Szaniszló Ágost három temetése

Szaniszló Ágost1 1795. január 7-én hagyta el Varsót, két hónappal a prágai vérengzés2 és másfél hónappal az után, hogy Radoszycénél megadták magukat Koœciuszko utolsó csapatai.

Könnyezve szállt be a hintóba. A kocsiból szólni akart az odasereglett néphez, csakhogy a muszkák elindították a fogatot, nem hagytak időt a beszédre, amely a felindult embereket olyan kétségbesésbe taszíthatta volna, hogy megakadályozhatta volna az utazást; így a szeretett király búcsú nélkül kényszerült távozni.

Százkilencvennégy évvel később tért haza – egy marék por alakjában. De összesen kétszáz évet kellett várnia arra, hogy végleg eltemessék.

Élete utolsó három évét állandó orosz felügyelet alatt töltötte. Először Grodnóban – a még létező Köztársaság egyik fővárosában, ahol nemrég még a szejm és a királyi törvényszék ülésezett. Még mindig uralkodó volt. Csakhogy Bezborodko gróf3 mindig diszkrét kíséretet adott hozzá, ha négylovas királyi hintóján kiruccant a Niemen mellé, s a fényes királyi bálokat mindig Repnyin herceg4 vigyázó szeme előtt rendezték. De nemsokára, októberben megjött a hír, hogy ismét felosztják a lengyel nemesi Köztársaságot, és rögtön utána „azt írta neki egy levélkében a cárnő, hogy mondjon le a koronáról. A levél olvastán a király rosszul lett, hányás és hasmenés tört rá.” A kezükben volt. 1795. november 25-én mindent aláírt, amit csak kívántak tőle, így menekült meg a hitelezőktől, így gondoskodott családja és szerettei sorsáról. Ugyanakkor – végérvényesen megásta a nemesi Köztársaság sírját.

Elindul Szentpétervárra. Hóban-fagyban teszi meg az utat Oroszországba, csaknem ugyanazon az útvonalon, mint Mickiewicz,5 csak nem kibitkán, hanem hintón. Utoljára jár Vilnában – a város ünnepi fényárban úszik, így tiszteleg Szaniszló előtt, aki nemrég még litván nagyherceg volt. Mitava következik – Kursföldön, amely mindvégig a Köztársaság hűbérese volt. Azután Riga és Narva – amely atyja korában még svéd volt, most viszont már orosz terület. Végül Szentpétervár: az impozáns Márványpalota, amelynek lépcsőin minden oroszok imperátora üdvözli őt, Lengyelország egykori királyát.

Oroszország

Mindvégig őrizte a reményt – még utolsó szentpétervári évében is. 1798. január 1-jén, Pál cár újabb látogatása után egyszerre hinni kezdett hazája feltámadásában, és abban, hogy visszatérhet Varsóba. Vajon most is úgy ábrándozott, mint negyvenhárom évvel azelőtt, amikor ugyanitt, Szentpéterváron elindult szédületes karrierje? (A fiatal német asszonyka, az orosz nagyhercegnő hálószobájában…) Most, amikor királyként bántak vele, legalább akkora megaláztatás várt rá. Moszkvában, a cár koronázásán engedelmeskednie kellett egy nevenincs kamarás parancsának, aki arra utasította – őt, a Két Nemzet királyát6 –, hogy maradjon állva. „Az öreg, trónfosztott ex-király, Szaniszló Ágost hullafehérre rizsporozott, kipirosított arcán hátborzongató mosollyal, szánalmasan görcsös gráciával, utolsó erejével járja a polonézt.” Ilyennek látták akkor – hatvanhat éves korában.

A Márványpalotában halt meg 1798. február 12-én. Az utolsó pillanatig ágyánál virrasztott Pál cár a fiaival: Sándorral, Lengyelország későbbi királyával és Konsztantyinnal, a lengyel hadsereg későbbi parancsnokával. Az orosz cár rendkívüli temetést rendezett a lengyel királynak. A holttestet a lengyel királyi gárda egyenruhájába öltöztették, melyet a Fehér Sas Érdemrend kék szalagja díszített, és hermelinprémes bíbor palástba burkolták. Tizenkét udvaronc imádkozott mellette tíz napig, majd kivitték a holttestet a hálóteremből, a cár pedig saját kezűleg emelte meg a halott fejét, és helyezte rá az aranykoronát. A szentpétervári udvar négy hétig tartó gyászba kezdett, ami március 5-én érte el tetőpontját, amikor – megint csak a cár jelenlétében – kivitték a holttestet a Márványpalotából, és felravatalozták a Szent Katalin templomban. A rákövetkező három napon az orosz főváros pravoszláv lakosai zarándokoltak el városuk egyetlen katolikus templomába, hogy kifejezzék hódolatukat a halott előtt; harmincezer ember fordult meg a templomban. Végül március 8-án, ágyúlövések és tizennyolcezer katona tiszteletadása mellett az altemplom kriptájában helyezték el a koporsót a cár udvaroncai. A cár helyezte az alapzatra a sírkövet a latin felirattal: Lengyelország királya és Litvánia nagyhercege – „a barát és vendég” számára.

Szaniszló Ágost – a Borjú-Király,7 Katalin kedvence… Ezzel a rendkívüli temetéssel tisztelgett volna Oroszország a politikus előtt, aki oly engedelmes? Vagy ellenkezőleg – nemeslelkű tiszteletadás volt az előtt az ember előtt, aki az oroszellenes ármánykodás „legfőbb vezére” volt Szentpétervár szemében? Vagy talán a temetéssel és a posztumusz koronázással vezekelt volna Oroszország a felosztások bűnéért? Talán Pál cár érzései fejeződtek ki benne, aki a lengyel ex-királyt – tévesen – törvénytelen apjának vélte?

Száznegyven év

Még a felosztások előtt keringett egy olyan jóslat, mely szerint Szaniszló nevű király sosem nyugodhat a Wawelben. Egy másik jövendölés azt hirdette, hogy nem nyugszik majd a Wawelben olyan király, akit nem Lengyelországban koronáztak meg. Szaniszló Ágost igyekezett megakadályozni, hogy valóra váljon a jóslat (ami I. Leszczyñski Szaniszló8nancyi temetésével már beteljesült), ezért a Wawel altemplomában tett látogatásakor, 1787-ben ő maga jelölte ki későbbi nyughelyét: a Szent Lénárt kriptát. Vajon tudomást szerzett-e öt év múlva arról, hogy Leszczyñski Szaniszló porait Franciaországban szétszórta a fölheccelt csőcselék?

A Leszczyñski másodszori temetése után megmaradt két csont 1814-ben került Varsóba, majd a novemberi felkelés9 után Szentpétervárra szállították az oroszok. 1857. május 15-én titokban helyezték el őket a Szent Katalin templomban – az utolsó király holtteste mellé… A waweli jóslat az utolsó szóig beteljesült.

Amikor elhelyezték a kriptában Leszczyñski urnáját, egyúttal Szaniszló Ágost koporsóját is megszemlélték, a temetés óta először. Megrázó volt a látvány: a Néva két egymást követő – 1824-es és 1857-es – áradása alapos pusztítást végzett a bebalzsamozott holttesten. „A csontoknak nyomuk sem maradt. A szétporladt maradványok kicsiny kupacában csak a korona ragyogott.”

A Néva újabb, 1872-es áradása további pusztítást végzett az altemplomban. Amikor 1905 májusában két krakkói tudós, Stanislaw Tomkowicz és Adam Chmiel a helyi plébános, Konstanty Budkiewicz tisztelendő kíséretében megtekintette a király koporsójának tartalmát, már csak a nyakszirt kis darabját látták, egy marék hamut, a koronát meg az ujjaik közt szétporló karmazsin palást foszlányait.

Meg kellett menteni a nemzeti ereklyéket, annál is inkább, mert Oroszországot újabb forradalom rengette meg. A rigai béke10 után, 1922-ben saját kezűleg lopta ki és szállította Lengyelországba Leszczyñski Szaniszló urnáját három lengyel, Budkiewicz atya engedélyével. De ilyesfajta konspiratív akciót képtelenség lett volna végrehajtani Szaniszló Ágost nagy és nehéz (hatszáz kilós) koporsójával. Egyébként pár hónappal később bezárták a Szent Katalin templomot a bolsevikok, Budkiewicz atyát lecsukták (és nemsokára agyonlőtték). Viszont ha már ellopták Leszczyñski urnáját, a lengyelek egyúttal „Staœ király” földi maradványainak állapotát is újból megvizsgálták. A koponya helyén csak oszladozó fehér pépet találtak, a bal láb helyén – fehér port.

Akkoriban már független volt Lengyelország, és független volt Litvánia is, de egyik állam sem mutatott érdeklődést uralkodója maradványai iránt. 1925 februárjában a Lengyel Köztársaság moszkvai követe, Stanislaw Kêtrzyñski félhivatalosan közbenjárt ez ügyben Csicserin szovjet külügyi népbiztosnál, de felhagyott törekvéseivel, amikor tudomást szerzett arról, hogy Varsó nem nézi jó szemmel fáradozásait. Állomáshelyéről visszatérve a lengyel miniszterhez, August Zaleskihez fordult 1926 novemberében, de nem kapott választ. 1927 januárjában Varsóban a száműzött mogiljovi érsek, Edward Ropp bizottságot hozott létre az utolsó király földi maradványainak hazaszállítására, de ellenséges fogadtatásra talált Kazimierz Bartel miniszterelnöknél. Elgondolkodtató, hogy újra meg újra közönybe ütköztek ezek a kezdeményezések, pedig köztudott volt, hogy a Néva újabb, 1925-ös áradása után tovább romlik a templom állapota, ráadásul a szovjet hatalom javasolta, hogy Lengyelország vegye magához a király földi maradványait. De a közvéleményhez általában nem jutottak el ezek a tények, és – Stanislaw Wasylewski11 és Stanislaw Cat- Mackiewicz12 felhívása ellenére – továbbra sem változott a helyzet. A Második Köztársaság nem kért abból a királyból, aki de facto aláírta az Első Köztársaság mindhárom felosztását…

Wolczyn

Így hát egymagában, meghívás nélkül érkezett. 1938 nyarán Stanislaw Zabiello, a Külügyminisztérium Keleti Osztályának tisztviselője arról értesült, hogy a leningrádi vezetés le akarja bontani a Szent Katalin templomot. A királysír fenyegető pusztulása ügyében Zabiello Beck külügyminiszterhez fordult, azzal a javaslattal, hogy Lengyelországban, lehetőleg Varsóban, a Szent János székesegyházban vagy a £azienki parkban kellene eltemetni a királyt. Moœcicki államelnök és Slawoj-Skladkowski miniszterelnök hozta meg a végső döntést. Beleegyeztek a király földi maradványainak hazahozatalába, amennyiben nem hozzák sem Varsóba, sem Krakkóba. Hiszen a Wawelben nyugodott egy másik Poniatowski: Józef herceg,13 nem is beszélve a két hadvezérről, Koœciuszkóról és Pilsudskiról…

Az első probléma az volt, hogy helyet kellett találniuk. Zabiello és munkatársai a következő településeket vizsgálták meg: Grodno – az utolsó király utolsó rezidenciája, a Breszt melletti Wolczyn – itt született és itt keresztelték meg, a Lublin melletti Ryka – mert itt nyugszik atyja, végül Sieniawa – itt áll rokonai, a Czartoryski hercegek mauzóleuma. Végül a romos, rokokó Szentháromság templom mellett döntöttek, amelyet Stanislaw Poniatowski, a király atyja emeltetett Wolczynban. Itt azonban csak ideiglenesen helyezték volna el. A hivatalos temetést – amelyet akkor sem szántak nagyon pompázatosnak – a felújított templomba tervezték, ha elkészül a sírkamra.

1938. július 6-án a leningrádi Szent Katalin templomban a Köztársaság konzuljának, illetve a szovjet hatalom képviselőinek jelenlétében végezték el az exhumálást. Hivatalosan megállapították, hogy a csontmaradványok valódiak, a kelmék és brokátok jó, a korona kiváló állapotban van. Két, 1798-ból való, fémből készült urnát vettek fel a leltárba: az egyik kis méretű, 12 centiméter magas, amelybe a király szívét helyezték, a másik nagyobb, 42 centiméter magas urna, amely belső szerveit tartalmazza. A Lengyel Köztársaság nagykövetségének munkatársai lepecsételték a koporsót és az urnákat, feltüntették rajta azt az általános megjelölést, mely szerint rendeltetése helye „Polsa”, tehervagonba zárták a küldeményt, és elkísérték a határig.

Itt érte őket az első meglepetés. A nyegorelojei határállomáson a szovjet vámosok kinyittatták a koporsót, és felkeltette érdeklődésüket a korona – hiszen aranyat nem volt szabad kivinni az országból… Telefonáltak Moszkvába, de az sem segített. 1938. július 9-én Stolpcéban a lengyel vámosok már nem találták a koronát. Mivel az ügynek nem volt felelőse, egyre nagyobb lett a fejetlenség. Senki sem tudta megmondani, hol kell elhelyezni a koronát – sem Stolpcéban, sem a megyeszékhelyen, Nowogródekben. Hoszszú órák teltek el, míg végre megérkezett telefonon az utasítás Varsóból: várni kell. Az „egyszerű poggyász” felirattal ellátott, leplombált tehervagont mellékvágányra tolták Stolpcéban.

Csak öt nap elteltével, július 14-én kapcsolták rá a vagont a Stolpce–Czeremcha útvonalon közlekedő személyvonatra, és szállították Wysokie Litewskie állomásra. Senki sem tudta, hogy itt már várja az álcázásul vasutas sapkát viselő Józef Charyton, a krakkói Képzőművészeti Akadémia másodéves hallgatója. A fiatalember, aki szülei házában, Wysokiében töltötte a vakációt, épp akkor renoválta és festette ki az oldalfülkét a közeli Wolczyn templomában, amikor a helyi plébánostól, Antoni Czyszewicztől megtudta, hogy a közeljövőben várható az utolsó monarcha titkos temetése. Most végignézte, ahogy a rendőrök kiemelik a koporsót a vagonból, majd vállukon elviszik a pályaudvar előtt várakozó teherautókig, látta, ahogy a járművek elindulnak Wolczyn felé… Charyton volt az esemény egyetlen szemtanúja. Ettől kezdve, egészen 1975-ben bekövetkezett haláláig, ő volt „a Királysír Őre”, akiről Marian Brandys emlékezett meg.

Időközben Wolczynban az éj leple alatt, civil ruhás rendőrök jelenlétében lezajlott a temetés. A Bresztből ideszállított munkások nem tudták áttuszkolni a koporsót a kripta keskeny bejáratán, ezért a templom oldalfülkéjében helyzeték el, miután zsinórral körbetekerték, és lepecsételték a wolczyni polgármesteri hivatal bélyegzőjével. A kriptában csak a két urnát rejtő láda kapott helyet. A templom oldalfülkéjét biztonságba helyező munkálatok csak napkelte után fejeződtek be, majd a plébános, a polgármester és a megyei hivatal megbízottja aláírta az átvételi jegyzőkönyvet. Olyan szigorú titoktartást rendeltek el, hogy a plébános még misét sem mondhatott Szaniszló Ágost lelki üdvéért…

A botrány

Az egész országban senki sem várta a királyt. De arra sem számított senki, hogy így fognak bánni vele. Az ügyet hamar kiszagolta a helyi Dziennik Brzeski, s a beszámoló hitelességét megerősítették a szovjet rádióban elhangzottak is. Július 29-én tehát a következő közleményt adta ki a Lengyel Távirati Iroda: „Szaniszló Ágost király földi maradványainak hazahozatala ügyében készséges hozzáállást tanúsított a szovjet kormány, aminek eredményeképpen néhány nappal ezelőtt Leningrádból hazájába szállították a tetemet. A király földi maradványait tartalmazó koporsó szülőhelyén, Wolczyn műemlék templomában nyugszik majd.” Az ország népe viszont tudta, hogy a koporsó már Wolczynban van… Vagyis nem adtak hitelt Slawoj-Skladkowski szavainak, aki azt bizonygatta, hogy ez csak ideiglenes megoldás, hivatalos temetés is lesz. A Myœl Narodowaaugusztus 7-i számában a következőket írták: „Itt nem a demokratikus vagy antidemokratikus elvekről van szó, hanem a jó ízlésről, a múlt tiszteletéről és arról, rendelkezünk-e egyfajta nemzeti értékrenddel.”

A társadalom tehát nem bizonyult olyan merevnek, mint a hatalom, amely oly durván semmibe vette a targowicai14 királyt. Ez különösen akkor lett nyilvánvaló, amikor nem sokkal később körkérdést tett közzé a Wiadomoœci Literackie, ahol harmincketten szavaztak arra, hogy a Wawelben temessék el Szaniszló Ágost porait, huszonhatan pedig arra, hogy Varsóban (a székesegyházban vagy a £azienki parkban) helyezzék örök nyugalomra, és csak nyolcan arra, hogy maradjanak ott, ahol vannak, vagyis Wolczynban. Ebben a helyzetben a hatalom végképp felhagyott a titkolózással, 1939 nyarán pedig még azt is engedélyezte, hogy az emberek megtekintsék a koporsót – először egy kis ablakon, később a rácsos ajtón keresztül. De továbbra sem törte magát senki, hogy méltóbb helyre vitesse a földi maradványokat, senki sem áldozott pénzt a wolczyni templom felújításra és a síremlék megépítésére.

Időközben Adolf Szyszko-Bohusz professzor Adam Sapieha krakkói érsekkel egyetértésben már előkészítette a kriptát a király számára a Wawelben. Ez a sírhely a monarcha által egykoron kijelölt, de azóta megtelt Szent Lénárt kripta tőszomszédságában volt. Vagyis már akkor, 1938-ban királyi temetést lehetett volna rendezni az utolsó királynak, ha nem is pont olyat, amilyet az oroszoktól kapott annak idején… A Leszczyñski csontjait tartalmazó, ellopott urna akkor már szintén a waweli székesegyházban volt. A jóslat ellenére a két trónfosztott Szaniszlónak ismét megvolt az esélye arra, hogy együtt pihenjenek – csakhogy most már nem Oroszországban, hanem Lengyelországban.

Ötven év

De megjövendöltek valami mást is: ahová Szaniszló Ágostot eltemetik, oda bejönnek az oroszok. Tizennégy hónappal azután, hogy hazaszállították haló porait, Kelet-Lengyelországba bevonult a Vörös Hadsereg. A koporsó, amelyet Leningrádban elrejtettek a bolsevikok elől, Wolczynban az ölükbe hullott. A katonák nekiláttak a templom kifosztásának, s amit nem tudtak azonnal elvinni, azt 1944-ben, az ország második lerohanása után vették magukhoz. 1945 februárjában elzavarták a templomból Czyszewicz tisztelendőt; a Vörös Hadsereg katonái azt tanácsolták neki, hogy vigye magával „a királyát”. A plébános nem vitt el semmit, elutazott, a szentély oltalom nélkül maradt. Katonai üzemanyagraktárat alakítottak ki benne.

Ekkor kezdődött a monarcha posztumusz sorsának legtragikusabb ötven éve. A II. Köztársaság vezetői azért nem akarták befogadni Szaniszló Ágostot, mert olyan nagy lengyelek voltak. A Lengyel Népköztársaság vezetőinek azért nem kellett, mert nem voltak elég lengyelek… Ahogy annak idején Beck és Slawoj-Skladkowski tiltakozott, úgy állt ellen most Cyrankiewicz15 és Kliszko16. Az sem segített, hogy a hetvenes években újjáépítették a varsói Várat, és kudarcba fulladt az Államtanács elnökéhez, Henryk Jabloñskihoz intézett felhívás. Még szerencse, hogy ekkoriban már lehetett beszélni róla, a háború utáni első tizenhat évben ugyanis hallgatni kellett Szaniszló Ágost földi maradványairól.

Egy idő után viszont kimondottan túl sok szó esett róla. Miután Jerzy Sito17 1979-ben közbenjárt Wyszñski prímásnál, s a bíboros meghozta a döntést, hogy a király végső nyughelye a varsói székesegyház lesz, és miután 1980-ban létrehozták a nem hivatalos bizottságot, Lengyelországban megint azon vitatkoztak, hova temessék. A varsói székesegyházba, a £azienki parkba, a Wawelbe? Méltó vagy méltatlan? Ezalatt a király porai mindvégig a Belorusz SZSZK egykori üzemanyagraktárában pihentek, alig hét kilométerre a lengyel határtól.

A raktárat ugyanis már 1978-ban megszüntették. De ettől sem fordult jobbra a monarcha földi maradványainak sorsa, sőt. Hiszen az elhagyatott templom felkeltette a helyi lakosság kíváncsiságát, az állítólag itt elrejtett kincseket keresték. Felhasogatták a király koporsóját, szétszórták a porladó test maradványait. Egy Kuznyecova nevű wolczyni tanítónő vette magához a király szívét és belső szerveit tartalmazó két urnát. Így akarta vajon megvédeni a vandalizmustól? Csak annyi biztos, hogy nem sokkal később Szibériába költözött Wolczynból, s azóta nyoma veszett – akárcsak az urnáknak.

Csak 1988-ban, újévkor jelentette be a művelődési és művészeti miniszter, Aleksander Krawczuk, hogy megkezdődött a hivatalos eljárás. Szaniszló Ágost síron túli történetében másodszor fordult elő, hogy a lengyel – bár nem szuverén – hatalom mégicscsak rászánta magát arra, hogy tegyen valamit az érdekében. 1988. december 12-én érkezett Wolczynba a küldöttség Aleksander Gieysztor professzor vezetésével. A rettentően romos és – mint meggyőződhettek róla – számtalanszor kifosztott templomban, a feltúrt föld-, szemét- és rongykupacban megtalálták a külső koporsó maradványait, a korhadt deszkákat, a foszladozó kelmét… És találtak apró csontokat is, amelyek azonban állati maradványoknak bizonyultak. Csak másnap, Minszkben adták át a lengyel küldöttségnek azokat a tárgyakat, amelyeket egy évvel korábban, 1987. október 18-án vitt magával a wolczyni templom altemplomából Alekszandr Milinkevics tizennégy éves grodnói lakos: a királyi palást foszlányait, egy cipősarkat, egy koporsószöget… Ezek a tárgyak 1988. december 14-ére már mind a varsói Várba kerültek.

A wolczyni templom romjai közt időközben folytatták a kutatást – a föld, a törmelék, a kövek és a szemét közt. Emberi csontokat továbbra sem találtak; orvosi módszerekkel viszont kimutatták, hogy a kupacban fellelhető egy öregember szervezetéből származó csont pora. És ami a legfontosabb: ez a por nagyrészt a szövet foszlányai közül került elő…

Ennyi maradt Szaniszló Ágostból.

Epilógus

1989. június 12-én, néhány nappal a lengyelországi „kommunizmus vége” után Varsóban impozáns bronz urnába töltötték a király poraival összekeveredett wolczyni földet. Másnap tiszteletadás mellett helyezték el az urnát a Várban. Odatettek mindent, ami Minszkben és a Wolczynban végzett munkálatok során előkerült: a király két – 1798-as és 1938-as – koporsójának szilánkjait, a négy ezüst sast ábrázoló, aranyszállal átszőtt szövet foszlányait, a sarkantyú egy darabját, a kard maradványait… Ettől kezdve már csak a temetést várták, s a várakozás majdnem hat évig tartott. Arra számítottak talán, hogy találnak még valamit Wolczynban? Keresgéltek még Szentpéterváron? Megpróbáltak a nyomára bukkanni Kuznyecova tanítónőnek? Vagy talán azt hitték, hogy végül csillapodnak az indulatok?

Hiába vártak, nem történt semmi. Csak 1995. február 14-én ért véget a király földi maradványainak vándorútja. Varsóban, a Szent János főszékesegyházban temették el őket, immár harmadszor. Jóval kevésbé impozáns szertartással, mint Szentpéterváron – az manapság képtelenség lenne –, de összehasonlíthatatlanul ünnepélyesebb külsőségek közepette, mint legutóbb… Ugyanakkor most fordult elő a történelemben először, hogy királyi temetést rendeztek Varsóban. De még most is ökölbe szorultak a kezek: Szaniszló Ágost nem méltó a székesegyházra!

Nem méltó? Ez meg sem fordult a fejében senkinek, amikor a Wawel altemplomában eltemették II. Ágostot – azt a királyt, aki orosz fennhatóság alá kényszerítette a nemesi Köztársaságot. Tény, hogy Szaniszló Ágost beleegyezését adta mindhárom felosztáshoz, de korábban pont ő volt az, aki felszabadította Lengyelországot és Litvániát a protektorátus alól, három évig függetlenséget biztosított népének, a Májusi Alkotmánnyal pedig üdvös változásokat készített elő a társadalmi berendezkedésben. És ennek ellenére a Két Nemzet utolsó monarchájától, Lengyelország királyától és Litvánia nagyhercegétől, Merész Boleszló18 koronájának és Mendog19 mitrájának örökösétől, vagyis Gedymin20 egyenes ági leszármazottjától – a Harmadik Köztársaság megtagadta azt a jogot, hogy a Wawelben nyugodjon… Miközben kétszáz évig húzódó orosz–lengyel bolyongása után már csak egyet kíván tőlünk ez a marék por: hallgatást.

FORDÍTOTTA MIHÁLYI ZSUZSA

  1. III. Ágost király 1763-ban bekövetkezett halála után az orosz udvar nyomására került a lengyel trónra Stanislaw August Poniatowski (1732–1798), aki az 1750-es években szoros kapcsolatban állt a későbbi Nagy Katalin cárnővel. Szaniszló Ágost nagy műveltségű, széles látókörű, felvilágosult politikusként mélyreható reformintézkedésekkel próbálta modernizálni a nemesi anarchia uralta államot, de törekvéseit folyamatosan akadályozta az orosz hatalom. 1770-re Oroszország befolyása nagyon megnövekedett a térségben, ami komoly aggodalommal töltötte el a porosz uralkodót, II. Frigyest és az osztrák császárt, II. Józsefet. Lengyelország a három nagyhatalom áldozata lett, először 1772-ben, majd 1793-ban osztották fel egymás közt, miközben a lengyel állam egyre kisebbre zsugorodott. 1794 áprilisában Tadeusz Koœciuszko vezetésével felkelés tört ki a megszállók ellen, de a kezdeti győzelmek után az orosz csapatok leverték a lázadást. A királyt Oroszországba hurcolták, majd 1796-ban harmadszor is felosztották az országot, aminek következtében 150 évre megszűnt a lengyel állam.
  2. A Koœciuszko-felkelés ellen indított offenzíva során 1794. november 4-én Szuvorov tábornok csapatai elfoglalták Pragát, Varsó elővárosát, és vérfürdőt rendeztek a polgári lakosság körében.
  3. Alekszandr Bezborodko, Nagy Katalin személyi titkára és egyik fő külügyi tanácsadója.
  4. Nyikolaj Repnyin varsói orosz követ.
  5. Adam Mickiewiczet (1798–1855), a lengyel költőgéniuszt 1823-ban tartóztatták a cár elleni összeesküvésben való részvételért. Az ítélet megtiltotta, hogy Litvánia, illetve a „nyugati tartományok” területén tartózkodjon. Száműzetését 1824 novemberében kezdte meg Szentpéterváron.
  6. Lengyelország és Litvánia perszonáluniója a „Két Nemzet Köztársasága” nevet viselte, az uralkodó lengyel király és litván nagyherceg volt.
  7. A borjú a Poniatowski család címerállata volt.
  8. Leszczyñski Szaniszló (1677–1766) kétszer volt lengyel király, először 1704-től 1709-ig, majd 1733-tól 1736-ig, mindkétszer II. (Erős) Ágostot váltotta a trónon. Először az északi háború után, XII. Károly svéd király támogatásával választotta meg a nemesi gyűlés, majd II. Ágost 1706-os trónfosztása után ő lett az egyedüli lengyel király. XII. Károly 1709-es veresége után Leszczyñski Szaniszló magára maradt, emigrációba kényszerült, és II. Ágost került vissza a trónra. A szász király halála után a francia támogatást élvező Leszczyñskit (akinek Maria nevű leányát XV. Lajos vette nőül) újra királlyá választották, de háromévi uralkodása után az orosz és szász hadsereg erőteljes nyomására lemondott II. Ágost fia, III. Ágost javára. Hátralévő éveit példásan igazgatott franciaországi birtokain, Lotaringiában töltötte.
  9. 1830. november 29. éjjelén, Varsóban tört ki az orosz megszállók elleni felkelés, melynek során felszabadult a főváros, 1831 januárjában megválasztották a nemzeti kormányt, de a kis létszámú lengyel hadsereg októberre végleg alulmaradt az orosz túlerővel szemben.
  10. 1921. március 18-án írták alá Rigában a szovjet–lengyel békeszerződést, amelyben rögzítették Lengyelország keleti határait.
  11. Stanislaw Wasylewski (1885–1953) esszéista és kritikus, számos népszerű művelődéstörténeti írás szerzője.
  12. Stanislaw Cat-Mackiewicz (1896–1966) nagy műveltségű újságíró, publicista, 1940 után londoni emigrációban élt, 1956-ban visszatért Lengyelországba.
  13. Józef Antoni Poniatowski (1763–1813) Szaniszló Ágost unokaöccse. Részt vett az 1792-es lengyel– orosz háborúban, a Koœciuszko-felkelésben, majd emigrációba kényszerült. 1807-ben, Napóleon hadjárata után a Varsói Nagyhercegség lengyel hadseregének főparancsnoka. Lipcsénél, a népek csatájában esett el.
  14. Az 1788–1792 között tartott négyéves országgyűlés eredményeképpen létrejött május 3-i alkotmány számos demokratikus reformintézkedést tartalmazott. Az alkotmány elfogadása viszont ellenkezett azzal az elvvel, hogy a felosztott ország nem vezethet be politikai és társadalmi változásokat. A lengyel főnemesi ellenzék a cári udvarral egyetértésben 1792-ben Targowicában konföderációt alkotott az alkotmány megsemmisítésére, a megszálló hatalmak pedig hozzájárultak az orosz beavatkozáshoz. A lengyel csapatok, többek között Koœciuszko és Józef Poniatowski vezetésével, számos ütközetben győzedelmeskedtek, de az orosz túlerőtől és a trónfosztástól tartó Szaniszló Ágost utólag maga is csatlakozott a targowicai konföderációhoz, és beszüntette a katonai ellenállást. Néhány hónappal később aláírta Lengyelország második feldarabolását.
  15. Józef Cyrankiewicz (1911–1989) 1947-től 1952-ig, majd 1954-től 1970-ig Lengyelország miniszterelnöke.
  16. Zenon Kliszko (1908–1989) 1956-tól 1971-ig a LEMP KB tagja 1963-től az Ideológiai Bizottság vezetője, 1957-től 1971-ig a Szejm elnökhelyettese.
  17. Jerzy Sito (1934–) költő, drámaíró, kritikus.
  18. II. (Merész) Boleszló (1040 k.–1081) 1058-tól Lengyelország fejedelme, majd 1076-tól 1079-ig megkoronázott királya. Uralkodása alatt rövid időre elérte a lengyel állam teljes függetlenségét.
  19. Mindaugas (?–1263) 1235-től Litvánia királya – az egyetlen, aki ezt a címet viselte. 1251-ben felvette a kereszténységet, és pápai áldással megkoronázták (de 1261-ben visszatért a pogány hithez).
  20. Gediminas (1275 k.–1341) 1316-tól litván nagyherceg, aki örökletessé tette a litván trónt; az első Jagelló nagyapja.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.