Ütlegelt állat

Fekete, egyszínű paták, kiülő,

bársonybarna szem, ívelt,

hosszú nyak, rángó, ágaskodó

állat. Ha jönne, akire ráismernél,

fák, zöld, árnyék, szabadság

kedvelője, a kérdésekre felelnél,

lábaddal a titkos órát kikopognád.

Te tudsz az éjszakáról, a szakadék

szélén, a szűk ösvényen reszketsz.

Te a közeledő vadász elé rúgtatsz.

A tragédia szele

Mielőtt végigsöpörne a tragédia

szele a változást szomjazó színen,

hideg kézfeje még fogást fogásra

próbál. Kitép kezedből egy félig

nyitott könyvet, fél pár kesztyűt

– felez és még tovább felez.

És már nem találod tréfásnak

a lejtős úton a kalap rohanását,

sőt mintha jelzés lett volna:

„játékodnak vége!” És jelzés volt

valóban, hallod is: recsegnek

a házak eresztékei, mi magas volt

térdrehull, elnyel a rettentő

szakadék rajtad kívül mindent.

Érzed melegét, de szemedet nem

égeti még az Időtlen pillantása,

mely választ kívánva a többieken

nyugszik, de rád ügyet se vet,

csak megállít, csak várat.

Test és lélek

Pillantásom kimenekült a fenyőfa

tüskés ujjhegyére, az ablakon túl

legelt a kéken-zöldön, akart de félt is

messzebbre jutni, vergődött hosszan

a gallyakon, de hálójából végül szabadult.

Hullámzó, könnyű ösvényeken indult

egy trón felé és fölszállt. A szobában

maradt száraz, üres tok hallgatott

és őrizte gyászos történetét.

Honvágy

Ha majd nem leszek és tépelődöm

elmúlt életemen, befejezetlen ügyeimet intézni

visszatérek, tűröm, hogy várakoztassanak,

számolom a bezárt ajtókhoz vezető padlóburkolat

repedéseit, az ajtón túli köhintést, hallgatom az édes

suttogásokat odabent, szánakozva és tehetetlenül

a kérlelés sírásba forduló hangjait, ameddig

ismerős még ez a nyelv nekem, hallani fogjátok

ti is mit beszélek: a fölöttetek levő lakásban

egy kulcscsomó leesik, nagyot koppan, a szekrényajtó

lélegzetet vesz és mélyet sóhajt; fémtárgyaitokra

fényujj nehezedik, és bár a kilincs nem enged,

fölálltok, hogy köszöntsétek az ajtón

be sem lépőt, zavartan új foglalatosságba kezdtek,

amibe – azonnal érzitek –: fölösleges volt

kezdenetek, előveszitek a már elolvasott könyvet,

bár nem tudjátok: azért, hogy olvassam én is,

megkerestetek a térképen egy utcát, ahova

elmenni nem akartok, otthagyjátok az asztalterítőn

az összesöpört morzsát, hogy eltaláljak

terítékemig, elakadtok miattam egy levélben

– megpörgetem, majd visszaadom a szavakat–,

gyönyörködöm a sűrű pillátok vetette árnyék

karéjában pasztellszín arcotokon. Lehet,

majd mulatságosnak tetszik ez a célszerűség

nekem: szemhéj redői, fülkagyló, pálcika ujjak,

és elnevetem magam, másfelől viszont ismert

a testétől megfosztott lélek fázékonysága, ruhát

kívánna újból, a tűzhely lángjánál szeretne melegedni.