Ezerkilencszázkilencvenkilenc május 4-én, pontosan délben, leültem a számítógép elé, hogy nagyon komoly referátumot írjak a feminista esszé poétikájáról. Egyszer csak megcsörrent a telefon. „Szia. Én vagyok, Olga. Kapcsold be gyorsan a tévét, a kettesen valami nagyon húzós műsort nyomnak.” Letettem a kagylót, sorsára hagyva a feminista esszé poétikáját. A kettesen tényleg zajlott az élet: országgyűlési vita folyt a nők és a férfiak egyenjogúságáról szóló törvénytervezetről. Éppen Ewa Sikorska-Trela, a Szolidaritás Választási Akció képviselője beszélt (igen, pontosan így, ahogy mondom: a „képviselő”, nem pedig a „képviselő asszony” szó jelent meg a neve mellett a képernyőn):

Tisztelt Elnök úr! Tisztelt képviselők! Lengyelországban mindig jó volt a nők helyzete. Megkapták a nekik járó tiszteletet, számos tisztséggel és kitüntetéssel halmozták el őket. Mindig szabad volt előttük az út a szakmai, a tudományos és a politikai karrier felé. Sok helyen és sokféle szinten valósíthatják meg önmagukat. Büszkén emlegetnek minket, „Lengyel Anyákat”, hangsúlyozván azt a fontos szerepet, amit a család és a nemzet életében betöltünk. Országunk nagyrészt keresztény, katolikus. Vallásunkban és keresztény kultúránkban sajátos szerepük van a nőknek. Isten megteremtette a férfit és a nőt, és különböző szerepet jelölt ki nekik az életben. Nem kell megváltoztatni ezeket a szerepeket, nem kell módosítani a Teremtő célkitűzéseit.¹

Nem tudtam kivárni a vita végét, mihelyt csillapodott bennem az indulat, figyelmesen áttanulmányoztam a beszédet. Nehezemre esik nem egyet érteni Eliza Olczykkal, aki azt írta aRzeczpospolitában, hogy olyan volt az egész, mintha a libák vitatkoztak volna a malaccal. Mindkét fél csak mondta a magáét, rendszerint nem is reagált a másik érveire. Egyébként nehéz is lett volna, hiszen mindegyik másról beszélt, sehogy sem kapcsolódtak egymáshoz.² Végül is bajos az „építő eszmecsere”, ha az egyik fél a munkaerőpiac helyzetét vizsgálja, az emberi jogokra, a nemzetközi egyezményekre és az Európa Tanács javaslataira hivatkozik, a másik meg a Lengyel Anyát és a Teremtő szándékait emlegeti, és a természeti jogban látja a társadalmi igazságosság legfőbb biztosítékát.

Ha feltételezzük, hogy mindkét oldal jóhiszeműen szólal meg, be kell látnunk, hogy ez két, hermetikusan elzárt világ, két egymással kommunikálni képtelen nyelv. Azon persze lehet vitatkozni, hogy egyáltalán volt-e valami értelme a törvényjavaslatnak, de a lényeg attól még ugyanaz marad: politikai kultúránk lehetetlenné teszi, hogy bármiféle párbeszédet folytassunk e témában. A jobboldali diskurzus kikezdhetetlen: számukra a nem „természetes”, azaz változatlan, történelem feletti, teljes egészében a Teremtő hatáskörébe tartozó kategória. Ennek következtében abszurd és – mint Sikorska-Trela képviselő mondta a szejmben – „teljességgel érthetetlen” dolog előállni azzal az elképzeléssel, hogy bármiféle törvényt is lehet hozni ezen a területen. Szerinte ugyanis nem lehet olyan törvényeket követelni, amelyek már a természettől adottak. Mivel minden ember nemétől függetlenül szabadnak és egyenlőnek születik, ezt az egyenlőséget nem szükséges paragrafusokkal előírni. Enélkül is megvan.

A poétika, amelyből ízelítőt adott a képviselő, a lengyel patriarchizmus poétikája; heves támadása arra késztetett, hogy megváltoztassam a referátumom témáját. Alapvető jellemzője, hogy érzéketlen az emberi jogok nyelve iránt, és meg van győződve arról, hogy az erőviszonyokat, amelyeket véd, a Jóisten tette törvénnyé, ezért igazságosak, azaz „természetesek”. Zárójelben jegyzem meg, hogy külön tanulmányt lehetne írni arról, milyen szédületes karriert futott be a „természetes” szó a konzervatívok szóhasználatában. Ugyanakkor a diskurzusok közti jelentős eltérés miatt nem arról folyik a vita, hogy célszerű lenne-e bevezetni a paritást, hanem arról, van-e, és mi a különbség a férfi és a nő között, tehát olyan kérdésről vitatkoznak, amellyel egyáltalán nem kellene foglalkozniuk a törvényhozóknak.

Hatalom – de ki fölött?

Úgynevezett liberális körökben hallani néha olyan véleményt, hogy nincs értelme belemenni ezekbe az abszurd vitákba, mert idővel önmagától is megoldódik a dolog. Jön majd az úthenger, és mindent elsimít – mondogatja az optimista liberális –, ez az úthenger pedig az európai törvényhozás lesz. Sajnos sok jel mutat arra, hogy Európa, a maga nagy liberális bölcsességében, amelyben a kulturális relativizmus is nagy szerepet játszik, helyi jellegzetességnek tartja a lengyel patriarchizmust, amellyel nem kell, sőt nem is szabad harcolni. Mit csináljunk – mondja az Unió –, Franciaországban vannak sajtok, Angliában van királynő, Lengyelországban meg diszkriminálják a nőket. Ahány ház, annyi szokás. Ha viszont így van, egyedül kell megbirkózniuk a lengyel patriarchátus poétikájával.

Az az elképzelés is igen gyakori, hogy a nők jogairól alkotott felfogás Lengyelországban – és tágabb értelemben egész Kelet-Európában, a ’89-es korszakváltás óta – paradox jelenség, pillanatnyi eltérés a demokratikus normától. Az optimista fajta azt mondja, bizonyos idő után a nem már nem lehet a politikai életből való kizárás alapja, mert ezt diktálja a demokrácia logikája. Peggy Watson brit politológus szerint ez a nyugati demokrácia történetének elhamarkodott általánosításán alapuló téves elképzelés.³ E modell szerint a demokratizálódás elkerülhetetlenül a különbözőség depolitizálódásához, azaz olyan helyzethez vezet, amelyben a természetes, vagy legalábbis annak tartott különbségek, ilyen például a nem, az életkor, a bőrszín vagy a társadalmi hovatartozás fokozatosan elvesztik jelentőségüket mint a politikai identitás meghatározó jegyei. Tehát a nem, akárcsak a faj vagy a szexuális beállítottság egy idő után már nem lehet alapja a társadalmi életben való részvételnek, mint ahogy az abból való kizárás oka sem lehet. Ez a forgatókönyv például Dél-Afrikában is beigazolódott, ahol a demokratizálódás hatására tényleg elvész a faji hovatartozás politikai dimenziója.

Kelet-Európában viszont – érvel helyesen Peggy Watson – teljesen más volt az alaphelyzet, így a fordulat is más eredménnyel járt. Maga a kommunista rendszer a különbözőség radikális depolitizálásával járt együtt. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki egyenlő volt, hanem azt, hogy az úgynevezett természetes különbözőségeknek nem voltak semmiféle áttételei a politikában való részvétel szintjén. Ebben a rendszerben általános volt a politikai kiszolgáltatottság, így az egyes csoportok, amelyeket más helyzetben összehozott volna a közös sérelem érzete, nem léteztek kisebbségként. Shana Penn a Szolidaritásban tevékenykedő nőkről írt tanulmányában azon csodálkozik, hogy nyoma sincs bennük feminista öntudatnak, az utolsó pillanatig nem vették észre a nemi kirekesztést az ellenzéki mozgalomban, pedig a diszkrimináció neki, amerikai nőnek teljesen nyilvánvaló volt. A feminizmus luxus, ha totalitárius rendszerben bujkálsz – felelte Joanna Szczêsna⁴ a kételkedő kutatónak. Sem neki, sem Shana Penn más beszélgetőpartnereinek nem lehetett „feminista öntudatuk”, hiszen a politikai identitásuk felépítéséekor nem indulhattak ki abból a tényből, hogy nők. Az kizárólag a cselekvésen alapult: Tettem, amit kellett, mindannyian ugyanazt tettük – mondja Penn-nek Helena £uczywo.

Peggy Watson szerint a demokratizálódás pontosan azért jár Kelet-Európában a különbözőségek átpolitizálásával, mert az előző korszakban nem tekintették politikai kategóriának a nemet.

Elgondolkodtató, hogy a mély gazdasági válság és politikai zűrzavar kellős közepén, olyan helyzetben, amikor forrongott az ország, hatalmas társadalmi átalakulás ment végbe, csaknem minden volt kommunista országban pont az abortusz lett a legfőbb probléma⁵

– írja a Watson által idézett Kiss Judit az átalakulásokat kommentálva. Watson szerint ez a jelenség egyáltalán nem „paradox”. Ellenkezőleg, pontosan így demonstrálták hatalmukat az újonnan megválasztott parlamentek: helyreállították a nemi különbözőség politikai dimenzióját, megszorító törvény tárgyává téve a női testet. Az egyik lengyel szenátor kijelentette, hogy azért összpontosítottak az abortuszkérdésre abban a nehéz helyzetben akár más, égető problémák rovására is, mert egyszerűen úgy gondolták, hogy azt „el lehet intézni”. „Társadalmiasítjuk a hasukat” – mondta állítólag az abortuszellenes törvény egyik alkotója válaszul a szejm előtt protestáló nők „A hasam az enyém” feliratára.⁶ Így tette le a névjegyét az abortusz elleni törvénnyel az új, kicsit még bizonytalan hatalom Kelet-Európában. Nem tudtak még mit kezdeni a vágtázó inflációval, azt se tudták, hogyan reformálják a mezőgazdaságot, de a nők szaporodási képességét mindig „köztulajdonba lehetett venni”. A kormánynak kötelessége kormányozni valakit, a hatalomnak maga alá kell gyűrnie valakit ahhoz, hogy igazi hatalomnak érezze magát. A kommunizmus utáni demokráciában a nők lettek ezek a valakik.

Zavaros, de helyes nézet

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a lengyel patriarchátus a demokratikus átalakulás stádiumánál tart. Még fiatal, életerős patriarchátus, jól belemélyesztette karmait a parlament padlójába, talán még az alatta levő talajba is. Az erő pozíciójából szónokol, akkora erő ez, hogy nyugodtan megengedheti magának azt is, hogy hülyeséget hülyeségre halmozzon, ellentmondásokba keveredjen, mellébeszéljen, bohóckodjon és pimaszul úgy tegyen, mintha nem értené a másik fél kérdését. Mit is mondtak valójában a szejmben a nők és a férfiak egyenjogúságát hirdető törvény ellenzői? Először is, Lengyelországban nincs diszkrimináció, ez csak a „szerepek természetes különbözősége”. Másodszor, ha van is némi kis diszkrimináció, arra már van cikkely az alkotmányban. S végül harmadszor, nem tudni, mi az a diszkrimináció, de kivizsgálják az ügyet. Ha pedig kivizsgáltuk, írunk róla jelentést.

Ami az első kijelentést illeti, e poétika rituálisan ismétlődő eleme az, hogy az illető nem hajlandó vitába bocsátkozni olyan kategóriák keretei közt, amelyeket a törvény hívei használnak, akik szerint a társadalom egyenrangú tagjainak kell tekinteni a férfiakat és a nőket. Ezt többek között úgy teszi, hogy elmossa az „egyenlő” és az „azonos” szavak jelentése közti különbséget, azt állítja, hogy az egyenlőséget kimondó törvény eredményeképpen hermafrodita lesz a társadalom (vagyis alighanem homoszexuális). A második érv (az alkotmányos) bizonyos nyitottságot sejtet, de lényegében ez is a probléma megkerülése, mert mindkét fél tudja jól, hogy az alkotmány cikkelye – amelyet egyébként, nota bene, határozottan ellenzett a jobboldal – túl általános ahhoz, hogy e cikkelyre hivatkozva a gyakorlatban léphessünk fel a diszkrimináció ellen.

Végül itt a harmadik tézis (a diszkrimináció definiálásának problémája), ami egy szélesebb körű halogató taktika része. Ebben Kazimierz Kapera jár az élen. Nincs kimutatva, hogy a nők átlagkeresete elsősorban a nemi diszkrimináció miatt alacsonyabb – mondta a nők egykori szóvivője, az egyetlen, akit a hatalom kijelölt számunkra. A bizonyíthatósággal kapcsolatos kételyek mellett a relativistákra jellemző problémák is gyötrik: egyértelmű, mit tartunk pornográfiának, a szexuális zaklatás megítélése viszont attól függ, honnan nézzük. Természetesen nem azért áll elő ilyen nyakatekert kijelentésekkel, mert magyarázatot keres a rejtélyre. Azt sugallja, hogy ezek a „nagyon összetett” problémák egyszerűen megoldhatatlanok, ugyanakkor készek vagyunk arra, hogy egyszer majd foglalkozzunk velük. Persze nem most. Mert most meg kell védenünk a férfiakat és a gyerekeket a túlzottan emancipált nőktől, korlátozni kell a vizsgálatokat, nehezíteni kell a válást, véget kell vetni a nőket sújtó erőszak elleni akciónak.

Mi sül ki ebből az egészből? Foglaljuk össze még egyszer ezt az bámulatos logikai rendszert: diszkrimináció nincs; diszkrimináció van, de boldogulunk vele; sajnos nem tudni, mi az a diszkrimináció. Tény, hogy ez a három állítás ellentmond egymásnak, de ettől még fényesen beváltak – már első olvasásra elvetették az egyenjogúsági törvényt. Nyilvánvaló, hogy ebben nem játszhatott szerepet sem a logika, sem a tények ereje, hisz a jobboldal érveiből mindkét elem hiányzott. Olyan hibákat is elkövettek, amelyeknek teljesen le kellett volna járatniuk a jobboldalt. A nagyon kevés statisztika egyike, amelyet idéztek a törvénytervezet ellenzői, alapjában véve ellenük tanúskodik. Eszerint tehát a lengyel társadalom 62 százaléka úgy véli, hogy elegendő a nemek közötti egyenlőséget kimondó már meglévő cikkely, 63 százalék pedig azt mondja, hogy a közhivatalokhoz vezető út nemi hovatartozástól függetlenül mindenki előtt nyitva áll. Pedig nem nehéz észrevenni, hogy a 63 százalék nem sokkal több az 50-nél. Ha viszont belátjuk, hogy a csoport nagyrészét férfiak alkotják, kiderül, hogy a nők többsége mégiscsak érzi a diszkriminációt Lengyelországban (amit egyébként más felmérések is igazolnak). Pedig ahelyett, hogy az ellenfélnek kínálnának érveket, akár elő is áshattak volna egy-két sztereotípiát vagy áltudományos igazságot a nőkről: például azt, hogy nem akarnak politizálni, mert nem felel meg a „természetüknek”. A „bizonyítékok” megtalálhatók Az agy neme című könyvben, ami biztos hozzáférhető a parlamenti kioszkban is.

De a jobboldal olyan biztos volt a győzelmében, hogy nyilván nem is dolgozta ki a közleményeit. S milyen jól tette, mert végül nem is hatott egyik érv sem azok közül, amelyek elhangzottak a szejm üléstermében, ellenben meggyőzőnek találták azt a nézetet – szerintem ebben a Szabadság Uniója és a Néppárt is egyetért a Szolidaritás Választási Akcióba tömörült jobboldallal –, amelyet csak janusz Korwin-Mikke hirdet nyíltan. Tartalma nagyjából így néz ki: diszkrimináció volt, van és lesz, bár ezt jobb lenne a nemek természetes különbségének nevezni. Ennek így is kell lennie. Mert így van jól. Erre épül a mi fiatal lengyel demokráciánk. A kommunista időkben volt traktorosnő és magzatelhajtás, most végre megint minden normális. Lengyelország megint Lengyelország, a férfi férfi, a nő meg nő.

Az Igazi Férfi
az asszonyok országában

Az a meggyőződés, hogy a nők inkább ne avatkozzanak a politikába, és ártunk a demokráciának, ha komolyan vesszük a problémáikat, szerintem nem olyan új, mint Peggy Watson sejteti. Politikai kultúránkban csaknem tíz évvel megelőzte a demokratikus fordulatot, ez volt az antikommunista ellenzéki ethosz egyik fő vonulata. A felkelők ethoszából ered, mélyen beágyazódik a romantikus gondolkodásmódba.

De maradjunk a mi évszázadunkban: engem most az úgynevezett létező szocializmus érdekel a róla alkotott elképzeléseinkkel együtt. A kommunista időket gyakran írták le a lengyel társadalom életében beállt szégyenletes szünetként. Ez a szégyenérzet valahol mélyen kapcsolatban áll a nemmel, mivel a Lengyel Népköztársaság a lengyel férfiak megaláztatásának, háziasításának és szimbolikus kasztrációjának a kora közös emlékezetünkben. Nem véletlen, hogy Juliusz Machulski Szexmissszió című filmje lett e korszak mindenki számára világosan érthető allegóriája. Mert a mi nemzeti elbeszélésünk szerint ez történt velünk: volt egyszer réges-rég egy vitéz harcos, derék családapa, lovag, szóval egy Igazi Férfi. Aztán rettenetes dolog történt. A kommunizmus – az a boszorkány! a riherongy! – belső emigrációba kényszerítette, hétvégi telken barkácsoló papucsférjet csinált csinált az Igazi Férfiből. Valamiféle paranoid „asszonyok országába” zárták, ahol a „csináld magad” azt jelentette, „csinálj egy kis szekrényt a konyhába”. Bár ez az új, elkorcsosult, kasztrált Férfi folytathatott politikai tevékenységet, ez szolgasággal, karrierizmussal, komformizmussal és végleges lealjasodással járt együtt. És a Nő? A Nő – mondja nemzetünk regéje – a létért harcolt. A bevásárlásról úgy beszéltek, mint a „vadászatról”, bár továbbra is a nőkre maradt. Mert nem arra ment ki a játék, hogy a bevásárlásnak is férfidolognak kéne lennie, csak azt akarták ezzel jelezni, hogy a létező szocializmus „abnormális” helyzet, feje tetejére állított világ. Olyan világ, ahol – kimondani is szörnyű! – a nők vadásznak.

A velejéig patriarchális társadalomban, amilyen a miénk is volt és maradt, a nemi szerepek felcseréléséről szóló elbeszélés a káosz legtisztábban érthető jelképe: hát ezért jeleníti meg a Szexmisszióról szóló elbeszélés a lehető leghívebben a kommunista rendszer abszurditását hirdető lengyel nemzeti elbeszélést. Ez a komcsi uralom alá került lengyel társadalomról alkotott elképzelés újra meg újra visszatér a sajtóban és a tudományos közleményekben. A szocializmus alatti nőuralom mítosza magától értetődő igazságként fészkelte be magát a mentalitásunkba, a mítoszt megjelenítő Szexmisszió pedig rituálisan újra meg újra megnézett kultuszfilm lett.

Míg a komcsik „asszonnyᔠalázták a lengyel férfit, a Szolidaritás ügye mellett kiállva visszaváltozhatott férfivá. Igen, ezek Férfidolgok, Férfiak Beszélgetései. És hogy kifejezzék valamiképpen ezt a hangulatot, a következő feliratot festették a sztrájkoló Gdañski Hajógyár falára: asszonyok, ne zavarjatok minket, mert Lengyelországért harcolunk. Ez a jelszó akkoriban senkit sem háborított fel, ellenkezőleg, inkább meghatónak tűnhetett mint a munkásfolklór jellegzetes megnyilvánulása, ugyanakkor a nemzeti felszabadító harcok nyelvét is idézte. Lám, a férfiak megint „Lengyelországért harcolnak”. A nők megint sírdogálnak, szendvicset készítenek, harcba küldik fiaikat. Ezért, mint Sikorska-Trela képviselő mondta, büszkén emlegetnek minket, „Lengyel Anyákat”, hangsúlyozván azt a fontos szerepet, amit a család és a nemzet életében betöltünk. Nemrég megjelent Dámák, lovagok és feministák című könyvében S³awomira Walczewska a nemek között köttetett lovagi szerződés kategóriái alapján értelmezi a Hajógyár falára festett jelszót. Figyelmeztetik a nőket, hogy itt az ideje annak, hogy megint betöltsék a dáma szerepét: MI a lábatok elé helyezzük a képzeletünkben élő Lengyelországot, TI meg „fehér rózsaszálat” adtok nekünk érte.⁷

Nézzük meg közelebbről ezt a jelszót, most vizsgáljuk az újjászületett férfiasság kategóriái közt. Tulajdonképpen ki beszél itt kihez? A mi nemcsak a hajógyári munkásokat jelenti, akiket a rémült feleségek és anyák le akartak beszélni a sztrájkról. A mi a férfiakat jelenti, a ti a nőket. Férfiasságunkat az is mutatja, hogy harcban állunk. Mint tudjuk, a harc férfidolog. Mindenféle beavatkozási kísérlet a részetekről csak akadékoskodás. Tehát e felirat egyszerre két funkciót töltött be: megteremtette a politikai harc alanyát mint igazi férfit, ugyanakkor kizárta ebből a harcból a nőket.

De hatásos volt-e ez a különféle változatokban ismétlődő kirekesztő gesztus? A válasz attól függ, hogy a tények, a Szolidaritás-korszakban folytatott gyakorlati tevékenység vagy a szimbolikus szféra, azaz a nyelv érdekel minket, amelynek segítségével az ember megragadja a tényeket. A nők nagyon sok mindent tettek a Szolidaritásban. Mégsem véletlen, hogy a földalatti mozgalom női vezetői, akikkel elbeszélgetett Shana Penn, váltig állítják, hogy az ő szerepük kimerült a segítségben, s ha ideiglenesen vezető szerepbe kerültek is, az csak azért történt, mert a férfiak többségét letartóztatták. Bármit is tettek, készek voltak beleerőltetni azt abba a sémába, amelyben az és csak az a harc, amit a férfiak tesznek. Nem zavartak senkit. Tették, amit tenniük kellett. Segítettek. Csak segítettek. Azt írja Shana Penn:

Szczêsna elmondta, hogy a csoportjában sok férjes asszony a Szolidaritás üldözött aktivistája oldalán álló feleségként, nem pedig önálló tagként határozta meg magát. Mindenesetre nem az ellenzéki tevékenység volt az identitásuk lényege. (…) Szerinte nem sokra becsülték a földalatti tevékenységet. Titkos jellege kizárta a nyilvános elismerést, amire nagyobb szükségük volt a férfiaknak, mint a nőknek. (…) A nők úgy gondolták, hogy a földalatti mozgalomban elért eredményeik nem forradalmiak, inkább szükségszerűek voltak.⁸

Ami nem illik a mítoszba

Lehet, hogy a következő tézisem sokkolónak, sőt bálványrombolónak tűnik, mégis azt állítom, hogy a Szolidaritás, ez az elemi erejű szabadságmozgalom a szimbólumok szintjén helyreállította azt a patriarchális rendet, amelyet a totalitárius rendszer rombolt le. Míg a kommunizmus a Szexmisszió korszakává, a felcserélt szerepek világává, ocsmány földalatti börtönné vált a kollektív tudattalanban, a felszínre jutás a visszaszerzett férfiasság pillanata volt, ekkor vágták el az ocsmány köldökzsinórt. Mint Izabela Filipiak megjegyezte, ezt a pillanatot úgy jelenítik meg a filmben, hogy a főszereplők levetik a bázissal összekötött kezeslábasokat – tehát a szülés science fiction változatát is megtekinthetjük. Függetlenül attól, mi történt a valóság szintjén, nyugodtan elismerhetjük, hogy a szimbolikus szférában, s ami ezzel együtt jár – a közös emlékezetben aSzolidaritás az átmenet nagy férfirítusa volt.

Azt a tényt, hogy a Szolidaritás története Anna Walentynowicz ügyével kezdődött, tulajdonképpen kitörölték a mozgalom mítoszából, háttérbe szorult, anekdotaként, valamiféle apokrifként maradt fenn. Az a pillanat lett a történet igazi kezdete, amikor a bajuszos Lech Wa³êsa legényesen átugrott a Gdañski Hajógyár kerítésén. A patriarchális kultúrában a valóságos nők nem kerülhettek be a kollektív képzeletbe mint a cselekvés alanyai, a fennköltté szublimált nőiség foglalja el a helyüket: a Szűzanya a Vezér hajtókáján és persze a Szolidaritás-korszakban költött énekekben, versekben. A Fekete Madonna, Lengyelország királynője. Ez a realitástól és a testiségtől eltávolított, mégis az ellenség kardjától megsebzett nőiség szenteli meg a forradalmat, ez a sacrumra nyíló kiskapu. Ugyanakkor a védasszony alakja kizárja a női vezetők fellépését. Jelenléte arra emlékeztet, hogy csak akkor teljesedhet be a rítus, ha a valódi nőiség – amely nem köti össze a szüzességet az anyasággal és nem tesz csodákat – ki van zárva a mítoszból. Ezért hiányzik az emlékezetünkből Anna Walentynowicz. Ezért nem „harcoltak” a nők a Szolidaritásban, csak „tették, amit tenniük kellett”.

E közös felejtésnek az egyén szintjén is megvan a megfelelője Danuta Winiarska történetében, amelyet szintén Shana Penn mondott el. Ő vezette a földalatti Szolidaritást a lublini régióban egy férfi marionettfigura, valami Abramczyk közbeiktatásával, akitől úgymond az utasításokat kapta. Winiarska ismerőse, aki hajlandó volt fellépni Abramczyk szerepében, hogy hihetővé tegye a kegyes csalást, később azt mondta az újságíróknak, hogy ő vezette a lublini régiót. Winiarska szerint ez a férfi úgy belejött a szerepébe, hogy elfelejtette az igaz történetet.⁹

A lengyel történelem elmúlt húsz évének az imént bemutatott – és más hangsúlyokkal már Shana Penn és Peggy Watson műveiben is leírt – változata persze nem közismert. Azt sem hinném, hogy a lengyel médiumok akár érdekesség formájában is elfogadnák. Ez a korszak túlságosan is fájdalmas demitologizálásával járna együtt, márpedig a hivatalos változat szerint a lengyelek akkoriban mintha már kezdtek volna angyallá válni. Együtt voltunk, csodálatosak, fenségesek és szolidárisak voltunk. Jó volt nekünk. Ismerem e mítosz erejét és szépségét, mert magam is részt vettem benne. Ezért Shana Penn-nel ellentétben nem lepődtem meg azon, hogy a nők zokszó nélkül elfogadták a segítő” szerepét, és – néhány kivételtől eltekintve – nem érezték megbántva magukat. Még az sem képeszt el, hogy Winiarska máig sem fedte fel a közvélemény előtt az igazságot „Adamczykról”. Ez mindenekelőtt azért nem képeszt el, mert én is éltem át hasonló helyzetet, és csak Amerikában, évekkel később, sok olvasmány és hosszas vívódás után szántam rá magam arra, hogy nemi kategóriákban értelmezzem újra a Szolidaritás-korszak tapasztalatait. De akkor, amikor tizenévesen részese voltam ezeknek az eseményeknek, minden bizonnyal abszurdnak tűnt volna az ügy ilyen megközelítése.

Egy másik mese?

1987-ben, tizenhét éves koromban mint egy „ellenzéki barátnőjét” akaratom ellenére fölkaptak és kivittek a tüntetésről, amikor már kinézett nekünk egy kis gumibotozás. Egyrészt dühös voltam, másrészt viszont tudtam, hogy azok a kék foltok, amiket hazavisznek a fiúk a csatamezőről, értékesebbek lesznek az ő szemükben és az én szememben is, ha hagyom, hogy ütközet előtt elvigyenek a harctérről. Tudtam, hogy ha nem zavarok, amikor Lengyelországért harcolnak, jutalmat kapok. Ma már meg vagyok győződve arról, hogy a Független Diákszövetség különböző köreiben a rendőrökkel való összecsapás és a történtek későbbi elmesélése volt az a rítus, amelyben megszületett a férfi identitás. A „másik” ezzel szemben nemcsak, sőt nem is mindenekelőtt az „ellenség” volt (amúgy sem volt már olyan veszedelmes a hanyatló kommunizmus idején), hanem pontosan a félreállított, a hősöket csodálattal figyelő nő. Azzal, hogy hagytam magam kivonszolni a tömegből, eljátszottam – ha nem is teljesen tudatosan, de azért nagyon ügyesen – „a dámák és a lovagok” című kulturális színjátékot, melynek történetét S³awka Walczewska írta meg a könyvében. Egy pillanatra a lovagok sorai közé keveredtem, de miután rendre utasítottak, könnyen hagytam meggyőzni magam, és engedelmesen visszaléptem a dáma szerepébe. Egyszerűen ráhajtottam arra a profitra, amit a nemek közötti nemesi-lovagi szerződés kínált. Tényleg édes a jutalma annak, aki részt vesz a játékban. Walczewska itt a színpadias gesztusokat, a féltést, az erőszaktól való óvást említi, de talán még azt is érdemes lenne hozzátenni, hogy a dámaszerep határai pontosan ki vannak jelölve, biztosan tudhatja, hogy ő az, akinek lennie kell.

Tehát ebben a közegben a lányok, miközben aggodalmat és feszült várakozást színleltek, csodálattal tekintettek a fiúk hősiességére, megteremtették a saját női identitásukat. Azt sem zárhatom ki, hogy bizonyos fokig azonosultunk a Lengyel Anya mítoszához méltó fennkölt, szakralizált nőiséggel. Mégis azt hiszem, ironikus távolságtartással tekintettünk női szerepünkre, a fiúk viszont nyilvánvalóan híján voltak ennek a képességnek. Míg ők azonosak voltak vagy legalábbis akartak lenni a férfiasságukkal, a mi nőiségünk nagyrészt maskarádé volt. Nem véletlenül. A lengyel patriarchátus tégelyében kiolvadó női identitás megkülönböztető jegye az a meggyőződés, hogy mindez csak játék, fikció és látszat. Meg vagyunk győződve arról, hogy a lengyel férfiak a látszat ellenére gyengék. Azt hisszük (és milyen jó hinni ebben!), hogy ebben a játszmában ők függenek tőlünk, nekik van szükségük elismerésre és a saját fontosságuk megerősítésére, mi pedig mindezt biztosítjuk nekik. Ezért – legalábbis a fantáziavilágunkban – mindig a helyzet magaslatán vagyunk. Amikor Shana Penn megkérdezte Winiarskát, miért nem akarja tisztázni az Abramczyk-ügyet, nagyon jellemző magyarázatot kapott tőle: azért, mert mi, nők addig uralkodhatunk, amíg úgy teszünk, mintha nem lenne hatalmunk. Mindannyian észrevétlenek maradtunk. A társadalomban minden csak látszat.¹⁰

De a demokráciában nincs láthatatlan hatalom. A társadalom már nem látszatvilág. Ezért az 1989-es fordulat után rossz szolgálatot tett nekünk az a kompenzációs mese, hogy „a férfiak irányítják a világot, őket meg a nők”. Míg az első Szolidaritás korszakában csak a politikus férfi identitása kristályosodott ki, maga a demokrácia már nyíltan – a valóságban is, nemcsak a szimbolikus szférában – férfivilágként jött létre. 1992 júniusában azt mondta egy megfigyelő, hogy a liberális, európai, modern lengyel parlament olyan, mint egy angol klub, ahová csak férfiak léphetnek be.¹¹

A feminista esszé hagyományai megkövetelik, hogy mondjak valami biztatót a végén, ami erősíti a női szíveket. A Saját szoba záró soraiban Virginia Woolf megjövendöli, hogy egyszer még visszatér Shakespeare zseniális nővére, akinek annak idején egy szót sem sikerült leírnia. Könyvének utolsó mondatában S³awka Walczewska kijelenti, hogykezdetét vette a dámák és a lovagok búcsúzkodása, ha tehát jövendölésnek tekintjük a könyve címét, akkor számíthatunk a feministák közeli eljövetelére. Én viszont nem tudom, hogy végződik a Lengyel Fiúról szóló mese, akitől elvette Színes Madárkáját a Kommunizmus Gonosz Boszorkája, hogy bezárja a Szexmisszió Szörnyű Világába. A mese egy későbbi epizódjában viszont megjelent a Szolidaritás Jótündére, és varázspálcájával visszavarázsolta a Fiúnak a madarat: ugyanolyat, csak még nagyobbat. Ekkor kijött a Fiú a föld alól, és kezdett rendet rakni odafenn a csodamadár segítségével. Rögtön megmutatta a Szófogadó Kislánynak, ki az úr a háznál.

Az utóbbi időkben nagyon neveletlen lett a Fiú, a Színes Madara meg egyre nő, egyre csak tollasodik. De lehet, hogy pont ezért bízhatunk abban, hogy szerencsés véget ér a mese? A Szófogadó Kislány egyáltalán nem zavarta a Fiút a rendteremtésben, még most is szívesen áltatja magát azzal, hogy a Fiú hatalma csak „látszólagos”. De lehet, hogy végül mégiscsak fellázad? A Színes Madár magától aligha akar elrepülni hetedhét országon túl, így viszont lehet, hogy a Szófogadó Kislányban felébred a Feminista Nagylány, és… nem tudom, tényleg nem tudom, mi lesz, de rettentően kíváncsi vagyok rá.

FORDÍTOTTA PETROVSZKI LAJSZKI BRIGITTA