1 Már magával a „populizmus” kifejezéssel is gondok vannak. Azt fogalmazza meg, hogy a népre való hivatkozással valami nincs rendben. A „populizmus” mindenesetre pejoratív szó. De nem a nép a szuverén, amely a demokráciát igazolja? Nehéz megszabadulni a gyanútól: ami az egyiknek populizmus, az a másiknak demokrácia és viszont.

Teljes mértékben egyet szoktunk érteni azzal, ha egy politikus valamilyen fontos kérdést – az iraki háborút, az euro bevezetését – meg akar tárgyalni az emberekkel. Még ma is emlékszünk, hogyan traktálta a választóit Gladstone brit miniszterelnök órákon át azokkal a jogtalanságokkal, amelyekre a távoli Bulgáriában kerül sor, hogy megindokolja a britek beavatkozását. Rendben is van, ez a tiszta demokrácia. Vagy talán mégis volt egy adag populizmus a játékban?

Azzal ugyanis nem értünk egyet, ha valaki a retorika minden eszközét levetve viharos indulatokat kelt a tömegben. Nem kell rögtön Goebbels „költői” kérdésének elhangzania: „Akartok totális háborút?” – az is elég, ha az erőszakos cselekményeket egyoldalúan mutatják be. Rögtön kialakul egy olyan hangulat, amely pogromokhoz vezethet; a „nép” máris föl van heccelve. Ekkor már demagógiáról beszélünk, és a demagógia módszereinek igencsak széles a skálája.

Nem mindig könnyű meghúzni a határt e két dolog, demokrácia és populizmus, választási kampány és demagógia, vita és félrevezetés között. Ennélfogva helyénvaló az óvatosság a fogalmakkal kapcsolatban. A populizmus vádja maga is populista lehet, ha demagóg módon érvek helyett hangzik el.

2 A populizmus könnyen „szélsőjobb-populizmussᔠis válhat. A legtöbben e fogalmat valóban a politikai jobboldal újra és újra kisarjadzó hajtásaival kapcsolják össze – példaként itt van Haider, LePen, Schill, esetleg Möllemann. De itt is helyénvaló az óvatosság, már csak azért is, mert a legsikeresebb populisták közül némelyeket nem lehet minden további nélkül idesorolni. A meggyilkolt Pim Fortuyn Hollandiában nem egyszerűen „szélsőjobbos” volt.

A populizmust és a politikai jobboldalt azért szokták gyakran egy kalap alá venni, mert azok a témák, amelyek körül a demagóg populizmus nagy hullámokat vet, gyakran a jobboldal klasszikus témái is. Manapság főleg két témára igaz ez: a törvény és a rend kérdésére, illetve a bevándorlók és menekültek ügyére.

Mindkettő nagyon fontos tanulsággal bír, ami a populizmus sikereinek megértésében is segít: ezeket a témákat a liberálisok és a baloldal félelmei töltötték fel ennyi feszültséggel. Mivel a liberálisok és a baloldal kerülni próbálják ezeket a témákat, a gátlástalanok tőkét kovácsolhatnak belőlük. Így vált a „törvény és rend” maga is jobboldali kifejezéssé, és alakult ki az a benyomás, mintha a liberális és baloldali politikusok elfogadnák a jogtalanságot és a zűrzavart.

Ebben a tényben már benne van a válasz is. A New Labour egyik legfőbb pozitívuma az volt, hogy legalább megpróbálta visszaszerezni a jobboldaltól a kínos témákat. Jó szlogen volt a Tough on crime, tough on the causes of crime: természetesen szükség van a jogsértések megtorlására, de ugyanilyen fontos, hogy a szegénységben vagy társadalmi kitaszítottságban gyökerező okaikat megszüntessük. A bevándorlás esetében is hasonló tendenciák figyelhetők meg mostanában. Jogosan teszünk különbséget a Zimbabwéból és a Dél-Afrikából érkező menekültek között. Az egyik egy gyilkos rendszerből, a másik egy alkotmányosból menekült el. Fontos azt a kérdést is föltenni, vajon mekkora bevándorlást képes elviselni egy közösség úgy, hogy még ne veszítse el éppen azokat a jellemzőit, amelyek a bevándorlók számára vonzóvá tették.

Nem kell tehát a nyilvános viták kínos napirendi pontjait átengedni azoknak, akik demagóg módon tőkét akarnak kovácsolni belőlük. Persze tagadhatatlan, hogy az olyan kérdésekre, mint a törvény és a rend vagy a bevándorlás, csak bizonyos mértékben adhatók liberális vagy baloldali válaszok. A New Labour példája azt mutatja, hogy a gyakorlatban könnyebb keményen fellépni a bűnözőkkel szemben, mint megszüntetni a bűnözés okát. Ehhez olyan tisztaságra és megkísérthetetlenségre van szükség a hatóságok részéről, amellyel csak kevesen bírnak.

3 Segíthet viszont talán az, hogy a populisták nyilvánvalóan képtelenek a kormányzásra. Mindazt azt előnyt, amit a választási kampány során a demokraták ellenében szereznek, azonnal el is játsszák, amint miniszteri székbe ülnek. Az utóbbi időkben különösen sok példát láthattunk erre. A Bossi-liga Olaszországban, az osztrák FPÖ, a holland Fortuyn-párt, Schill bíró Hamburgban – rögtön csődöt mondtak, amikor arra került volna a sor, hogy szavaikat tettekre váltsák.

Ez részben személyiség kérdése is. A jobboldali populista vezérek többnyire csillogó személyiségek, akik a „normális” pártokban már csak emiatt sem viszik sokra. Mellékfigurák valamiféle ferde vonzerővel. Ezért is választják meg őket: mert olyan mások. Az ilyen populisták aztán nem is alakítanak ki teherbíró szervezetet maguk körül. Pártjaik lazán összekapcsolódó képződmények, tele más, nagyra törő mellékfigurákkal, valódi program-mag és szervezeti fegyelem nélkül. Bizonyos módon az ő példájuk illusztrálja, mire is jók végső soron a politikai pártok.

Mindenekelőtt azonban akkor mutatkozik meg, hogy a populisták vonzereje távolról sem a tettekben gyökerezik, hogyha részt vehetnek a kormányzásban. A populista csoportok ugyanis tiltakozó csoportok. Ez ártatlanabbul hangzik, mint amilyen. Bármikor megtörténhet, hogy az ilyesfajta vezérek és csoportosulások olyan sok szavazót csábítanak magukhoz, hogy nemcsak koalíciós partnerek, hanem egyeduralkodók lesznek. S akkor nem ám valamilyen reformprogram várható: sokkal inkább a hatalom bebetonozása. Ártalmatlanabb esetben valamilyen Berlusconi- féle kormányzás, amely a hatalmat arra használja, hogy a jogrendszert a saját érdekei szerint kiforgassa. Szélső esetben jönnek a kivételes törvények, minden következményeikkel. Így a populisák kormányzásra való képtelensége maga is veszélyt jelent.

4 A populista témák nem mind jobboldali gyökerűek. Azzal szemben, amit általában globalizációnak szokás nevezni, valamiféle baloldali populizmus is meg szokott jelenni. Oskar Lafontaine a német SPD-ben jó példa erre, beleértve egyébként azt is, hogy saját Saar-menti szociálissegély-birodalmának határain kívül nem volt képes a kormányzásra. A hangsúlyozottan antikapitalista baloldali pártok visszatérése a skandináv államokban vagy Hollandiában szintén ugyanide tartozik.

Itt is igaz, hogy a tradicionális pártok egy témával nem, vagy legalábbis nem a megfelelő módon foglalkoztak. A globális piacok kihívásaira adott neoliberális választ tévesen valamiféle szabályok és határok nélküli kapitalizmus támogatásaként értelmezték. Arról is elfelejtkeztek, hogy a szabadságot az egyenlőség elé lehet helyezni, de eközben nem szabad elfelejteni, hogy minden polgárt megilletik a részvétel alapjogai. A piacok mindig szabályok összetett rendszerén alapulnak. Sosem szabad egyeseknek megengedni, hogy mások alapvető esélyeit megnyirbálják; a privilégiumok és a piaci konkurencia összeegyeztethetetlenek egymással.

5 A populizmus egyszerű, a demokrácia összetett: végső soron talán ez a legfontosabb különbség a néphez való viszonyulás e két formája között. Még pontosabban kell fogalmaznunk. A populizmus a problémák tudatos leegyszerűsítésén alapszik: ebben rejlik a vonzereje és sikerének titka. Túlságosan megnő a bűnözés? Szigorúbban kell föllépni ellene. Túl sok menekült érkezik az országba? Nem kell beengedni őket. A globális kapitalizmus hatására elszegényedünk? Korlátozni kell és kész. Ilyen egyszerű.

Éppen hogy nem ilyen egyszerű. És ha a populisták kezdenek kormányozni, észre is veszik ezt. Akkor aztán tanácstalanul állnak az összetett problémák előtt. Hoznak pár szimbolikus döntést – megerősítik a rendőrséget, börtönt nyitnak az illegális bevándorlóknak, beszédet tartanak Porto Alegrében, nem Davosban –, de ezzel vége is. A probléma sűrűje megmarad, mint nyiladék nélküli erdő, olyan feladat, amelynek a megoldásához keményebb alakokra van szükség, mint a demagógok.

Megtanulni együtt élni a dolgok összetettségével – ez talán a legnagyobb feladat a demokratikus politikában. Az érett demokráciákban tudják a választók, hogy a politikusok virágzó álmai nem mindig válnak valóra. Megfelelő mértékű kétkedéssel hallgatják, hogy a kormány szeptemberig felére csökkenti a bevándorlók számát és a következő tavaszig 20%-kal visszaszorítja az utcai bűncselekményeket. Pontosan tudják, hogy a harmadik világ szegénysége komoly konfliktus, s azt is, hogy e problémát nem lehet egyetlen választási ciklus alatt megoldani. Az élet már csak ilyen komplikált, és sokszor csak annyit lehet komolyan remélni, hogy sikerül lépni néhányat a megoldás felé.

A nem-populista politikusok számára ez már maga is komplex feladatot jelent. Kerülniük kell a nagy egyszerűsítéseket, s közben mégis érthetővé kell tenniük a dolgok összetett mivoltát. Pontosan ez jellemezte Gladstone beszédeiben is a távoli Bulgáriáról. S egyébként ez az is, amit Bush elnök és Blair miniszterelnök az iraki háborút megelőző hosszas tárgyalási szakasz során kínok között megtanultak. Bonyolult összefüggéseket érthetően megmagyarázni: ez a demokratikus politikai vezetők egyik legfőbb feladata.

6 Hogyha ezek után egy pillantást vetünk az intézményekre, az embernek rögtön a népszavazás jut az eszébe, értve ezen különösen a kötelező érvényű népszavazásokat. Ez a demokrácia egyik lehetséges eszköze a populizmus ellen, gondolnánk. Vagy épp ellenkezőleg: populista eszköz a demokrácia ellen?

Ez a téma is – ilyen a világ! – összetett, s nem tűr egyszerű válaszokat. Gondoljunk csak Svájcra. Svájc különleges eset, mindenekelőtt azért, mert nemcsak hogy népszavazásos demokrácia működik benne, hanem a népszavazások előkészítése során a nyilvános vitáknak olyan hagyományuk is van, ami párját ritkítja. A választók tekintélyes mennyisége, mintegy 20 százalék vesz ilyen vagy olyan formában részt ezeken a vitákon. Ez nem zárja ugyan ki a populista kulcsmondatokat – jelenleg az SVP-s Blocher erre a példa –, de korlátozza a hatásukat. Mégis kétséges, hogy szakmailag bármilyen szempontból megalapozott volt-e Svájc azon döntése, hogy nem lépnek be az Európai Gazdasági Térségbe, vagyis laza szerződéses kötelékbe az EU-val. Lehetséges, hogy a népszavazás alkalmatlan egy ilyen döntés meghozatalára?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések még élesebben jelennek meg a hasonló hagyományokkal nem rendelkező, nagyobb országokban. Ha Nagy- Britanniában az euróra való átállásról kell szavazni, akkor ott a világon mindenről szó van: a kormány népszerűségéről, a németek feltételezett uralkodási igényéről, a nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodásról stb., de biztos, hogy elsősorban nem a közös pénz bevezetésének speciális hatásairól. Olyan helyzet áll elő, ami valósággal csalogatja a populistákat.

Valószínűleg szükség lenne kidolgozni valamilyen politikai elméletet a népszavazásról, amely néhány alapvetően közérdekű témára korlátozná a hatáskörét. Mindenesetre a nagy országokban a népszavazások iránti egyre gyakoribb, már-már rendszeressé váló igénynek inkább populizmus-, mint demokrácia-szaga van.

7 Ezek a gondolatok a populizmusról és demokráciáról elég diffúzak maradnának, ha végül nem szólnánk arról az intézményről, amely a demokrácia valódi védőpajzsát jelenti a populizmussal szemben: a parlamentről. Hiszen a populizmus lényegét tekintve parlamentellenes, még ha fel is használja a parlamenti választásokat arra, hogy hozzájusson a hatalomhoz. A populista mozgalmak sikerei ezért mindig a parlamentek gyengeségét bizonyítják. A parlamentáris, vagyis képviseleti demokrácia az az eszköz, amely lehetővé teszi, hogy valamilyen domináns összvélekedést konkrét és megvalósítható döntésekre fordítsunk le. Ahol ez hatékonyan megvalósul, ott a nagy leegyszerűsítők számára nem marad hely. Maradnak azok, amik: vagyis nagy leegyszerűsítők, akik vasárnap délelőttönként a Hyde Parkban a Speakers‘ Cornernél zengik tirádáikat.

A parlament elvileg három dolgot kínál: helyet egyes témák részletes megvitatásához; helyet az ilyen viták döntésekre való lefordításához; s mindenekelőtt egy olyan helyet, ahol mindez nem sebtiben, hanem hosszú idő alatt történik. A parlament a pillanatnyi hangulatokat hosszú távú döntésekre fordítja le. Ez már magában véve is antipopulista funkció. Így a parlament per definitionem a demokrácia oldalán áll.

De hát ezek is nagyon egyszerű gondolatok. A parlamentek gyakran tökéletlenül veszik ezt a feladatukat. Olykor önnön populista kísértéseiknek sem tudnak ellenállni; maga a brit felsőház is közreműködött abban, hogy a terrorellenes törvényeket néhány nap alatt átverjék rajta. Közben mára már a parlament gyengülése sokkal komolyabb méreteket öltött. A végrehajtó hatalom mindenhol megtalálta az utat, hogy a parlament miatti bosszantó késlekedéseket és cselekvési szabadságának korlátozásait kikerülje. Ez összekapcsolódik a „nép” – legtöbbször a tévénézők s általában mindenféle fogyasztó – közvetlen megszólításával. A modern demokráciák lopakodó autoritarizmusa maga is olyan tendencia, mely a populizmust támogatja.

Ez fontos téma, mely külön tanulmányt igényel. Annyit azonban el kell itt mondani: ma a szabadság politikájának egyik legnagyobb feladata az, hogy megállítsuk és erőnkhöz mérten visszafordítsuk a parlamentáris-demokratikus formák kiüresítésének folyamatát.

8 A parlamentek magukban az államokban s azok kisebb részeiben, szövetségi államaiban vagy tartományaiban működnek. Ezáltal a terek, amelyekben manapság a politikai döntések megszületnek, összefolynak egymással. Jó oka van annak, hogy egyre inkább governance-ról beszélünk government helyett. Kormányozva vagyunk, anélkül, hogy konkrétan rá tudnánk mutatni azokra a kormányokra, amelyek ezt megvalósítják. A hatalom így kavarog a globális és a helyi szint között.

Ez azt jelenti, hogy sok helyütt intézményes rések keletkeznek, olyan lyukak, amelyekre nincsenek demokratikus berendezéseink. Ezeken a helyeken tenyészik a populizmus bacilusa. Elsősorban azonban nagy, általános rés tátong a polgárok és a hatalmat birtokolók között. S ez nemcsak a bizalom és az együttműködés hiányát jelenti, hanem az információ, az ismeret hiányát is. Ez a hiány szinte csábítja az ilyen-olyan összeesküvés-elméleteket, amikkel a populisták mindig is szívesen játszadoztak. Csábítja a megváltó megoldást kínáló recepteket, amikkel tele van a populisták zsebe. Nagy, s úgy tűnik, kitartó fenyegetést jelent ez a szabadságra nézve. Nemcsak valamiféle demokrácia-zavarról van szó, amelyet el lehetne hárítani, hanem egy résről a demokrácián, amelynek a betöltésére még nincsen anyag.

Van tehát feladatuk a demokratáknak.

fordította Hámori Ágnes