Nacionalizmus és nemzetekfelettiség a 19. századi múzeumokban

Észak-európai áttekintés

Az elmúlt néhány évben a nacionalizmus problémája foglalkoztatott, főként abból a szempontból, hogy az észak-európai művészek miként próbáltak elszakadni az antikvitástól germán istenek és hősök ábrázolásával. Ugyanebben az időben adtam ki a British Museum eszmetörténetével foglalkozó átfogó művemet, melynek megjelenése egybeesett az 1753-ban felállított múzeum alapításának 250. évfordulójával. E művemben fel kellett vázolnom a nemzeti, illetve nemzetek fölötti antikvitás, antik alkotások tanulmányozásának alakulását a felvilágosodástól napjainkig. Két kutatásom ekképpen szerencsésen találkozott.

A British Museum egy 92 éves orvos, Hans Sloane elhatározása nyomán jött létre, akinek gyűjteménye tipikus példa volt arra az Európában már a reneszánsz óta létező válfajra, amelyet németül Raritätenkabinettnek, Kunstkammernek, azaz ritkaság-kabinetnek hívtak. Ebben az esetben azonban a gyűjtemény az európai felvilágosodás hatására jött létre (Diderot Enciklopédiájának első kötete Sloane halála előtt két évvel jelent meg). Sloane gyűjteményének része volt egy hatalmas könyvtár, amelynek katalógusa közel 400 oldalra rúgott, és minden oldalon 20–40 tétel szerepelt. A Parlament, amely 1753-ban a múzeum létrehozásáról rendelkezett, további három nagy könyvtár gyűjteményét csatolta ehhez, épp ezért az elkövetkezendő években a tudományos és antik régiségek gyűjteményét javarészt könyvek tették ki. Az elnevezés, „British Museum” szintén a Parlamenttől származott. A név eredete homályba vész, de nyilvánvaló, hogy az elnevezésnek nagy szerepet szántak a brit nemzettudat kialakításában a Hanover-dinasztia elleni, kudarcba fulladt 1745-ös, Skóciából kiinduló lázadás után. A British Museum azonban nem sensu stricto nemzeti múzeum volt: sokkal inkább univerzális, a felvilágosodás árnyékában és szellemében létrehozott intézmény. Egyedi volt abból a szempontból is, hogy ez volt a világon az első közpénzekből fenntartott múzeum, amelyből később még legalább három intézmény fejlődött ki. A festményeket kiállító National Gallery, a Natural History Museum, a British Library és bizonyos értelemben a National Portrait Gallery.

Noha a múzeum mindvégig büszkén hirdette, hogy gyökerei a felvilágosodásig nyúlnak vissza – felvállalva például Linné rendszertani elveit –, ám a tizenkilencedik század folyamán két hatalmas externális irányzatnak, a nemzeti romantikának és a darwinizmusnak a hatására alapjaiban megváltozott. Első hallásra furcsának tűnhet, hogy a nemzeti romantika hatással volt a múzeumra, mert a tizenkilencedik század első negyedében a múzeum ókori gyűjteményét jórészt a Földközi-tenger medencéjének nagy civilizációiból, a klasszikus, az egyiptomi és az asszír kultúrából származó tárgyak alkották, s a művelt osztályok egyetemesen ezeket csodálták – és általában ezeket is ismerték. A múzeum azonban megalakulásától kezdve nagy számban gyarapította gyűjteményét más területekről. Sloane eredeti gyűjteményében például számos figyelemre méltó néprajzi tárgy is helyet kapott, és az első években a múzeum rendkívül sikeres kiállításokat szervezett azokból a tárgyakból, amelyeket Cook kapitány gyűjtött össze felfedezőútjai során. Ilyen tárgyaknak a gyűjtésére azonban még nem volt kialakított gyakorlat, ezért a múzeum a tizenkilencedik század közepéig meglehetősen véletlenszerűen gyarapította gyűjteményét e téren, s ez vonatkozott a klasszikus ókor határain kívülről származó antik régiségekre és középkori tárgyakra egyaránt, leszámítva a kéziratokat.

A tizennyolcadik század végén a heroikus irodalom ismét Észak-Európa középkori múltja felé fordította közfigyelmet, a romantika táptalajává válván. Osszián ködös költészete és heroikus kelta miszticizmusa, amely a germán és skandináv hősi irodalom egyre növekvő ismeretével párosult, teret nyert az irodalomban és a művészetben. Az abszolutizmus fénykorában, 1765-ben jelent meg Mallet Monumens de la mythologie et de la poesie des Celtes, et particuliérement des anciens Scandinaves című, nagy vihart kavaró műve. Mallet, aki Montesquieu elveiből indult ki, az Északot a szabadság honának tekintette, amely a Dél elveit forradalmiasította. A könyv hatalmas sikert aratott, és számos nyelvre lefordították. 1770-ben Percy püspök nem csupán Mallet könyvét ültette át angolra, de a szerző néhány kelta-germán tárgyú tévedését is kijavította.

Ez volt a Stürmer und Drängerek időszaka, akik a primitív germán hagyományból merítettek ihletet, s Herder és mások nyomán e hagyományt irodalmi és képzőművészeti alkotásokban dicsőítették. Franciaországban Napóleon a hadjáratain is magával hordozta Osszián költeményeit, és David műtermének primitifjei is Észak felé tekintettek.

Ám az írók és művészek egy teljesen idegen idiómával küzdöttek. Hiába hirdette például Herder az északi mitológia és a mítoszok mögött húzódó elképzelések nemes voltát, kollégáinak mégiscsak azt tanácsolta, hogy ne szakítsanak a klaszszikus hagyományokkal. A dán művész, Johannes Wiedeweldt pedig Winckelmann hatására 1762- ben így írt az északi istenek művészi ábrázolásáról:

Hogyan is lehetne másképp lefesteni Odint, a skandináv Jupitert, mint ahogy Homérosz jellemzi az isteneket. Úgy vélem, hogy az alakokat görög tulajdonságokkal kell felruházni, s elnevezésük legyen gótikus. Thornak Vulkán képében kell megjelennie, Frejának Vénusz alakját kell magára öltenie, és Thor se lehet más, mint Mars.

Wiedeweldt ezt az elképzelést alkalmazta saját neoklasszicista művészetében is, csakúgy mint követői, Abildgaard és Eckelsberg, valamint külföldi kortársaik, például Fuseli. Csupán az 1820-as évektől kezdtek az északi művészek mitológiai ábrázolásaikhoz a klasszikus hagyományokon kívül eső inspiráció után kutatni, de ez például a dán képzőművészeti akadémia soraiban hatalmas felzúdulást váltott ki.

A nemzeti romantika táplálta a klasszikus hagyományoktól eltávolodó irányzatot. A Götiska Förbundet (Gót Szövetség), a svéd költő, Tegnér, a dán Ewald, Oehlenschlager és kortársaik a német Stürmer és Drangerek és az angol Sir Walter Scott elképzeléseit követték. A germán hősi kor iránti érdeklődés nagymértékben megnőtt, és ezzel együtt fellendült a középkorkutatás is.

Ebben az időszakban, a tizenkilencedik század első negyedében, a múzeumok világát is a romantika szelleme hatotta át, ugyanakkor ezek az intézmények maguk is hatottak erre az irányzatra. Ennek egyik korai példája volt Angliában Strutt munkássága, aki a British Museum középkori illusztrált kódexeit dolgozta fel, s aki 1775-ben több évnyi múzeumi kutatómunka után közreadta A compleat view of the manners, arms, habits and customs of England from the arrival of the Saxons című elsöprő hatású művét. Ez a könyv, melyhez Strutt értő előszót is írt, csaknem egy teljes évszázadra ellátta alapanyaggal a történelmi témákkal foglalkozó festőket és írókat. Franciaországban a Musée des Monuments Français, amelyet 1793- ban azért hoztak létre, hogy a forradalom alatt kifosztott templomok műtárgyainak helyet találjanak, most első alkalommal rendszerezte egy múzeumban a középkori maradványokat, a francia múlt dicsőségének emléket állítandó, és mellékesen új lökést adva a gótikus építészet újjáéledésének.

A napóleoni háborúk szította nacionalizmus nyomán több új múzeum is született. Az Habsburg Birodalomban magyarok 1802-ben állították fel a Széchényi Ferenc gróf gyűjteményére alapozott Nemzeti Múzeumot, Prágában és Brnóban 1818-ban jött létre hasonló intézmény, Zágrábban és Ljubljanában 1821-ben. A Magyar Nemzeti Múzeum, az első ilyen jellegű múzeum Európában, gyűjteményének alapját a magyar régiségek alkották. Ugyanakkor az intézményben egy könyvtár és egy akadémiai kutatóintézet is helyet kapott. A múzeum a Bécsből irányított királyságban a magyar nemzeti érzéseket hangsúlyozta. Mindannyian ismerjük a forradalom kezdetének történetét, az épület előtt tartott létfontosságú népgyűlést, amikor is a lépcsőkről Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt. A múzeum azóta is az egyik legfontosabb nemzeti szimbólum.

Noha ezek a mozgalmak és intézmények a nacionalizmus köré épültek, hatásuk nemzetközi szinten is érezhető volt. Mindazonáltal az őstörténet tanulmányozásának gyökeresen új módszerét Koppenhágában fejlesztették ki, megtörve ezzel a távoli múlt vizsgálatának klasszikus hagyományát. A Napóleon utáni korszakban jelentkező gazdasági és politikai problémák nyomán ismét fellángolt a nemzeti érzés, és a már jól bejáratott nemzeti romantikán keresztül tört a felszínre. Dániában a felpezsdülő kulturális élet középpontjába a hősi múlt és a mitológia került. 1807-ben felállítottak egy régiséggyűjtő bizottságot, amelynek titkárául 1816-ban egy fiatal kereskedőt, C. J. Thomsent neveztek ki. Ő szervezte és nyitotta meg 1819-ben a Prinsens Palais- ban a bizottság múzeumát, amely a jelenleg is működő Dán Nemzeti Múzeum gyűjteményének alapját képezi. A bizottság által rendszertelenül összegyűjtött dán régiségek tömegét Thomsen végül azon az alapon osztályozta, hogy milyen anyagból készültek. Az osztályozás alapján felállított kronológia megelőlegezte a ‘három korszakolású’ rendszert, amely az őstörténetet kő-, bronz és vaskorszakra osztotta. Maga az elképzelés nem számított újdonságnak, mégis Thomsen volt az első, aki ezt a gyakorlatban is alkalmazta, először kísérletképpen a múzeum kiállítótermeiben, később 1836-ban pedig a gyűjteményhez kiadott katalógusban. Az új múzeum, amely képek, klaszszikus szobrok, egy éremgyűjtemény és nem mellékesen néprajzi tárgyak beszerzésével fokozatosan túlnőtt eredeti méretein, hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert. A gyűjtemény a történelmi képek festőit is megihlette, és a tizenkilencedik század közepén ezek a művészek bőven merítettek képeikhez a gyűjteményben felhalmozott anyagokból. A festők közül néhányan, például Fröhlich és Constantin Hansen, azzal is segítették a múlt teljesebb megértését, hogy rajzokat készítettek Fabricius 1854-ben kiadott és rendkívül népszerű könyvéhez, az Illustreret Danmarkhistorie for folkethez, amelyet a nemzeti múzeumban található tárgyakról készített rajzokkal illusztráltak.

A koppenhágai múzeumra hivatkozott a British Museum ókori részlegének vezetője, Edward Hawkins is, amikor 1828-ban azzal fordult a múzeum kurátoraihoz, hogy vegyenek tudomást a múzeum brit ókori tárgyairól. Noha ezek a tárgyak mindvégig a múzeumban voltak, s jelenlétük fait accomplinak számított, hivatalosan csak 1850-ben vették fel őket a gyűjteménybe.

Hogy a British Museumban milyen fejetlenség uralkodott a mediterraneum határain túlról származó antik tárgyak gyűjtésében, azt jól illusztrálja a rendszerező elméjű Thomsen megjegyzése, aki 1837-ben kereste fel a londoni múzeumot:

Látogatásom egyik fő célja az volt, hogy megtekintsem Anglia etnográfiai gyűjteményeit. De csupán kavarodást, tárgyak zűrzavaros tömegét láttam, az egyik pillanatban még antik görög tárgyakat néztem, a következőben pedig a Csendes-óceán déli részéről származó dolgokat, ahonnan az ember egy ugrással Angliába tért vissza…, s ráadásul a gyűjteményekben összevissza keveredtek természettudományi darabok, tovább nehezítve a tiszta képalkotást.

A dán kritika, amelyhez más befolyásos hangok is csatlakoztak, végül a magasabb körökhöz is eljutott. Az antik brit tárgyakat néhány éven belül rendszerezték, és egy új kiállítóteremben helyezték el, melynek élére egy nagyszabású elképzeléssel érkező polihisztort, Augustus Wollaston Frankset nevezték ki. E férfiú később nem csupán a British Museumot, de általában véve az európai régészetet is gyökeresen átalakította.

1856 és ’59 között a nemzeti régiségek bemutatására Franks a dánok hármas korszakolási rendszerét alkalmazta. A British Museum volt tudomásom szerint az első külföldi múzeum, amely ezt a rendszert használta, és hamarosan tovább is fejlesztette, amint 1859-ben John Evans, Franks egyik közeli barátja (és Darwin ismerőse) megerősítette, hogy a Szajna-parti kavicsban talált szerszámok, amelyeket Boucher de Pethes fedezett fel, a kavicsokkal egy időben kerültek oda. Franks 1860-ban ellátogatott Abbeville-be, és elhozott néhány szerszámot a múzeum számára a ma csiszolatlan őskorként ismert időszak illusztrálására. Az év, amelyben Evans a Royal Society előtt beszámolt a francia kavicságyból származó eszközökről, ugyanaz az év volt, amikor megjelent Darwintól A fajok eredete.

Az 1860-as évek mind Angliában, mind másutt sok újdonságot hoztak az őstörténet kutatásában. Ebben az időszakban hozták létre a múzeum kurátorai (akik akkoriban az egyedüli professzionalisták voltak), néhány szomszédos tudományterület tudósai és pár gazdag, Evanshez hasonló amatőr az őstörténet tanulmányozásának nemzetközi alapját. Először sikerült túllépni ebben a tudományágban a szűklátókörű nacionalizmuson – noha néhány országban nem túl hosszú ideig. Etekintetben alapvető fontosságú volt, hogy 1865-ben megalakult a Nemzetközi Antropológiai és Őstörténet Tudományi Kongresszus, amelynek ötlete egy svájci geológustól, Edouard Desortól származott, aki maga is élénk érdeklődést tanúsított a skandináv régészet iránt, és már hosszú ideje hol Franciaországban, hol az Egyesült Államokban élt. Az 1865-ben La Speziában megalakuló szervezet első hivatalos ülését 1866-ban tartotta Neuchâtelben, amelyet 1867- ben párizsi, 1868-ban londoni és norwichi, majd 1869-ben koppenhágai találkozó követett. Ezt követően az ülések ritkultak, noha helyi szempontból egyes találkozóknak továbbra is nagy jelentősége volt, például az 1876-as budapesti kongresszusnak.

Ezek a konferenciák az egész múzeumi világot felvillanyozták. A találkozókon kialakított személyes kapcsolatok a század végéig fennmaradtak. Az alelnöki széket kezdetben Franks töltötte be; kollégái között ott találjuk az amerikai Ephriam G. Squierst, a francia Gabriel de Mortilletet és a svéd Sven Nilssont, akik mindannyian nagy hatással voltak a gondolkodására és gyűjtési metódusára. E találkozókat Franks arra is kihasználta ki, hogy az Angliában talált tárgyakkal egyidős leleteket szerezzen a British Museum számára.

A kongresszusok egyik közös jellemzője volt a helyi régészeti eredmények bemutatása. Ez különösen az 1867-es párizsi találkozón kapott nagy szerepet. A bemutatóra a világkiállítás keretében került sor, a projektet Gabriel de Mortillet felügyelte, és a kiállítást szervező egyik bizottságot Franks vezette. A kiállításhoz Mortillet írt ismertetőtPromenades préhistoriques à l’Exposition Universelle címen. Ez a mű később rendkívül nagy hatást gyakorolt, amivel Mortillet is tökéletesen tisztában volt:

La première fois que les temps préhistoriques se manifest d’une manière solenelle el générale. Eh bien, cette première manifestation a été pour eux un triomphe complet.*

Kár, hogy a kiállításon tapasztalható egyetemes szellem a későbbiekben nem tartott sokáig. Ugyanis épp ezeknek a nemzetközi találkozóknak a sikere nyomán került mindinkább a figyelem középpontjába a nemzeti antikvitások tanulmányozása – a nemzetközi régészet rovására. A franciák például hiába voltak az őstörténeti tudomány élharcosai, érdemeiket nevetségessé tette az a konzervatív, birodalmi hagyomány, amelyre jó példa az 1863-ban III. Napóleon által Saint- Germain-en-Laye-ben alapított Musée des Antiquités Nationales. Noha ezt a gyűjteményt részben az a dán antikvitásokból álló ajándék alapozta meg, amelyet VII. Frigyes adományozott a franciáknak, a kiállítás mégis szinte kizárólag francia leleteket vonultatott fel. Ez már csak azért is érdekes, mert de Mortillet szerepe a Nemzetközi Antropológiai és Őstörténet Tudományi Kongresszus megalakításában közvetlenül is kiváltotta a francia hatóságok rosszallását, és az első hivatalos kongresszusi ülést épp azt elkerülendő kellett Neuchâtelben tartani, hogy a francia hatóságok a saját ízlésüknek megfelelő személyekkel zsúfolják tele a bizottságot egy Párizsban tartott találkozón. A politikailag igen aktív De Mortillet 1848 után svájci száműzetésben élt, s így érthető, hogy noha a kongresszust szívügyének tekintette, saját politikai és régészeti érdekeit áthatotta a nacionalizmus. Hosszú élete vége felé 1897-ben kiadta politikai felhangoktól sem mentes La formation de la nation francaise című művét, amelyből szinte teljesen hiányzik bármiféle komparatív szemlélet.

A nemzeti antikvitás múzeumának francia példája másutt is követőkre talált. Dániában a Nemzeti Múzeum régészeti részlegei kizárólag a dán régiségek gyűjtésére szakosodtak. Bár a múzeumban nagy számban voltak klasszikus és néprajzi jellegű tárgyak, a komparatív szemlélet mégsem alakult ki. Mindez a mai napig is igaz: noha az 1950-es években kiállították a Dán Nemzeti Múzeum aprócska európai összehasonlító régészeti gyűjteményét, néhány évvel később a kiállítást bezárták.

Az európai múzeumok közül szinte egyedül a British az, amely a nemzeti régiségek mellett az európai őstörténet és középkor régészeti tárgyait is értékelhető mértékben gyűjtötte és mutatta be. Tevékenységét a mai napig hasonló szellemben folytatja, és a törvényesség határain belül meg is próbál ilyesfajta anyagokat beszerezni.

A németek története némiképp eltér az európai fővonaltól, részben a szétszabdalt politikai háttér miatt. Az országban élő romantikusok, akik belevesztek a ködös és sötét középkorba, akik körében divattá vált az illusztrált könyv vagy az új utakat kereső filozófia, kezdetben semmiféle, a nemzeti kultúrát bemutató múzeumhoz nem jutottak hozzá. És nem csupán az ország állandóan változó és fejlődő szövetségi berendezkedése miatt, hanem azért sem, mert a múzeumok és a különféle gyűjtemények irányába kialakult egy elitista, hierarchikus szemlélet. Schinkel például a berlini Altes Museumra a Heiligtum kifejezést használta; már az épület templomszerű megjelenése is egyfajta világi szentély benyomását volt hivatott kelteni. Egy történész szavaival jellemezve a helyzetet:

Túlságosan gyakran esett meg, hogy az imádat tárgya nem a művészi szépség volt, hanem az új politikai és akadémiai gyámok szakértelme és társadalmi befolyása.

Másfelől viszont a filológiatörténet tanulmányozása iránti szenvedély, amely a tizenkilencedik század első negyedének úttörő jelentőségű egyetemi kurzusain tört felszínre, az ősi Németország tanulmányozását is bátorította. Eichorn Deutsche Staats- und Rechtsgeschichte című művének első kötete 1808-ban jelent meg, előhírnökeként annak a Savigny, a Grimm testvérek és von Ranke vezette új, ragyogó tudósnemzedéknek, amely a németül beszélő népek történelmének részletes kritikai feldolgozását tűzte ki célul.

Az 1848-as forradalmi év, a maga mély, noha gyakran rejtve maradó intellektuális alapjával, szintén előkészítette a nacionalizmus tanulmányozását. Ennek egyik eredménye a Nürnbergben felállított múzeum lett. A Germanisches Nationalmuseum akár a szimbóluma is lehetne azon remények bukásának, melyeket a múzeum létrehozásáról intézkedő frankfurti parlament táplált. A létrehozásról – legalábbis a közvélemény elé tárt információk alapján – az akadémikusok egy csoportjának jól előkészített ülése döntött 1852- ben Drezdában, „hogy megvalósuljon egy rendszerezett gyűjtemény, amely felöleli a német történelem, irodalom és művészet valamennyi rendelkezésre álló forrását”. A Német Birodalom 1871-es megalakulása után az intézmény hivatalosan is a német művészet és kultúra nemzeti múzeuma lett, de természetétől fogva nem foglalkozott az összehasonlító gyűjtemények feldolgozásával. Erre a célra Berlinben egy teljesen különálló intézményt hoztak létre, melyről még lesz szó.

Különös, hogy a tizenkilencedik században a British Museumon és egy-két egyetemi gyűjteményen kívül az összehasonlító európai gyűjtemények problémája fel sem merült. Pedig az utazás nem ütközött nehézségekbe, a tárgyakat pedig könnyen be lehetett szerezni az európai piacon. A tizenkilencedik század közepén például a British Museum a Toulouse-ban élő Bruniqueltől megvásárolta csiszolatlan kőkorszaki gyűjteményét, Worsaae dán antik magángyűjteményét, Gustav Klemm közép-európai gyűjteményeit, a dél-baltikumi régészeti tárgyakat felvonultató Bähr-gyűjteményt, a Svájci-tó partján álló falvak anyagait, a halstatti és La Tène kultúrák vaskorszaki tárgyait, valamint gall–római és Meroving leleteket Franciaországból. Ez csupán néhány volt a jelentősebb régészeti beszerzések közül, ezen felül is számos akadt még. Európában hasonló gyűjtési módszerre Köln sokkal kisebb jelentőségű tevékenységét leszámítva nem találunk példát – amit csak azzal lehet magyarázni, hogy a nemzeti azonosságtudatot az anyagi kultúra segítségével próbálták megerősíteni.

Persze nem azt állítom, hogy klasszikus antik tárgyakon kívül ne kerültek volna külföldi anyagok a nemzeti múzeumokba. Kis menynyiségben ezek is megtalálták az utat ezekbe az intézményekbe, ahol gyakran a nemzeti múzeumok struktúráján belül felállított néprajzi gyűjteményekben kaptak helyet. Néhány esetben néprajzi múzeumokként függetlenné váltak, ahogy ez Berlinben is történt: itt a Königlich Preussische Kunstkammeren belül 1829-ben alakult meg az Etnographische Sammlung, amely aztán 1850- ben a Museuminselen kapott helyet. 1873-ban átnevezték Museum von Völkerkundénak és önállóvá vált (véletlenül egy évvel azt követően, hogy Budapesten a Nemzeti Múzeumon belül létrehozták a néprajzi részleget).

A néprajzi múzeumok önálló intézményesülésében eleinte Dániának jutott a vezető szerep: itt 1849-ben hoztak létre egy független gyűjteményt a nemzeti múzeum anyagaiból, de 1892-ben viszszatagolták a nemzeti múzeum szervezetébe. A British Museumban csupán az 1920-as években jött létre egy külön néprajzi részleg, addig a hatalmas néprajzi gyűjteményt az európai antik anyagokkal együtt kezelték. Ennek magyarázata nem egyszerű. Részben abból fakadt, hogy az angolok szinte krónikusan képtelenek bizonyultak anyagi fedezetet találni a múzeumi gyűjtemények fenntartására, másfelől viszont filozófiai indíttatások is meghúzódtak a háttérben. A British Museum néprajzi gyűjteményei központi jelentőségre tettek szert a társadalmi evolúció elméletének ábrázolásában. E meglehetősen kényes elméletnek, amely laza szálakkal a darwinizmusban gyökerezett, soha nem adták meg a pontos, objektív definícióját. Elméletben azonban a tizenkilencedik század utolsó szakaszában a legtöbb antropológus ezt a nézetet vallotta. Sőt, a British Museumban ez volt az a szellemi háttér, amelynek alapján a nem-nyugati népek anyagi kultúrájának tárgyait kiállították: kezdetben földrajzi megoszlás alapján, idealizált típusok szerinti elrendezésben, noha soha nem szigorú értelemben vett evolúciós felosztás alapján. Az elméletet nem csupán Londonban próbálták ki, de Németországban (különösen a berlini Museum von Völkerkundéban), az Egyesült Államokban és még néhány más ország múzeumaiban. Még az a megjegyzés is megkockáztatható, hogy pont ezek a kiállítások voltak a társadalmi evolúció elméletének leginkább kézzelfogható megjelenési formái.

A néprajztudomány természetesen a nacionalizmushoz is szorosan kötődött, néhány országban különösen erős politikai szálakkal. Ez Németország esetében a legszembetűnőbb. A Kaiser, akit elkapott az imperialista láz, az 1870-es évektől kezdve hatalmas összegekkel támogatta a Museum von Völkerkundét. A század végére saját épülettel rendelkező múzeum lett a világ legnagyobb néprajzi gyűjteménye, amelyet öt részlegre osztottak, és a részlegek munkáját tizenkét szakértő segítette (a részlegek egyike volt az 1874-ben létrehozott európai őstörténeti részleg, amely ma Museum für Vor- und Frühgeschichte néven önálló intézmény). A British Museum egyik munkatársa, aki 1898-ban jelentést készített a német néprajzi gyűjteményekről azt írta, hogy „szerény becslésem szerint is a berlini gyűjtemény hatszor-hétszer nagyobb, mint a miénk”.

Noha az imperializmus eszméje bizonyos mértékig sok néprajzi gyűjteményre hatást gyakorolt, csupán Németországban dominált, s ott is csak az 1873 és 1914 közötti rövid időszakban, amikor a gyarmati tisztekre hivatalosan is nyomást gyakoroltak, hogy Berlin számára tárgyakat gyűjtsenek. A legtöbb esetben azonban, a gyarmatosítást elítélő sirámok ellenére a néprajzi anyagok gyűjtése mögött valódi tudományos érdeklődés húzódott.

A tizenkilencedik század alapvető fontosságú volt a nemzeti múzeumok fejlődése szempontjából. A British Museum és a washingtoni Smithsonian Institute azonban nem csupán a nemzeti gyűjteményeknek adott helyt, hanem a századra jellemző nacionalista eszméken túlhaladva az összehasonlító szemléletnek is teret engedett, és erre más országokban ritkán találunk példát. Manapság a „nemzeti múzeum” kifejezés gyakorlatilag kiüresedett. Mihez kezdjünk például azzal a talán csak tréfának szánt tervvel, hogy Moszkvában létre akarják hozni az Autólopás Nemzeti Múzeumát.

Az elmúlt 150 évben tanúi lehettünk annak, hogy az egyetemesnek és általánosnak induló múzeumokat jórészt nemzeti múzeumokká fokozták le, és attól tartok, hogy nemsokára elérkezik a provinciális múzeumok kora is. Mi jöhet még?

FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.