezérei számára, amikor nászukat ülték a legyőzött királyok leányaival; magának aranyból, a többieknek ezüstből készíttette a griffek és szárnyas bikák hordozta ágyat. Közben a kereskedőfi az alacsony házakhoz ért, amelyekben a katonák laktak. Nem törődött vele, hol jár. Egy rácsos ablak mögött néhány sárgás arcú és szomorú szemű katona ült, akik odakiáltottak neki valamit. Ekkor fölkapta a fejét, és belélegezte a szobából kiáramló dohos és nehéz szagot: valami rettenetesen fojtogató szagot. Ám hogy mit akarnak tőle, azt nem értette. Mivel azonban magában elmerülő bandukolásából úgyis fölriasztották, a kapu előtt elhaladtában benézett az udvarra. Az udvar óriási és vigasztalan volt, s hogy sötétedett, csak még hatalmasabbnak és vigasztalanabbnak tűnt. Embert is alig lehetett látni benne, és a házak, amelyek közrefogták, piszkossárgák voltak. Ettől csak még sivárabbnak és nagyobbnak hatott. Az udvar egy helyén körülbelül húsz ló volt kipány- vázva egyenes sorban; mindegyik előtt egy-egy katona térdelt piszkos zsávoly-lovászzubbonyban,
és mosta a ló patáját. Egészen távol még egy jó csomó katona jött ki hasonló zsávolyöltözékben kettesével egy kapualjból. Lassan, csoszogva jöttek, nehéz zsákokkal a vállukon. Csak ahogy közelebb értek, láthatta a kereskedőfi, hogy hallgatagon cipelt nyitott zsákjaikban kenyér van. Nézte, miként tűnnek el lassan egymás után egy kapualjban, látta, hogy úgy lépkednek, mint akiket rút és alattomos teher görnyeszt, és kenyerüket olyan zsákokban cipelték, mint amilyenek testük szomorúságára voltak húzva.

Azután odament azokhoz a katonákhoz, akik lovaik előtt térdelve azok patáit mosták. Ezek a lovasok is hasonlítottak egymásra, de az ablakban látott és a kenyérvivő katonákra is. Mintha csupa szomszédos falvakból jöttek volna. Ezek itt a lovaknál is alig-alig szóltak egymáshoz. Mivel egy idő után igen nehezükre esett a lovak mellső lábát tartani, fejük föl-le bólogatott, és fáradt, sárgás arcuk úgy lendült előre, majd emelkedett föl, mintha erős széltől mozogna így. A legtöbb ló feje csúnya volt, és gonosz kifejezést kölcsönzött neki az állat hátracsapott füle és fölhúzott, a szemfogakat látni engedő felsőajka. Általában a szemük is gonosz és dülledt volt, és valami szokatlan módon, türelmetlenül és megvetően fújtattak ferdére húzott orrlikaikon át. A sorban az utolsó ló különösen robusztus és csúf volt. Nagy fogaival mindegyre az előtte térdelő és megmosott patáját éppen szárazra dörgölő férfi vállába igyekezett harapni. A férfi arca olyan beesett volt és fáradt tekintetében olyan halálos szomorúság tükröződött, hogy a kereskedőfin keserű, mély részvét lett úrrá. Szerette volna valami ajándékkal legalább egy pillanatra fölvidítani a nyomorultat, és ezüstpénzeket keresve a zsebébe nyúlt. Egyet sem talált, s ekkor eszébe jutott, hogy az utolsó darabokat annak a leánykának akarta ajándékozni az üvegházban, aki azután olyan gonosz pillantással szórta azokat a lába elé. Ekkor egy aranypénz után kezdett kutatni, amelyekből hét vagy nyolc darabot magához vett a városba való indulása előtt.

Ebben a pillanatban a ló feléje fordította a fejét, s álnokul hátracsapott füllel és vadul forgó szemekkel nézett rá, amelyek még gonoszabbaknak és vadabbaknak tűntek azáltal, hogy egy fehér rajzolat éppen a szemek magasságában futott keresztbe a csúf lófejen. A visszatetsző látvány villámcsapás-szerűen juttatott a kereskedőfi eszébe egy régen elfelejtett emberarcot. Kevéssel előbb még semmiféle erőfeszítés árán föl nem tudta volna idézni ennek az embernek a vonásait (amiként korábban sem tudta); most meg egyszeriben látta őket. Az emlék azonban, amely ezzel az arccal együtt fölmerült benne, már kevésbé volt éles. Annyit tudott csupán, hogy tizenkét éves korából volt való, egy olyan időszakból, amelynek emléke édes, meleg hámozott mandulák illatával kötődött össze valamiképpen.

És tudta, hogy az eltorzult arc egy csúnya és szegény emberé volt, akit apja boltjában látott egyetlenegyszer. És hogy az arc a félelemtől volt eltorzulva, mert a többiek fenyegették azt az embert, aki a nála lévő nagy aranydarabról nem akarta elárulni, miképpen jutott a birtokába.

Miközben szemei előtt újra elmosódott az arc, a kereskedőfi ujja továbbra is ruháinak redőiben keresgélt, és amikor valamely hirtelen, homályos gondolat belévillanván tétován megállt
a keresésben, s tanácstalanul és céltalanul kihúzta kezét a zsebéből, kihúzta vele és a ló lábai közé ejtette a selyempapírba csavart berilldíszes ékszert is. Lehajolt, és a ló ebben a pillanatban patáját oldalvást teljes erejéből a kereskedőfi ágyékába vágta, aki hanyatt esett. Hangosan felnyögött, térdeit fölhúzta, sarka pedig egyre a földet verdeste. Néhány katona felállt és a válla meg a térdhajlata alá nyúlva fölemelte. Érezte ruháik szagát, ugyanazt a dohos, vigasztalan szagot, amely korábban a szobából áradt az utcára, és vissza próbált emlékezni, hol is szívta ezt már be valaha, hosszú-hosszú évekkel ezelőtt: közben elveszítette az eszméletét. A katonák fölcipelték egy alacsony lépcsőn, végig egy hosszú, félhomályos folyosón, és saját szobáik egyikébe vitték, ahol egy alacsony vaságyra fektették. Ezután átkutatták a ruháit, elvették tőle az ajándékláncot és a hét aranyát, majd szüntelen nyögdécselése keltette szánalmukban elmentek, hogy előkerítsék valamelyik felcserüket.

Némi idő elteltével kinyitotta a szemét, és újra érezte kínzó fájdalmait. Ám még ijesztőbb volt számára az, hogy egyedül találta magát ebben a vigasztalan helyiségben. Erőlködve mozdította szemeit sajgó üregükben, és a fal felé nézett. Egy deszkán három olyan kenyeret pillantott meg, amilyeneket kevéssel előbb a katonák cipeltek át az udvaron.

Amúgy semmi egyéb nem volt a szobában, mint kemény, alacsony ágyak, és az ágyakba tömködött száraz nád szaga érződött, meg az a másik vigasztalan, dohos szag.

Egy darabig a fájdalmai kötötték le minden figyelmét, és a fojtogató halálfélelem, amelyhez képest a fájdalom valóságos megkönnyebbülést jelentett. Majd egy pillanatra sikerült megfeledkeznie a halálfélelméről, s fölidéznie, hogyan is történt vele mindaz, ami történt.

S ekkor másmilyen félelmet érzett, mint az imént; élesen belényilalló, de kevésbé fojtogató félelmet, amelyet nem most érzett először, most azonban olyannak érezte, mint aminek nincsen már hatalma rajta. Keze ökölbe szorult, és elátkozta szolgáit, akik fokról-fokra a halálba űzték: a férfit, aki miatt a városba jött, az öregasszonyt, aki miatt betért az ékszerészhez, a leányt, aki nélkül sosem vezettette volna magát a boltos hátsó szobájába, és a kamaszleányt, akinek álnok hasonmásával az üvegházban találkozott, ahonnan azután – amint az most ismét lejátszódott lelki szemei előtt – szörnyű lépcsőkön és pallókon át a ló patái alá tántorgott. Azután újra visszazuhant a nagy, nyomasztó félelembe. Majd gyermek módjára nyöszörgött; nem a fájdalomtól, hanem a szenvedéstől, s összekocódtak a fogai.

Határtalan keserűséggel idézte vissza az életét, és mindent megtagadott, ami valaha kedves volt neki. Annyira gyűlölte idő előtti halálát, hogy már gyűlölte az életét is, amiért az ehhez a halálhoz vezetett. E vad indulatok fölemésztették végső erejét is. Szédülés fogta el, és egy időre ismét émelygős, rossz álomba merült. Azután fölébredt, és, mivel még mindig egyedül volt, kiáltani akart, de hangja cserbenhagyta. Végül epét, majd vért hányt, és eltorzult vonásokkal halt meg, annyira elhúzott ajakkal, hogy kilátszott ínye és foga, ami egész arcának gonosz, idegenszerű kifejezést kölcsönzött.

FORDÍTOTTA TATÁR SÁNDOR

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.