-7 °C H2O, avagy a tudatlanság-alapú társadalom

(bemondták, tehát van)

Vacsoránál édesapám elmeséli, milyen hírt hallott egy kereskedelmi tévé magazinjában. Csak a poént mondja, csak a kiélezett összefoglalót, hogy képzeljem el, extrém helyzet, egy nagyon bátor fiú belevetette magát a mínusz hétfokos vízbe. Nevetünk. Szögezzük le, szerintünk nincs mínusz hétfokos víz. Kell-e ezt ragozni. A média cinikus, mondják be a hülyeségeket egyfolytában, kulcsfogalom az extrémitás, egyfolytában folyik a mínusz hétfokos víz, van; bemondják, tehát van – ez ismeretelméletünk nem is olyan új paradigmája. Fásultak vagyunk, elmegyünk mellette, csak egy keveset nevetgélünk a vacsoránál, nem ragadunk telefont, hogy közönségszolgálat, halló, kérem a szerkesztőt kirúgni. Mert nem sok marad meg általánosból, gimiből se, de hogy a víz meg a jég hogy vannak, hogy van ez a fagypont, a nulla fok, ez azért csak axióma a mi családunkban, igaz, nem is szerkesztünk magazint. Mindegy, újabb bizonyítékok valamire, amit tudtunk, ha tetszik, a felvilágosodás végére, lám, a butíthatósági együttható tart a végtelenhez. Ugyanakkor van ez a nyugtalanító generációs különbség, materializmuson iskolázott apám és köztem, bizonytalan bölcsész között. Talán mégis ragozzuk, ragozni jó. S hátha megkönnyebbít ez a feldolgozás.

(vagyok én)

Vagyok én Dunakeszin, a nyaralónktól ötven méterre, térdig állok a meleg Dunában, hunyorgok a nagy, fülledt augusztusban, és persze mindig is tudtam, hogy valami nincs rendben, puha a testem, leeresztett kosárlabda, a két szemem két külön, lusta golyó, tompán pillog a szemközti zöld szigetre, zsibbadtra aludtam magam délután, mocorog bennem a bőséges ebéd, még kétszer szedtem a tányéromra, löttyedtség, lötyögés, sárgyúró hangutánzás, a megevett lötty vagyok. Mennyi lehet, huszonhárom fok lehet a víz, a levegő harmincöt körül. A mély víz nagy sodrása miatt nem is kockáztatom meg az úszást, noha a folyásirányba úsznék úgyis, le mondjuk a révig, szóval meg lehetne csinálni, csak valamiért mégsem. Ráadásul minden lépést óvatosan teszek, túlzott óvatossággal, mondhatnám kívülről, van ez a félelmem, kavicsos is, meg iszapos is a talaj, de vannak benne nagyobb kövek, aztán ormótlan vasbeton töredékek, sőt nem ritkán kinyílott kagylóhéjak, régen egy barátom vendégségben itt belelépett, a talpán lett egy mosolygó száj, ömlött belőle a vér. Szörnyű, ragtapaszos délután volt, és visszagondolva szörnyű ez a vízben álldogálós, zsibbadt augusztusi délután is, hagytam, akartam, hogy elmenjen mellettem.

A pár hónapja, vizsgára olvasott Nietzsche jut eszembe, gúnyolódik azokon, akik menekülnek a fájdalomtól, a mindenféle erőfeszítéstől, mintha csak túl akarnák élni a saját életüket. Pedig tényleg tudjuk, azt nem lehet, nincsen hova túlélni. Jöjjön hát a hidegzuhany! Önkínzásképpen leírom: azon a fülledt délutánon – és más, most ki nem pécézett délutánjaimon ugyanúgy egyébként – elment mellettem ez, elkényelmeskedtem. Jó, volt pár év szerelmi bánat, depressziós szorongás, kinek nincs, ennyi még mindig pocsolya, a vadvíz gőzölgő pereme.

A mély vízben nagy a sodrás, a mély vízben a tévében bemondott fiú úszik el, jégkockák örvény- lenek nyújtózkodó teste körül. Mínusz hét! – kiáltja integetve, tátott, kék halszájában jeges buborék, aztán visszabukik, háttérben a zöld sziget, lassan követi őt motorcsónakon a tévéstáb. Sután vissza- integetek. Ironizálni akartam rajta, de nem olyan egyszerű az. Ez elúszott.

(nem tudom)

Nem tudom, hogyan és miért csinálta, és most nemcsak a mínusz hétfokos vizet, ami szerintünk nincs, mert csak puszta jég van nulla fok alatt, hanem az egész extrém jelenetet. Nehéz elképzelni. Mert hát többféleképp elmondható, pláne egy kis mesélői rutinnal, de mi a legigazibb változat. Hősi vállalkozásról van szó, amelyet tudatosan megtervezett, hogy bizonyítsa magának, teljesítőképességének határai szinte korlátlanul kitolhatóak. Ferde lélek ő, aki régóta élvezettel égette a saját tenyere bőrét öngyújtóval, vagy gázláng fölött. Nemzeti felbuzdulásból követte el tettét, hogy messze földön hírt és dicsőséget szerezzen a piros-fehér-zöld lobogónak. Szerelmi bánat van az eset hátterében, egy jó barát félresikerült tanácsa: mindenképp tereld el gondolataid a nőről. Valamilyen elvadult szekta eddig sikeresen titokban tartott beavatási rítusa, férfiassági próbája a jeges fürdő. Isteni sugallat eredménye. Fizikai kísérlet annak kiderítésére, hogy az extrém vízre is igaz-e Arkhimédész tétele. Az is elképzelhető, hogy a bátor fiú véletlenül szédült a mínusz hétfokos vízbe, ittasan, de talán teljesen tiszta tudattal, mindenkit érhet baleset, s így bátorsága abban merülne ki, hogy nem vesztette el higgadtságát, lélekjelenlétét a szélsőséges helyzetben. És felmerül a kérdés: egy valószínűtlen esetben, egy ilyen abszurd fürdésnél vajon a lehetséges körülmények közül a legvalószínűbbet kell-e választanunk, vagy éppen ellenkezőleg, a legvalószínűtlenebbet. A legvalószínűbb dolgok is megtörténnek néha.

Az ember szinte sajnálja, hogy nem látta a műsort.

Mi, akik nem láttuk a műsort, a részleteket illetően a legteljesebb bizonytalanságban vagyunk. Talán ebben a helyzetben megengedhető, hogy a történet kikerekítésében ne is annyira az igazság, inkább saját identitásom vezessen, alkati romantikusként tehát szerelmi történetet alkotok:

– Nem vagy már férfi a szememben – mondja a szép Vilma, a legszebb nő a nyolcadikon. – Nem vonzasz. Menj, és ne gyere többé.

Lefelé a liftben a fiú a tévéből maga elé morog.

– Méghogy. Hogyisne. Ne. Megmutatom neked és látni fogja a világ. – És így is tesz, megmutatja, felhívja a tévét, mire készül, jönnek kamerákkal, megértően. Ilyen egyszerű.

S vajon ott áll-e Vilma a parton, törülközővel, meleg teával és egy bocsánatkérő levéllel.

Tudom, mellékesek ezek a kérdések az igazi nóvumhoz, a mínusz hétfokos vízhez képest, de mégsem spórolhattuk meg őket.

(generációs különbség)

Apám szerint nincs isten és nincs túlvilág, mert nem tudunk róla, és tudnánk róla, ha lenne. Apám szerint van valóság, ami van, az valóság. A valóságot természeti törvényekkel többé-kevésbé leírtuk, különösebb meglepetés nem fog érni minket, no persze ha görbül a tér, ha visszahajlik, mint egy takaró, azt még jó tudni, de a Föld itt van, műholdak ezrei rajzanak körülötte, látszik minden a képeken. Apám nem néz valóság-showkat, mert az adásokban sugárzottak nem felelnek meg a valóságról való tudásának. Apám szerint nincs mínusz hétfokos víz.

Én azt gondolom, hogy a valóság a rendszertelen jelenségek elbeszélésének egy módja, nyitott vagyok minden világkép-katasztrófára, és bízom abban, hogy lényeges dolgokat nem tudunk, amik között lehet néhány jó hír is. Közben persze apámmal is egyetértek, mert amit ő tud, az nagyrészt mind igaz, csak én ennyiből még nem állok neki következtetéseket levonni, ezért az apám következtetéseinek igazságtartalmára vonatkozó döntésemet függőben hagyom. És nekem van az irodalom, máshogy, mint sokat olvasó apámnak. Ismerem a fikció elméletét, a fikciók a rendszertelen jelenségek egy részének elbeszélési módjai, úgy tudom, hogy a fikciós szövegvilág elemei alaki hasonlóságuk ellenére nem tartoznak elszámolással a valóságnak nevezett elbeszélés felé. Szerintem például a valóság-show a fikció valóságosságáról szóló újabb fikció, de nem feltétlenül, nem kizárólag az. Elhiszem aztán, hogy a tény már maga az értelmezés, nincsen értelmezés előtti tény. Egy ideje arra nevelnek, hogy tiszteljem az elbeszélés által keletkezett dolgok érthetetlen létmódját. És most egy rövid elbeszélés így ért véget: … a mínusz hétfokos vízbe.

A hír hallatán, a konyhaasztalnál álláspontom a következő: tisztelem a fikciós elbeszélés által keletkezett dolgok érthetetlen létmódját, úgy tudom, hogy a valóság csak egy a lehetséges elbeszélési módok közül, és szerintem tényleg nincsen, nin-csen mínusz hétfokos víz.

(a tanulási folyamat regulációja)

Hétfő, kora reggeli szakszeminárium leendő tanároknak. Ott lapítok én. Elkalandozom, éppen ötleteket gyűjtök ehhez az íráshoz, mit írjak a mínusz hétfokos vízről, mivel az nincs. Ekkor még nem sejtem, hogy léha ironizálás helyett a tudás elméletét kapirgálom majd. A fiatal tanár arról beszél, hogy a tananyag nagy része hosszútávon nem marad a tanulók fejében, legalábbis a jelenlegi rendszerben, ezért érdemes kritikával kezelni azt a közkeletű vélekedést, miszerint a tanár egyetlen dolga a tananyag átadása volna. Megkérdezi tőlünk, lennénk-e szívesek felrajzolni egy benzolgyűrűt a táblára. Most már mindenki lapít. Esetleg egy genetikai számítást valaki, hm? Nem domináns tulajdonságok öröklődése egy levendula- virág-populációban? Na jó. Newton második törvénye? Két fizika szakos diák kihúzza magát a hátsó padban. Kétismeretlenes egyenlet megoldóképlete? Bólogatunk. Magamban fohászkodom, kérdezze meg hogyan, mikor, hol halt meg Balassi, mert azt akkor én megmondom, vagy legalább magamban kicsit örülök; de bizonyosan tudom, hogy nem fogja megkérdezni, ügyesebben demonstrál annál.

Ebben a pillanatban fel kell tennem magamnak a kérdést: egészen biztos vagyok benne, hogy nincsen mínusz hétfokos víz? Vagy csak nem figyeltem volna? Mert a fizika órát is csak úgy túl akartam élni, mint az életet magát? Mindenesetre, aki a nemtudással játszik, tartsa észben, hogy nemcsak mások nemtudnak, ő maga is nemtud néha. Tartsa észben?

Nem, tévedek: előbbi tanácsom a tudás paradigmájában közelít a nemtudáshoz. Így csak külső résztvevő lehetek. Ha be akarok lépni, nemtudatosan le kell mondanom a dolgok észben tartásáról.

(én griffmadáron)

Megkockáztatom, az önjelölt hősöknek egyre nehezebb dolga van. Az ördögbe is, jártunk a Holdon, ha nem is konkrétan mi, röpködünk a világ körül, és a nap minden szakában, egyfolytában szíveket meg veséket meg csontvelőt ültetünk, egyelőre csak át, de még úgy is, azért az valami. Nem csoda, hogy mindenki a horoszkópokat bújja, babonákba bonyolódik, nemcsak azért, mert a tudományos tudás távlatai rémisztőek, az emberi élet egyre pontosabb meghatározásai mindenfajta mitikus nagyságot elpusztítanak, Kopernikusztól Darwinon át Freudig, hanem mert itt már nem sok babér terem, nemigen lehet például karddal kaszabolni, jégcsákánnyal hadonászni, minden fele királysághoz ragaszkodnak, a tudomány csak apró előrelépéseket tehet, bizony aránytalanul nagy erőfeszítések árán. Új távlatként, tiszta lapként kizárólag egy hatalmas, új tudatlanság kínálkozik, amely megnyugtatóan integrálja egy virtuális közösségbe a mindennapi embert, és ott helyben boldoggá is teszi. Eztán azzal töltjük az időt, hogy meghaladjuk a valóságot – úgy, hogy nem ismerjük meg. Ha nem tudom, nem fáj – ez ennek a társadalomnak a himnusza; a tűz meg sem éget, ha nem tudom róla, hogy forró; tudok a vízen járni, ha elhiszem, és mindenki elhiszi, ha bemondják. Bárki bárhova.

Persze fejtegetésemnek személyes tétje van, nem titkolom tovább. Én eléggé szeretnék griff- madáron repülni. Egyrészt idegenkedem a mínusz hétfokos víztől, idegenkedni szabad, azt képzelem, hogy nem irtózom vagy rettegek tőle, csak nincs kedvem hozzá, akkor meg mi kényszerítene. Másrészt a mínusz hétfokos vizet már megcsinálta valaki, bele is vetette magát, ki is jött belőle, hát ne legyek már epigon. A mínusz hét fokos víz már történelem.

Griffmadáron repülni úgy kell, hogy az ember elfelejti, hogy nem lehet griffmadáron repülni. Hogy a felejtést elősegítsem, most nem is szedem össze, hogy miért nem. Inkább egészen egyszerűen felpattanok rá. Hamarosan térkép e táj, számolom a hidakat, megkóstolok egy felhőt és jó íze van. Elrepülök egy valóság-show villája fölött. Dél körül, már repülök egy ideje, megéhezem. Egy másik régi álom teljesül, amikor a madár combjahúsába vágom a kardom, ügyesen kimetszek egy darabot, és kardhegyről fogyasztom el.

Még egy hónap, egy év múlva is repülök, nem ismerek határt, illetve a végtelenbe tolom. Alattam a griffmadár lefosztott csontváza zörög, egészen közel szállok rajta a Naphoz. Unnám mindig ugyanazt a húst rágni, de elfeledkezem az extrém dolgok unalmáról.

Van isten, ha elfelejtem, hogy nincs.

(materializmus és „passz”-piramis)

Amíg a villámlásra nem volt magyarázat, bizonyára megnyugtató volt tudni, hogy istenek szórják a villámokat különböző tavakra, terekre, középületekre, jól körülhatárolható, szándékolt üzenettel. Amióta van tudományos magyarázat, már csak nemtudni megnyugtató. Nyugalmunkat nyugtalanság jellemzi. A gyakoriság egyre ritkul.

Mindennek tudatában elfog a kétely, a hétfői szakszeminárium szülöttje. Elképzelhető, hogy a mínusz hétfokos vízhez a tudás felől is eljuthatunk, hogy volna neki tudományos, édesapám, materialista magyarázata. Hogy nem kell új, szakbarbár világot vajúdni a tudás romjain. Kutatok az emlékeimben. A víz furcsa, bonyolult dolog. Van ez a rejtélyes ügy a sűrűségével, hogy az négy fokon, vagy mínusz négy fokon a legnagyobb. Mínusz négy fokos víz. A jég szétfeszíti a poharat a hűtőben – de ez rendben, ott jég van, abba nem vezet elegáns fejes. Aztán itt van a jeges víz, jégdarabok és vízdarabok vegyest, és ugye nemcsak mínusz négyfokos jég van, hanem mínusz ötvenfokos is, a jég se egyforma hideg. Szóval egy pohárban van egy csomó mínusz ötvenfokos jég, meg egy csomó plusz egyfokos víz, ez két létező állapot, akkor mit csinálnak ezek egymással, nyilván valami hőtani reakcióban vannak, a melegebb hűl, a hidegebb melegedik, és nyilván van ezeknek egy közös hőmérsékleti átlaga… Az lehet-e mínusz érték. Akkor nem kéne-e az egésznek jégnek lennie.

Régi barátnőmmel, Ágival beszélek telefonon, ő a műszakira is jár, biztos ért az ilyesmihez, megkérdezem, van-e mínusz hétfokos víz. Az a vicces, hogy van, ezt mondja. Hogy van, kérdezem. Hát benne a piramisban. Valami piramisban benne, egy meghatározott pontján annak, például mínusz negyven fokos, és folyékony. De milyen piramis. Egy meghatározott piramis, mondja, annak egy meghatározott pontja, ha onnan elmozdítod a vizet, akkor hirtelen megfagy. De milyen piramis pontosan, kérdezem. Passz, mondja. Nem tudja. Aztán másról beszélünk.

Leteszem a telefont. Nem hiszem, hogy egy piramisban fürdött a fiú, nem hiszem, hogy fizikusok tervezték a környezetet. Szóval, piramis ide, piramis oda, attól még a hír hülyeség.

(hova tart ez)

Hova tart ez a gondolatmenet, ha egyáltalán. És lehet-e máshogyan vége, mint hogy a magam által kiélezett huszárvágó kardba beledőljek: állást foglaljak pro vagy kontra, a Nemtudás vagy a Mindentudás Egyeteme mellett. Irónia és megrendültség keveréke jellemez, a szívem a nemtudás nyugalma felé húz, de itt van az a de. Hogy de Balassi Bálint mindkét lábát levitte egy ágyúgolyó, hogy 1594-et írtak, hogy Esztergom ostroma.

Szlalom a lavinában. És menjünk vissza a kiindulóponthoz, a hírhez. Meglehet, a hírt egy unatkozó szerkesztő írta, a hasára ütött, hogy kitöltsön szöveggel másfél perc helyet egy eldobható magazinban, forma szerint is fikció az egész. Azt se nagyon tudjuk ellenőrizni, hogy egyáltalán elhangzott-e ilyen hír egy kereskedelmi tévé magazinjában, vagy csak kitaláltam, hiába is írnám, hogy én nem tennék ilyet. Talán semmi sem igaz. Talán meg sem történt. Talán nem igaz, ami lavinát indított, talán a lavina se, az se, hogy indult. Talán nem igaz az apám, a barátnőm meg a piramis, a szeminárium.

Azért van egy valószínűtlen, szívemnek kedves változat amit szívesen képzelek, lehet, hogy ez válasz, lehet hogy az apám válasza, lehet hogy triviálissá minősíti a kérdést. Fejes a mínusz hétfokos vízbe, reménykedik a fiú a tévéből, ugyan miben, küzd és bízva bízik, aztán nagyot koppan és elhallgat, eszméletlenül csúszik a jégen egy métert, olyan siralmas tudósítás, le se adják a tévében. Van elég kétfejű csecsemő és ejtőernyő nélküli ugró máshonnan, esetleg külföldről.

Ha ezt elképzelem, a koppanást, nevetek egyet, rövidet. Hosszú a tél, szeptemberben jött, ha jól emlékszem, márciusig kitart, általában gyorsan lefolynak az évszakok, de ez nem. Istenem, négy hónap depresszió, talán kimásztam belőle, ma nem ittam nyugtató teát, a konyhaablakban déltájt egészen közelről besüt a nap. Nem tudom, tényleg, hogy mit akarjak, sürgetni egy augusztust, térdig menni a vízbe, vagy mit, még ötvenévnyi jeget és vihart, trópust és vadvízi evezést, vagy több olyan koppanást, mint az eddigiek, vagy mit. Ma van a születésnapom. Hideg vízben megmosom az arcom.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.