NEM A JEGES ÉJSZAKÁK

Nem a jeges éjszakák és nem a szuperlatívuszok.

Kezünkkel érzünk, kezünkkel simítjuk el

szemöldökünkről az esőcseppeket, a derű

csöppeit. Felfogjuk azt, ami a felhőkből

maradt. Kezünkkel merünk, kezünkkel

érintünk. Kettesben az idővel,

aranybetűs, szuperlatívuszos reggelen.

Túlzol, mondja kezednek ez az egy

mozdulata. Az év továbbforgatja oldalait, napnak,

hétnek, vagy hónapnak mondjuk, évszaknak,

nevezzük el. A tavasz kibújik

a tojásból mint egy madár, a fák

izzadni kezdenek. Mintha gondolnánk

a jeges éjszakákra, pórusainkból kihatol

valami.

A tavasz egy tojás, amelyik önmagát fejezi le,

gondolat az inkubátorban, rizsszem, jégszem,

elhinti magát, ha ideje eljött.

A jeges éjszakák a széleiken pattannak el,

A melankólia a szélein robban szét.

Tavasz lehet

ez a vers is, kis ovális levélszavak, vagy nagy

ovális levélszavak; csipkézett szavak, pitypang-

szavak. A tavasz kibújik egy tojásból mint egy

vers.

Kezeinkkel érzünk.

(Nem a jeges éjszakákat. A szuperlatívuszokat sem).

RÉGI TANYA

(Kreischa mellett)

És anélkül, hogy valamit is változtathattunk volna rajta,

minden más fényben

tűnt fel nekünk:

a begubózott nap

alig hatott kevésbé valóságosan.

Ne dicsőíts semmit! Megroggyant

vállak, a lépcsőkön

moha.

Attól függ, hogy mit akarsz látni.

A homály elveszi a dombok

minden fényét. Az istállóban egy kampón

lóg egy birsalmaszínű esőkabát.

LEGYEK

Falusi fiúként a legyekkel nőttem fel,

zümmögésükkel. Apró szemű ablakok előtt valamikor

egyszerűen lepottyantak és nem volt senki ott,

aki elsöpörhette volna őket, napokon át ott hevertek

élettelen lábaikkal, csupán egy vértelen

testre támaszkodva, amelyik már nem tarthatta őket fenn

az illemhely ablakpárkányának esőcsatornájában, ahol

még egy darabig fénylettek ólomkéken vagy

kénsárgán, míg a többiek szárnyzenéje

vígan továbbszólt…, mint ma a cseresznyefa

és az ég között, feleúton a facsúcsig, mialatt

nézeteket adogattak körbe, én kikapcsolódtam,

lusta délután tészta és kávé mellett, oldal-

pillantással a fel- és aláhintázókra, mintha

mind egy láthatatlan szálon függnének, itt

ez alatt a kék alatt, amely kifogyott a meséből

még mindig ez a légyraj, amelyik

a nyári levegőbe üveghálót sző

fordította: Schiff Júlia