ÜTLEGELT ÁLLAT
Fekete, egyszínû paták, kiülõ,
bársonybarna szem, ívelt,
hosszú nyak, rángó, ágaskodó
állat. Ha jönne, akire ráismernél,
fák, zöld, árnyék, szabadság
kedvelõje, a kérdésekre felelnél,
lábaddal a titkos órát kikopognád.
Te tudsz az éjszakáról, a szakadék
szélén, a szûk ösvényen reszketsz.
Te a közeledõ vadász elé rúgtatsz.
A TRAGÉDIA SZELE
Mielõtt végigsöpörne a tragédia
szele a változást szomjazó színen,
hideg kézfeje még fogást fogásra
próbál. Kitép kezedbõl egy félig
nyitott könyvet, fél pár kesztyût
– felez és még tovább felez.
És már nem találod tréfásnak
a lejtõs úton a kalap rohanását,
sõt mintha jelzés lett volna:
„játékodnak vége!” És jelzés volt
valóban, hallod is: recsegnek
a házak eresztékei, mi magas volt
térdre hull, elnyel a rettentõ
szakadék rajtad kívül mindent.
Érzed melegét, de szemedet nem
égeti még az Idõtlen pillantása,
mely választ kívánva a többieken
nyugszik, de rád ügyet se vet,
csak megállít, csak várat.
TEST ÉS LÉLEK
Pillantásom kimenekült a fenyõfa
tüskés ujjhegyére, az ablakon túl
legelt a kéken-zöldön, akart, de félt is
messzebbre jutni, vergõdött hosszan
a gallyakon, de hálójából végül szabadult.
Hullámzó, könnyû ösvényeken indult
egy trón felé és fölszállt. A szobában
maradt száraz, üres tok hallgatott
és õrizte gyászos történetét.
HONVÁGY
Ha majd nem leszek és tépelõdöm
elmúlt életemen, befejezetlen ügyeimet intézni
visszatérek, tûröm, hogy várakoztassanak,
számolom a bezárt ajtókhoz vezetõ padlóburkolat
repedéseit, az ajtón túli köhintést, hallgatom az édes
suttogásokat odabent, szánakozva és tehetetlenül
a kérlelés sírásba forduló hangjait, ameddig
ismerõs még ez a nyelv nekem, hallani fogjátok
ti is, mit beszélek: a fölöttetek levõ lakásban
egy kulcscsomó leesik, nagyot koppan, a szekrényajtó
lélegzetet vesz és mélyet sóhajt; fémtárgyaitokra
fényujj nehezedik, és bár a kilincs nem enged,
fölálltok, hogy köszöntsétek az ajtón
be sem lépõt, zavartan új foglalatosságba kezdtek,
amibe – azonnal érzitek –: fölösleges volt
kezdenetek, elõveszítek a már elolvasott könyvet,
bár nem tudjátok: azért, hogy olvassam én is,
megkerestetek a térképen egy utcát, ahova
elmenni nem akartok, otthagyjátok az asztalterítõn
az összesöpört morzsát, hogy eltaláljak
terítékemig, elakadtok miattam egy levélben
– megpörgetem, majd visszaadom a szavakat –,
gyönyörködöm a sûrû pillátok vetette árnyék
karéjában pasztellszín arcotokon. Lehet,
majd mulatságosnak tetszik ez a célszerûség
nekem: szemhéj redõi, fülkagyló, pálcika ujjak,
és elnevetem magam, másfelõl viszont ismert
a testétõl megfosztott lélek fázékonysága, ruhát
kívánna újból, a tûzhely lángjánál szeretne melegedni.