Versek

A ZÁTONYOK

  Hommage á Robert Browning

Ismered-e a zátonyok

homályát, amely átragyog

a tükörfoltos mélyvizen,

mintha faláda égne lenn?

s a láda alján kézirat

kötegei parázslanak,

homálylani ítéltetett,

örök faláda-életek?

akikkel egyszer megesett,

hogy testük elnyelte a cet,

s lelkük megpróbált fényleni,

de az Úr nem szemelte ki?

Ezerhatszázkilencvenegy –

kilencvenkettő május egy –

május harmincegy volt, igen –

St. Malónál, a tengeren

a franciák hajóhada

el- és elvérzett, mint soha,

csak egy hajóraj imbolyog

az ellenség, az angolok

előtt, s az út halálba visz,

jobbra zátony és balra is,

és a tengernagy mondja ki:

a rajt fel kell robbantani.

Akkor egy matróz, egy breton,

kiszól a sorból: – Nem hagyom.

Révkalauz vagyok én, aki

tudja, a zátony, szikla mi.

A pusztulást nem nézni kell.

Uram! – Neved? – Hervé Riel.

Tengernagy úr! Ma éjjel itt

révbe viszem a rajt. – No vidd.

És a hajóraj átlibeg

a Scyllák és Charybdisek,

a ládamélyű zátonyok

homálya közt, és átragyog

a pusztuláson a nehéz,

a teljes megmenekülés.

Horgonyt! és lángol minden arc.

Két szó nyilallik: Vive la France!

Megköszönték? a néma tett,

ha egyszer elnyelte a cet,

tükörtelen és fénytelen.

Beágyazódik, messze, lenn;

kézirat-csonk nem éri fel,

mit tudhatott Hervé Riel,

hogy lelke úgy maradt alul,

mint akit kiszemelt az Úr.

2003. március 26.

A HAMELNI FURULYASZÓ

    Hommage à Robert Browning

Merre van Hameln? Érdekel?

A térképen hogy férhet el?

Braunschweig! Hannover! pompa, fény!

Hameln viszont nagyon szerény.

Nincs semmije, csak Wesere,

a Weser-part az ékszere:

hatszáz évnél is több, hogy itt

csodába fontak valamit.

Történt, hogy három nyáron át

bősz patkányfalka vert tanyát

a város mélyén, felszinén,

a Koppel-hegy szerpentinén,

kádban, bölcsőben, gádoron,

vajköpülőn, vashámoron,

ki hídon jár, patkány-fogoly,

egész Hameln egy nagy sikoly.

Most hát – maradni? menni, el?

Itten valamit tenni kell!

Csörög a kard, a vért, a lánc,

hanyatt-homlok az ordonánc,

szónokol varga, boltos, ács,

kurzust hirdet a Főtanács:

„Tegnapelőtt újabb merény!

Patkányul gyorsan, könnyedén!”

A fél lakosság már rohan.

Gyorsnak, könnyednek ára van.

Egy tarka ifjú, akiből

Monteverdi varázsa dől,

felajánlja: ötezerért

minden egyes patkányt kiirt.

„Megadjuk?” – „Meg hát!” (Egyremegy,

az adóból úgyis lemegy.)

S a tarka ifjú furulyál.

Ötszáz patkány döbbenten áll,

majd követi a lépteit

babonásan a Weserig,

beugrik mind, ez itt a trend,

ötszáz, bizony, dalolva ment.

Ujjong a nép, tetők alól

Monteverdi zenéje szól.

„Akkor ötezer.” – „Mennyi? Hogy?

Idegen vagy, ne itt nyihogj,

fogd, itt van ötven épp elég.

Eridj, te kocsmatöltelék.”

„Herr Bürgermeister, megbocsát,

nem őriztünk együtt libát.

Nincs kocsma, hol fölképzene

e messziről jött népzene.”

És szól a furulya megint.

A hang a tüdőben kering,

egy ismeretlen nép szava,

pásztortűz, őszi éjszaka.

S az egész város kinn remeg,

hallja a gyermeklépteket,

a part felé fut mind vigan –

jaj, Istenem! a kisfiam!

S a víz csöndes, de akkor egy

minutum, és megnyílt a hegy,

elnyelt fiút, lányt, népzenét,

a múltfelejtés képzetét –

hatszáz évnél is több, hogy itt

csapdába fogtak valamit,

erről regél az éji szél.

Hameln ma is csak ebből él.

2003. február 14.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.