Hogyan kerülhető el a szakítás Amerika és Európa között?

Miután megbizonyosodtunk arról, hogy nem estünk abba a hibába, hogy a viszály fájától ne lássuk az Atlanti-óceán két partján a konvergens fejlődés erdejét, vizsgáljuk meg a fa láthatóan legsérülékenyebb ágát, vagyis „az értékek, sőt, a civilizációk konfliktusát”, amely – legalábbis némelyek szerint – napról napra egyre jobban eltávolítja egymástól az amerikaiakat és az európaiakat. Ideológiai szakadék tátong közöttük, s a világlátásukat meghatározó különbségek állítólag minden alapvető kérdésben megnyilvánulnak: a természethez (a klímaváltozásról, a tartós növekedésről és a genetikailag módosított élő szervezetekről folyó vita), a normához (szerződések, nemzetközi büntető bíróság), az emberhez és a társadalomhoz (halálbüntetés, alapvető jogok, bűnözés), sőt a természetfölöttihez (a vallás és a morál társadalomra és az Államra gyakorolt hatása) való viszonyukban. Úgy tűnik, mintha a politikai-kulturális szakadás az amerikai–európai kapcsolatokban és planetáris szinten is lényegesebb tényezővé vált volna a konvergens gazdasági fejlődésnél.

Mindenekelőtt szögezzünk le ismét, hogy az amerikai és az európai civilizáció állítólagos szembenállásának bizonyítékai a rég idejét múlt, 18. századi francia Amerika-ellenesség sztereotípiáira emlékeztetnek, azokra az időkre, amikor az amerikaiakat az Újvilág barbárainak tekintették.1 Európa a háború után egyre civilizáltabbá vált, de ennek a végletekig kifinomult modernitásnak sem sikerült végképp elfojtania Amerika eredendő barbárságát: nem szűnt meg az erőszak, a normaszegés, a beavatkozás a természetbe, a fundamentalizmus… A valóság azonban némiképp másképp fest, legalábbis annak, aki veszi a fáradságot, és nem elégszik meg efféle zagyvaságokkal, hanem minden jelenséget az általa felvetett kérdések jellegének és jelentőségének megfelelően vizsgál.

Kezdjük a „természettel”. A mára elhíresült – és Európában öt év alatt ratifikált – kiotói egyezmény amerikai elutasításának nem sok köze van a környezet megvetéséhez vagy bármiféle „filozófiához”. Az amerikai gazdaság védelmét szolgálja a túlzónak ítélt korlátozástól, amelynek betartására a harmadik világ nagy szennyezőit nem kötelezték. A mérleg másik serpenyőjében a klímaváltozás hatásaira vonatkozó bizonytalan, tehát nem elég meggyőző tudományos feltételezések álltak. Az Egyesült Államok azóta – a világgazdaságot meghatározó amerikai gazdaság növekedését jóval kevésbé korlátozó – nemzeti programot dolgozott ki az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentésére. A program keretében Amerika jelentős összegeket fordít technológiai és ipari kutatásokra. Az európai országok viszont lehet, hogy teljesíteni sem tudják Kiotóban vállalt kötelezettségeiket.2 Jelentősen eltérnek az amerikai és európai nézetek a genetikailag módosított élőlényeket illetően is: a lakosság egészsége és a környezet iránti aggodalmat a táplálékhoz való viszonyra vonatkozó kulturális megfontolások színezik, a háttérben pedig felsejlenek a rendkívül nagy ipari és kereskedelmi érdekek. Az Egyesült Államokban régóta állítanak elő genetikailag módosított organizmusokat tartalmazó élelmiszereket. Behozatalukra az Európai Unió 1999 júniusában moratóriumot rendelt el elővigyázatosságból, s hogy ezalatt kidolgozhassa a fogyasztók védelmét szolgáló szabályrendszerét. Mivel mára ez már elkészült, és a genetikailag módosított organizmusokat tartalmazó élelmiszerek ártalmasságára továbbra sincsenek tudományos bizonyítékok, az ipari és kereskedelmi érdekek fognak előtérbe kerülni a vitákban az Unióban és a Világkereskedelmi Szervezetben is, ahol Európa már elvesztett egy csatát (a vágómarhák hormonkezelését nem sikerült betiltatnia). Tekinthetünk ezekre a vitákra úgy is, mint különböző attitűdök megütközésére a tudományos és technikai kockázat kérdésében, noha valójában hatalmas gazdasági és kereskedelmi érdekek és a fejlődés további menet forog kockán. Európa, amelyet ebben az ügyben általában José Bové képvisel, könnyen kimaradhat a biotechnológiai forradalomból, ha nem tér gyorsan magához, és nem ugrik fel még idejében a már régóta robogó vonatra.

Az Egyesült Államok felelőssége

Elemzésünket annak a kérdésnek a vizsgálatával folytatjuk, jogos-e az a vád, hogy az Egyesült Államok semmibe veszi a nemzetközi igazságszolgáltatást és törvényességet. Az új republikánus adminisztráció valóban helytelenül cselekedett, amikor hatalomra kerülésekor kereken megtagadta jó néhány nemzetközi egyezmény betartását (szinte kivétel nélkül olyanokét, amelyeket még nem írtak alá, vagy még nem ratifikáltak). Jogos az a szemrehányás is, hogy semmibe vették a nemzetközi közvéleményt, és nem indokolták álláspontjukat. Néhány sietve tárgyalt egyezmény esetében azonban nem maradtak adósaink a magyarázattal: az Egyesült Államok nemzeti érdekeire, a világban betöltött felelős szerepére és a nemzetközi jog megbízhatóságára hivatkoztak. Az amerikaiak nem azért voltak olyan eltökéltek, és a Clinton-adminisztráció nem azért tagadta meg a gyalogsági aknákról szóló egyezmény aláírását, mert különösképpen kedveli ezt a fegyverfajtát, hanem azért, mert Dél-Koreában állomásozó erőinek biztonságát másképp – mivel az egyezmény felmentésre semmilyen esetben nem adott módot – nem garantálhatta. Az Egyesült Államokat azért is bírálták, mert nem vesz részt a Nemzetközi Büntető Bíróság munkájában, azaz nem ismeri el, hogy a jogállam előbbre való az államrezonnál. Pedig ez új keletű és forradalmi jelenség a nyugati világ nemzetközi jogi tradíciójában is. A fentiekhez hasonlóan, a Kongresszus nem azért nem hagyta jóvá a Bill Clinton által aláírt 1998-as egyezményt, mert támogatná a diktatúrákat és büntetlenül hagyná az emberiség ellen elkövetett bűnöket, hanem mert úgy vélte, meg kell védenie a békefenntartó hadműveletekben a világban szerteszét feladatukat teljesítő amerikai katonákat a lényegében politikai megfontolásokból kezdeményezett jogi zaklatásoktól. Lehet ezt beteges gyanakvásnak tartani, de érthetetlennek semmiképp. Manapság, az Amerika-ellenesség és az Egyesült Államok planetáris szerepvállalása idején valóban indokolatlan lenne az óvatosság? Tehát, még ha egoistának és „egyoldalúságra törekvőnek” is tekintjük a nemzetközi egyezmények némelyikére vonatkozó amerikai álláspontot, be kell látnunk, hogy egyik esetben sem – a nemzetközi jog sem kivétel3 – vezethető vissza semmiféle „értékkonfliktusra”: Amerika érdekének elfogulatlan, de nagyhatalmi szerepéből következő stratégiai és gazdasági kötelezettségeivel is számoló mérlegelése határozza meg. Valószínű, hogy ha mindkét fél hajlandó további diplomáciai erőfeszítéseket tenni, s elfogadni néhány módosítást vagy különleges rendelkezést, az amerikaiak sem zárkóztak volna el az egyezmények aláírásától.

Nagyjából hasonló eredményre vezet az Egyesült Államok terrorizmus elleni hadviselésének, például a guantanamoi támaszponton raboskodók „normasértő” fogva tartásának, vagy a „megelőzés” sokat emlegetett teóriájának elemzése is. Ez az utóbbi elmélet teszi lehetővé, hogy az amerikaiak nyugodt lelkiismerettel megelőző csapást mérjenek olyan célpontokra, amelyek reális, komoly és állandó veszélyt, biztonsági kockázatot jelentenek országuk, szövetségeseik vagy bárki más számára. Az amerikaiak szerint a terroristákra nem érvényes a háborús jog, és nem lehet hagyományos módon felvenni velük a harcot, mert éppen ők rúgták fel a legalapvetőbb jogi és stratégiai játékszabályokat. A „megelőző háborút” nem érdemes a nemzetközi kapcsolatok történetében eddig ismeretlen, forradalmian új katonai doktrínának tekinteni: egyedi esetről van szó, amikor a körülmények nem teszik lehetővé a józan megfontolást. Washingtont – noha elsősorban Amerikát érte támadás – ismét megvádolták, hogy egyedül kíván dönteni a nemzetközi közösség egészét érintő jogi és stratégiai kérdésekről. Lehet vitatni az amerikai álláspontot, de az vitathatatlan, hogy semmi köze a „civilizációk közötti árok” tételéhez. Sőt, lehet, hogy hasonló helyzetben – nagyhatalomként és a szélsőséges iszlamista terrorizmus legfőbb célpontjaként – a fenti kérdésekről Európa is efféle nézeteket vallana.

Végezetül a halálbüntetés kérdését kell tárgyalnunk, az egyetlen valóban etikai kérdést, amelyben az amerikai és az európai gyakorlat különbözik. Európa azzal büszkélkedhet, hogy az Emberi jogok védelmének európai egyezménye tiltja a halálbüntetés alkalmazását. Ma ez az európaiak politikai és morális identitásának egyik meghatározó eleme. Az Unió tagállamai kivétel nélkül eltörölték a halálbüntetést, és az Alapvető emberi jogok európai kartájában, amelyet 2000 decemberében fogadtak el Nizzában, kinyilvánították, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen. Ma többek között ez különbözteti meg Európát a világ többi részétől, és ez teszi az emberi jogokért folytatott küzdelem elkötelezett élharcosává. Az Egyesült Államok viszont még mindig nem minősítette a halálbüntetést Szövetségi alkotmányával összeegyeztethetetlennek, ebből következően néhány, elsősorban déli államban – az amerikai emberjogi szervezetek nagy bosszúságára Amerika legádázabb ellenségeihez hasonlóan – továbbra is vannak kivégzések. Ez a manapság, a nyugati demokratikus kultúrák és gazdaságok konvergens fejlődésének idején szokatlan „anomália” komolyan nyugtalanítja az európaiakat, s az utóbbi években néhányuknak szinte vesszőparipájává vált. Pedig ez a kérdés nem a diplomácia hatáskörébe tartozik, mivel sem az Egyesült Államok Kongresszusa, sem az államapparátus nem kényszerítheti Texast, Virginiát vagy Alabamát a halálbüntetés eltörlésére. Ehhez a Legfelsőbb Bíróság döntése szükséges, amely kimondja, hogy a halálbüntetés ellentétes az Egyesült Államok alapvető emberi jogokról alkotott felfogásával. A Legfelsőbb Bíróság azonban mindeddig nem sok hajlandóságot mutatott minderre, helyette inkább a halálbüntetés kiszabásának körülményeit igyekezett minél szigorúbban meghatározni.

Az európai archaizmusok

Az a kérdés tehát, hogy érdemes-e kulturális és etikai casus bellivé tenni az Európa és az Egyesült Államok közötti kétségtelen különbséget, amely az amerikai nemzet történetéből és a föderalizmus politikai kiegyensúlyozottságának szükségességéből következik, vagy egyszerűen annak kell tekinteni, ami valójában, vagyis az amerikai államok szuverinitásából eredő sajnálatos archaizmusnak, amelyet sem Európa, sem a szövetségi kormány nem tud megváltoztatni. Sok minden szól az utóbbi mellett: a rendszeresen halálbüntetéshez folyamodó államok száma igen kicsi, és az amerikai közvélemény jelentős része nem ért egyet ezzel a gyakorlattal. Be kell látnunk azt is, hogy a világon mindenütt léteznek nehezen változó és nehezen megváltoztatható kulturális sajátosságok, amelyeket diplomáciai eszközökkel nemigen lehet befolyásolni. Ráadásul az sem kizárt, hogy az amerikai-európai büntetőjogi együttműködés nehézségei a halálbüntetésről vallott nézetkülönbség miatt, valamint a nemzetközi közvélemény folyamatos nyomása végül álláspontja felülbírálására fogja bírni a Legfelsőbb Bíróságot, sőt, talán néhány államot is. De – bár kétségkívül zavaró tényező – a halálbüntetés létezése nem teszi az amerikaiakat barbár, az emberi jogokat semmibe vevő nemzetté, és nem használható fel az Atlanti-óceán két partján élőket elválasztó „etikai árok” tételének alátámasztására.

A tűzfegyverek engedélyhez nem kötött birtoklása és értékesítése, ennek hatása az amerikai társadalom bűnözési mutatóira, valamint a vallás és a morál Európában szokásos mértékénél nagyobb befolyása is az amerikai kultúra sajátosságai közé tartozik, mégsem vált – miként a halálbüntetés – etikai és politikai jelentőséggel bíró kérdéssé. A szabad fegyverbirtoklás általában csak belpolitikát érintő problémáját – melynek némiképp ellentmondani látszik az, hogy a National Rifle Association-nek sikerült megakadályoznia a könnyűfegyverek engedély nélküli birtoklásáról és értékesítéséről szóló egyezmény ratifikálását – boncolgatja Michael Moore intelligensen és humorral Bowling for Columbine című filmjében, amelyből többek között az is kiviláglik, hogy a kanadaiak legalább annyira kedvelik a lőfegyvereket, mint déli szomszédaik, a bűnözési mutatók mégsem közelítik meg az Egyesült Államokéit, és senki sem vádolja őket az európai kultúrától idegen „kulturális devianciával”. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szigorúan erkölcsösnek és vallásosnak tartott amerikai társadalom soha nem kérdőjelezte meg a legrégebbi modern demokrácia alapelveit: a laikus államot és az Állam és az Egyház szétválasztását. A keresztény fundamentalizmus kétségkívül erőteljesen jelen van a republikánus párt jobbszárnyán, de hatása a Bush-adminisztráció politikájára semmiképpen sem számottevő. Az Egyesült Államok vallási szempontból igen sokszínű, és igen toleráns, talán a legtoleránsabb ország ma a világon.4 Időszerű lenne mindezen elgondolkodnunk, hiszen Törökország belépési szándéka az EU-ba és az Európai Alkotmány megteremtése minket is arra kényszerít, hogy ezen a téren is szembenézzünk identitásunk kérdéseivel.

FORDÍTOTTA TÓTH RÉKA

  1. Lásd Philippe, Roger: L’Ennemi américain. Seuil, 2002.
  2. Pierre Le Petit és Laurent Viguier adataira támaszkodom, The United States and Climate Change, Centre français sur les États-Unis, IFRI, 2002. július.
  3. Alapos elemzést olvashatunk az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségekhez való viszonyáról Detlev F. Vagtsr cikkében, The Unites States and its treaties: observance and breach, in: American Journal of International Law, 95. k., 2001. április.
  4. Diana, L. Ech: A New Religious America, San Francisco, Harper Collins, 2002.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.