Üres arc

Sose jártam rendes egyetemre. Ahova jártam, a Színház- és Filmművészeti Főiskola ugyan állítólag egyetemi rangú vagy jogú volt, és még az okmányokban se szerepeltem másként, mint egyetemi hallgató, de valahogy azt mégse tudtam egyetemnek tekinteni, és ma se tudom. A szüleim egyetemi emberek voltak, otthon tanársegédtől rektorig mindenfélének a viselt dolgairól beszéltek előttem. Az én főiskolai tanáraim esetében viszont annyira csak a fő tevékenységük számított – a színpadon miket játszottak vagy rendeztek –, hogy meg nem mondtam volna, melyikük tanszékvezető egyetemi tanár, és melyik csak óraadó. Nem mintha hiányzott volna az a tudás, és nem mintha hiányoltam volna egy rendes egyetemet. Mostanában se hiányzik, inkább csak furcsállom, hogy kimaradt. Nem is tudatosult volna bennem ez a kimaradás, ha egy történet el nem jut hozzám. A történet ugyanis egy egyetemi emberről szól, Stihlről. Először egy volt hallgatója mesélt róla valamennyit. Érdekes volt, de valószínűleg elfelejtem, ha röviddel később nem hallok róla megint.

Csak ekkor jutott eszembe, hogy de hát találkoztam vele, mikor abban a városban dolgoztam, ahol a professzor úr egyeteme van, bemutattak minket egymásnak, sőt, lassan az is eszembe jutott, aki ezt a találkozást összehozta, valamiért sokat várt tőle, nem tudom, mit? Hogy talán majd látványosan összeveszünk. Ez a lehetőség alighanem mind a kettőnkben megvolt. Vagy hogy majdnem olyan látványosan összebarátkozunk, és együtt iszunk, ki tudja, talán még dalra is fakadunk a pinceborozó boltívei alatt. A beszédhangom sokakat megtévesztett, azt hitték, tenor vagyok, holott basszbariton; azt hitték, ezt vagy azt szeretni fogom, aztán kiállhatatlanul viselkedtem az illetővel, egyszer egy megyei költőt, akinek fél tizenegykor húgyos volt a nadrágja és acetonos a lehelete, még éjfél előtt állon csaptam, alsó és felső fogsora ahogy egymáson átcsikordult, több helyen zománcát veszítette, míg hírhedt kötekedőkkel nemegyszer képes voltam akár tíz-húsz mondatot is váltani anélkül, hogy akármelyikünk egy rossz szót szólt volna. De hát ez most nem az én vadulásaim története, ami a Stihlét illeti, abból a saját szememmel nem láttam mást, mint hogy meregette a szemét a társulatom egyik lánytagjára, Krisztinára. Rosszul meregette; Krisztina örömmel lefeküdt volna vele, azt hiszem. Stihl szép férfi volt, magas és erős, semmi toka, semmi pocak, a tekintete értelmes és érzéki. Összehozhattam volna őket. Voltak esetek, amikor jól működtem kerítőként. Talán semmi másban olyan eredményes nem voltam soha, mint szerelmi ügyekben. Talán rühelltem ezt a szerepet, talán nem tudatosult bennem időben, talán azt hittem, vannak fontosabb dolgaim – akkor is hagytam Stihlt a szemét meregetni, és Krisztinát reménytelenül várni, hogy engedhessen a professzor úr sétára vagy táncra vagy bármiféle félrevonulásra szóló felhívásának, hagytam azt a kettőt szenvedni.

Ha akkor eleget teszek a feladatomnak, úgy lehet, örökre egymásba gabalyodnak, és akkor az van – ahogy színházi emberek mondják –, hogy nincs dráma.

Többé nem láttam Stihlt, csak a hírét hallottam.

Ezerkilencszáznyolcvankilencben a Megyei Levéltárban keresgéltem 56-os dokumentumokat egy előadáshoz. Többször is elém került az ismerős családnév. A források szerint Stihl János apja az egyik október végi napon olyasmit csinált, amivel sikerült fölhívnia magára a figyelmet, és kihívnia maga ellen az elnyomó hatalom gépezetét. Miközben a város központjában – egy-két rövid utcáról és nem több, szerény méretű térről van csak szó – beszélgető és vitatkozó, lelkes csoportok gyülekeztek, egy közeli laktanyából páncélosok indultak ellenük. Ezt úgy kell érteni, hogy tankok, kettőnél több, tíznél kevesebb tank dübörgött föl a dombra, mert a laktanya valahol a völgyben húzódott meg, a város közepe pedig egy szerény dombon volt megtalálható. Nem volt nehéz megtalálni, még csak a katonai térképeket se kellett előhúzni a katonai bőrtáskákból: a katonák hazaiak voltak, magyarok, akárcsak az utcákon és tereken sereglő civilek. Az, hogy odavalósiak lettek volna, abba a kisvárosba, valószínűtlen, de kimenőik alkalmával pontosan ezen az úton kellett megközelíteniük a vendéglőt, a mozit, a cukrászdát. Kicsi katonákat kell elképzelni. Nagy nem fér be a tankba. A tankok fegyvereibe éleslőszereket kell beleképzelni, olyanokat is, amilyenekkel más, ellenséges tankok lettek volna kilőhetők, hogyha ilyenek a közelben előfordultak volna, amint hogy nem fordultak elő, és olyanokat is, amilyenek közvetlenül az élőerő, vagyis az emberi lények megsemmisítésére lettek kifejlesztve és rendszeresítve. Emberi lényből pedig mind a géppuskák, mind a géppisztolyok, mind az úgynevezett oldalfegyverek lövedékeinek számára bőségesen kínálkozott célpont az utakon és tereken, ahogy a tankok beljebb és beljebb értek a városba, olyan sűrűn, hogy még a célzatlan lövések is nagy valószínűséggel emberi húsba találtak volna. Mindezek elképzelése után egy valamit el kell képzelni még, ha lehetséges: magát a képzeletet, a civilekét és az egyenruhát viselőkét egyaránt, mely képzelet egy vonatkozásban biztosan különbözik a 2003-ban élő magyar emberek képzeletétől, éspedig abban, hogy mélyen beleégtek a nemrégiben, mindössze tizenegy évvel azelőtt lejátszódott harci cselekmények, az előrenyomulások és visszavonulások, melyeknek során ki-ki a fülével hallhatta, a szemével láthatta, mire képesek a tankok, igen, azoknak az embereknek a képzelete el volt látva a torkolattűz, a palacsintává lapított embertest pontos képzeteivel. Amikor tehát Stihl apja a főtér bejáratánál, néhány más, részben jól ismert, részben vadidegen városlakó társaságában megállt és nem vonult vissza, „egy tapodtat se, csak a testemen keresztül”, tisztában lehetett vele, még a csontja veleje és a gyomra és a bőre is tisztában lehetett vele, mire megy ki a játék. A tankok megálltak. Ha meg nem állnak, nincs dráma, mert nincs Stihl János se: még csak azután fogja nemzeni őt a tankokkal dacoló fiatalember.

Láttam a fényképeket. Viharkabátok, svájci sapkák, puhakalapok, zakók. Nyakkendő alig, a legtöbb ing gallérja kihajtva. Az első páncélos megállt, nyomában a többi föltorlódott. Némelyik vezető késve reagált, és páncél páncélhoz ütődött. A torony ajtaja fölcsapódott, és a nyílásban egy fiatal férfi jelent meg. Melltől fölfelé, a többi maradt a tankban. Acélnadrág. Jótékonyan takarta a máris hájas segget, a rövid és görbe lábakat. Hogy oszoljanak, a katona arra szólította föl az embereket, és akkor nem lesz semmi baj. Hangja az izgalomtól fölcsúszott, azon úgy segített, hogy még jobban ordított. A mondanivalójából hamar kifogyott, a levegőjéből úgyszintén. Akkor mindenféléket mondtak, kiabáltak föl neki a lentiek, akiknek még fele testét se védte páncél, a lényeg az volt, hogy nem oszolnak, oszoljanak a tankosok, és egy valaki, talán ez már Stihl apja volt, egy kérdést intézett a katonához:

– Magyar vagy?

– Az hát!

– Akkor miért viselsz idegen címert a sapkádon?

Hihetetlen ez a helyzet, ez a dialógus? Jól van, ne higgyétek el; elég, ha annyit elhisztek nekem, hogy a periratban így olvastam. Ezekért a frappáns mondatokért ítélték el Stihl apját. A katona se lehetett híján a riposztkészségnek, mert ő meg azt találta mondani, hogy tudomása szerint a pénzeken, amik az emberek zsebében vannak, azokon ugyanaz a címer van, és a pénzükkel hogyhogy nincs bajuk, mért az ő sapkáját cseszegetik?

Akkor Stihl apja elővette a tárcáját, és ami abban volt, fillérről fillérre, forintról forintra a páncélosra hajigálta. Az alumínium érméket, a papír bankjegyeket, mindet. Az általam látott iratokból nem derült ki, hány forintjába került ez a cselekedet, melyet egyébként a jelenlévő civilek kivétel nélkül utána csináltak. Másfél évébe került, és a család városkörnyéki szőlejébe, amelytől vagyonelkobzás címén megfosztották. A katonákat, miért ne mondanám így, leszerelte a civilek gesztusa, eldobták címeres sapkáikat, és megfogadták, hogy magyar véreikre se akkor, se soha az életben fegyvert nem fognak.

Mindennek mi köze van ahhoz, hogy a fiú, a professzor sok évvel később üzleti viszonyba bocsátkozott az ördöggel, magam se tudom. De miért hallgatnám el, ha már a véletlen a kezemre játszott, és egy kicsit megtudtam Stihl családjának történetéből?

Stihlék, az egy német család. Ahogy a helybeliek mondani szokták: sváb. Ennek vagy van szerepe a történetben, vagy nincs, nem bírom eldönteni. És csak a mindenkori apai ágról tudhatom biztosan, hogy sváb volt, semmit se hallottam Stihl anyjának származásáról, két nagyanyjának származásáról, és így tovább.

Mint láthattuk, a sváb eredet nem gátolta meg Stihl apját abban, hogy egy kiélezett helyzetben magára öltse a jó magyar ember szerepét. Ugyanakkor tudom, hogy lesznek, akik azt mondják: mindig is ismeretes volt, hogy a németeknek vérében van az ördög; a zene, a filozófia és a kegyetlenség, egyszóval az ördög. Tudom, mások azt mondják majd, a németek rendes emberek, csak hát a zsidók minden rosszat rájuk kennek, leginkább a saját jellemzőiket; történetesen az ördög az egy zsidó, meg kell nézni a Bibliát és a Kun Bélát. Meg kell nézni ennek a Stihlnek az anyját, a két eddig igazolatlan nagyanyját. Ki fog derülni, a professzor úr miért adta rá a fejét, hogy egy békés, romlatlan magyar kisvárosban a sátánglobalizmus szálláscsinálója legyen!

Stihl szülei értelmiségiek voltak. A munkásosztály állama megtűrte ugyan őket, de a munkájukat nem sokra tartotta. Rosszabbul voltak fizetve, mint egy szakmunkás. Így aztán kirándulásaik alkalmával a környék erdeiből ami csak ehető volt, szinte mindent hazavittek: szedret, áfonyát, kökényt, a vadrózsa bogyóját és persze sokféle gombát. Stihl anyja biológiatanár volt, nyugodtan hihette, hogy a szakmáját gyakorolja, amikor gyűjtöget. A gyerekek egy életre eszükbe vésték, melyik termést hol kell keresni, és az év melyik szakában.

Stihl gyerekkorában látta először az ördögöt. Hosszú séta után egy tisztáson hevert a család. A gyékény, amelyen akkor a kisfiú feküdt, megvan még ma is. Napos részen feküdtek le, de miközben szenderegtek, a nap odébbment, és a kisfiúnak előbb a meztelen lába szárára, majd a törzsére, végül már az arcára is rákúszott az árnyék. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy mindenki alszik. Fölkelt, azt gondolta, szétnéz. Pár lépés: már az erdőben volt. Talált egy sombokrot. Eszik egy kicsit, gondolta, és teleszedi a zsebeit. Evett és szedett, kezdett eltelni a sötét, érett somokkal, mikor észrevette az apját. Ő is befelé tartott az erdőbe. Elment a kisfiú mellett, nyilván nem látta meg, a gyerek úgy belefúrta magát a cserje testébe. Gondolta, követi és meglesi az apját, talán kicsit meg is ijeszti, aztán majd nevetnek. Ág nem reccsent, levél nem zörrent a lába alatt, ahogy osont a férfi után. Jó messzire elmentek, a gyerek fölkészült rá, hogy ha a férfi hátranéz, akkor ő nyomban a földre veti magát és meglapul, de az csak ment. Aztán egy különösen vastag törzsű tölgynél megállt. Állt szemben a törzzsel. A gyerek előbb maga is megállt, majd elindult, hogy megkerülje a tölgyet, hadd lássa, mit művel a tölgynél az apja. Azt hitte, most aztán biztos zajt üt valamelyik lépése, riaszt egy fácán vagy őz, és akkor ő lelepleződik, de a csönd nem tört meg. Még a távoli madárhangok is mind elültek. Míg aztán egy utolsó bokor megkerülése után ott volt, láthatta az apját. Állt, a nadrágja nemcsak kigombolva, de még az öve is kicsatolva, a cugehőrje a kezében. Így hívták a férfi nemi szervet a Stihl családban. A cugehőrből nem jött semmi. Az apja csak állt, csak nézte maga előtt a tölgyet. De az nem az apja arca volt. Teljesen idegen arc, hasonlított az apjáéra, de mégse az volt. Üres arc, ugyanúgy nem jött belőle érzelem, mint ahogy a nagy cugehőrből se jött pisi. Stihl kiáltani szeretett volna, vízfakasztó szentek módján csodát tenni, induljon meg végre, aminek meg kell indulnia, az arc változzék vissza az apja arcává. Képtelen volt kiáltani. Rájött, hogy akit lát, nem az apja, hanem az ördög. Bizony szép volt, sokkalta szebb az apjánál. Egy szobor, olyan szép. Nem is kiáltás volt, ami elriasztotta akkor az ördögöt, hanem hogy Stihl megérezte, pisilnie kell, és maga is elővette a cugehőrjét, és elkezdett csurgatni. A földre és a bakancsra csurranó pisi hangjára fölnézett a férfi a fánál, a szeme még mindig nem az apjáé, túl szép, túl nagy, túl csillogó szem volt.

Azután eltette a cugehőrt, és visszaváltozott.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.