„Eszter én vagyok”

Azzal kezdődik ez a történet, hogy csütörtök hajnalban feketerigóval álmodott, nem a történet, hanem Eszter. Olyan közel volt hozzá a rigó, hogy meg is érinthette, meg is foghatta volna. Pedig már azt hitte, hogy az évek során tökéletesen elfeledkezett róla. Azt hitte, huszonegy év elegendő hozzá, hogy tökéletesen elfelejtsen egy rigót, ám úgy látszik, tévedett.

Abban is tévedett, nem annyira Eszter, inkább a csütörtök hajnali álom, hogy a rigót meg lehet érinteni, hogy talán kézbe is lehetne fogni. Ugyanis nem lehet: ezt már hatesztendős kora óta pontosan tudja. Éppen a rigót szerette volna kézbe fogni azon a nyáron, amikor beíratták az általános iskolába, éppen a beiratkozás másnapján. Akkor látta utoljára együtt a szüleit. Mint azt évekkel később kiszámolta, nyár elején már javában folyhatott a válóper, de neki csak ősszel mondták meg, hogy elváltak.

A beiratkozásra egy tanteremben került sor, amelynek zöldre volt festve a fala. Szép szögletes vályúk lógtak a mennyezetről, azok is zöldes fénnyel világítottak, és a platánok lombján keresztül az utcáról is zölden szűrődött be a fény. Az asztal mögött egy nagy, kövér tanító néni ült és uralkodott. Olyan szépen mosolygott, hogy Eszternek muszáj volt benéznie az asztal alá, hátha a tanító néninek még a térde kalácsa, sőt még a cipője sarka is mosolyog odalent a sötétben, de mindjárt rászóltak, hogy mit bámészkodik, előre nézzen, és hogy szeptembertől ebbe a szép iskolába fog járni, csak becsülje meg magát.

De aztán valamiért mégsem ebben a szép zöldben, hanem egy másik iskolában tanult meg írni-olvasni, amelynek ablakai egy magasan felnyúló tűzfalra néztek. Itt sajátította el, hogy nyolcszor nyolc az hatvannégy, és hogy a kisbabákat nem a gólya hozza, de mindezekről és a barnásvörös tűzfalról még sejtelme sem volt a beiratkozás napján.

Másnap hajnalban felébresztették és elvitték Márti mamihoz, vagyis ébresztette és vitte az anyja, mert az apja nem volt otthon, de ezt is csak évekkel később, utólag vette észre. Mondta neki, mármint az anyja, hogy a ruháit meg a játékait majd később csomagolják össze. Most úgyis meleg van, és ebben a szép nagy kertben Eszter játékszerek nélkül is elfoglalja magát. Arról nem szólva, hogy a többi gyereknek biztosan vannak játékai, csak szépen kell kérni őket.

Márti mami kertes házban lakott, ahol egyszerre négy-öt, némelykor még több gyerekre vigyázott, és valóban szép nagy kertje volt: csupa virág, és a virágok mellett nem volt szabad sem futkározni, sem labdázni, legfeljebb „Ki nevet a végén?”-t és „Gazdálkodj okosan!”-t volt szabad játszani, de akkor legtöbbször elveszett a dobókocka, és vetemények is voltak. Paprika, paradicsom, hagyma, sárgarépa, zöldborsó, futóbab. Azt esszük, ami nálunk terem.

Hátul voltak orgonabokrok és mogyoróbokrok, ott lehetett bújócskázni, és a rigók is ott bújócskáztak, csak épp nem úgy, mint a gyerekek, nem tudtak csendben maradni, hanem ijedtükben fütyültek. Eszter mindjárt érkezése napján elsajátította, nem azt, hogy nyolcszor nyolc az mennyi, hanem azt, hogy a rigót megérinteni nem lehet.

Igaz ugyan, hogy a napot, az időpontot illetően kétségek merülnek fel. Az a dolog, amit huszonegy évvel később felidézett az álom, nem történhetett mindjárt az érkezés napján, hiszen a történtek után azt mondta neki Márti mami, hogy: soha többé ne kerülj a szemem elé! Az pedig nehezen képzelhető el, hogy a felszólítás ellenére csaknem három hónapig rendszeresen, folyamatosan odakerült Márti mami szeme elé. Nem is tudott volna máshová kerülni. Alighanem az történt, hgy Márti mami egy idő múlva megenyhült és megbocsátott. Igen ám, de arra miért nem tud vissza- emlékezni, hogy Márti mami nem haragszik miközben pontosan tudja, milyen volt és miket mondott, amikor haragudott rá?

A dolog úgy áll, hogy Eszter én vagyok. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de akkor is így van. Még csak nem is túlzottan eredeti mondás, mert egy barátomtól hallottam, hogy Flaubert is ilyesmit állított a regényhősnőjéről, illetve saját magáról. Hogy Bovaryné tulajdonképpen ő maga, Flaubert. Bovaryné én vagyok. Gimnazista koromban a Bovaryné kötelező olvasmány volt, de már nem emlékszem rá. Annyi rémlik, hogy valami házasságtörés van benne, bár nem igazán értem, miért kell az ilyen dolognak olyan nagy feneket keríteni, miért kell regényeket és színdarabokat írni a leghétköznapibb dolgokról, amikkel úgyis tele van az ember élete. De ez már legyen Flaubert problémája. Én nem vagyok sem Flaubert, sem Bovaryné, én Eszter vagyok, és egy olyan dolgot próbálok elmesélni, ami velem történt meg. Viszont nem vagyok hozzászokva, mármint sem ahhoz, hogy történik velem valami, sem ahhoz, hogy mesélek róla, és ezért egy kicsit szégyellem magamat, vagyis nehezemre esik úgy beszélni magamról, mintha tényleg magamról beszélnék. Ezért úgy csinálok, mintha Eszter, akiről beszélek, nem is én volnék, hanem valaki más, és hogy én ki vagyok, hogy ki az az én, aki beszél, az mintha teljesen mindegy volna.

Eszter az összes madár közül a feketerigót szerette leginkább, talán a színe miatt, vagy talán a hangja miatt, vagy csak azért, mert szelíd és bátor madár, bízik az emberben. Egészen közel engedi magához, szinte karnyújtásnyira, csak azután rebben fel, de akkor sem száll messzire. Igazából nem is bátor, hiszen félénk. Azért is fütyül olyan hangosan, mert mindig meg van ijedve. Eszter a félénkség és a bizalom keverékét szerette a rigóban. A többi madarat, amelyek megközelítik vagy közel engedik magukhoz az embert, csöppet sem kedvelte. A verebet lenézte, a galambtól undorodott. Ha utcán vagy téren galambok gyülekeztek egy-egy morzsát szóró öreg néni köré, neki úgy rémlett, mintha leprások verődnének össze a gyógyulás reményében, csak éppen kereplő helyett szürke szárnyakat csattogtatnak.

Viszont a rigó iránt szívbeli gyengédséget és egyre türelmetlenebb sóvárgást érzett. És még egészen kicsi lány volt, amikor észlelnie kellett, hogy mindkét érzés hiábavaló. A szülei vendégségbe vitték; sok felnőtt üldögélt és álldogált egy földszintes ház teraszán, ő pedig odakiáltott a terasz korlátjára szálló barna madárhoz: mondtam a rigónak: „Te rigó, gyere ide a kezembe, hadd simogassam meg a szőrös, tollas hasikádat!” Aminek mindössze annyi eredménye lett, hogy a felnőttek kinevették Esztert, a rigó pedig megriadt a nagy nevetéstől, és elrepült.

Márti maminál, a nagy kertben, ahol voltak virágok és volt vetemény, Eszter sokféleképpen próbálta megnyerni a rigók bizalmát. Jobb kezével fészket rakott a bal kezébe, rakott bele tojás formájú fehér kavicsokat, hátha ráül a rigó és kikölti. A homokozólapáttal kiásott egy gilisztát. Egy kicsit megnyomta, ettől a giliszta összekunkorodott, és iszaposat kakilt mindkét végén, valamint a közepén is. Aztán csak lengett, akár egy cipőfűző. Kihúzta a cipőjéből a fűzőt, mert az éppen olyan volt, mint egy giliszta, csak nem annyira nyálkás. Még egy mondókát is kitalált hozzá. Kitaláltam egy mondókát, csak az volt a baj, hogy nekidőltem a kerítésnek: „Gyere ide, rigócska, itt van neked giliszta!” Aminek mindössze annyi eredménye lett, hogy jött a Pufi, és elkapta az Eszter pöttyös ruhájának a csücskét, a rigó pedig megriadt a nagy ugatástól, és elrepült.

A Pufi a szomszédék fekete kutyája volt, és az egyik gyerek, a Zsuzsi, aki már tavaly is itt volt Márti maminál, mondta, hogy a Pufi tavaly még pici kutya volt, még lehetett vele játszani, de azóta megnőtt. Nagy, komoly, harapós kutya lett belőle, akivel nem lehet játszani. Azért sem lehet játszani vele, mert a szomszédék feljelentették Márti mamit szolgalmiút-használat miatt, ugyanis a Balogh bácsi önkéntes rendőr. Vigyázni kell, nehogy a labda átmenjen a szomszédba, mert nem adják vissza. Azért is feljelentették a Márti mamit, amiért pénzt kap a gyerekek után, fejenként és naponként kilencven forintot, ezt azonban elmulasztotta bejelenteni a tanács pénzügyi osztályán.

Eszter eleinte nem is akarta elhinni, hogy ő pénzért van itt Márti maminál, nem pedig szívességből, de nem volt ideje gondolkodni rajta, hogy miért van ez így, mert a Pufi elszakította a pöttyös ruháját, másik ruhája pedig nem volt, mert a ruhák és a játékok, amiket az anyja ígért, még nem érkeztek meg. A cipőfűzőjét sem találta meg, sőt nem is kereste, ugyanis attól fogva nem volt szabad odamennie a kerítéshez, mert meglátja, vagy a Pufi vagy a Balogh bácsi, és akkor baj lesz.

A cipőfűző elvesztése nem volt nagy baj, madzaggal pótolták, viszont az elszakított pöttyös ruha nagyon csúnya volt, és a Márti mami nem akarta megvarrni. Mondta, hogy ő nem varrónő, neki nem ez a dolga. Mire pedig mégiscsak megvarrta, addigra megérkeztek a kartonpapír dobozban a ruhái meg a játékai. A ruhák meg a játékok, amiket anyám csomagolt nekem, de levelet nem írt hozzá, még csak egy kis cédulát sem. Azt is mondta Zsuzsi, hogy a Pufi azért nőtt meg ilyen nagyra, mert egyedül őt hagyták életben, a testvéreit megölték, és így ő az anyjának az összes tejét magába szívta. A Balogh bácsinak egy kutya is bőven elég. Áthallatszik a szomszédból, amint a Pufit hívogatja: „Pufikám, Pufikám, piff, paff puff!” Az ilyenek, mint Balogh bácsi, annak idején lepuffantották az embert, mint egy kutyát, ezek az ilyenek annak idején. De most éppenséggel nincs annak idején, most csak annyit csinál, hogy nem adja vissza az átrepült labdát, vagy kiszúrja egy késsel, és úgy adja vissza.

A csomagban érkezett játékok közt volt egy moncsicsi. Hirtelenjében nem tudnám megmondani, ma is forgalomban vannak-e még ezek a holdvilágképű, kövérkés pokrócmajmok, de annak idején, huszonegy évvel ezelőtt éppen kezdtek terjedni az országban, rajongtak értük a gyerekek. Eszter nem rajongott érte, buta pofája volt a moncsicsinek, viszont az apjától kapta, muszáj volt elfogadnia. Zsuzsi meglátta a moncsicsit a többi játék tetején rögtön elkérte Esztertől. Szépen kérte, könyörgött, kunyerált. Eszter oda is adta volna a moncsicsit, ha Zsuzsi kellő időben elhallgat. Azt mondta, meghal, ha most azonnal meg nem kapja a moncsicsit. Eszter pedig azt gondolta magában: hát akkor halj meg.

Tavalyelőtt halt meg Ausztriában. A busz, amelyben ült, belezuhant egy szakadékba, az egyik rádióadó bemondta a magyar áldozatok nevét. Eszter még emlékezett a nevére, pedig tizenkilenc év telt el azóta, hogy nem adta oda neki a moncsicsit.

Nem szerette Zsuzsit, ahogy a moncsicsit sem. Igaz, nem is gyűlölte őket. Amikor azt gondolta róluk, hogy haljanak meg, nem a vesztüket kívánta, csupán az ő naiv, kislányos módján számot vetett azzal a körülménnyel, hogy nem léteznek, nem fordulnak elő ezen a világon. Hogyan is létezhetne a moncsicsi, aki valamilyen anyaggal van kitömve, ez a majmokat majmoló, dülledt szemű, rosszul megvarrt zsák? Zsuzsi pedig, aki meghal, ha nem kapja meg a moncsicsit, közelebbről szemügyre véve szintén csak egy beképzelt kis majom.

Ő a rigót szerette. Szeretni azonban csak azt lehet, akit megközelíthetünk, akit kezünkbe foghatunk, akit egyesíthetünk a burkolatunkat kitöltő anyaggal. Eszter később is így érezte, így is gondolta. Nem értette, mivel kárpótolta Robinson Pénteket, miután eltiltotta az emberevéstől. Évekig tűnődött ezen, és nem akadt, akitől megkérdezhette volna. Ugyanezért Istent sem szerette, nem is érdeklődött iránta különösebben. A nyolcvanas évek elején Isten nem állt az érdeklődés homlokterében, viszonylag ritkán esett róla szó, valaki mégis elmagyarázta Eszternek, hogy Istent szeretni kell. Eszter ismét szembetalálta magát a fájdalmas kérdéssel: mivel kárpótol bennünket Isten, ha őt szeretjük a rigó helyett?

Megpróbálta elképzelni, hogy már nem szereti a rigót, és hogy már nem a rigónak, hanem Istennek akarja megsimogatni a szőrös, tollas hasikáját, ám Isten hasikája elképzelhetetlenségbe burkolózott. Ugyanakkor átalakult a rigó iránt érzett szeretet is. Most már azt kívánta, bárcsak beteg lenne az a rigó, bárcsak ő ápolná, ő gyógyítaná meg. Ha valakinek szeretetünket kínáljuk, ő pedig nem fogadja el, akkor megharagszunk rá, vagy legalábbis megpróbáljuk olyan helyzetbe hozni, hogy rimánkodjék azért, amit az imént elutasított. Nem tudjuk, mivel kárpótolta Pénteket Robinson, de Robinson ezt kapta kárpótlásul az elvesztegetett évekért. Legalábbis így gondolta Eszter, bár Dickens regényére is csak halványan emlékezett, sőt nem is Dickens írta azt a regényt, hanem valaki más.

Akkor már nem kínálta cukorral és kenyérrel a rigót, hanem követ fogott a kezébe, lesbe állt. Jött a rigó, közel jött, nem félt. Vagyis félt, hiszen félénk madár, de nem vette észre sem Esztert, sem a kezében a követ. A száraz leveleket forgatta fel. Kukacot keresett, fülbemászót, százlábút. Eszternek eszébe jutott, mivel tojáshéj darabkáit látta a földön percekkel azelőtt, vagy inkább ha belegondolunk, az már napokkal később történhetett, hogy: bizonyára fiókái vannak, mármint a rigónak; no és azokkal mi lesz? De még fel sem tette magában ezt a kérdést, már tudta, mit fog válaszolni rá.

Majd én róluk is gondoskodom. Felkutatom a fészküket, és miközben az anyjukat meggyógyítom, ők is kapnak tőlem ennivalót, nem ám undorító férgeket, hanem pilótakekszet és babapiskótát!

Ezt gondolta, vagy inkább szerette volna gondolni, de még ugyanebben a pillanatban kiröppent a kezéből a kő, és leterítette a rigót; és mintha őt dobták volna meg kővel, fejbe kólintva nézte, mit művelt. A rigó felszökkent, aztán kitárt szárnyakkal visszahullott. Éles hangok törtek elő a torkából, sírt és jajgatott. Most már nem szállhatott el, most már nem volt számára menekvés, most már kézbe foghattam volna. De ő nem merte megérinteni. Vagy inkább nem bírta kinyújtani a kezét. A rigó csőréből valami sötét folyadék szivárgott, mint amikor felborult a tintásüveg (ez néhány hónappal később történhetett, amikor ceruzával már le tudta írni a betűket, és engedélyt kapott rá, hogy töltőtollal írjon). Felborult az üveg és kifolyt az a kevéske tinta, ami benne volt. Nevezhetjük vérnek is. Kifolyt az a kevéske vér, ami benne volt a rigóban.

Akkor már nem vergődött a rigó, nem is csipogott. Mozdulatlanul hevert a száraz leveleken. Eszter elfordult, és akkor vette csak észre, hogy ott áll mögötte Zsuzsi. Kezdte volna magyarázni, hogy itt van ez a szegény rigó, nagyon betegnek látszik, és hogy ő el sem tudja képzelni, mi baja történhetett, ám Zsuzsi félbeszakította:

– Ez a te bűnöd. Láttam.

Ezt a huszonegy évvel korábbi rigót látta Eszter csütörtök hajnalban, mielőtt felébredt volna: közel volt hozzá, és élt. Nem tudom, hány évig él egy rigó, de biztos vagyok benne, hogy azóta már úgyis meghalt volna, így viszont él és közel van. Ez jutott kárpótlásul, nehéz volna eldönteni, melyiküknek, Eszternek-e vagy a rigónak.

Aztán felébredt, felkelt, és akkor mást is látott. Látta a tükörben, hogy a homloka fölött középtájt megritkult a haja, tulajdonképpen csaknem teljesen kihullott. Orvoshoz kellene mennie, vagy kozmetikushoz. Nem értette, hogy ezt miért csak most veszi észre, miért nem látta eddig is már. Nézte a párnát: három vagy négy hosszú, fekete hajszálat látott rajta, nem többet. Biztos, hogy nem az elmúlt éjjel hullott ki a haja, hanem hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt. Hová tette a szemét, hogyhogy nem vette észre? Látott egy húszforintos nagyságú, kerek foltot, mintha egy ismeretlen rendeltetésű, új testrésze lett volna kialakulóban. Oldalra kell fésülnie a haját, akkor nem látszik. Egyszerűbb oldalra fésülni, mint elmenni az orvoshoz vagy a kozmetikushoz, mert abban a hegynek szorított zsákfaluban, ahol Eszter e sorok írása közben tartózkodik, naponta kétszer fordul meg a busz, a kocsit pedig, egy elegáns, bár használtan vásárolt Opel Vectrát, Gábor használja. Eszternek nincs jogosítványa, nem is tud vezetni. Gábor viszont vagy kora hajnalban beül a Vectrába és elrobog, vagy ha mégsem, akkor délig, néha kora délutánig alszik, így tehát mobiltelefont igénybe véve sem volna könnyű megállapodnunk egy biztosra vehető időpontban az orvossal vagy a kozmetikussal.

A képzelőerő nagyobb mérvű megerőltetése nélkül is bárki rájöhetett már, hogy Gábor az a személy, aki rövid, gesztenyebarna hajszálakat hagy hátra a már említett párna mellett elhelyezkedő másik párnán, mintha barna fércmaradékokkal volna meghintve a huzat. Neki mégsem akar elfogyni a haja, ugyanolyan sűrű, mint egy évvel ezelőtt volt. De még ha megritkulna is, az egy férfinak némelykor kifejezetten jól áll.

A ház viszont, amely a zsákfalu hegy felőli szélén áll, jelenleg Eszteré, az apjától maradt rá. Fogantatásán kívül két dolgot köszönhet apjának: gyermekkorában egy bamba képű, kövér moncsicsit, aki néhány évig elkísérte őt mindenhová, amíg el nem veszett az egyik költözködés során, jelenleg pedig ezt a házat. A moncsicsit szívből utálta, és a háztól sem irtózik kevésbé, különféle okokból mégis itt lakik, legalábbis addig, amíg többszöri évhalasztás után meg nem szerzi diplomáját a főiskola ének-földrajz szakán.

Addig mindent ki kellene cserélni. Az elgombásodott, korhadt padlót. A vályogfalakat, amelyekből évszázados tehénvizelet párolog. A csupasz gerendákat, amelyekből éjszakánként kaparászás, rágcsálás hallatszik, majd a liszthez hasonló sárgásfehér por szitál, álmában beborítja az ember arcát. És a fáskamrát, igen, a fáskamrát. Eszter apját állítólag ott találták meg, a fáskamrában. Este kiment fát aprítani, reggelre megfagyott. Jövevény volt, nem barátkozott, nem szerették a faluban. Ha ivott is, magában ivott, mint az ökör. Egy darabig együtt volt egy asszonnyal, aztán összevesztek, aztán csak csikorgott egyedül, mint kulcs a zárban.

Leginkább a fürdőszoba és a vízöblítéses vécé hiányzott, ám az ember úgy segít magán, ahogyan tud. Az ágyban szeretkezés után Gábor legszívesebben a szüleiről mesélt szórakoztató, vidám történeteket. Például, hogy a mamája két évig buddhista volt, vagy hogy a papája egyszer összeszűrte a levet a könyvelőnőjével, mire a könyvelőnő férje bosszúból megszerezte az iroda kulcsát, egyik éjszaka bement, és a fölé a dívány fölé akasztotta fel magát a radiátorcsőre, amelyen a Gábor papája nem egészen két vagy három órával korábban kúrta a könyvelőnőt, úgyhogy ki sem hűlt még a helyük.

Mintha Gábornak nem is jutna más az eszébe, vagy mintha ő, mintha én szeretkezés után, elalvás előtt egyebet sem óhajtanék hallani, mint ezeket a mulatságos, változatos anekdotákat a Gábor szüleiről. Ehhez képest kissé furcsa, hogy a hat hónap alatt, amióta együtt vagyunk, egyszer sem ajánlotta fel, hogy bemutat a szüleinek. Sőt, ahogyan hallgatom a sztorik tucatjait a mamáról és a papáról, főleg a papáról, egyre határozottabb érzésem, hogy Gábornak nem is egy papája van, hanem ez a papa legalább négy-öt különböző személy. Ami azt illeti, Gábor papája pillanatnyilag bajban van, többször megfenyegették, így érthető, hogy Gábor nem akarja Esztert összeismertetni a papájával, van Gábornak enélkül is épp elég baja, lakása meg nincs. Volt neki lakása, de sürgősen el kellett adnia, amikor kiderült, hogy a papája cégét nem ötmillió forint adósság terheli, mint gondolta, amikor átvette a papájától a többségi tulajdoni hányadot, hanem ötvenmillió vagy annál is több.

Miután Gábor nevén van a többségi tulajdon, őt is megfenyegették; igaz ugyan, hogy a lakása árát, ami szerinte húszmillió forint volt, visszafizette, ezért Gábort pillanatnyilag nem akarják megölni. A Gábor papája is eladta a lakását, úgyhogy pillanatnyilag őt sem akarják megölni, viszont a karját még eltörhetik, és még így is maradt egy csomó adósság, arról nem is beszélve, hogy a hétvégi házukra még mindig nem talált vevőt. Különben is, pillanatnyilag mindnyájan ott laknak mármint a Gábor húga, meg a papája, meg a mamája, aki pillanatnyilag nem buddhista, hanem az égvilágon semmi.

A bajba jutott emberek rendszerint unalmasak. Kevésnek van ereje és figyelme kitekinteni a baj mögül, tudomásul venni, hogy a testre szabott saját baj csak őt borítja el, másokat nem. Bár ami azt illeti, testre szabott bajról beszélni félrevezető, mert inkább a test igazodik a bajhoz, így tehát a bajba jutott embernek a teste is unalmas. Eszternek ezt volt módja megtapasztalnia. Éppen akkor ismerkedett meg vele Gábor, amikor bajba került, egyszersmind őbelé került a baj: úgy hordozta szervezetében a kiegyenlítetlen adósságot és a papa cégének egyéb zűrös ügyeit, mint egy korai stádiumban járó, de már jól felismerhető halálos betegséget.

A bajbajutottnál csak az olyan ember unalmasabb, aki egy szerencsés véletlennek köszönhetően váratlanul kikeveredik a bajból. A baj, amely bepólyálta és gúzsba kötötte, mintegy varázsütésre lehull, az illető pedig ott áll bénán, csupaszon, és nincs mondanivalója, hacsaknem az esedékes tanulság. Akkor vesszük észre, hogy a halálos betegség, amelynek az éppen lezárult zűrzavaros ügy volt az egyik tünete, időközben előrehaladottabb szakaszba lépett. Gábor nem érezte jól magát népesebb társaságban, de az egyedüllétet sem bírta ki néhány óránál tovább.

Ha Eszter gondtalan hangot akart hallani, Évit hívta fel. Évi az a fajta nő volt, aki férfiak jelenlétében fennhangon kijelenti, hogy mindjárt jön, csak éppen kiszalad pisilni. Eszter még az általános iskolából ismerte Évit, nyolc évig együtt bámulták a tűzfalat. A tűzfalban ablakok is voltak, láthatóan utólag vágták őket a tűzfalba, az egyik ablakban imbolygott Macskás Erzsi néni, hálóingben vagy kombinében vasalt, körülötte a macskák, a másik ablakban Faszomtudjakicsoda bácsi, egész nap ott könyökölt, egészen a hatodik osztályos tavaszi szünetig, mert attól fogva nem könyökölt, és a redőny, ahogy leeresztették, féloldalt megakadt, és úgy maradt nyolcadik osztály végéig, ballagásig, ferdén lelógva.

Amikor tíz év elteltével összefutottak az utcán, Évi nem emlékezett sem az ablakokra, sem Faszomtudjakicsoda bácsira, pedig a hatodikban legvégén ő kezdeményezett vitát róla, hogy a lányoknak „Faszom tudja” helyett azt kellene mondaniuk, „Pinám tudja”, ő azonban erre sem emlékezett már. Utólag meggondolva, Pinámtudjakicsoda bácsi némileg mást jelentett volna, hatodik osztályban korai lett volna még.

Az viszont rögtön kiderült, hogy Évi nemrégiben férjhez ment egy szegény énektanárhoz. Ő maga mondta így: „Férjhez mentem egy szegény énektanárhoz”, és ebből, valamint a hanghordozásból, ahogy mondta, mellesleg az is egyértelművé vált, hogy nemcsak férje van, hanem barátja is, akivel szintén az elmúlt hetek során ismerkedett meg. „Nagy bunkó, de azért jó fej”, ezt mondta róla. Nem sokkal később saját szememmel is láthattam ezt a barátot. Tominak hívták, de közölte, mint aki egy megdöbbentő, súlyos titokba avat be, hogy ő tulajdonképpen Karcsi. Vadonatúj, fehér Mercedesszel járt, amely szakasztott olyan volt, mint egy müncheni taxi, amelyről leszedték a megkülönböztető jelzést. A Mercedes csak azok szemében elcsépelt közhely, akiknek nem telik rá. Ezzel a közhelyszerű, de kifogástalanul működő kocsival a hegyoldalnak szorított zsákfaluból háromnegyed óra alatt elérhetők voltak azok a budapesti helyszínek, ahol zajlott az élet, a Ráckert, a Libella, a Zöld Pardon és a többi.

A szegény énektanárt, Évi újdonsült férjét Eszter egyszer sem látta, nem mintha kíváncsi lett volna rá. Én csak Évire voltam kíváncsi. Megbabonázott minden mozdulatával, minden szavával, pedig szinte kizárólag butaságokat beszélt. Egy este, amikor néhány percre felszaladtunk Tomihoz vagy Karcsihoz a Bérkocsis utcába, váratlanul kijelentette: „Fölveszem a legcukibb fürdőruhámat!”, és tényleg fölvette, pedig este volt, ráadásul hűvös idő, és arról volt szó, hogy táncolni megyünk. Eszter sarkon fordult, szó nélkül kiment. Már az utcán járt, amikor visszahívták. Ám ha eltekintünk ettől az apró közjátéktól, az este, mint az esték többsége, a lehető legjobb hangulatban telt.

Így tehát Eszter, miután meggyőződött róla, hogy féloldalra fésült haja megbízhatóan eltakarja a homloka fölötti húszforintos nagyságú, kerek foltot, odanyúlt helyes kis tigriscsíkos készüléke után, és beütögette Évi mobiltelefonszámát. Ha festő volnék, okvetlenül festenék egy nőt, mobiltelefonnal a kezében. A mobiltelefon egy nő kezében erotikus tárgy, illetve csak félig tárgy, mert félig élőlény: a vadmacska és a papagáj keveréke. Még nincs egészen domesztikálva, de már ott fészkel a táskák, retikülök legbizalmasabb zugaiban, ahová egy pincsi vagy egy angóramacska soha be nem tehetné a lábát. A férfiak többsége nem is álmodhat arról a pillantásról, amellyel a szeretett nő a kezében tartott mobiltelefon titokzatos fényű, zöld szemébe mélyed, és a férfiak többségének sem a kezét, sem a farkát soha meg sem próbálja oly gyöngéd mozdulattal a szájához emelni a szeretett nő, mint a mobiltelefonját. Hozzászámítva azt is, hogy a „szeretett nő” majdnem ugyanolyan elcsépelt közhely, mint a „fehér Mercedes”.

A rigót nem lehet kézbe fogni, mert a rigó nem kézzelfogható, ez kislánykori tapasztalat. Bezzeg a telefon, ez a szárnyatlan kis gépmadár, ez a kis aranyos tigriscsíkos rém, aki hidegen kushad az ajakápoló szőlőzsír és a fogamzásgátló tabletta mellett, ez bezzeg mindig rendelkezésre áll! Madárcsicsergést utánzó hangon szólal meg, ha megszólal, és én olyankor pattanok, mint a nikkelezett bolha, ami szintén közhely, csak nincs annyira elcsépelve, mint az előző kettő. Évi azonban sem úgy nem pattant, sem pedig másképp: „Szombaton elutazom hat hónapra, sziasztok… szombaton elutazom hat hónapra, sziasztok…” Ez az öt szó jött SMS-ben, kétszer egymás után. Még a három pont is ki volt rakva. Nem szeretek SMS-t küldeni, mert olyan érzésem támad, mintha egy kölykeitől megfosztott anyaállat emlőit nyomogatnám, és elfog a reszketés, ha csak egy pillanatig is belegondolok, hogy a készülékből betűk és karakterek helyett kicsordul a tej.

Az ilyen tigriscsíkos, madárdalos készüléket ajándékba szokta kapni az ember, Eszter is ajándékba kapta, még valamikor a Gábor előtti korszakban, úgyhogy nem lényeges, kitől. Felnézve a jószág zöld szeméből, Gábor szürke szemébe ütközött a pillantása. Észre sem vette, hogy Gábor hazajött, ha egyáltalán ez itt haza. Nehéz eltekintenünk attól, hogy mindent ki kellene cserélni, de addig is ez a nap ugyanúgy telik, mint a többi.

Mondta Gábor, hogy nem történt az égvilágon semmi, és ez már önmagában véve is jó dolog. Illetve annyi történt, hogy találkozott valakivel, de többet nem mondhat. Szóval minden a lehető legnagyobb rendben van. Ezt azonban úgy mondta, mint aki nem örül, hogy minden rendben, sőt inkább ingerültnek látszott. Eszter arra gondolt, hogy este jó volna elmenni valahová, de Gábor annyira fáradt volt, hogy ez a lehetőség szóba sem jöhetett. Egyébként a Vacaknak megszülettek a kölykei, négyen vannak vagy öten.

A Vacak szintén a házhoz tartozott, és tulajdonképpen őt is ki kellett volna cserélni, mint a padlót meg a falakat meg mindent. Ha nem számítjuk az egereket meg a pókokat, akkor Vacak volt az egyetlen élőlény, aki mindvégig ottmaradt Eszter apja mellett, Vacakkal még Eszter apja sem tudott összeveszni. Vacak volt az, aki megmutatta a szomszédoknak Eszter apját a fáskamrában. Ha ő nincs, ki tudja, hány hét múlva nyitották volna rá a holttestre az ajtót. Vacak öreg volt már, nehezére esett a mozgás, de azért még mindig megfogta a patkányokat, reggelente ott hevertek az udvaron, sorban kinyújtóztatva. Vacak, ha nem kap enni, szerez magának, és lám csak, kölykedzeni is tud még.

Mondta Eszter, hogy Vacak már nagyon öreg, ennyi kölyköt biztos, hogy nem tud fölnevelni, hanem legfeljebb egyet, vagy inkább egyet sem. Gábornak máshol járt az esze, de azért udvariasan megkérdezte, hogy: akkor mit kell csinálni velük? Erről Eszternek sem voltak pontos elképzelései, mindenesetre kijelentette, hogy vízbe kell fojtani őket. Míg az udvaron Gábor vizet húzott a kútból, ő előhívta a fáskamrából Vacakot, enni adott neki, és amíg az öreg szuka elfogyasztotta az előző napi ebéd maradékát, addig ő bement a fáskamrába, odalépett a rongyokkal kibélelt lapos papírdobozhoz, és szemügyre vette a kölyköket.

Tulajdonképpen nem volt mit nézni rajtuk.

Az egyiknek mind a négy mancsa fehér volt, és a torka alatt is volt egy háromszög alakú, fehér gallér, ezt meghagyta. A többit berakosgatta az üres felmosó vödörbe, és a vödörrel visszament a konyhába. Gábor már ott volt, azonnal rájuk öntötte a vizet.

Ekkor azonban olyasmi történt, amire egyikük sem számított. A kiskutyák feljöttek a víz felszínére, kapálództak, úszkáltak, sehogyan sem akartak elmerülni. Gábor fogta a seprűt, hogy nyelével lenyomkodja őket, de látszott rajta, hogy már nagyon rosszak az idegei. Mondta, hogy jobb lett volna földhöz vágni őket.

Eszter szó nélkül felállt, kiszaladt az árnyékszékre. Igyekezett pontosan és fegyelmezetten hányni, hogy lehetőleg ne csorogjon az ülőkére. Aztán kiment az udvarból, ki a faluból. Volt a hegyoldalban egy öreg tölgy, annak leült a tövébe. Egy idő múlva hallotta, amint Gábor beindítja az Opel Vectrát, és elhajt. Egy kicsit még várt, aztán az órájára nézett, és lement a falu túlvégére, ahol a buszmegálló volt. Be sem zárta a házat. Ez itt egy zsákfalu, itt nem lopnak, még mostanában sem. Különben úgyis mindegy. Eszébe jutott, hogy még csak csütörtök van. Vagy péntek? Igen, ma már péntek van. Évi holnap utazik el. Kikapcsolta a telefonját. Biztosan otthon van, és csomagol. Vagy most mondja el a keserű igazságot, a keserű igazságok egyikét a szegény énektanárnak.

Fagylaltos kocsi szignálja hallatszott, erről Eszternek eszébe jutott az orvos vagy a kozmetikus, akit fel kellene keresnie. Próbált visszaemlékezni rá, mikor vette magához a táskáját. Talán még mielőtt kiszalad az árnyékszékre? A történetnek ez a mozzanata örökre homályos marad. Elővette a tigriscsíkos telefont, és felhívta az orvost. Az orvos aznap hétig rendelt, és természetesen nem volt üres időpontja, de a körülményekre való tekintettel mégiscsak beleegyezett, hogy a rendelés legvégére Eszter odamenjen. És még ugyanebben a pillanatban befordult a sarkon a busz.

Így jöttem vissza Pestre. Útközben arra gondoltam, hogy élni akarok. Vagy megélni. Vagy legalább meghalni. De hát ezek csak szavak.

Még aznap megtudtam, hogy terhes vagyok.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.