Pszichofizikai tapasztalatok

Ezernyolcszázhetvenkilencben egy bizonyos Hermann Ebbinghaus pszichofizikus összeállított egy véletlengenerátort, melynek segítségével 2299 féle nőalakot hozott létre. Kísérleti alanyoknak kollégáit, tanítványait és betegeit alkalmazta. A kísérleti alanyt lekötözte egy sötét szobában, hogy mindenféle zavaró asszociációt előidéző ingert kizárjon. A férfiaknak egy nagy sötét dobozba kellett bámulniuk, ahol azonos időközönként fény villant föl, amelyben mindig más-más nőalak tűnt fel, olyan sorrendben, ahogy a véletlengenerátor adagolta őket. Ebbinghaus följegyezte, mennyi ismétlés után tudják a kísérleti alanyok emlékezetükbe vésni a nők sorrendjét úgy, hogy aztán helyes sorrendbe állítsák őket. A véletlengenerátor által előállított nők közül kezdetben a professzor kiválogatta az alanyok számára ismerős nőket, hiszen a generátor őket is előállította, és Ebbinghaus nem akarta, hogy ez esetleg megzavarja a memória-kísérletet. A kísérlet egy haladóbb szakaszában azonban, memória- és érzelem-experimentumra tágítva azt, a professzor visszahelyezte a sorba az ismerős nőket is. Tapasztalata szerint a kísérleti eredményeken ez mit sem változtatott. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az emberek memóriája és érzelmei automatikusan működnek. „Ha a tudományos társadalom azt állítja, nyilatkozta Hermann Ebbinghaus, hogy az ember képtelen bárkit szívébe fogadni, azaz képtelenség, hogy akárki érzelmi és érzéki ingereket keltsen benne, amelyekre válaszol is, akkor meg kell állapítanom, hogy ez alól az összes kísérleti alanyom kivétel.”

Két évvel később Gertrud Stein folytatta az asymbolia-kísérletet, ám most kifejezetten azzal a céllal, hogy a nemek közötti különbségeket kutassa. A női és férfi kísérleti alanyoknak férfiakat, majd nőket kellett megjegyezniük, majd sorrendbe kellett állítaniuk őket aszerint, hogy mennyire rokonszenvesek vagy ellenszenvesek. A kísérlet eredménye sajnos értékelhetetlen, mert a fennmaradt, igaz, hiányos dokumentációból csupán az derül ki, hogy a kísérleti alanyok megzavarodtak, bár a nők még így is föl tudták állítani az utálati sorrendet – írja a szakirodalom.

Nem hiszem, hogy ez nagyban előmozdította volna ismereteimet, mindezt könyvtári kutatásaim előtt is tudtam. Gondoltam, meg kellene kérdeznem egy-két nőt, miért utálnak engem, és egy-két férfit, hogy miért szeretnek.

Első nő: „Azért utállak, mert hiú vagy, túl sokat törődsz a külsőddel, mindig ráérsz táncolni meg moziba menni, és a férfiak nagyszerűen elszórakoztatnak, ami persze elveszi az összes erejüket, idejüket és a kedvüket is más nőktől.”

Második nő: „Azért utállak, mert kettőt se kell szólnod, csak úgy bambulsz a boci szemeiddel, mégis mindenki téged bámul. De nem baj, nem tart ez sokáig, előbb-utóbb te is férjhez mész, meghízol és megöregszel. Ne hidd, hogy ez alól kivétel vagy! Előbb-utóbb te is ronda, mogorva, két-három gyereket húzkodó házisárkánnyá válsz.”

Első férfi: „Mit bosszantasz ilyen hülye kérdésekkel, ki mondta, hogy rokonszenvezek veled? Te is csak egy hülye liba vagy, semmi több.”

Második férfi: „Hát az igaz, hogy jól elvagyok veled, kivételesen érzékeny, sőt, túlérzékeny és nagyon okos nőstény vagy. Jól is nézel ki, messze kimagaslasz az átlagból. Nem, nem vagyok elfogult. De hogy szeretnélek egyáltalán?! Á, nem hiszem.”

Láttam, hogy közvélemény-kutatással sem megyek sokra e tárgyban. Ezenkívül úgy tűnik, csupán helyi jelenségről van szó. Sőt lehet, hogy túllihegtem a dolgot. Pszichológus barátnőm szerint egész okfejtésem alulargumentált, nincs elég terepen gyűjtött adatom, és egyáltalán, az egész kérdésfelvetés nem releváns, mondta, miközben az egyetem folyosóján haladtunk a tanszéki iroda felé, hogy a vonatjegyeinket bemutassuk. A titkárnő azonban nem volt hajlandó kifizetni semmit, úgy tett, mintha nem ismerne, pedig hét éve vagyok a tanszéken, és kifelé menet, miután tőlem telhetően összeszedtem magam, és udvariasan elköszöntem, meg se várta, míg becsukom az ajtót, mindjárt megjegyzést tett. Néhány perc múlva kijött a barátnőm is, aki kitöltötte az útelszámoló űrlapot. „Ez aztán a terepen szerzett tapasztalat” – mondta irigyen, és faképnél hagyott, mondván, siet, háromkor órája van. Két óra tizenkettő volt egyébként.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.