Világkormányzat: Utópia helyett

Amióta a modernkor küszöbén létrejöttek a nemzetállamok, a diplomaták és politológusok egyre azon munkálkodnak, hogy létrehozzanak egy olyan nemzetközi intézményrendszert, amely az eddiginél hatásosabban tud őrködni a béke felett, és többé-kevésbé igazságot tud szolgáltatni a nemzetek között. A jelenlegi nemzetközi helyzet bonyolultsága miatt nagyobb szükségünk van a világkormányzat hatékony és igazságos rendszerére, mint valaha. Ilyen helyzetben talán hasznos lehet, ha röviden felvázoljuk egy olyan világkormányzat modelljét, amely ugyan jobban működik a jelenleginél, ugyanakkor mégsem túlzottan utópisztikus. Ezen csupán azt értem, hogy a modellnek a jelenlegi nemzetközi politikai helyzet számára megfelelőnek kell lennie.

A nemzetközi politika legjellemzőbb tulajdonsága már régóta az anarchia. Amióta kialakultak a szuverén nemzetállamok, azóta felettük nem létezik semmiféle szuverén hatalom. Hogy nem létezik meta-Leviatán, hogy nincs egyetemes konszenzus arról, mit is nevezünk értéknek, és hogyan oldhatjuk meg a konfliktusokat, azzal jár, hogy a nemzetközi politika – Rousseau szavaival élve – már régóta a „háború állapotában” leledzik, lett légyen az valóságos vagy csak lehetséges. Voltak tűzszünetek, időleges javulások és békés időszakok, de amíg ez az anarchia a meghatározó, sosem fogunk megszabadulni a háború fenyegetésétől.

A tizenkilencedik században az európai hatalmak azért hozták létre a Szent Szövetséget, hogy megőrizzék a Napóleon utáni korszak békeegyezményeit. De ez elsősorban az egyeztetés mechanizmusait biztosította, és a szövetség végül – amikor a belügyekbe való beavatkozás kérdése is felmerült – szétesett. Az első világháború után aztán mind az államférfiak, mind a polgárok elgondolkodtak azon, hogyan lehetne a szuverén nemzetállamok felett ellenőrzést gyakorolni. A Népszövetség nagy előrelépésnek tűnt, mivel fellépett a támadó jellegű háborúk ellen, és kidolgozta a békés változtatás mechanizmusait. De mivel határozottan nemzetek fölötti szervezet volt, kényszerítő ereje a nagyhatalmak jóindulatán múlott. Ráadásul a Népszövetség és az 1918-at követő békék nyomán létrejött területi status quo között szoros összefüggések álltak fenn, ez pedig hátráltatta, hogy a Népszövetség beválthassa a békés változtatásra vonatkozó célkitűzéseit.

Az Egyesült Nemzetek Szövetsége 1945-ben azért jött létre, hogy megakadályozza a Népszövetség kudarcának megismétlődését, nem pedig azért, hogy megbirkózzon a második világháború által hátrahagyott káosszal. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának eredetileg nagyobb hatalma volt, mint a Népszövetség Tanácsának. De alig két éven belül, rögtön a hidegháború kezdetével kiderült, hogy ez a hatalom a gyakorlatban nem létezik, hacsaknem hajlandóak a nagyhatalmak együttműködni, hogy igazgassák az ENSZ-et – és a hidegháború alatt erre nem voltak hajlandóak.

A hidegháború befejeztével, valamint a Szovjetunió megszűntével remény nyílt arra, hogy létrejöjjön egy új világrendszer. De a remény hamar elszállt, noha a Biztonsági Tanács bénultságának legfőbb oka már nem állt fenn. Az egypólusú világban, ahol egy szuverén nemzetállam a meghatározó erő – mint 1990 óta az USA –, az ENSZ csak akkor tud hatékonyan működni, ha elfogadja az USA irányítását. Az ENSZ az elmúlt fél évszázadban még egy komoly nehézséggel kellett, hogy szembenézzen; ezt pedig az okozta, hogy a nemzetközi és a polgárháborús konfliktusok közti hagyományos megkülönböztetés teljesen értelmét vesztette. A hidegháború alatt a konfliktusok egyik fő forrása az volt, hogy az USA és a Szovjetunió másképp képzelték el a belügyek természetét és felépítését. Amióta a hidegháború véget ért, számos állam, különösen a volt gyarmatok területein, darabokra szakadt, és ez a széttöredezettség a külső erők beavatkozását kényszerítette ki, ami még inkább ködössé tette a nemzetek közötti háború és a polgárháború megkülönböztetését.

Ugyanakkor az emberi jogok iránti növekvő érzékenység, ami az ENSZ Alapokmányában csak másodlagos fontosságú volt, szintén hozzájárult, hogy megszűnjék a nemzetközi és a belügyek közti különbségtétel. Az ENSZ az utóbbi években sikeresen terjesztette ki igazságszolgáltatásának hatókörét, és új munkamódszereket vezetett be a békefenntartók számára. Mindezek ellenére azonban még mindig nincs elég hatalma sem ahhoz, hogy az emberi jogokat konzisztensen betartassa, sem pedig ahhoz, hogy a vonakodó feleket arra kényszerítse, megoldják az olyan konfliktusokat, mint amelyek a Közel-Keleten, Kasmírban, Cipruson, Koreában, illetve Tajvan és Kína között állnak fenn.

Tudjuk, már a világpolitika hagyományos területein is, ahol a főszereplők a szuverén nemzetállamok, e dolgok rendkívül bonyolulttá váltak, felmerül tehát a kérdés: mit kezdhetünk egy nemrég kialakult, új és az eddigiektől gyökeresen különböző problémahalmazzal, azaz a globális civil társadaloméval, ahol az erő (a terrorizmust kivéve) nem játszik fontos szerepet, a főszereplők pedig a transznacionális pénzügyi szervezetek és a multinacionális vállalatok. Ezek a szereplők egyre inkább képesek és hajlandók figyelmen kívül hagyni az egyes nemzetállamok szuverenitását, különösképpen azért, mert a fő szuverén nemzetállam, az USA is így akarja. Ráadásul az új, globális civil társadalom magánbefektetők és spekulánsok millióit foglalja magába, vegyítve ezernyi civil szervezettel (NGO-val), valamint sok olyan transznacionális szövetséggel, amelyek a specializált intézményrendszereket kapcsolják össze (ahogy például az Egészségügyi Világszervezet, a WHO a nemzeti egészségügyi minisztériumokat). Mindeközben az információs technológiák és a kommunikáció terén történő fejlesztések is egyre jobban egységesítik a civil társadalmat – a világ minden pontjára kiterjedően.

Így élünk mi ebben a világban, amelynek a biztonságot és túlélést mindeddig szavatoló, életbevágó alkotóelemei darabokra hullottak –, s ezenközben a prosperitást és a növekedést biztosító szektor egyre oszthatatlanabbul egységessé vált. Ugyanakkor a civil társadalom globalizálódása fokozatosan megfosztja a nemzetállamokat mindazoktól az eszközöktől, amelyekkel valaha rendelkeztek, különösen a pénzügyek és az ipari termelés területén. Így a globalizáció kétségkívül új konfliktusforrást is hordoz magában: a gazdag államok egyáltalán nem értenek egyet abban, hogy hogyan segítsék – vagy hogy segítsék-e egyáltalán – a szegényeket; a szegények meg arra kényszerülnek, hogy a bearanyozott függőség vagy az önállóság nyavalyái között válasszanak; miközben a szakértők azon vitatkoznak, hogyan lehet a globális jólétet biztosítani, a szabad piacért harcolók összecsapnak a társadalmi igazságosság és az emberi jogok híveivel, a munkavállalók pedig a vállalkozókkal, míg a környezetvédők ádáz vitát folytatnak a modernizáció élharcosaival.

És akkor még ott vannak a terrorizmus új, transznacionális megnyilvánulásai, amint azt a szeptember 11-i események mutatják. A támadásért felelős terroristák képesek voltak kihasználni az új világgazdaság határok nélküliségét, és az új kommunikációs technológiák, pl. az Internet globális elérhetőségét. Bebizonyították, hogy a nagymértékű erőszak nem kizárólag a nemzetállamoknak vagy azok vezetőinek a monopóliuma. Hogy a helyzet drámaiságát még fokozzuk: a terrorizmus ellen folytatott jelenlegi háború árát a nemzetközi fejlődésre fordítandó segélyekből fogják finanszírozni – s így az egyébként is gyenge lábakon álló világgazdaság problémái csak növekedni fognak.

Az elmúlt években számos lépést tettünk azért, hogy a nemzetközi ügyek kevésbé kaotikusan működjenek. Ám e lépések mindegyike annyira elhibázott volt, hogy erősen lecsökkentette beléjük vetett reményt, még a reformerek esetében is.

Az államok közösségében ma a fejleményeknek két különböző, ellentmondásokkal teljes halmazát lehet meghatározni. Számos humanitárius beavatkozás történt annak érdekében, hogy megakadályozzuk az etnikai alapú tömeggyilkosságokat; és ezekkel az erőfeszítésekkel egy időben a nemzetközi büntetőjog új formái is létrejöttek. A nemzeti szuverenitás védelmezői azonban rendre ellenálltak az emberi jogok nemzetköziesítésének, valamint a belső konfliktusok nemzetközivé tételének. A vereségek mindkét vonalon legalább ugyannyira látványosak voltak, mint amennyire sikeresek; emlékezzünk csak Ruandára vagy Amerika ellenséges magatartására a Nemzetközi Büntető Törvényszékkel kapcsolatban. Azok a formák, melyek a békefenntartás és a béketeremtés céljait illetően az ENSZ és a regionális szervezetek számára rendelkezésre állnak (mind a belső, mind pedig az államközi konfliktusok kezelésére) szégyenteljesen elégtelenek, még pénzügyi és katonai szempontból is. Ráadásul a tömegpusztító fegyverek elterjedését gátló erőfeszítések mindeddig sporadikusak voltak, és, nagy általánosságban, hatástalanok is maradtak.

Az elmúlt évtizedekben kialakult globális civil társadalomban a kormányzás hasonlóképpen ad hoc jellegű és hatástalan maradt. Különböző mértékben kaptak hatalmat és hatáskört a különféle transznacionális, specializálódott intézmények, amelyek ráadásul egymásnak ellentmondó elveken nyugszanak. Azok a jelenleg létező globális intézmények, amelyek a környezetvédelmet és a népességnövekedést akarják szabályozni, valamint pl. a nők helyzetén óhajtanak javítani, csak annyira jók, amennyire a televíziós talk show-k. A globális gazdaság irányítása a különféle érdekcsoportok ellenkezése, valamint azoknak az államoknak tevékenysége miatt, akik mindent megtennének a szabad piac érdekében, szintén gyenge lábakon áll. Emiatt teljességgel lehetetlen szabályozni a külföldi beruházásokat vagy a rövid távú tőkeáramlást – továbbá még mindig nem született meg egy olyan nemzetközi megállapodás, mely a bankcsődöt szabályozná. Az államok jelentős része, akárcsak az országokban működő minden befolyásos érdekcsoport, inkább bízik abban, hogy a saját nemzeti intézményrendszere garantálja a gazdasági és pénzügyi stabilitást, mintsem hogy ezeket a belügyeket rábízná a multinacionális intézményekre. Az Egyesült Államok különösen viszolyog attól, hogy a kereskedelmet és a deviza szabad áramlását korlátozó multinacionális rendelkezéseket léptessen életbe.

A jelenlegi rendszer e hátulütői növekvő elégedetlenséget szülnek a világkormányzat meglévő formáival szemben. A rendszer kritikusai elvetik, hogy a nagyhatalmak (különösképpen az ENSZ BT-ben vétójoggal rendelkező államok) korlátozzák az ENSZ és a regionális szervezetek jogait. Az ENSZ Alapokmányának a Biztonsági Tanácsot katonai erővel felruházó rendelkezései a gyakorlatban sosem lettek kipróbálva, és nem született meg a szabályozás arról sem, hogy milyen feltételek mellett lenne megengedett, illetve kötelező a humanitárius beavatkozás. Példának okáért, még mindig nincs közmegegyezés arról, hogy mi a genocídium definíciója. És még nem is beszéltünk azokról a problémákról, amelyeket az USA elsöprő ereje jelent akkor, amikor az Egyesült Államok nyíltan hangoztatja, hogy jogában áll ENSZ felhatalmazása nélkül is cselekedni, ha saját biztonsága forog kockán; s mikor gyakran egyoldalú szankciókat léptet érvénybe anélkül, hogy külső támogatók után nézne. Az USA legutóbb az ENSZ fegyverzetcsökkentő erőfeszítéseit hagyta így figyelmen kívül.

Ugyanakkor a kritikusok amiatt is szót emelnek, hogy a gazdasági kormányzat jelenlegi formája nem megfelelő és igazságtalan. A mai helyzetben az államoknak a szabad kereskedelem ideológiájához kell igazodniuk, és az IMF diktátumait kell követniük, még akkor is, ha ez veszélyezteti a belső támogatottságot és a demokratikus legitimációt. Számos nemzetközi szervezetet éri az a vád, hogy az USA érdekeit képviseli, hogy kihasználja a szegényebb országok gyengeségét, nem veszi figyelembe a környezetvédelem és emberi jogok követelményeit, hogy suba alatt intézi az ügyeit, stb. A multinacionális vállalatokat azzal vádolják, hogy az állam hatalmát bitorolják, mivel egyre inkább globális méreteket öltenek a forrásokat, a termékeket, banki tranzakciókat és biztosítási ügyleteket érintő tevékenységeik, és mivel a politikusokkal való titkos kapcsolataik révén egyre befolyásosabbá is válnak (gondoljunk csak az üzleti tárgyalásokra). Ráadásul – a szuverenitást illetően – igen megalázó helyzetet teremt az a lehetőség is, hogy a multinacionális cégek tevékenységüket könnyen át tudják helyezni azon országok területére, ahol a munkabér igen olcsó: a nemzetközi felügyelet hiányának köszönhetően a vállalatok büntetlenül kihasználhatják a gyenge államokat.

Ilyen hát a világkormányzat jelenlegi helyzete. De mi is lenne a teendő? Ha utópista álmok kergetése nélkül akarunk a jelenlegi helyzeten változtatni, akkor olyan intézményrendszert kell kitalálnunk, amely megfelel a jelenlegi nemzetközi politika feltételeinek és lehetőségeinek. Ez számomra azt jelenti, hogy el kell utasítanom számos régről ismerős reformjavaslatot. Időrendi szempontból az első ilyen Kant régi javaslata a képviseleti köztársaságok konföderációjáról. Először is, az ő javaslatai a háború megszüntetéséről nem számolnak olyan súlyos jelenlegi problémákkal, mint a terrorizmus vagy a humanitárius beavatkozás (Kant alapvetően non-intervencionalista liberális volt). Ugyanakkor Kant nem tart szükségesnek semmiféle jelentékeny szabályozást a globális méretű civil társadalmat illetően, eltekintve a szabad kereskedelem engedélyezésétől és az egyének azon jogától, hogy külföldön vendégszeretettel fogadják őket. Ez a modell azonban túlságosan gyenge lábakon áll egy olyan világban, ahol a liberális államok száma csekély, a mozgósítható hadseregek virágzanak, a fegyverek egyre kifinomultabbak és a világgazdaság egyre inkább az egyenlőtlenségre épül.

Egy másik tervezet, amelynek számos támogatója akadt a második világháború után, a világállam létrejöttét javasolja, általában az USA-hoz hasonló globális föderáció formájában Ez a reformjavaslat ugyan már komolyan figyelembe veszi a nemzetállamok világát, ugyanakkor nagyon keveset mond az olyan globális társadalomról, amelyben nemcsak az államok kereskednek, hanem számottevő az egyének, a magáncégek és a szervezetek közti szabad piac is. Ráadásul az az elvárás, hogy az államok adják fel formális szuverenitásukat, egyelőre csak a jövő zenéje. Kant kritikája egy ilyen világállamról továbbra is érvényes lenne: az ilyen államokat erővel kellene létrehozni, máskülönben túl gyengék volnának, hogy túléljék a világ és a belpolitika napi kríziseit és kihívásait. Azt a tervezetet sem tartom meggyőzőnek, melyet John Rawls a The Law of Peoples című könyvében fektetett le. Rawls keveset mond a kormányzatról magáról, annak ellenére, hogy világosan látja, a mai világban – a nem-ideális-világ-elmélet modellje szerint – az államoknak túl nagy falat lenne, s megakadna a torkán az agresszív és a maguk feje után menő szereplők elleni fellépés, és nem is lennének képesek támogatni a gazdasági segítséget igénylő, problémákkal terhes társadalmakat. Paradox módon, Rawlst a szükség arra ösztökéli idealista elméletében – amelyben a liberális államokénál szélesebb körű konszenzust akar elérni –, hogy az emberi jogoknak olyannyira megszorított értelmezését adja, amely már elfogadható lenne az általa még „elfogadhatóan hierarchikusnak” nevezett rendszerek számára is. Ám az a prioritás, amelyet a „társadalmak igazságossága” élvez elméletében az „egyének jóléte” felett, végső soron fontos kérdéseket vet fel az emberek egy növekvő csoportjával kapcsolatban: itt azokra a bevándorlókra, a menekültek és más hontalanok csoportjaira gondolok, akik egy meghatározott állam védelme alá sem esnek.

Így némi sajnálkozással bár, de elhagyom az utópiák világát, és a szociáldemokrata beütésű hagyományos liberálisok szemszögéből megpróbálom vázolni azt a kormányzatot, amely jelentős előrelépést jelentene a status quóhoz képest.

A szuverén nemzetállamok globális társadalmában két döntő kérdés merül fel. Az első az emberi jogok védelme. A világ bizonyos részeiben, mint például Európában, erőteljes intézmények védik ezeket a jogokat, és relatíve könnyű egy európai polgárnak, ha az állam félrelépései ellen panaszt akar emelni. De ezek a szervezetek nem globális hatáskörűek, és az idevágó ENSZ-intézmények továbbra is erőtlenek, túlpolitizáltak és államközpontúak.

Ezért van szükségünk egy európai modellekre alapozott Világbizottságra, valamint az Emberi Jogok Világbíróságára, akárcsak arra, hogy a bizottságnak jogában álljon, hogy munkája keretén belül ellenőröket és megfigyelőket alkalmazhasson. Az utóbbinak az volna a feladata, hogy jelentést tegyen, és szükség esetén a beavatkozásra szólítsa fel az ENSZ Alapokmánya 7. fejezete alapján az ENSZ főtitkárát és politikai szerveit. Az államok, mint az emberi jogok leggyakoribb megsértői, nem tarthatnák fenn a jogukat, hogy betartassák azokat a szerződéseket, amelyeket ők maguk vagy nem írtak alá, vagy, mint az általában történik, aláírtak ugyan, de a gyakorlatban sosem vettek figyelembe. Noha némi változás megfigyelhető abban, hogy a nemzeti szuverenitás alapelve már nem mindig élvez előjogokat az emberi jogok elvével szemben, a kettő közti feszültség továbbra is jelentős.

A második döntő kérdés az erő alkalmazása. Itt is hasonló fejleményeknek lehettünk a szemtanúi. A 19. század álláspontja helyett, amely szerint az államoknak jogukban áll háborúzni egymással, és csak a módszerek tekintetében kell megkötéseket alkalmazniuk, a jus ad bellum régi doktrínájának modern értelmezése kezd teret nyerni, amely megtiltja az agressziót, és csak az önvédelmi háborúkat, valamint az agresszió áldozatainak a támogatását ismeri el jogosnak. De itt is két egymásnak ellentmondó, és nehezen összeegyeztethető alapelv ütközik egymással, ami pedig problémát jelent a háború gyakorlata számára.

A világkormányzat alapelveinek konzisztens alkalmazásához szükség volna az ENSZ erőinek radikális megnövelésére. A főtitkárnak nem csak jogában kellene álljon, hogy beszámoljon a veszélyes esetekről a Biztonsági Tanácsnak. Kötelezővé kellene tenni számára, hogy mozgósítsa a BT-t és a Közgyűlést, ha fennáll annak a veszélye, hogy valaki megsérti az államok közti fegyverhasználat jogi korlátait, avagy hogy az egyik államon belül az emberi jogokat nem fogják figyelembe venni. Törvényi szabályozásra van szükség, amely világosan meghatározza, hogy mikor igazolható a humanitárius beavatkozás. Azoknak az államoknak, akik önvédelem céljából egyénileg vagy csoportosan az erő használatához akarnak folyamodni (vagy legalábbis ezt állítják), a Biztonsági Tanácstól, vagy ha a BT döntésképtelen, a Közgyűléshez kellene fordulniuk engedélyért. Ha a Közgyűlés sem képes határozatot hozni a helyes megoldásról, akkor az államoknak a végső lehetőségként fenntartott erőhasználatról teljes jelentést kellene írniuk az ENSZ szerveinek.

Mindenekfelett pedig a Biztonsági Tanács számára állandó haderőt kellene biztosítani, amelynek állományát a tagok teremtenék elő, de a parancsnokságot egy nemzetek feletti ENSZ egység gyakorolná. Ez a parancsnokság volna felelős a Biztonsági Tanács által elrendelt megelőző vagy visszacsapás jellegű akciókért, és egy civil tisztségviselőkből álló, az ENSZ katonai cselekedeteit ellenőrző csoport felügyelhetné. Ezeknek a szervezeteknek joguk volna arra is, hogy a tömegpusztító fegyverek vásárlásával gyanúsított országokat ellenőrizzék, és hogy a Biztonsági Tanácsot szankciók elrendelésére kérjék fel, ha a gyanú megalapozottnak bizonyul. A főtitkár feladata volna, hogy az ENSZ főtárgyalója legyen az olyan súlyos konfliktusokban, amelyek a globális vagy a regionális békét fenyegetik – akár harmóniában az államok jóra irányuló erőfeszítéseivel, akár azok helyett, ha az államok nem mutatnak hajlandóságot erre, vagy erőfeszítéseik nem járnak sikerrel. Egy állandó, nemzetek feletti, a haderőket felügyelő tárgyalócsoport nyomást tudna gyakorolni a veszélyzónákban elhelyezkedő államokra, hogy azok fegyverzetcsökkentést hajtsanak végre, és megnyissák határaikat az ellenőrök előtt.

A humanitárius beavatkozások esetében – amilyen a ruandai és a jugoszláviai volt – az ENSZ erőinek nem csak a békét kellene helyreállítaniuk, hanem részt kellene venniük az elengedhetetlen nemzetépítésben vagy nemzetújjáépítésben is. Ez persze az ENSZ költségvetésének radikális megnövelését, valamint az ENSZ titkárságán dolgozó nemzetközi civil tisztségviselők számának a jelentős bővítését eredményezné. A terrorizmus megfékezéséhez olyan ENSZ intézményt kellene létrehozni, amely biztosítaná az egyes államok erői közti kooperációt és koordinálná a válaszlépéseket. Ez az intézmény időszakos jelentéseket is készíthetne az ENSZ megfelelő politikai és katonai szervei számára. Akárcsak a polgárháború és az államok közti háború esetében, a terrorizmus és a terroristákat támogató államok elleni fellépést is a Biztonsági Tanácsnak kellene engedélyeznie, és az ENSZ katonai parancsnokságának kellene ellenőriznie.

A szociáldemokrata beütésű, hagyományos liberális fontolva halad, ha azt kell átgondolnia, hogy hogyan javítson a civil társadalom globális kormányzatán. A globális dirigismenem lehetséges, de valószínűleg nem is kívánatos. Néhány fontos problémát azonban meg kell oldani. Hasonlóan ahhoz, ahogy a 19. és 20. századi kapitalizmus fokozatosan elfogadta a nemzeti és nemzetközi szabályozásokat – a munka- és fogyasztóvédelmi előírásokat, az árak stabilitásának megőrzését, a pénzügyi krachok megelőzését célzó intézkedéseket –, a 21. századi globálkapitalizmusnak is szüksége van egy, a jelenleginél kevésbé szétdarabolt szabályozó rendszerre. Azoknak a hibáknak a kijavítására gondolok, amelyeket a pár évvel ezelőtti ázsiai krízis során tapasztalhattunk meg: az IMF az országok és bankok felett gyakorolt tökéletlen ellenőrző tevékenységére, és gyakori közönyére a deflációs politika belföldi hatásaival szemben, a magántőke gyors ki- és beáramlásának katasztrofális következményeire, a túlságosan is befagyasztott devizaárfolyamok által keltett veszélyekre, a külföldi befektetők kötelező lekenyerezésére, hogy vegyék figyelembe az emberi jogokat és a munkakörülményeket, az egészségügyi normákat, és a környezetvédelmet.

Sem képességem, sem terem nem nyílik arra, hogy újratervezzem a jelenlegi intézményrendszer felépítését, de négy területen különösen fontosnak tűnik, hogy új lépéseket tegyünk.

Először is, szükség volna egy miniatűr gazdasági kormányzatra, amelynek az volna a feladata, hogy megpróbálja a világgazdaság fejlődését befolyásolni. Itt az Európai Unó lehetne a modell, amelyben a nemzetek felett álló Bizottság szolgál gazdasági vezetőként, és a Miniszterek Tanácsa határozza meg a szabályokat. (A világgazdaságnak szüksége volna egy új, a Biztonsági Tanácshoz hasonló Gazdasági és Szociális Tanácsra.) Ennek a gazdasági kormányzatnak volna a feladata, hogy összehangolja a WTO, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, a Világbank és az IMF tevékenységét, a végrehajtói hatalmat pedig az EU Bizottságához hasonló szervezet gyakorolhatná. Továbbra is megmaradnának az eltérések a gazdaságfilozófiában és a célkitűzésekben, de ezek a testületek közös normákat állíthatnának fel – például a helyes gyakorlat szabályainak formájában –, és enyhíthetnék a kapitalista verseny mellékhatásait, például az egyesülések és a kartellek elleni globális antitröszt-mechanizmusok kidolgozásával.

Másodszor, központi ellenőrzés alá kellene vonni a fejlődő országoknak juttatott segélyek kiosztását. A cél az volna, hogy hatékonyabban járuljunk hozzá a fejlődéshez, és hogy csökkentsük a különbséget aközött, mekkora beleszólási joguk van is a gazdag és a szegény országoknak a világ kormányzásába. Ez magába foglalná azt is, hogy az ENSZ jogot kapna tagállamai megadóztatására úgy, hogy a globális fejlődésnek kiegyenlítettebb modelljeit tudja megvalósítani, és hogy ellenőrizni tudja az ENSZ-segélyeket kapó országok politikáját, valamint azokról jelentéseket írhasson, és változtatásokat javasolhasson.

Harmadszor, létre kell hozni egy környezetvédelmi világszervezetet. Ennek a feladata volna, hogy megalkosson egy globális szabályrendszert. Fel kellene készülnie, hogy felügyelje a szabályrendszer betartását, és hogy javaslatot tegyen a szankciókra, ha valamelyik állam nem hajlandó együttműködni.

Negyedszer, az UNESCO-t új energiával kellene feltölteni. Az UNESCO tevékenységeit részben át kellene csoportosítani, az elitkultúrák és a veszélyeztetett helyi kultúrák iránti (fontos) érzékenységét ki kellene egészíteni a fanatizmus, a provincializmus és az intolerancia elleni globális fellépéssel. Jelentős pénzügyi támogatásra volna szükség ahhoz, hogy az UNESCO ezekben az ügyekben befolyásolni tudja, és aktívvá tehesse a kormányzatokat, az egyházakat és az iskolarendszereket. Megint hangsúlyoznám, az EU Bizottságához hasonló intézmény szolgálhatna az UNESCO végrehajtó testületeként.

Végül még egy alapelvet szeretnék hangsúlyozni. A világkormányzat jobbá tétele nemcsak azt igényli, hogy több hatalmat és forrást juttassunk a globális szervezeteknek, hanem azt is, hogy a demokrácia nagyobb mértékben terjedjen el. Az ENSZ Közgyűlését, amely a tagállamok kormányait képviseli, ki kellene egészíteni az ENSZ Népképviseleti Gyűlésével, amely, legalábbis a kezdetekben, csak ajánlási joggal rendelkezhetne. Az ENSZ Népgyűlése még ebben a formájában is be tudná vonni a nemhivatalos hangokat is a földünket érintő vitákba. A Közgyűlést ki lehetne bővíteni egy további tanácsadó gyűléssel, amelyben a civil szervezetek (NGO-k) és a fontos multinacionális vállalatok vennének részt. (Ez hivatalos és nyilvános kiegészítése, vagy inkább felváltása volna a davosi konferenciáknak.) Amint azt már korábban is javasoltam, a Biztonsági Tanács, a Közgyűlés, és az új Gazdasági és Szociális Tanács döntéseinek rendszeres felülvizsgálatát a Világbíróság láthatná el.1 Ez éppúgy legitimálná és hitelesítené az ENSZ döntéseit, ahogy az alkotmánybíróságok több demokratikus államban biztosítják a választott képviselők által hozott törvények autoritását és legitimitását.

Hacsak nem üt be egy világkatasztrófa – nukleáris, biológiai, vagy vegyi háborúk, amelyek milliókat pusztítanának el, gazdasági válság, amelyhez képest az 1920-as évek kismiskának tűnnének, egy meteor összeütközne a földdel, az egész földet átölelő járványok sorozata törne ki, amelyet senki sem tudna megállítani, a globális felmelegedés gőzfürdővé válna (ma már tudjuk, hogy a hollywoodi fantasztikus filmek valós eseményeket is megjósolhatnak) –, kevéssé valószínű, hogy az emberi faj sok törzse magától elkezdené megfogalmazni a világalkotmányt, amely végleg eltörölné a vesztfáliai rendszert, megszüntetné a létező államokat és az azokat szolgáló nemzetközi szervezeteket, illetve létrehozná a világállamot. Ha bármifajta intézményes reformra számíthatunk, tudnunk kell, hogy azok csak lépésről lépésre, a krízishelyzetekre adott válaszokból fognak kialakulni.

Ha visszaemlékezünk arra, milyen sok fáradságba került átalakítani az Európai Uniót a nemzetközi kooperáció komplex mechanizmusaiból a nemzetállamok föderációjává, ahogy azt Jacques Delors szokta titokzatosan mondogatni, akkor be kell látnunk, hogy az általam leírt transznacionális rendszer még a legjobb esetben is csak távoli lehetőség. Az akadályok túl számosak, hogy mindet felsoroljam, de a legfontosabbakkal itt is őszintén szembe kell nézni.

Először is, a nemzetállamok még egyáltalán nem mentek ki a divatból. A szabad piac éppúgy megtépázta a nemzetállamok jogi és cselekvési szuverenitását, mint az emberi jogokat védő, vagy az erőszak ellen harcoló szervezetek fellépése az egyetemes igazságszolgáltatás érdekében. Ugyanakkor mégis ezeknél maradt a végső döntés joga a magán- és a közéletet illető legtöbb kérdéssel kapcsolatban. Ez a megmaradt hatalom azt eredményezi, hogy az államok közti konfliktusok nem fognak eltűnni – sőt, a helyzet akár kiélezettebbé is válhat, ha az államok elkezdenek attól félni, hogy elvesztik a megmaradt hatalmukat is. Noha a látszólag szuverén államok száma megsokszorozódott az utóbbi évtizedekben, ezeknek a többsége nem rendelkezik valódi hatalommal. Mivel a hatalom manapság igencsak egyenlőtlenül van elosztva, kétséges, hogyan lehet majd egyezségre jutni arról, mekkora szava legyen az egyes nemzetállamoknak a világkormányzat döntéshozó testületeiben. A katonai és gazdasági nagyhatalmakat nem szavazhatja majd le a törpeállamok koalíciója, és sakkban se fogja tudni tartani. Az is valószínűtlen, hogy az országok olyan absztrakt kötelezettségeket vállaljanak, amelyek ellen jól megfogható nemzeti érdekük szól. (Ezért van az, hogy az USA elítéli a nukleáris fegyverek kifejlesztését, ha azt az olyan ’barbár’ államok, mint Irak vagy Észak-Korea teszik, és tolerálja, ha azt Izrael, egy szövetséges állam teszi.)

A második akadály egyszerűen az egyre számosabb nemzetállam által képviselt kultúrák sokfélesége. Amellett, hogy a tömegkultúra legalábbis részben globalizálódott, és számos súlyos ökológiai problémát csak globális szinten lehetne megoldani, az elmúlt évtizedekben azt is megtapasztalhattuk, mikre képesek a nacionalista szakadár-szervezetek, hogyan nőtt meg az új vallásos-politikai szervezetek száma, különösképpen a mohamedán országokban, és hogyan erősödött meg a saját, hagyományos kultúra iránti igény a világ több országában. Világunkban, ahol a gazdasági és technológiai erők a meghatározóak, és ahol a politikai ideológiák az elmúlt két évszázadban már kifárasztották önmagukat (akár rémes túlkapásaik, akár megszégyenítő irrelevanciájuk miatt), áthidalhatatlan a szakadék a kapitalizmust éltető globalizátorok és a kulturális partikularisták között, akiknek nem tetszenek a globális kapitalizmus embertelen méretei. Mindezek miatt Rousseau híres mondása az emberiség egységének teljes hiányáról igazabb, mint valaha volt.

A reform harmadik akadálya nem más, mint a szakadék, amely elválasztja az emberi jogokat és az önrendelkezés jogát tiszteletben tartó liberális, demokratikus rendszereket az ezeket figyelmen kívül hagyó autoriter vagy totalitariánus rendszerektől. Rawls elfogadhatóan autoriter államai csupán idealista elméletének találmányai. A világ diktátorainak nincs szándékukban, hogy más államoknak, vagy akár egy globális büntető törvényszéknek is kiadják azokat a polgáraikat, akik emberiségellenes bűntetteket vagy genocídiumot követtek el. Azok az államok, amelyek politikai elszigeteltségre törekednek, noha a gazdaságukat megnyitják a világ felé, nem fogják szívesen fogadni a demokratizáció új hullámát, amelyet én javaslok. Vicces volna, ha az ENSZ Népképviseleti Gyűlését 50 százalékban a nép, 50 százalékban pedig a diktátorok választanák. A kanti feltétel, a liberális demokráciák világa nélkül a világkormányzat intézményrendszere továbbra is csupán csaták színtere marad.

A végső akadály pedig már ismerős nekünk, hiszen nem más, mint az USA, a szuperhatalom, mely azt képzeli magáról, hogy a világrend és a liberális demokrácia letéteményese. A világrendet illető tervezetemnek nem csupán új nemzetközi intézményekre, hanem a világ leghatalmasabb szuverén nemzetállam jóindulatára is szüksége van. Az USA és a többi nagyhatalom erkölcsi és financiális támogatása nélkül elképzelhetetlen, hogy a világkormányzat új rendszere be tudná tartatni az előbb vázolt elveket és procedúrákat.

Az elmúlt években azonban sajnos az amerikai vezetés jelentős része nem igazán látta, mi az értelme annak, hogy az USA támogassa a jelenlegi globális intézményeket – hát még hogy újakat teremtsen. A Bush-kormányzat ráadásul a nemzetközi szerződéseket egyre növekvő számban hagyja figyelmen kívül vagy mondja fel. Ennek a büszke unilateralizmusnak az üzenete egészen világos: az USA önmagában is elegendő, hogy biztosítsa a világrendet, és hogy a végső esetben eldöntse, milyen tennivalókat igényel a világrend fenntartása.

Ez viszont nem igazán segít hozzá, hogy megegyezésre jussunk. A többi állam nem fogja akarni, hogy Amerika egymagában uralja a földet. És az új Bush-doktrína teljes elvetése nélkül, vagyis anélkül, hogy visszatérnénk ahhoz az állapothoz, melyben a világ vezetése USA-diktátumok nélkül zajlik, igen kevés reményünk marad, hogy létrehozzunk egy valóban új, demokratikusabb világkormányzatot.2

fordította Margócsy Dániel

  1. Ld. Stanley Hoffmann: World Disorders. Boulder, Rowman and Littlefield, 1998, 12. Fejezet, 185.
  2. Ld. Joseph Nye Jr. új könyvét: The Paradox of American Power. New York, Oxford UP, 2002.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.