Érvelni a szépség mellett

1. II. János Pál, amikor 2002 áprilisában végül reagált arra a botrányra, melyben kiderült, hogy a szexuális ragadozóként viselkedő papok ügyeit az egyházban folytonosan eltussolták, így szólt a Vatikánba hívott amerikai érsekekhez: „A nagy művészeti alkotásokat érheti folt, de szépségük megmarad, s ez olyan igazság, amelyet minden intellektuálisan őszinte kritikus be kell hogy lásson.”

Nem furcsa, hogy a pápa a katolikus egyházat nagy (tehát szép) művészeti alkotáshoz hasonlítja? Talán nem, hiszen egy ilyen üres hasonlat lehetővé teszi számára, hogy rémisztő gaztetteket úgy mutasson be, mintha csak karcolások lennének egy némafilm kópiáján, vagy mintha a régi mesterek festményeinek felszínét borító repedésekre hasonlítanának; mintha olyan hibák volnának, amelyeket vagy automatikusan kiszűrünk, vagy pedig átsiklunk felettük. A pápa szereti a tiszteletre méltó képzeteket. És a szépség, amely (az egészséghez hasonlóan) a megkérdőjelezhetetlen kiválóságot jelöli, mindig is jó alapjául szolgált a végérvényes ítéleteknek.

Az állandóság ugyanakkor nem tartozik a szépség legnyilvánvalóbb tulajdonságai közé, és a szépség felett való elmélkedést, még a szakértőit is, gyakran átszövi a pátosz, vagyis az a drámaiság, amelyről szonettjeiben Shakespeare is oly sokszor megnyilatkozik. Japánban a szépség hagyományos ünneplése, mint például a cseresznyevirágzás szemlélésének évenként ismétlődő rítusa, igen elégikus hangvételű: a leginkább felkavaró szépség egyben a legmulandóbb is. Sok elméleti barkácsmunkára és átalakításra volt szükség ahhoz, hogy a szépséget valamiképp elpusztíthatatlanná tegyük; ám ez az idea mégis túl vonzó és túl erős volt ahhoz, hogy csupán a magasabbrendű megtestesüléseinek dicséretére fecséreljük el. A cél inkább az volt, hogy megsokszorozzuk az ideát, hogy a szépségnek különféle fajtáit lehessen megkülönböztetni, elrendezni növekvő sorrendben az értékük és romlásállóságuk szerint. Ezáltal a szó metaforikus használata (az „eszmei” szépség, a „szellemi” szépség) előnyt tudhat élvezni a mindennapi nyelv által szépként dicsőített, érzéki gyönyörrel szemben.

A test és az arc kevésbé „felemelő” szépsége mutatja a leggyakrabban a szépség megidézett formáit. Senki nem is gondolná, hogy a pápa a szépségnek erre az értelmére utalt, amikor megpróbálta kimagyarázni, hogy papok sokszor zaklattak szexuálisan gyermekeket, és az egyház több emberöltőn keresztül még meg is védte őket. Sokkal jobban illik e szemponthoz – az ő szempontjához – a művészi szépség „magasabb” szépsége. Bármennyire is úgy tűnik, hogy a művészet mindig a felületről szól, valamint az érzéki befogadás működéséről, mégis sikerült tiszteletbeli állampolgárságot nyernie a „belső” (tehát nem a „külső”) szépség birodalmában. Úgy látszik, hogy a szépség változhatatlan, legalábbis abban az esetben, ha művészet által mutatja meg (azaz rögzíti) magát, mivel a művészet testesíti meg legjobban a szépséget mint ideát, mint örökös ideát. A szépség, ha a szót ebben az értelmében használjuk, mély, nem pedig sekély, néha rejtett, nem nyilvánvaló, vigasztal, s nem aggaszt; elpusztíthatatlan, ahogy a művészetben látjuk, és nem tünékeny, ahogy a természetben. E definíció értelmében a felemelő szépség maradandó.

2. A szépség legjobb elmélete azonos saját történetével. A szépség történetéről elmélkedni annyit jelent, hogy megvizsgáljuk: mire is használták a különféle közösségek

Az olyan a közösségek, amelyeknek a vezetői arra törekednek, hogy gátat szabjanak az újító gondolatok kártékony áradatának, nem érdekeltek abban, hogy megszüntessék a támogatást, amelyet a szépség, mint párját ritkító dicséret és vigasztaló erő jelenthet. Nem meglepő, hogy II. János Pál és az általa képviselt „őrizd meg és konzerváld” jelmondatot képviselő intézmény éppoly jól elvan a szépséggel, mint a „jó” ideájával.

Azonban az is elkerülhetetlennek látszik, hogy mikor a legnagyobb presztízsű szépművészettel foglalkozó közösségek ma már mintegy száz éve belevágtak az újítás merész programjába, az elvetendő fogalmak között a szépség elsőként szerepelt. Az új prófétái és alkotói számára a szépség csak úgy tudott megjelenni, mint a konzervatív ízlésuralom megtestesítője. Gertrude Stein azt mondta, hogy a műalkotást szépnek nevezni anynyi, mint holttá nyilvánítani. A szép nem jelentett mást, mint „csupáncsak” szépet – és nem is lehetett volna ennél üresebb és kispolgáribb dicséretet kitalálni.

Ugyanakkor más helyeken a szépség továbbra is elnyomhatatlanul uralkodott (hogy is ne tette volna!). Hiszen amikor a szépnek hírneves szeretője, Oscar Wilde úgy nyilatkozott,A hazugság napfogyatkozásában, hogy „Az igazán kulturált emberek sosem nem beszélnek a napnyugta szépségéről. A napnyugta kiment a divatból,” a napnyugták megrázkódtak a csapás alatt, majd visszanyerték régi erejüket. Ám a szépművészetek (les beaux-arts), miután hasonlóképpen fel lettek szólítva, hogy alkalmazkodjanak az idők követelményeihez, nem tértek magukhoz a csapásból. Az, hogy mára a szépség megszűnt a művészet ízléskritériuma lenni, nem arra utal, hogy csökkent volna a szépség hatalma, hanem inkább arra, hogy egyre kevésbé hiszünk abban, hogy egyáltalán létezik valami olyan, amit művészetnek hívhatnánk.

3. Már abban az időben is, amikor még a Szépség a művészetek megkérdőjelezhetetlen értékkritériuma volt, definiálni csak érintőlegesen lehetett, egy másik minőséget híva segítségül, mely a szép dolog lényege vagy sine qua nonja lett volna. A szépség definíciója nem volt se több (se kevesebb), mint a szépség dicsérete. Amikor például Lessing a szépséget a harmóniával azonosította, csupán egy másik általános ideáját adta a kitűnőnek vagy a vágyottnak.

A szoros értelemben vett definíció hiányában fel kellett tételezni egy olyan szervet vagy képességet, amely a művészetben a szépet érzékelte (és értékelte) – vagyis az ízlést, valamint össze kellett állítani a művek kánonját, melyet a jó ízlésű emberek, a ritkább örömök kutatói, a műértők felkentjei határoztak meg. Ugyanis a művészet terén – nem úgy, mint az életben – a szépséget nem lehetett egyértelműnek, nyilvánvalónak, evidensnek tekinteni.

Az ízlés kapcsán az alapvető problémát az jelentette, hogy noha olyan időszakokban, mikor széleskörű egyetértés uralkodott a művészetszeretők körében, remekül tudott működni, mindig is a művekre adott egyéni, azonnali és visszavonható reakciókból származott. És a konszenzus, bármilyen erőteljes is volt, soha nem tudott szélesebben, minthelyi szinten érvényesülni. E probléma leküzdése érdekében javasolta Kant (a meggyőződéses univerzalista), hogy tételezzük fel az ítélőerő különálló képességét, amely jól megkülönböztethető, általános és maradandó alapelveken nyugszik; így az ítélőerő által kormányzott ízlés, ha megfelelően reflektáló lenne, mindenkinek birtokává válhatna. De ez az „ítélőerő” még sem tudta, mint pedig kellett volna, megfelelően megtámogatni az „ízlés”-t, s arra sem volt képes, hogy – bizonyos értelemben – demokratikusabbá tegye. Példának okáért, az ízlést mint alapelvek által vezérelt ítélőerőt nagyon nehéz volt alkalmazni, mivel igen vékony szálak kötötték a kétség nélkül szépként és nagyként értékelt valódi műalkotásokhoz, amelyek kevéssé feleltek meg az ízlés könnyen formálható, empirikus kritériumainak. És manapság az ízlés még sokkal gyengébb és jobban támadható fogalom, mint volt a késő tizennyolcadik században. Kinek az ízlése? Vagy pimaszabbul, ki mondhassa meg?

Ahogy a kultúra területein a relativizmus egyre jobban sarokba szorította a szépség régi értékeléseit, a szép definíciói (lényegének leírásai) egyre üresebbek lettek. A szépség többé már nem tudott annyira pozitív lenni, mint a harmónia. Valéry számára a szépség természetét már nem lehet definiálni, nála a szép maga a „kimondhatatlan.”

A szépség fogalmának kudarca azt tükrözi, hogyan vesztette el maga az ítélőerő azt a presztízst, melyet mint objektív és részrehajlás nélküli, nem csak önmagára visszautaló, nem csak önmagát szolgáló képességként még élvezett. Egyben pedig azt is jelzi, hogy a bináris diskurzus hiteltelenné vált a művészetben. A szépség ugyanis önmagát a rút ellentéteként definiálja. Nyilvánvalóan nem mondhatod valamiről, hogy szép, ha nem vagy kész arra, hogy mást csúnyának nevezzél. De egyre több a tabu, hogy szabad-e valamit,bármit is rútnak nevezni. (Magyarázatért elsősorban nem a political correctness térnyerésére kell gondolnunk, hanem a fogyasztói magatartás egyre fejlődő ideológiájára, majd pedig e kettő összefüggéseire.) A cél az, hogy abban is megtaláljuk a szépet, amit eddig nem tekintettünk annak (vagyis: a szépet a rútban).

Hasonlóképpen egyre erősebb az ellenkezés a jó ízlés ideájával szemben, vagy más szóval a jó és rossz ízlés kettősségével szemben; kivéve persze azokat az eseteket, amikor azon örvendezünk, hogy legyőztük a sznobságot, és az győzedelmeskedett, amit valaha leereszkedőleg rossz ízlésnek neveztek. Ma a jó ízlés még a szépségnél is retrográdabb ideaként hat. A zord, nehéz „modernista” művészetek és irodalmak ódivatúnak tűnnek, a sznobok konspirációjának. Ma a relaxáció az újítás, a könnyű (E-Z) művészet szabad lámpát ad mindennek. Az utóbbi évek felhasználóbarát művészetet pártoló kulturális közegében a szép, ha nem kézenfekvőnek, akkor legalábbis nagyképűnek tűnik. A szépség továbbra is szenvedő részt vesz abban, amit abszurdan kulturális háborúknak nevezünk.

4. A szépség vonzerejét és hatalmát onnét szerezte, hogy bizonyos dolgokra jellemző volt, másokra pedig nem, és így a diszkrimináció alapelveként szolgálhatott. A szépség az olyan fogalmak családjába tartozott, amelyek rangot határoztak meg, és így azokban a társadalmakban működött jól, ahol a társadalmi státus, az osztály, a hierarchia és a kirekesztés jogai nem voltak problematikusak.

Ami egykor a képzet erénye volt, mára érzékeny pontjává vált. A szépség, amely hajdan azért tűnt sérülékenynek, mert túl általános, laza és porózus volt, most épp mindennek az ellenkezőjeképp jelent meg a színen, mint túlságosan is kirekesztő idea. A diszkrimináció, mely valaha pozitív képességként (kifinomult ítélőerő, magas mérce, választékos ízlés) hatott, mára negatívba fordult, és előítéletességre, bigottságra, és a sajáttól eltérő erények iránti teljes vakságra vall.

A szép elleni legerőteljesebb és legsikeresebb támadás a szépművészetek terén indult, mintha a szépség, és a szépséggel való törődés beszűkítené a látóteret, vagy ahogy a jelenlegi zsargon mondja, elitista lenne. Úgy tűnt, mintha sokkal többféle dolgot tudnánk értékelni, ha azt mondanánk, hogy valami nem „szép,” hanem „érdekes.”

Persze, ha valaki azt mondta, hogy egy műalkotás érdekes, ez nem jelentette azt, hogy szükségszerűen szerette is – és különösen nem, hogy szépnek látta volna. Általában csak azt jelentette, hogy úgy vélte: szeretnie kellett volna. Vagy, hogy szerette valamiképp, noha a mű nem volt szép.

Vagy pedig azért is nevezhetett volna valaki valamit érdekesnek, hogy elkerülje a közhelyszerűségét annak, hogy szépnek mondja. A fényképészet volt az a művészeti ág, ahol az „érdekes” először teret nyert magának, ráadásul igen korán. Az új, fényképszerű látásmód könnyen megengedte, hogy bármi a fényképezőgép témájává váljon. Ennyire sokféle látványra a szépség fogalmát már nem lehetett volna kiterjeszteni; egyszóval már nem tűnt menőnek ilyen ítéletekkel dobálózni. Egy fényképen látott naplementéről, egy szép naplementéről, a verbális kifinomultság minimumával rendelkező személy inkább azt kell mondja: „Igen, ez a fénykép érdekes.”

5. Mi is az érdekes? Leggyakrabban az, amit korábban nem gondoltunk szépnek (vagy jónak). A beteg érdekes, ahogy Nietzsche megjegyzi. A rossz szintúgy. Valamit érdekesnek nevezni nem más, mint a magasztalás régi formáit kétségbe vonni – az ilyen ítéletek arra törekednek, hogy arcátlanok, vagy legalábbis szellemesek legyenek. Az érdekesnek (és ellentétének, az unalmasnak) műértői mindig az összeütközésre, nem pedig a harmóniára kapják fel a fejüket. A liberalizmus unalmas, jelentette ki Carl Schmitt az 1932-ben írt, A politikai fogalma című művében (majd a következő évben csatlakozott a náci párthoz.). A liberális alapelvek szerint vezetett politikából hiányzik a drámaiság, az íz, a konfliktus, míg az erősen autokratikus politika – és a háború – érdekesek.

Az érdekes szó hosszú távú használata elkerülhetetlenül meggyengítette a szó transzgresszív erejét. Régi arcátlanságából főként csak az maradt meg, hogy nem érdeklik a cselekedetek és az ítéletek következményei – az pedig, hogy valami valóban érdekes-e, egyáltalán nem számít. Azért nevezünk valamit érdekesnek, hogy ne kelljen magunkat elkötelezni a dolog szépsége (vagy jósága) mellett. Az érdekes manapság főleg a fogyasztói társadalomra jellemző képzet, s a piac aszerint növekszik, ahogy egyre több dolog válik érdekessé. Az unalmas – ürességként és hiányként értelmezve – azonnal magával vonja ellentétét, vagyis az érdekesnek válogatás nélküli, üres igenlését. Így lesz az érdekes különösen meghatározatlan módja a világtapasztalatnak.

Ahhoz, hogy ezt a mindentől megfosztott tapasztalatot gazdagabbá tegyük, arra van szükségünk, hogy az unalom képzetét megtöltsük tartalommal, depresszióval, dühvel (elnyomott reménytelenséggel). Így tudnánk haladni az érdekes teljesebb fogalma felé. De a tapasztalatnak – vagy érzésnek – ezt a minőségét valószínűleg már senki sem akarnáérdekesnek nevezni.

6. A szépség ábrázolhatja az ideálist, a tökéleteset. Ugyanakkor, mivel a nővel (pontosabban a Nővel) szoktuk azonosítani, utalhat arra az általános ambivalenciára is, amelyet a nőiség több évszázados ócsárlása hozott létre. A szép igen gyakran veszti hitelét éppen nemi vonatkozásai miatt. A nőgyűlölet is oka lehet annak, hogy a szépséget metaforikus szintre akarjuk emelni, s így kiemelni a „csupáncsak” női, a komolytalan, a megtévesztő uralma alól. Mert ha ugyan az emberek csodálják is a nőket szépségük miatt, egyben leereszkedően is viszonyulnak hozzájuk – azért, mert azzal foglalkoznak, hogy széppé varázsolják magukat, és szépek is maradjanak. A szépség színpadias jellegű, azért jött létre, hogy nézzük és csodáljuk. A szó éppoly valószínűen juttatja eszünkbe a szépségipart (szépségmagazinokat, szépségszalonokat, szépészeti termékeket) – azaz a női frivolitás színházának kellékeit –, mint a művészet és a természet szépségét. Hogyan tudnánk egyébként megmagyarázni a kapcsolatot szépség (azaz a nő) és a gondatlanság között? Ha valaki önnön szépségével van elfoglalva, a nárcizmus és a frivolitás vádjának teszi ki magát. Gondoljuk csak végig, milyen szinonimái vannak a szépségnek, kezdve a „bájossal”, vagy a csupáncsak „csinossal” – hisz ezek szinte kiáltva kérdezik: van-e „férfias” párfogalmuk?

„A megnyerő ember megnyerően cselekszik,” mondja a közmondás (de azt nem mondja: a szép ember szépen cselekszik). Noha ugyanannyira a megjelenésre vonatkozik, mint a szép, úgy tűnik, hogy valakit megnyerőnek nevezni (megszabadulva a nőihez fűződő kapcsolattól) mégiscsak józanabb és kevésbé ömlengőbb módja a dicséretnek. Ezért lehet megnyerőnek nevezni egy könyvet, amely a háború és a fegyveres atrocitások felkavaró fényképeivel van tele, ahogy pl. én is tettem Don McCullin fényképeinek legújabban megjelent gyűjteményéről írván, ám egy ilyen könyvet szépnek nevezni (noha az volt), sértőnek tűnt volna visszataszító témája miatt.

7. Általánosan elfogadott az a majdnem tautologikus megállapítás, hogy a szépség esztétikai kategória, ami egyben sokak számára azt is jelenti, hogy szemben áll az etikával. De a szépség sosem áll önmagában, még az amorális fajtája sem, és a szépség tulajdonítása sohasem mentes erkölcsi értékelésektől. Az esztétikai és az etikai nem ellentétes pólusok, ahogy pedig Kierkegaard és Tolsztoj erősködve állították: az esztétikai maga is kvázi-erkölcsi kérdés. Platón óta az összes szépséggel kapcsolatos érvelés telve van olyan kérdések taglalásával, hogy miként is kell helyesen viszonyulnunk a széphez (az ellenállhatatlanul, áthatóan széphez), s mind azt állítja, hogy egy ilyen „helyes” viszony magából a szépség természetéből fakad.

Az erkölcsi ítéletek általában mindig úgy fognak hozzá a szépség értékítéleteinek kisajátításához, hogy azt az örökös tendenciát mozgósítják, mely a szépséget bináris fogalommá alakítja át, s ketté osztja egy „külső” és egy „belső,” egy „magasabb” és egy „alacsonyabb” félre. Meglehet, Nietzsche (vagy Wilde) szemszögéből ez az eljárás megengedhetetlennek tűnik, ám szerintem elkerülhetetlen. Továbbá azt is merem állítani, hogy nem lehet a komolyság más formái által helyettesíteni azt a bölcsességet, amelyet az esztétikummal egy életen át eltöltött, mély kapcsolat tesz lehetővé. S valóban, a szépség különféle definíciói mindig legalább olyan közel kerülnek az erény és egy teljesebb emberség lehetséges leírásához, mint azok a próbálkozások, amelyek a jót mint olyant próbálják leírni.

8. A szépség az idealizálás történetének része, úgy, amint az idealizálás pedig maga a vigasztalás történetének része. Ám az egyáltalán nem biztos, hogy a szépség mindig vigasztaló. Egy arc és egy alak szépsége kínoz és maga alá gyűr: a szépség zsarnokias. A szép, mely emberi, s a szép, mely művészileg teremtett – mindkettő a birtoklás képzetét kelti fel. Az érdek nélküli tetszés modellje a természet szépségéből származik – a természetből, mely távoli, mindent átölel, és sosem birtokolható.

Részlet egy levélből, amit egy német katona írt 1942 decemberének végén, őrködés közben, az orosz télben:

Ez a legszebb karácsony, amelyet valaha is láttam; teljesen érdek nélküli érzelmekből áll, a csiricsáré díszítések nélkül. Teljesen egyedül voltam az óriási csillagos ég alatt, és emlékszem, hogy egy könny futott le fagyott orcámon, egy könny, melyet sem fájdalom, sem öröm nem okozott, hanem csak egy intenzív tapasztalat által keltett érzelem…1

A széppel ellentétben, mely gyakran törékeny és mulandó, a képességünk arra, hogy a szép áthasson minket, meglepően jól bírja a megpróbáltatásokat, és fennmarad akkor is, ha a legbrutálisabb dolgok próbálják megzavarni. Ezt még a háború, s a biztos halál tudata sem képes kiirtani belőlünk.

9. A művészet szépsége jobb, s Hegel szerint magasabb rendű is, mint a természeti szépség, mivel emberi lények hozták létre, s benne a szellem munkája érvényesül. Ám az is, hogy a szépséget észrevesszük a természetben, szintén a tudat és a kultúra (Hegel szavával élve: a szellem) hagyományainak terméke.

A művészet és a természet szépségére adott válaszok mindig kölcsönösen függenek egymástól. Ahogy Wilde megjegyezte: a művészet sokkal többet nyújt annál, mintsem hogy egyszerűen megtanítana minket arra, mit s hogyan értékeljünk a természetben. (Ő még a festészetre és a költészetre gondolt. Ma a természetben rejlő szépség modelljét főként a fényképezés nyújtja.) Ami szép, az a természet mint olyanra emlékeztet minket – vagyis mindarra, ami túlnyúlik az emberi és a „csinált” világon –, és ezáltal felizgatja és elmélyíti bennünk a valóság hamisítatlan teljességének és kiterjedtségének megérzését, a valóságét, mely ugyanannyira lélektelen, amennyire lüktetve lélegző, s amely mindannyiunkat körülvesz.

Ennek a meglátásnak (vajha meglátás lenne ez!) boldog mellékterméke mindez: a szép visszanyeri szilárdságát, elkerülhetetlenségét; ítéletére szükségünk van ahhoz, hogy értelmet adjunk energiáink, vonzódásaink és csodálatunk nagy részének; ha más elképzelések pedig bitorolják vagy lekicsinylik hatását, nevetségesként fognak feltűnni.

Képzeljük el, ahogy azt mondjuk: „Érdekes ez a naplemente”.

FORDÍTOTTA MARGÓCSY DÁNIEL

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.