ÜTLEGELT ÁLLAT

Fekete, egyszínû paták, kiülõ,

bársonybarna szem, ívelt,

hosszú nyak, rángó, ágaskodó

állat. Ha jönne, akire ráismernél,

fák, zöld, árnyék, szabadság

kedvelõje, a kérdésekre felelnél,

lábaddal a titkos órát kikopognád.

Te tudsz az éjszakáról, a szakadék

szélén, a szûk ösvényen reszketsz.

Te a közeledõ vadász elé rúgtatsz.

A TRAGÉDIA SZELE

Mielõtt végigsöpörne a tragédia

szele a változást szomjazó színen,

hideg kézfeje még fogást fogásra

próbál. Kitép kezedbõl egy félig

nyitott könyvet, fél pár kesztyût

– felez és még tovább felez.

És már nem találod tréfásnak

a lejtõs úton a kalap rohanását,

sõt mintha jelzés lett volna:

„játékodnak vége!” És jelzés volt

valóban, hallod is: recsegnek

a házak eresztékei, mi magas volt

térdre hull, elnyel a rettentõ

szakadék rajtad kívül mindent.

Érzed melegét, de szemedet nem

égeti még az Idõtlen pillantása,

mely választ kívánva a többieken

nyugszik, de rád ügyet se vet,

csak megállít, csak várat.

TEST ÉS LÉLEK

Pillantásom kimenekült a fenyõfa

tüskés ujjhegyére, az ablakon túl

legelt a kéken-zöldön, akart, de félt is

messzebbre jutni, vergõdött hosszan

a gallyakon, de hálójából végül szabadult.

Hullámzó, könnyû ösvényeken indult

egy trón felé és fölszállt. A szobában

maradt száraz, üres tok hallgatott

és õrizte gyászos történetét.

HONVÁGY

Ha majd nem leszek és tépelõdöm

elmúlt életemen, befejezetlen ügyeimet intézni

visszatérek, tûröm, hogy várakoztassanak,

számolom a bezárt ajtókhoz vezetõ padlóburkolat

repedéseit, az ajtón túli köhintést, hallgatom az édes

suttogásokat odabent, szánakozva és tehetetlenül

a kérlelés sírásba forduló hangjait, ameddig

ismerõs még ez a nyelv nekem, hallani fogjátok

ti is, mit beszélek: a fölöttetek levõ lakásban

egy kulcscsomó leesik, nagyot koppan, a szekrényajtó

lélegzetet vesz és mélyet sóhajt; fémtárgyaitokra

fényujj nehezedik, és bár a kilincs nem enged,

fölálltok, hogy köszöntsétek az ajtón

be sem lépõt, zavartan új foglalatosságba kezdtek,

amibe – azonnal érzitek –: fölösleges volt

kezdenetek, elõveszítek a már elolvasott könyvet,

bár nem tudjátok: azért, hogy olvassam én is,

megkerestetek a térképen egy utcát, ahova

elmenni nem akartok, otthagyjátok az asztalterítõn

az összesöpört morzsát, hogy eltaláljak

terítékemig, elakadtok miattam egy levélben

– megpörgetem, majd visszaadom a szavakat –,

gyönyörködöm a sûrû pillátok vetette árnyék

karéjában pasztellszín arcotokon. Lehet,

majd mulatságosnak tetszik ez a célszerûség

nekem: szemhéj redõi, fülkagyló, pálcika ujjak,

és elnevetem magam, másfelõl viszont ismert

a testétõl megfosztott lélek fázékonysága, ruhát

kívánna újból, a tûzhely lángjánál szeretne melegedni.