A benesi dekrétumok és egy nemzetállam áldilemmái

A magyar és a nemzetközi sajtó az utóbbi időben sokat írt az úgynevezett benesši dekrétumokról. Prágában az alsóház egyhangúlag fogadta el azt a nyilatkozatot, amelyben a dekrétumokat a II. világháború „sajnálatos”, ámde szükségszerű következményének állítják be. Václav Hável cseh köztársasági elnök is megszólalt ebben a kérdésben – írását több nyelven is közölték, így németül és magyarul is, legutóbb a 2000 hasábjain. Havel szerint Beneš „kontinensünk legjobb hagyományait testesítette meg”, „az európai liberális és demokratikus hagyományok híve volt”, és csak a müncheni egyezmény hatására alakult ki benne az az elhatározás, hogy egyszer és mindenkorra meg kell akadályoznia minden hasonló agressziót állama ellen, és ezért pragmatikusan a németek kitelepítése mellett döntött.

Ez a szemlélet téves, és három kulcsfontosságú tényt is elhallgat. Egyrészt azt, hogy a kitelepítésnek, azaz az elűzésnek nemcsak a németek voltak áldozatai: Beneš egyúttal a „magyarkérdés” megoldását is szorgalmazta. Másrészt pedig azt, hogy Beneš a szó mai értelmében sem demokratának, sem liberálisnak nem volt nevezhető. Harmadrészt pedig azt, hogy Beneš számára a „demokrácia” csak eszközt jelentett ahhoz, hogy a nem cseh és szlovák nemzetiségű állam- polgárainak elnyomását még professzionálisabb szintre emelje az annyira vágyott a homogén nemzetállam megteremtése érdekében. Beneš semmivel sem kevésbé kívánta ezt, mint a korántsem demokrata román, magyar vagy szerb politikusok.

Csehszlovákia, hasonlóan Jugoszláviához, mesterségesen, antidemokratikusan és a liberalizmus szabályainak semmibevételével létrehozott, soknemzetiségű ország volt. Az önrendelkezés jogát mind a német, mind a magyar, a szlovák és a rutén népcsoporttól megtagadták. Amikor 1918–1919 között a német és magyar lakosság a liberális és demokratikus wilsoni 14 pontra hivatkozva követelte önrendelkezési jogának érvényesítését, a cseh karhatalom sortüzekkel emlékeztette őket arra, hogy ők csak harmadosztályú állampolgárok (másodosztályúnak a szlovákok minő- sültek, akiknek jutott ugyan államalkotó státus, de a politikai jogosítványok elosztásánál mégsem kezelték őket egyenrangú félként).

A polgári szabadságjogok és az életszínvonal tekintetében Csehszlovákia a régió legfejlettebb és legliberálisabb országa volt. De ez nem feledtetheti azt a tényt, hogy a csehszlovák állam negatív diszkriminációt alkalmazott magyar és német alattvalóival szemben. A földreformot szándékosan soviniszta szempontok alapján hajtották végre: Szlovákiában például a kisajátítás 90%-ban a magyar földbirtokot érintette, de a földből a magyar agrárproletariátus csak 10% erejéig részesülhetett. A magyar etnikum által lakott területen állami támogatással szlovák telepes falvakat hoztak létre, a szomszédos magyar községek kárára. Kormányrendeletek és belső utasítások szabályozták, hogy állami megbízásokat csak szláv nemzetiségű pályázók kaphatnak. Ugyanígy diszkriminatív és etnicista célokat valósított meg a benesi iparpolitika is, amely a (németek által lakott) Szudéta-vidék lakosságának nyomort, míg a tiszta cseh lakossággal rendelkező területeknek a világgazdasági válság idejében is munkaalkalmat teremtett.

Csehszlovákia többnemzetiségű ország volt, és a lakosságból még az 1921-es, manipulált népszámlálás eredményei szerint is a csehek aránya csak 50,8%-ot, a szlovákoké 14,7%-ot, a németeké viszont 23,4%-ot, a magyaroké 5,6%-ot, a ruténeké 3,4%-ot tett ki. Ennek ellenére a német és a magyar, valamint a rutén nyelvet nem ismerték el államnyelvnek, a német, magyar és rutén nemzetet pedig nem ismerték el államalkotónak, szemben a szlovákokkal, holott a német lakosság száma és aránya az utóbbi népcsoportét messze felülmúlta.

Tény, hogy a csehszlovák állam részéről csak erőtlen és késői kísérletek történtek a magyar és a német lakosság integrálására, mert Beneš a demokrácia szabályait általában a kisebbség elnyomására használta fel. Ez okozta azt a helyzetet, hogy az érintett népcsoportok jövőjüket döntően Csehszlovákián kívül képzelték el. Beneš felelősségét súlyosbítja, hogy ez a helyzet korántsem volt szükségszerű. A kedvező szociális és gazdasági helyzet miatt minden lehetőség adott volt arra, hogy ki lehessen egyezni németekkel és magyarokkal. Csehszlo- vákia abban az értelemben demokratikus volt, hogy alapítói kezdettől fogva felszámolták a Magyarországon 1945-ig élő feudális rekvizítumokat. Minden párt, így a kommunisták is szabadon szervezkedhettek. Ez azonban nem Beneš libera- lizmusából fakadt, hanem abból a pragmatikus megfontolásból, hogy ezzel is meg lehessen osztani a nemzetiségeket.

Sokan voltak, akik magyarságuk ellenére Horthy-Magyarországot sokáig a rosszabbik megoldásnak tartották. A cseh kormányzat nacionalista politikája miatt azonban ők is arra kényszerültek, hogy válasszanak saját nemzeti érdekeik és a polgári jólét között. Érthetően az előbbit választották, mivel a tágabb értelemben vett modernizáció a saját (elmaradottabb) kormányzat alatt is lehetségesnek tűnt. Csehszlovákiának szét kellett esnie, mivel nem volt képes integrálnia polgárait. A müncheni egyezmény ezért, és nem csak a hitleri Németország nyomására keletkezett, és ezért fogadta el mind Nagy-Britannia, mind Franciaország. Nem a szövetségesek árulták tehát el Csehszlovákiát, hanem Csehszlovákia árulta el a békekötéskor hirdetett magasztos elveket.

Beneš 1944 után ugyanazt a politikát folytatta, amit 1938-ig követett. Tény, hogy a homogenizálás eszközei között 1944 előtt nem szerepelt a szisztematikus deportálás és a tömeggyilkosság: hozzá kell tennünk azonban, hogy erre Benešnek korábban módja sem lett volna. Abban mindenképp kontinuitás állapítható meg, hogy Beneš a választható lehetőségek közül minden alkalommal azzal élt, amely a leginkább hozzájárulhat a homogén nemzetállam megteremtésében. 1944 után az egyetlen különbség az volt, hogy most már a „német kérdés”, „magyar kérdés” és – Kárpátalja elajándékozásával – a „rutén kérdés” „gyökeres” és végső megoldását is tervbe vehette. Ha csak az esetleg újra megerősödő Németországtól való félelem motiválta volna, akkor nem lett volna szükség a többi nemzetiséggel szemben is ezekre az embertelenségekre. Ő viszont a magyarok teljes kitelepí- tését és elszlovákosítását is követelte.

Kevéssé ismert, hogy milyen bürokratikus alapossággal szervezték meg a magyar és német nemzetiségű állampolgárok elűzését és kifosztását. A Beneš-dekrétumok mellett számos miniszteri és kormányrendelet gondoskodott vitás kérdések, így a vegyesházasságok és más ügyek tisztázásáról. Ezek esetében is a nemzeti hovatartozás volt a döntő szempont. A rendeletek külön kitértek azon zsidók kérdésére is, akik magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Amennyiben túlélték a koncentrációs táborokat, akkor sem számíthattak kegyelemre, mert a magyarok ellen hozott rendeleteket rájuk is vonatkoztatták. A vegyesházasságban élőknek vagy el kellett fogadniuk a házasság felbontását és a másik fél elűzését, vagy osztozni kellett az illető sorsában. Beneš állama az 1942 folyamán elrabolt zsidó és cigány vagyont sem juttatta vissza tulajdonosainak: a 102/1945. sz. rendelet értelmében a telepítésekért is felelős Szlovák Nemzeti Tanács sáfárkodhatott ezzel. Csak az 1940-1942 között „szlovakizált” zsidó vagyon jutott vissza jogos tulajdonosaikhoz. Az ilyen és hasonló intézkedések egyáltalán nem magyarázhatóak vélt vagy valós német és magyar fenyegetettség érzésével.

A megtörtént – és minden jel szerint egyes államokban most is aktuális – müncheni egyezmények azzal lettek volna megelőzhetők, ha Csehszlovákia lemond a nemzetállami ábránd hirdetésétől és magát csehek, szlovákok, németek, magyarok és rutének államának definiálja. És ehhez a tényhez igazítja jogrendjét is. A benesi dekrétumok viszont éppen azért születtek, mert a cseh és szlovák poli- tikai elit a rasszista megoldást részesítette előnyben 1945 után is.

Az ok-okozati viszony tehát nem a müncheni egyezmény és a benesi dekrétumok között, hanem a benesi dekrétumok és a kezdettől fogva nacionalista célokat követő csehszlovák belpolitika között áll fenn. Jugoszlávia példája megmutatta, hogy ez a szemlélet hova vezet. A benesi és a nemzetközi politika következté- ben Csehországban és Szlovákiában ma már nincsenek olyan nemzetiségek, amelyek fenyegetnék az országok „stabilitálását” – az önvizsgálat tehát Jugoszláviával ellentétben semmilyen kockázattal nem jár. A múlt feldolgozása és az európai integráció szempontjából egyaránt rossz példát mutat, ha Benešt a demokrácia és a liberalizmus letéteményesének és a müncheni egyezmény áldozatának mutatják be.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.