A lányka és a halál

A tanítónő hirtelen megállt, amikor meghallotta, hogy a gyerekek fojtottan vihognak a hátsó padokban.

– Mi történt már megint?

Derűs, vörös kislányfej emelkedett fel.

– Mélanie miatt van, tanítónő, kérem. Ilyenkor szokott citromot enni.

Az osztályból kirobbant a nevetés. A tanítónő hátrament az utolsó padig. Mélanie ártatlanul nézett rá, súlyos fekete hajkoronája hangsúlyozta keskeny, sápadt arcát. Kezében egy gondosan megtisztított citromot tartott, a héja mint arany kígyó tekeredett a padon. A tanítónő megrökönyödve állt meg.

Mélanie Blanchard a tanév kezdete óta egyfolytában nyugtalanította. Szófogadó, engedelmes, szorgalmas kislány, feltétlenül az osztály egyik éltanulójának kellett tekintenie, úgy is kezelte. Mégis feltűnést keltett hóbortos ötleteivel és fura magatartásával – az is igaz, hogy lefegyverző közvetlenségével nem volt benne semmi kihívó. Például heves, szinte beteges érdeklődést mutatott történelemből minden híres halálraítélt és kínhalált szenvedett személyiség iránt. Aggasztó szenvedély lángolt tekintetében, amikor Jeanne d’Arc, Gilles de Rais, Marie Stuart, Ravaillac, I. Károly és Damiens utolsó perceinek minden mozzanatát felsorolta, és bármi kegyetlen kínzásokról volt szó, nem takarékoskodott a részletekkel.

Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a gyerekeket a borzalom gyakran megigézi, és ehhez némi szadizmus is járul? Más jelek arra mutattak, hogy Mélanie esete bonyolultabb és súlyosabb. Az iskolaév elején a kislány meglepő fogalmazást adott be, amely nem hasonlított a többiekére. A tanítónő ilyenkor hagyományosan arra kérte a gyerekeket, hogy számoljanak be az előző szünidő egy napjáról. Nos, bár Mélanie elbeszélése elég hétköznapian kezdődött egy falusi ebéd előkészületeivel, rövidesen rátért a nagymama váratlan halálára, ami az egész családot megakadályozta a vidéki kirándulásban. Azután mintegy a visszájáról és valószerűtlenül folytatta a történetet, és mint egy érzékcsaló látomást, zavartalanul írta le a meg nem tett séta egyes állomásait, a fül nem hallotta madárszót, a le nem zajlott ebédet a fa alatt, a hazatérés mulatságos részleteit, aminek semmi teteje sem volt, hiszen egyáltalán nem is mentek el kirándulni. Végül így fejezte be:

A család szomorúan gyűlt az ágy köré, ahol a nagymama teste nyugodott, senki sem futott nevetgélve menedéket keresni a csűrbe, nem fésülködtünk egymást lökdösve a tisztaszoba egyetlen kistükre előtt, nem gyújtottunk nagy tüzet, hogy megszárítsuk átázott ruhánkat, így azok nem is gőzölögtek a kandalló előtt, mint a lovak szőre a verítéktől. A nagymama egyedül ment el közülünk, mindőnket ott hagyott a házban.

Most meg a citromok! Összefüggenek-e a lányka hóbortos ötletei? Hogyan? A tanítónő feltette magának a kérdést, gyanította, hogy létezik rá válasz – mivel az ötletekben vitathatatlanul volt valami „rokonság”, egyetlen személyiség bélyegét viselték –, de nem talált semmit.

– Szereted a citromot?

Mélanie megrázta a fejét.

– Akkor minek eszed? A skorbuttól félsz?

Mélanie nem tudott válaszolni a két kérdésre. A tanítónő megvonta a vállát, és ismerősebb vizekre evezett.

– Mindenesetre óra alatt enni tilos. Ötvenszer leírod, hogy Citromot ettem az órán.

Mélanie engedelmesen beletörődött, és megkönnyebbült, hogy nem kell tovább magyarázkodnia. Valóban, hogyan is értethette volna meg másokkal – amikor maga is alig fogta fel –, hogy nem azért védekezik citrommal, mintha a skorbuttól félne, hanem egy sokkal mélyebb testi és erkölcsi bajtól, az émelyítő és a színtelen dagálytól retteg, amely hirtelen elárasztja a világot, és az elnyelésével fenyegetőzik Mélanie unatkozott. Valamiféle metafizikus szédületben élte át az unalmat.

Mindent egybevetve vajon ő maga unatkozott-e? Nem inkább az őt körülvevő dolgok és a táj untatta? Hirtelen sápadt fénysugár vetül a földre. A szoba, az osztály, az utca mintha ólomszín sárba dermedne, a formák lassan feloldódtak. Az émelyítő levertség közepén az egyetlen élőlény, Mélanie ádáz küzdelmet folytat, nehogy elmerüljön az iszapban.

A gyorsan változó megvilágítás átalakítja a dolgok lelkét, erre már kicsiny gyermekkorában talált egy ártalmatlan, de igen megkapó példát a szülői házban, ahol csigalépcső vezetett fel a padlásszobákhoz. Csupán egy keskeny lőrésnyi ablak világította meg a lépcsőházat, színes üvegnégyzetek borították. A lépcsőfokon üldögélve Mélanie gyakran szórakozott el azzal, hogy a kertet nézegette a különböző színű kockákon keresztül. És minden egyes alkalommal egyformán meglepődött, csodálatosnak látta. Úgy ismerte a kertet, mint a tenyerét, a piros négyzeten keresztül mégis tűzvész fényében fürdött. Nem emlékeztetett arra a helyre, ahol játszott és álmodozott. Egyszerre volt felismerhető és ismeretlen, kegyetlen lángok nyaldosta pokoli barlang. Aztán átugrott a a zöld négyzetre, a kert ekkor mélytengeri árok fenekévé változott. Valószínűleg összehúzódott víziszörnyek lapultak meg tengerzöld mélyében. A sárga üveg meg éppen fordítva, bőven árasztotta a nap meleg visszfényét, az aranyszínű megnyugtató porfelhőt. A kék a fákat s a pázsitot romantikus holdfénnyel borította. Az indigó kékjétől még a legapróbb tárgy is ünnepélyessé és lenyűgözővé vált. És mindig ugyanaz a kert maradt, de minden alkalommal meglepően új arcát mutatta, és Mélanie-t elbűvölte a birtokában lévő varázserő, amivel kedvére márthatta kertjét megrázó pokolba, daloló vidámságba vagy nagyszerű pompába.

A lépcsőházi kisablakon nem volt szürke négyzet, tehát az unalom hamvas esője máshonnan eredt, kevésbé ártatlanul, viszont valóságosabban.

Aránylag korán felfedezte, hogy az élelmiszerek közül melyik kedvez az unalomrohamoknak, és melyikkel lehet elhárítani. A tejszín, a vaj, a lekvár – a gyerekeknek való táplálékok, amivel elhalmozták – mint megannyi kihívás, beígérték és odahívták a szürke áradatot, az életet vastag, ragacsos iszappal kenték be. Ezzel szemben a paprika, az ecet és az alma, amennyiben elég zöldek – minden, ami savanyú, fűszeres és pikáns – a poshadó légkörbe pezsgő oxigént lehel, és új erőt ad. A limonádé meg a tej. A két ital jelképezte Mélanie szemében a jót, meg a rosszat. A család tiltakozása ellenére az ásványvízből készült, citromkarikától illatos teára tért át. Hozzá egy jó kemény kétszersült, vagy egy szelet alaposan megpirított kenyér. Viszonzásul le kellett mondania a négyórai mustáros kenyeréről, amire vágyott, mert ezzel szünetben az iskolaudvaron viharos kacagásra és kiabálásra ingerelte volna a gyerekeket. Rájött, hogy vidéken egy községi iskolában a mustáros kenyérrel áthágná a mássággal szembeni türelem határait.

Ami az éghajlatot és az évszakokat illeti, semmitől sem viszolygott annyira, mint a lusta és bágyadt szép nyári délutántól, a növényzet jóllakott és szemérmetlen kivirágzásától, amely mintha az állatokra és emberekre is átragadt volna. A nyirkos kéjes órák iszonyú mozdulatra csábították, lerogyott a heverőre, combját kitárta, karját felemelte és hangosan ásított, mintha egy ismeretlen erőszak előtt kellene felnyitnia szemérmét, hónalját és száját. A hármas ásítás helyett Mélanie szívesebben nevetett vagy zokogott, a két reakció magában foglalta az elutasítást, a távolságtartást és a magába zárkózást. Az elutasító magatartásnak a legjobban a száraz, hideg és ragyogó idő felelt meg, a lombjafosztott, megfagyott, megkeményedett és szikrázó természetre hasonlított. Mélanie ilyenkor gyors léptekkel izgatottan kigyalogolt a környékre, könnyezett a jeges levegőtől, de szája szögletében gúnyos mosoly bujkált.

Mint minden gyerek, Mélanie is találkozott a halál rejtélyével. Ám számára a halál rögtön kettős jelleget öltött, a kettő közt éles ellentét mutatkozott. Általában puffadt, oszlásnak indult, és bomlásszagot árasztó állati tetemekkel találkozott. A lények végső maradványaikban kíméletlenül elárulták velejéig rohadt természetüket. Ezzel szemben a halott rovarok súlyukat vesztették, légiessé váltak, ösztönösen jutottak el a múmiák könnyű és tiszta örökkévalóságához. És nem csupán a rovarok, mert a csűrben kutakodva Mélanie hasonlóan kiszáradt és megtisztult egeret meg kismadarat is talált, melyek önnön lényegükre, a jó halálra egyszerűsödtek.

Mélanie egy mamers-i jegyző egyetlen lánya volt. Apja idegenkedett tőle, mivel a gyerek későn született, és mintha ijesztette volna. Anyja törékeny egészsége miatt időnek előtte hunyt el, tizenkét éves volt a kislány, amikor egyedül maradt a jegyzővel. A gyász kegyetlenül megviselte. Először éles fájdalmat érzett a mellkasában, egy ponton nyilallt, mint a fekély vagy belső sérülés. Súlyos betegnek hitte magát. Aztán rájött, hogy nem beteg, hanem csak bánkódik.

Az is előfordult néha, hogy kellemesen és rohamszerűen ellágyult. Elég volt erősen a mamára, a halálára, a ládába zárt vézna, merev holttestre gondolnia a jéghideg verem mélyén… Szeme megtelt könnyel, és mintha keserűen felkacagna, nem tudta elfojtani elcsukló zokogását. Ilyenkor megkönnyebbült, kiszakadt a dolgok szorításából, megszabadult a létezés súlyától. A hétköznapi valóságot egy rövid pillanatra meglegyintette a csúfondáros nevetés, ez megfosztotta a pöffeszkedő fontoskodástól, megkönnyítette a kislányra nehezedő gyötrő terhet. Semminek sem volt jelentősége, hiszen a drága mama meghalt. A nyilvánvaló és megcáfolhatatlan következtetés úgy ragyogott, mint belső napsütés. Mélanie lebegett, komor mámor repítette a derűtől harsogó légben.

Később eloszlott a bánat. Csupán egy sebhely maradt, amely megrándult, valahányszor az eltűntről beszéltek, vagy amikor néha elkerülte éjjel az álom és a sötétbe bámult nagy szemével.

Így peregtek egyformán a napok az egyre süketebb cseléd és az apa között, aki csak akkor emelte fel fejét az iratokból, ha a múltat emlegette. Mélanie növekedett, de nem birkózott meg a szembeötlő nehézségekkel. Környezete számára nem volt sem bonyolult, sem titokzatos, sem mélabús, és mindenki meglepődött volna, ha kiderül, milyen kétségbeesett erőfeszítéssel úszik a komor és szürke űrben, szemben az émelyítő szorongással, amit az emlékekkel teli jómódú ház, a teljesen eseménytelen utca, a tunya szomszédok láttán érzett. Lázasan várta, hogy történjék valami, hogy valaki megérkezzék, és rettenetes volt, hogy semmi sem történt és senki sem érkezett.

Amikor az atomháború kitörésének veszélye fenyegetett az Egyesült Államok és a Szovjetunió közt, Mélanie már újságolvasó korban volt, hallgatta a rádió és a televízió híreit. Úgy érezte, hogy valami üdítő fuvallat seper végig a világon, remény dagasztotta keblét. Azért bizakodott, mert egyedül csak egy jelenkori konfliktus hatalmas pusztítása és az ijesztő hullahegyek menthették volna meg a végső kimerüléstől. Azután a fenyegetés szétfoszlott, a lét födele pedig, amely egy pillanatra félrebillent, ismét rázuhant, és Mélanie rájött, hogy az eseménytől nincs mit várnia.

Tavasszal a jegyző leállította a központi fűtést, és ha a hőmérséklet tényleg csípőssé vált, esténként lobogó tüzet rakott a kandallójában. Ezért aztán egy szép áprilisi reggelen Étienne Jonchet egy teherautó-rakomány hasábfát szállított hozzájuk. A legény az écouves-i erdő mellett dolgozott egy fűrésztelepen – ez volt az ötödik foglalkozása egy éven belül – őszinte, vidám és csinos volt, úgy hiányzott neki a munka, mint hátára a púp. Gyanta és csersavszagot árasztott, felgyűrt ingujjából izmos, lebarnult kar bukkant elő, ocsmány tetoválás díszítette. Mélanie lement a pincébe, hogy kifizesse a fát. Amíg az erszényében kotorászott, a fiú olyan különös arckifejezéssel nézte, hogy Mélanie megrémült. Semmi volt ez ahhoz képest, amikor a legény lassan a lány válla, a feje fölé emelte kezét, majd a nyakára fonta. A lányka térde remegett, szája kiszáradt, a tetovált karon kívül csak a fiatalember mosolygó képét látta – kicsit távolabb.

– Megfojt – gondolta. – A pénztárcámat akarja, és megöl, hogy megkaparintsa.

Érezte, hogy elalél és közeleg a halál, melyben elválaszthatatlanul keveredett a rettegés a perzselő kéjjel.

Végül összeesett a gyengeségtől, de a legény karjába vette, egy antracit halomra lökte, és a fekete alkóvban magáévá tette a zsenge fehér testet.

Amikor később az apja összefutott vele a lépcsőházban, nem győzött csodálkozni, hogy széntől fülig maszatos leánya nevetve ugrik a nyakába. Szüzességét elvesztette és mocskos volt, de boldog.

Viszontlátták egymást. Egy hónap múlva azzal az ürüggyel, hogy egy osztálytársánál vakációzik, egy szál ingben lelépett a szép favágóhoz.

Étienne nem értett a lélek finom rezdüléseihez, de új barátnőjének furcsa viselkedése mégis meglepte. Többször bukkant fel a fűrészműhelyben, mint indokolt lett volna. Reggel nem készítette be az ebédszendvicset a tarisznyába, szívesebben hozta el személyesen, és vele evett a többiek között. A legény persze hivalkodott a lányka fiatalságával, szépségével, de leginkább a nyilvánvaló polgári származásával. Hanem amikor újra felvették a munkát, Mélanie-nak el kellett volna mennie. Ehelyett a gépek közt ténfergett, végigtapogatta a pengék fogazatát, a fűrészfogakat, az éleket, a rönkpálya szélességét, az acélszalagok feszességét, a rettentő súrlódástól lecsiszolt végtelenül sima, ragyogó felületet. Aztán egy marék fűrészport vett a tenyerébe, érezte, milyen bársonyos és rugalmas, orrához emelte, hogy beszívja az erdő szagát, majd kipergette az ujjai közül. Elbűvölte, hogy a rostos és tömör rönkökből ilyen bolyhos havat lehet elővarázsolni!

De semmi sem hozta annyira lázba, mint amikor felsivított a körfűrész, ahogy belekapott a rönk szívébe, és a hatalmas fűrészkeret szédítő lihegése, ahogy tizenkét párhuzamos pengéjét a szíjácsban táncoltatta a kéreg alatt, amikor a görgők alátolták a rönköt.

Sureau papa tartotta karban a felszerelést. Valamikor jobb napokat látott műbútorasztalos volt, de az asszony halála után ivásnak adta a fejét, a fűrésztelepen tengődött, s a pengéket élezte. Mélanie nekifogott, hogy meghódítsa. Meglátogatta viskójában, apró szívességeket tett neki, behízelegte magát. Valójában tudta, hogy mit akar, de senki sem értette volna meg, miféle lenyűgöző tervre akarja makacsul felhasználni. Végül elérte, hogy az öreg elővegye „klarinétnak” nevezett szerszámait, kifente, és munkához látott. Az is igaz, hogy akár évekbe is beletelhet, amíg sikerrel fejezi be élete egyértelmű fő művét.

Napfény és szerelem dicsőségében telt a nyár, a titkos Sureau-terv is hozzájárult. Úgy tűnt, Mélanie és Étienne ölelkezésének soha nem kell véget érnie. Így folytatódott az őszi ködben, zsindelyfedelű kunyhójukon doboló esőben, majd a fehér hótakaró alatt, amely bőven hullott ezen a télen.

Március közepén a főnökével való szóváltás után Étienne-t elbocsátották. Elindult munkát keresni. Hallotta, hogy Haras de Pinben munkásfelvétel van. Megígérte Mélanie-nak, hogy mihelyt letelepedett, visszajön, és megkeresi. Nyilván nem hall többet róla. És mert a baj sohasem jár egyedül, Sureau papát nyilalló mellhártyagyulladással kórházba vitték. Annyi mindenesetre igaz, hogy a tavasz gyakran végzetes az öregekre.

Mélanie nem akart visszatérni apjához, akivel ritkán levelezett. A meglepő és csodás szenvedély, a fűrészműhelyben a remek bolondozás, s a kettő kétségbevonhatatlan terméke, a Sureau-terv ideig-óráig falat emelt mostani élete és a szürke vizek közt, ahol a szülői ház, mint egy szuvas bárka, a jövő szempontjából elsüllyedni látszott.

A visszavonhatatlanul beígérkező tavasz metsző és nedves fuvallataival mégis kérlelhetetlenül visszatért az üresség. A viskót elérte az olvadástól fekete és riadt erdő pusztulása. Mélanie egyszer végzetes cselekedeten kapta magát: ásított, és egyúttal rémülten ismerte fel az unalom csobogó áradatát köszöntő és hívó jelet. A gyermeteg fondorkodásokat – a citromot meg a mustárt – már régen elmosta az idő. Menekülnie kellene, hiszen most már szabad. De hová mehetne? Hiszen ezért ártó erő az unalom: egyetemes ragállyal vesz körül, és rontó hullámait az egész világra, az egész világegyetemen végigárasztja. Egyetlen hely, egyetlen dolog sem bújhat el előle.

Mélanie a szerszámos kamrában kutatott, ahol balták, fejszék, ékek és fűrészek várták Étienne valószínűtlen visszatértét, és ott találta meg a megoldást. Kötél, egy vadonatúj pompás kötél formájában, amely szinte még ragyogott a kötélverő műhelytől, és mintha szándékosan végződne hurokban. Ha a kötélvéget átbújtatjuk a hurkon, erős, akasztásra alkalmas csúszócsomót kapunk.

Az izgalomtól remegve akasztotta fel a kötelet a tetőszerkezet mestergerendájára. A csúszóhurok ideális magasságban himbálózott, a padlótól két és fél méternyire, elég volt felállni egy székre, hogy az ember beledugja a fejét. Mélanie tényleg elhelyezte a jobbik székét függőlegesen a kötél alá. Aztán leült a háztartás másik székére, a görbelábúra, és onnan csodálta művét.

Nem mintha a két tárgy – a kötél és a szék – önmagában véve roppant csodálatraméltó lett volna. Inkább az ülőalkalmatosság meg a függőleges kenderfonat egyesítésének tökéletességéről, és a napvilágra táruló végzetes jelentéséről volt szó. Ekkor áhítatosan metafizikus elmélkedésbe merült. Ha előkészíti halálát, ha látható és megfogható gátat emel az élet puszta távlatának, ha töltést állít az idő állóvizeinek útjába, egy csapásra véget vethet az unalomnak. A halál fenyegető közelségében, amelyet a kötél és a szék testesített meg, mostani élete hasonlíthatatlanul töményebbé és melegebbé vált.

Néhány hétig az akasztófa boldogságában élt. Mégis oszladozott már a varázs, amikor a ritkán látott postás felbukkant. A legjobb barátnőjétől hozott levelet. Jacqueline Autrain, akit a mostani, második félévre neveztek ki tanítónőnek egy közeli faluba, egyedül lakja majd az iskola első emeletét. Igen örülne, ha Mélanie vele töltene néhány napot, és segítene neki berendezkedni.

Mélanie csomóba kötötte a batyuját, elrejtette a viskó kulcsát egy lyukban, amit Étienne is ismert, és elindult barátnőjéhez.

Jacqueline melegen fogadta, a faluban pedig kitört a tavasz, ettől Mélanie elfeledte rögeszméit. Igaz, hogy a bezárt kunyhó homályában a pompás kötelet függőlegesen a szék fölött hagyta felakasztva, mint ami várja, mint a kötelező visszatérés zálogát. Amíg barátnője a tanítással foglalkozott, Mélanie rendben tartotta otthonukat. Később érdekelni kezdték a gyerekek. Elvállalta, hogy leckét ad az elmaradóknak. A nyári és téli szerelem után a természet megújhodásával együtt így fedezte fel a barátságot. Az élet két nagy ünnepe közt hatalmas pusztaság húzódott, mértéktelenül és undorítóan népesítették be az árnyak, csupán egy csúszóhurokban végződő kötél környílása tette lakhatóvá.

Jacqueline vőlegénye, egy fiatalember rohamrendőrségi gyakorlaton vett részt. A tavasz folyamán a lány kétszer is felhasználta a szabadságát, hogy meglátogassa az argentani kaszárnyában. Egyszer aztán kiszállt a fiú a ház előtt, sisakkal, katonasapkával, gumibottal meg egy jókora pisztolytáskával, amely csak úgy dagadozott. A két lány remekül szórakozott a felszerelésén.

Három napra szólt az eltávozása. Az első nap a jegyesek egyfolytában csak nevetgéltek és nyalták-falták egymást. A gyengédebb jeleneteknél Mélanie igyekezett elinalni. A második napon a fiatalember ragaszkodott hozzá, hogy hármasban menjenek kirándulni, bár Jacqueline szemmel láthatóan szívesebben maradt volna otthon, hogy a ritka órákat jobban kihasználják. A harmadik napon szenvedélyes jelenetet rendezett Mélanie-nak, azzal vádolta, hogy megpróbálta elcsavarni a naiv rohamrendőr fejét. A fiatalember váratlanul megérkezett, beavatkozott a vitába, ügyetlenül Mélanie pártját fogta, majd kétségbeesésbe kergette menyasszonyát. Amikor visszatért Argentanba, zavaros érzelmi helyzetet hagyott maga után.

Mélanie ezek után nem képzelt olyasmit, hogy továbbra is Jacqueline-nál maradhatna. Alençonban telepedett le, és a tanév második felében egy magántanfolyamon tanított.

Azután a szünidő kiürítette az iskolákat, az utcákat, az egész várost, és Mélanie egyedül találta magát a fehéren izzó könyörtelen nap alatt. A platánok porlepte ágai s a tér egyenetlen kövei közt, a napfény vallatta lepattogzott falakon felbukkant az unalom sápadt és pöffeszkedő képe.

Mélanie érezte, hogy süllyed, ezért a legközelebbi emlékeibe kapaszkodott. Amikor felidézte Jacqueline vőlegényének képét, különös módon először a dagadt pisztolytáska merült fel először az emlékezetében. Írt neki az argentani kaszárnyába és randevút kért tőle. Amaz válaszolt, megjelölt egy napot, egy időpontot meg egy kávéházat.

Ha a fiatalember futó kalandra számított, hát csalódnia kellett. Mélanie szét akart oszlatni minden félreértést, és igyekezett helyreállítani Jacqueline és a fiú közt a jó viszonyt, melynek elrontásához önkéntelenül is hozzájárult. Könyörgött neki, hogy minél előbb vegye fel a kapcsolatot menyasszonyával, és ígérje meg neki, hogy újra egymásra találnak. Nagyon megkönnyebbülne tőle.

Aztán remek ötlete támadt. Miért ne telefonálna a fiú Jacqueline-nak mindjárt a kávéházból? Akkor Jacqueline azonnal megtudná, hogy mindent megpróbáltak.

A fiatalember lanyha tiltakozás után megvonta a vállát és felállt, hogy a telefonfülkéhez menjen. A tányérsapkát, a sisakját, a gumibotját és a dagadt pisztolytáskát az asztalon hagyta.

Mélanie várt egy kicsit. Valószínűleg nehezen kapcsolták a számot, mert a fiatalember késett. Közben csakugyan le sem bírta venni tekintetét a dagadt pisztolytáskáról, amely ártatlanul duzzadozott az asztalon. Hirtelen engedett a csábításnak. A tárgyat a táskájába csúsztatta és gyorsan elérte a kijáratot.

Amikor visszatért alençoni kis szobájába, a jól végzett feladattól néhány napra megnyugodott. A jegyeseket ugyan kibékítette, de nem feledkezhetett meg arról, hogy a barátságukat végleg elvesztette. Ezzel szemben a pisztoly óriási vigaszt nyújtott. Minden nap, egy reszkető türelmetlenséggel és előre elképzelt örömmel várt órában elővette a pompás és veszélyes tárgyat. Fogalma sem volt róla, hogyan kell használni, ám sem az ideje, sem a türelme nem hiányzott hozzá. A csupaszon az asztalra fektetett pisztoly mintha energiát sugárzott volna, Mélanie-t élvezetes melegbe burkolta. Tömör és rideg rövid profilja, matt és mondhatni papos feketesége, az, ahogyan könnyen rásimult keze, amikor megragadta, mindez hozzájárult ahhoz, hogy ellenállhatatlan meggyőző erőt tulajdonítson a fegyvernek. Milyen jó lenne ezzel a pisztollyal meghalni! Egyébként Jacqueline vőlegényének tulajdona volt, és Mélanie öngyilkossága egyesíthetné a barátait, pont úgy, ahogy az élete majdnem szétválasztotta őket.

A pisztoly nem volt megtöltve, de Mélanie tölténytárat is talált a tokban hat golyóval, és hamar meglelte a markolaton a nyílást, ahová valószínűleg be kell csúsztatnia. Egy csattanásból rájött, hogy a tár a helyére került. Aztán felvirradt a nap, amikor úgy érezte, nem halogathatja tovább, hogy kipróbálja.

Korán kiment az erdőbe. Amikor minden ösvénytől távol egy tisztás szélére érkezett, kivette a pisztolyt a táskájából, és két kézzel, a lehető legtávolabb tartva magától, szemét lehunyva teljes erejéből meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. Kétségkívül kell lennie egy biztonsági zárnak. Rövid ideig tapogatta a markolatot, a csövet, a ravaszt. Végül egy domborulat elcsúszott a cső felé, és felbukkant egy piros felület. Bizonyára ez az. Még egyszer megpróbálta. A ravasz engedett ujjainak, és a fegyver mintha hirtelen megbolondult volna, erősen hátrarúgott tenyerében.

Mélanie félelmetesnek találta a dörrenést. Ám a golyó nem hagyott semmi nyomot a fák közt és a bozótban, feltehetően arra tűnt el.

Mélanie egész testében remegve visszacsúsztatta a pisztolyt táskájába és ismét útnak eredt. A lába rogyadozott, de nem tudta eldönteni, hogy a félelemtől-e vagy a boldogságtól. A szabadulás újabb eszköze került a kezébe, de mennyivel korszerűbb és ügyesebb, mint a kötél meg a szék! Sohasem volt még ennyire szabad. Ketrecének kulcsa itt van a táskájában, az arclemosó, a pénztárca és a napszemüveg mellett.

Nagyjából száz métert tehetett meg, amikor észrevette, hogy nagy léptekkel közeledik felé egy öregember, félig halásznak, félig alpinistának öltözve, és egy hengeres növénygyűjtő dobozt visz a vállán átvetve. A férfi rögtön megszólította.

– Mi volt ez? Nem hallotta a dörrenést?

– Nem – hazudta Mélanie. – Semmit sem hallottam.

– Különös, különös. Annyival is inkább, mert úgy tűnik, abból az irányból jött, mint maga. Én meg még attól féltem, hogy kezdek nagyothallani! Végül is legyen magának igaza. Vegyük úgy, hogy képzelődtem, igen, hogy is mondjam csak, hallásszervi érzékcsalódásban volt részem.

Az utolsó szavakat fellengzős gúnnyal ejtette ki, a mondat végén csikorogva felvihogott. Aztán Mélanie táskáját méregetve megkérdezte:

– Maga is gombát keres?

– Igen, gombát – hazudta Mélanie megint készségesen.

Majd a váratlan ötlettől fellelkesedve pontosabban meghatározta:

– Főleg a mérgesgombákat szeretném tudni felismerni.

– Ugyan, mérgesgombák! Az igazi gombász szerint roppant ritkák, jóformán nem is léteznek! Tudja, hogy a Tudósszövetségből a barátaimmal olyan vacsorákkal traktáljuk egymást, ahol a fogásokhoz egész tányér halálos hírnévnek örvendő gombát kínálunk? Köztudott, hogy a rettegés sebezhetőbbé teszi a szervezetet. Szóval a szakemberek szórakozása.

– A mérgesgombák ennyire veszélytelenek? – kérdezte Mélanie egy csöpp gyanakvással a hangjában.

– Nekünk, nekünk, gombaszakértőknek! De jaj az avatatlanoknak! Mondjuk olyan, mint az állatkertben a nagyvadakkal, ugye! Az állatszelidítő bemehet a ketrecükbe, és meghúzhatja a bajuszukat. De jaj a látogatónak, ha megengedi magának!

– Hogy maga milyen izgalmas!

Aristide Coquebin régiségkereskedést tartott fenn a rue des Filles-de-Notre-Dame-ban, nem messze a Lisieux-i Szent Teréz szülőházától, afféle minden lében kanál művelt lélek volt, amilyenek szerényen virágzanak a vidéki kisvárosok árnyékában. Önmaga legjavát a Tudósszövetségnek tartotta fenn, gazdagon traktálta őket eklektikus előadásokkal a növénytan csodáitól kezdve a homályos misztikus zagyvaságokig.

Úgy megörült, hogy szűz fülre talált, hogy egyhamar nem engedte el Mélanie-t, és hosszasan társalogtak egymás mellett bandukolva. Mire a lány eljutott szerény otthonába, a pisztoly az illatos eledel, a közösen gyűjtött tinorúk, rókagombák és a kis őzlábgombák alatt egészen eltűnt táskájában. Ő azonban makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ezenkívül – az igaz, hogy külön nejlonzacskóban – elhozhasson három nagy döggombát és két gyilkos galócát, az aljnövényzet legfélelmesebb gyilkosait.

Este az asztalon elrendezte a tokból kivett pisztolyt és egy tányérban az öt mérgesgombát. A csend szürkülete beburkolta magányát, de a gyilkos szerszámok jól ismert pezsdítő melegüket sugározták. Kitörő lelkesedés fogta el, mert újra megtalálta a kunyhóban eltelt órák kéjes borzongását, mint a kötél és a szék jelenlétében. Ám ezúttal nagyot lépett előre a hallal való meghittség felé.

Először élvezetes zavart érzett a kétfajta tárgyat közel hozó rejtélyes kapcsolattól. Így együtt valami tömör erőt, a formákban szunnyadó alvó és mintegy bennük rejlő energiát képeztek, amely szinte szétfeszítette a maga ihlette formát. A pisztoly tömör felépítése – kézifegyver – és az izmos, gömbölyded gombák egy harmadik dologra emlékeztették, amely sokáig lapult emlékezete bugyraiban, de végül, bár szemérmesen belepirult, sikerült rájönnie, hogy mire: Étienne nemi szervére, amelytől annyi boldogságot kapott hosszú heteken keresztül. Így fedezte fel a szerelem és a halál mély cinkosságát, és hogy az Étienne szép karjára tetovált fenyegető és züllött jelek adták ölelkezéseik igazi értelmét. Étienne tehát jogos helyére került az erdei tájban, amelynek közepe a kötél és a szék maradt.

A gombák, a pisztoly és a kötél három kulcs volt, mindegyik kaput nyitott a túlvilágra, három hatalmas kaput, amelyek jellegükben és stílusukban persze erősen különböztek.

A gombák, puha és tekervényes kulcsok, egy hatalmas has nyugalmát és dombját ábrázoló kapuhoz tartoztak. A kapu az emésztésnek, az ürítkezésnek és a nemi szervnek emelt terjedelmes anatómiai pihenőoltárra emlékeztetett. Csak lassan és lustán kezdett felnyílni. Mélanie-nak meg kellett ennie, fel kellett dolgoznia a gombákat, hogy makacs gyermeki furfanggal, mint aki egy szűkös hasadékon át ádázul fordítva akar a világra jönni, át tudjon siklani rajta.

A második kaput bronzba öntötték. Fekete volt, táblaforma, rendíthetetlenül emelkedett a lángoló titok előtt, és nyugtalan fények villantak át a kulcslyukon. Csak egy rettentő robbanás, a közvetlenül Mélanie fülébe csattanó dörrenés nyithatná ki egy csapásra, és akkor tárul fel a lángoló tájkép, a kemence fehéren izzó rései, a kén és salétromfelhők.

A harmadik kulcs – a kötél és a szék – durva egyszerűsége mögött eltitkolta, milyen burjánzóan gazdag és közvetlen kapcsolatot tart fenn a természettel. Ha Mélanie beledugná fejét a kender nyakravalóba, felfedezné a vihar esőcseppjeitől termékeny, s a karácsonyi fagytól megkövült erdei televény mély titkát. Gyantától és rőzsetűztől illatozott, orgonazúgástól visszhangzott ez a másvilág – a szálfaerdőt hajlító szél zúgott, mint az orgona. A hús és a csont súlya átalakulása előtt valószínűleg a kötélre terhelődik, az meg ráhurkolódik a favágókunyhó mestergerendájára – Mélanie pedig elfoglalná helyét a fák kiegyensúlyozott orma és a hintázó ágak, a függőleges törzsek és az összefonódó fakoronák között abban, amit úgy hívnak, vadon.

Coquebin vendégségbe hívta Mélanie-t. Egy este a lány felcsendülő argentin zenére nyitott be, a nyíló ajtótól csövek füzére lódult meg. Tarkára festett gipszszentek egész paradicsoma fogadta, kitárt karral vagy áldó jobbal. Kis Szent Teréz száz példányban és különböző méretben feszületet szorított karmelita egyenruhájához, szemét pedig a mennyezetpárkányra emelte.

– Két lépésre született innen – magyarázta Coquebin hévvel. – A rue Saint-Blaise 42-ben. Ha akarja, elmehetünk együtt a szülőházát megnézni.

Nem kerülte el figyelmét Mélanie döbbent arca, amivel megköszönte. Rájött, hogy rossz úton jár, és adott esetben jobb, ha az ájtatos régiségkereskedő eltűnik a filozófus mögött. Érdemes odafigyelnie és alázatosabban viselkednie, ha olyan személyiséget akar behálózni, mint ez a furcsa fiatal lány, aki egyedül csatangol az erdőben, pisztollyal lövöldöz, és elsősorban mérgesgombát gyűjt. Bizonyára nem hétköznapi személy. Sajnos a beszélgetés nehézkesnek bizonyult, mert a lánynak sokkal fontosabb volt, hogy szerény és pontos felvilágosításokat szerezzen tőle, semmint hogy magáról meséljen.

Egy negyedóra múlva elment, de két nap múlva visszajött, és lassanként meghittebbé vált kapcsolatuk. Coquebin növekvő csodálkozással fércelte össze az apró darabokat, amelyeket Mélanie rövid sorsáról elárult. A korkülönbség és a bolt szenteskedő légköre ugyanis felbátorította Mélanie-t, hogy kiszolgáltassa magát. A férfi alig tudta megdöbbenését elrejteni, amikor a lány egyszer elmesélte, hogy tanítónősködött. Ugyanez történt, amikor hajlandó volt elbeszélni a tetovált szépfiúval való kalandjának lényegét, valamint lelkesedését a kötél és a csúszóhurok iránt. „Szegény gyerekek! – gondolta a férfi. De végeredményben a teljesen épelméjűek ritkán vesznek részt az oktatásban. És talán természetes és helyesebb is, ha eredeti figurák nevelik a magunk közt megtűrt félbolond gyerekeket1”.

Később a lány elmesélte neki a csigalépcsőt, a keskeny ablakot, a tarka négyzeteket, melyeken át egészen eltérő módon érzékelte kertjét. „Kant! – gondolta a régiségkereskedő.A priori a formák a fogékonysághoz képest! Akaratán és tudtán kívül tíz évesen rájött a transzcendentális filozófia lényegére!” Ám amikor megpróbálta bevezetni a kantinizmusba, jól látta, hogy nem követi, sőt, egyszerűen nem is figyel oda.

Amikor még mélyebbre ásott az emlékeibe, utalt arra, hogy kislánykorában mit evett szívesen és mitől viszolygott – a citromot szerette, a süteményt nem –, utalt az unalomra, amely szürke és sűrű dagályként árasztotta el, a pezsgő és felvillanyozó megkönnyebbülésre, amelyet kis mennyiségben először a maró táplálékokban és italokban talált meg, azután lenyűgöző módon anyja halálában.

Ezután a férfi már nem kételkedett, hogy a lánynak veleszületett metafizikai elhivatottsága van, amely az egész ontológia tökéletes elutasításával párosul. Megpróbálta megértetni vele, hogy a két gondolkodási forma kétezer év durva antagonista állapotát testesíti meg. A nyugati emberiség legtávolabbi hajnala óta áll szemben és keresztezi egymást a két áramlat, az egyiknek kiemelkedő alakja az eleoszi Parmenidesz, a másiké az efezoszi Herakleitosz. Parmenidesz számára a valóság és az igazság a mozdulatlan, szilárd és azonos Léten alapul. Herakleitosz, a másik gondolkodó, elborzadt ettől a megmeredt látomástól, ő a sziporkázó és duruzsoló tűzben látta minden dolog modelljét, s a daloló víz áttetsző áramában az örökösen teremtő élet szimbólumát. Az ontológia és a metafizika – a megpihenés a Létben és a Lét meghaladása – mindöröktől fogva egymás ellen ágálnak, kétféle bölcselem, kétféle okoskodás…

Beszéd közben a magasztos téma teljesen elragadta, Mélanie pedig ráfüggesztette sötét, szenvedélyes tekintetét. A férfi nyugodtan hihette volna, hogy őt hallgatja, mintha rabul ejtette volna a róla festett portré. Ám nem esett a feje lágyára és pontosan tudta, hogy egy apró szemölcsből hosszú vörös szőrszál kunkorodik az arcán, és csak rá kell pillantania Mélanie-ra, hogy megállapítsa, egy árnyalatnyi ellenszenven kívül semmi sincs a szemében, és az előadás egyetlen szava sem hatolt el a tudatáig.

Szó sincs róla, bele kellett törődnie a nyilvánvaló ténybe, hogy Mélanie nem filozófus alkat, annak ellenére, hogy rendkívüli tehetséges, s így tanulatlan és tökéletesen öntudatlan állapotban képes volt közvetlenül megélni az örök elmélkedés nagy kérdéseit. A birtokában lévő filozófiai evidenciák önkényesen irányították sorsát, fogalmakra és szavakra lefordíthatatlanul. Vadhajtás marad a zseniális metafizikus, sohasem emelkedik fel az igéig.

Mélanie látogatásai elmaradtak. Coquebin ezen egyébként nem lepődött meg. Tudta, hogy szónoklatai nem érintették meg a lány szellemét, ezért a vele való kapcsolata véletlen, homályos és előreláthatatlan hatásoknak van kitéve. Végül mégis elment hozzá, és bekopogott a kis szoba ajtaján. Az egyik szomszédtól tudta meg, hogy elköltözött.

Miféle ösztönös figyelmeztetésre határozta el Mélanie, hogy visszatér az écouves-i erdőkbe, a kunyhóba? Kétségtelenül valami rendkívül fontos gondolat kényszerítette rá.

Mindig a halál – egy bizonyos eszközzel elérhető konkrét halál – távlata volt az egyetlen, ami ki tudta húzni, ha elmerült a lét undorában. Ám csak átmenetileg szabadult meg, a lehetőség pedig lassan minden hatását elvesztette, mint egy megáporodott gyógyszer, mígnem egy másik „kulcs” meg nem jelent egy új halál ígéretével, egy ifjabb, frissebb, meggyőzőbb, érintetlen hitelű ígérettel. Márpedig világos, hogy a játék már nem folytatódhat sokáig. Az összes be nem tartott ígéret, az összes elmaradt találkozás után nyilvánvaló, hogy a lejárat napjának elkerülhetetlenül be kell következnie. Mivel újabb hajótörés veszélye fenyegette a lét mocsarában, elhatározta, hogy öngyilkossága napját és időpontját október 1-ére,2 vasárnap délre tűzi ki.

Először megijedt a gondolattól, hogy elkötelezte magát. De ahogy komolyabban vizsgálgatta, ahogy fejében érlelődött a terv, érezte, hogy folyamatosan és egyre hevesebb hullámokban újra felmelegíti és feltölti az áradó erő és öröm. Elsősorban ez határozta meg magatartását. A halál, ha mégoly távoli volt is, kizárólagos bizonyosságával, eljövetele dátumának pontosságával már megkezdte az átváltozás művét. És mihelyt a dátumot rögzítette, minden nap, minden órában erősödött a jótékony sugárzás, mintha egy nagy örömtűzhöz közeledve minden lépéssel egyre jobban részesednénk fényében és melegében.

Így kereste fel ismét az écouves-i erdőket, ahol Étienne tetovált karjai közt, később pedig a kötélről meg a székről való elmélkedése közben megismerte a boldogságot, és mindkettő előre beígérte a végső nagy elragadtatást.

Vágyait bizonyára betetőzte szeptember 29-én a mennyei meglepetés. Kis teherautó állt meg a viskó előtt. A sofőr mellől egy öregember kászálódott le az ülésről és bekopogott az ajtón. Sureau apó volt, akinek betegsége csak komoly figyelmeztetés volt. A két férfi kimászott a járműből, és becipelt a házikó tisztaszobájába egy fekete leplekkel tökéletesen betakart magas, törékeny és nehéz tárgyat, mint valami magas, merev és ünnepélyes özvegyet…

– Ha nem félnék a paradox kifejezés használatától – mondta a fiatal orvos letéve sztetoszkópját –, azt mondanám, hogy halálra nevette magát.

És elmagyarázta, hogy alapfokon a nevetést az ajkak körkörös izmának hirtelen kitágulása és a nevetőizom, a szemfog- valamint a pofa avagy tárogatóizom összehúzódása jellemzi, ugyanakkor másodfokon egy félbemaradt kilégzés révén az izomösszehúzódások az arcideg összes dependenciáján tovább terjedhetnek és eljuthatnak a nyakizmokig, különösen a bőrizomig. És hogy a harmadik fokozatban megrendül az egész szervezet, patakzanak a könnyek, kiürül a hólyag, és a rekeszizom fájdalmas szakaszos összehúzódása károsan hat a béltömegre és a szívre.

A komikus fiziológiai előadás a Mélanie Blanchard testét körülálló minden tanúnak mást és mást jelentett. Ők ismerték Mélanie-t, tehát az orvosnál jobban tudták, hogy a nyilván szélsőséges, „halálra nevette magát”-elmélet igen közel állt az elhunyt hóbortos természetéhez. Apja, a félénk és szórakozott öreg jegyző újra látta azon a tavaszi napon, amikor rendetlenül öltözve, arcán és karján szénfoltokkal nevetve ugrott a nyakába, mint aki megbolondult. Étienne Jonchet-nak eszébe jutott, hogy milyen furcsa és mélyről jövő mosoly ült ki a lány arcára, amikor a műhely legveszélyesebb fűrészpengéit tapogatta. A tanítónőnek a kislány kéjes fintorát juttatta eszébe, amit nem tudott elnyomni, amikor teli szájjal beleharapott a citromba. Ezalatt Aristide Coquebin megpróbálta a kivételes esetre ráhúzni Henri Bergson A nevetés című művében közzétett teóriáját, miszerint komikus az, ami élőre alkalmaz egy mechanizmust. Egyedül Jacqueline Autrain nem értett az egészből semmit. Vőlegénye vállán zokogva meg volt győződve arról, hogy Mélanie elsorvadt a fiatalember iránti szerelemtől, és feláldozta magát a boldogságukért. Ami Sureau apót illeti, ő csupán kézművesi pályája mesterművére gondolt, és sapka ellenzője alól a szoba mélyét elfoglaló gyászos körvonalat figyelte.

Mélanie halála előtt valami antehumusz meghívófélét küldött szét, hogy értesítse őket halála napjáról és órájáról, de a borítékokat túl későn adta fel, nehogy bárki megakadályozhassa tervében. Így aztán egymás után jelentek meg az erdei kunyhó tisztaszobájában, miután Étienne Jonchet – az egyetlen, aki nem kapott meghívót – megtalálta a holttestet, amikor eljött a szerszámaiért.

A mennyezetről még mindig lógott a kötél, a szép új viaszos kötél, amely tökéletes csúszóhurokban végződött. Az éjjeliszekrényen feküdt a pisztoly – melynek a tölténytárából csupán egyetlen golyó hiányzott –, egy csészealjban pedig az öt szem gomba már száradásnak indult. Mélanie érintetlenül feküdt hatalmas ágyán, hirtelen szívroham vitte el, amitől nem borult el sugárzó, sőt derűs arckifejezése. Valójában mintha lebegett volna örömében, hogy nem él, és halálának nem volt szüksége semmiféle durva segítőeszközre, hogy megtegye a lépést.

– Hát az meg mi a csoda? – kérdezte végül az orvos az „özvegyre” mutatva.

Sureau papa a fiatal férj gondos és gyöngéd mozdulataival, ahogy saját kezűleg vetkőzteti feleségét, izgatottan nekiállt lebontani a tárgyat borító nagy fekete lüszter lepleket. Dermedten ismerték fel mindnyájan a guillotine-t. És nem is közönséges nyaktiló volt, hanem szalon-guillotine. Szerelmes gonddal barkácsolták gyümölcsfából, fecskefarkcsapokkal finoman illesztették össze, felviaszolták, zergebőrrel fényezték fel a műbútorasztalos-ipar valódi remekét, amely a szigorú profilú csillogó pengétől kegyetlen és fagyos árnyalatot kapott.

Coquebin, az értő régiségkereskedő észrevette, hogy a két függőleges gerendát, melynek vájatában a penge siklott, antik módra harmonikus indaminták és leveles ágak díszítik, a kettőt összekötő felső rész pedig oldalnézetben a hellenisztikus gerendapárkányokat utánozza.

– És mindennek a tetejében – suttogta a bámulattól elragadtatva –, XVI. Lajos stílusú!

FORDÍTOTTA LÓRÁNT ZSUZSA

  1. A gyerekekről szóló meghatározás O történetének Jean Paulhan-féle Előszavában található. Nyilvánvalóan homályosan emlékezett rá, s ha jól meggondoljuk, nem találjuk annyira meglepőnek, hogy Coquebin olvasta Pauline Réage művét.
  2. Ez Lisieux-i Szent Teréz ünnepnapja. Ebben valószínűleg Mélanie megható figyelmességét láthatjuk öreg barátja, Coquebin iránt. Viszont indokolt, ha eltfntdünk, hogy t megfelelten tudta-e értékelni.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.