Fejvadász holdfényben

A völgyben senki sem tudta, a folyó honnan érkezik a városba – még nem akadt, aki olyan magasra, a hegyek közé fölmerészkedett volna. Percre pontosan ismert volt azonban, hogy mit hozott a víz? Hozott samponos flakonokat, konzerveket, gyerekjátékokat, kenyérhéjat, öreg teknőt, egy zenei adóra hangolt, harsogó rádiót, biciklipumpát, furcsa élőlényeket, egy futball csapatot, sőt egyszer egy leváltott pénzügyminisztert is.

A leltározást Alfredo Schultz végezte. A parton fölállított, durván ácsolt kalyibából figyelve rigorózusan jegyezte, mi mindent vonnak partra a folyó teljes szélességében megállás nélkül dolgozó halászbrigádok. Az elmúlt években tucatnyi leltárkönyvet rótt tele a változó hosszúságú listákkal, ezek ott porosodtak a kalyiba mind szűkebbnek bizonyuló polcain. Negyedévente eljött egy ember a központból, ahol a kihalászott holmikat is raktározták, elvitte a legutóbbi három hónap leltárjait, majd néhány nap múlva minden különösebb magyarázat nélkül visszahozta mindet. Közben a rakodók odalent szakadatlanul halmozták az egymást váltó szekerekre a kifogott tárgyakat.

Alfredo Schultznak volt egy különös szokása. Esténként, jóval napszállta után leereszkedett a partra a jegyzékekkel együtt, és ott folytatta a munkát. A munkások úgy tudták, a pontosság kedvéért teszi, mert a gyönge teljesítményű reflektorok nem elegendőek arra, hogy odaföntről pontosan megítélje, mit is lát. Az pedig nem lehet, hogy sóletkonzervet fogjanak ki, és ő babgulyást jegyezzen föl! Az igazság, természetesen, más volt. Alfredo Schultz ilyenkor is a tőle telhető legnagyobb precizitással végezte a munkáját, de megengedett magának némi szórakozást is: azt figyelte, mely tárgyak csillannak meg szépen a holdfényben. Úgy sejtette, azok, amelyek nem csillannak meg, baljóslatú dolgok, hogy jobb is, ha azokat elhurcolják, és szigorúan őrzik egy távoli, megközelíthetetlen raktárban; azok pedig, amelyek szépen csillognak az ezüstös fényben, értékes tárgyak, telve varázslatos energiával. Alfredo Schultz azt is sejtette, ez utóbbiak csak azért léteznek, hogy a baljóslatú tárgyak gonosz energiáit szétoszlassák.

Csak egyszer esett kísértésbe. Telihold volt, a halászok a széklábak, a zománcozott kádak, az ablakkeretek, szódásüvegek között kifogtak egy termetes kulcsot is. A kulcs rozsdás volt, mégis amikor a háló a partra került, az csillant meg egyedül a többi holmi között. Alfredo Schultz leeresztette a leltárkönyvet, közelebb lépett, fölemelte, és az égnek emelve ujjai között forgatta a fémtárgyat. A halászok és a rakodók egy pillanatig megrökönyödve figyelték, azelőtt soha nem látták, hogy bármihez is hozzáért volna. Aztán visszatértek a dolgukhoz, jobbnak látták, ha nem avatkoznak a telepvezető munkájába. Alfredo Schultz leült egy partmenti kőre, hosszan nézegette a kulcsot. Talán senki nem vette volna észre, ha egy hirtelen mozdulattal köpenye zsebébe süllyeszti, de nem tette meg. Fölállt, a szekérhez lépett, fölmutatta a rakodóknak a kulcsot, majd a raktérbe hajította. Egy pillanattal később már úgy jegyzetelt, mintha mi sem történt volna.

Volt idő, amikor a folyó nem hozott semmit. Akkoriban szerelmespárok heveredtek el a parti pázsiton, frissítőt ittak, ölelkeztek, kantátákat énekeltek két szólamban, és folyvást nevettek. Máskor turisták pihentek meg a fűzek alatt, vesszőt hajigáltak a kutyáiknak, levetették a bakancsukat, lábujjukat tornásztatták, vagy csak néztek hanyatt fekve a felhőktől bodrosodó égre. Volt úgy, hogy iskolás csoport érkezett. Az egyenruhás fiúk szanaszét szaladtak, tréfából megátkozták a fákat, vizeletükkel illették a bokrokat, rikoltoztak a takarásból előhunyorgó napkorongra – amúgy rendjén volt minden. Egyszer egy ilyen iskolás csoport sátrat vert éjszakára. A fiúk húst sütöttek parázson, élvezettel majszolták a hozzá szakajtott, otthonról hozott kenyeret. Éjfél előtt sörkonzervet nyitottak, a bokrok ágait rugdalták, a folyóba pisáltak. Végül valamelyikük félig ürült sörös dobozt hajított a holdfényben is tisztán csillogó, lágy hullámok közé. Reggelre mind eltűntek. A pázsit még őrizte a sátrak szögletes lenyomatát, de a fű mindig fölegyenesedik, ha el nem kaszálod! A folyó délutánra egészen leapadt, a munkából hazatérők azt hitték, eltűnik egészen medrében. Estefelé duzzadni kezdett. Nem öntött ki, épp a partszegélyig emelkedett, de éjfélkor kihajította az első ezüst tészta- szűrőt. Az elhasznált konyhai büszkeség a következő reggelig hevert az uszadék között. Akkortól érkeztek csőstül a piszkavasak, kályharácsok, szétdúlt galambdúcok, kerítéslécek, társasjátékok, másnapi újságok.

A legenda úgy tartotta, a folyó aranyat hoz magával, de a mértéktelen szennyeződés miatt lehetetlen kimosni. Nem volt igaz. A legenda sohasem élt azelőtt, hogy az a tésztaszűrő az uszadék közé került volna. A legbátrabb férfiak csak ezután tanulták meg saját testükön átszűrni a vizet. Alsónadrágra vetkőzve a meder fenekére merültek, szembe fordultak a sodrással, lehunyták szemüket, kitátották a szájukat. A beáramló vizet képesek voltak a fülükön keresztül kifecskendezni, a leszűrt anyagot a nyelvháton csapatták ki. De az soha nem volt más, mint egyszerű homok.

Alfredo Schultz egyetlen egyszer sem próbálkozott meg az aranymosással. Látott már eleget, nem hitt az ilyesmiben. Azelőtt egy alföldi kútásáson dolgozott, ahol a kútfúrók még kétszáz méter mélyről is egyre másra hozták föl a begyűlt logarléceket, statisztikai zsebkönyveket, repülőgép- szárnyakat, letapadt madárürüléket. Ott az terjedt el, hogy a kút előbb-utóbb az egész környék öntözéséhez elegendő vizet ad majd, így volt ez azelőtt is, csak vissza kell szerezni, amit elveszítettek. Amúgy minden ugyanúgy történt, mint itt a folyónál: negyedévente megérkezett egy ember, elvitte a leltárkönyveket, hogy valamivel később visszahozza. A kibányászott tárgyak pedig csak gyűltek, gyűltek a puszta másik felén lévő központban. Alfredo Schultz nem emlékezett, hogyan került onnan ide, mint ahogy arra sem, hogyan került a kútfúrásra. Végezte a munkáját, és egészen biztos volt abban, hogy neki pontosan ezt kell csinálnia. A folyó völgye pedig éppen olyan ismerős, sőt otthonos volt számára, mint a napperzselte rónaság.

A vasárnapok is a parton teltek. Ilyenkor csak a halászok dolgoztak. A kifogott holmit a partra hajigálták – furcsa módon itt élt az a hiedelem, hogy az emberek vasárnap nem lopnak. Annyi mindenesetre igaz volt, hogy a legidősebbek sem tudtak visszaemlékezni olyan esetre, amikor a hetedik napon bármi eltűnt volna valahonnan. Alfredo Schultz ilyenkor a leltárkönyvei nélkül üldögélt egy kövön, vagy heverészett a fűben egy-egy fűzfa alatt, és szakadatlanul azt figyelte, megcsillan-e valami a kiemelt hálóban?

A fejvadász is vasárnap érkezett. Ladikot, csónakot nem látott senki alácsorogni, egyszer csak kiemelkedett egy ázott fej a hálóból, és az acélkeretes szemüveg – Alfredo Schultz figyelmét nem kerülhette el – megcsillant a délelőtti napfényben. A halászok hátrahőköltek, egyikük meglepeté- sében egy asztallábat kapott föl, azzal suhintott a fölegyenesedő fejvadász felé, de Alfredo Schultz rákiáltott: állj! A fejvadász köszönőleg bólintott, kihámozta magát az összecsavarodott kötelékek közül, a partra lépett, és megkérdezte: hol van? Most Alfredo Schultz szeppent meg, zavarában önkéntelenül is a háta mögé mutatott. Talán arra, mondta.

A fejvadász távolban zsugorodó alakját lesve Alfredo Schultz nem azon töprengett, vajon mit vagy kit kereshet az ismeretlen férfi, és nem is azon, hogy ő miért mondta: arra. Azon elmélkedett, valóban arra van-e, amit a szemüveges keres, amerre ő mutatott? Közben nekiállt megfőzni az ebédjét. Híg halászlét készített, hagymát, némi fűszert dobált a lobogó vízbe, abba söpörte bele a megtisztított halat. Miközben a burgonyát hámozta és kockázta (azzal igyekezett gazdagabbá tenni az amúgy puritán ételt), megpróbálta elképzelni a fejvadász útját. Alfredo Schultz úgy emlékezett, nagyon régen járt már arra, amerre a férfinek mutatott. De az is lehet, tűnődött el, hogy még egyáltalán nem járt arra. Rémlett egy nyárfasor, egy kiszáradt csordakút, még egy bodros cserjés is, ám egyáltalán nem volt biztos abban, hogy az éppen arra van. Közben a halászok gyermekjátékokat, vasvillákat, fagylaltgépeket hajigáltak a parti halomra.

Az ebéd után, a bogrács mosogatása közben Alfredo Schultznak először jutott eszébe, hogy szabadságra kellene mennie. Olyan hosszú időt töltött a folyónál, hogy az alföldi kútásás emléke is egészen elhalványult benne. Tulajdonképpen azóta nem látott kutat. A folyóból itt szigorúan tilos volt inni, Alfredo Schultz pedig nem hagyhatta el a helyét, így a vizet – a főzéshez szükséges zöldségekkel, fűszerekkel együtt – az egymást váltó halászbrigádok vagy a szállítók hozták ki neki a megfelelő rend szerint. Minden alkalommal megkérdezték, szüksége van-e valami egyébre, de ő mindig megcsóválta a fejét. Igazából nem is értette, min szórakoznak olyan jól a halászbrigádok éppen pihenő tagjai, amikor egy-egy fűz alá heveredve újságokat, színes magazinokat lapozgattak. Most, ahogy az elmosott bográcsot, csajkát, kanalat a kalyiba polcára tette, azon tűnődött, mit is nézne meg, ha a központ levélben engedélyezné a szabadságolását. Semmit nem tudott kitalálni.

Egyszer ott, a pusztában megesett, hogy beomlott a kút. Kétheti munka veszett kárba, két kútfúró majdnem ottmaradt, de egy látóasszony, két szekér és a környék tizenkét erős férfija segítségével megtalálták, kiszabadították őket. A központ a rendkívüli alkalomból kiküldte az embert, aki a leltárokat vitte, hozta. Ez mindössze hét percet töltött el a helyszínen, három nap pihenőt rendelt el, őröket állított a veszélyes területre, s távozott. Alfredo Schultz ekkor tehetett volna egy sétát. Elbátorkodhatott volna arrafelé, amerre a kitermelt holmikat szállító szekerek szoktak volt eltűnni, talán még a központba is ellátogathatott volna, de valahogy nem volt kedve elindulni. A három nap alatt kijavította a tűző nap ellen fölhúzott fűkunyhót, kiszárad ganajt gyűjtött tüzelőnek, és jókat hallgatott a váltásban őrködő csendőrök vagy micsodák mellett. Alfredo Schultznak itt, halászlével a gyomrában semmi ötlete sem volt arra, mihez is kezdenek az emberek a pihenőnapokkal.

A délután csöndesen telt. Alfredo Schultz leheveredett egy kicsit. Elsőre pontosan meg tudta számolni a kalyiba előtti nagy fűzfa leveleit. Háromszázötvennel több volt, mint az előző héten. Pedig az elmúlt napok viharai miatt Alfredo Schultz ellentétes eredményre számított. Ez épp olyan furcsa volt, mint a folyó jól látható apadása. Alfredo Schultz elmerengett, milyen jó is volna most meginni néhány pohár bort. Egy ideig őrizgetett egy palack kitűnő nedűt, amit az egyik halászbrigád vezetője hozott neki kóstolóba, de húsvét vasárnapjának délutánján kényelmesen elszopogatta az egészet. Alfredo Schultz nagyon jól tudta, a halászoknál mindig akad egy demizsonnal, sőt ők pálinkát is rejtegetnek titokzatos zsákjaikban, arra azonban soha nem gondolt volna, hogy elébük álljon egy üres pohárral. Úgyhogy a fűzfa után az eget kémlelte. Volt egy kedvenc bárányfelhője.
Az minden reggel fölkúszott az égre a nappal együtt, megállt a fűzfa fölött, aztán alkonyatkor lenyugodott. Alfredo Schultz figyelmét nem kerülhette el, hogy az amúgy harcsára emlékeztető felhő most kissé összetöpörödött, s inkább egy megtermett pontyhoz hasonlított. A ponty sötétedéskor csapott egyet-kettőt a farkával, és eltűnt a horizont partszegélye mögött.

Éppen ekkor tért vissza a fejvadász. A feketeségből lépett elő, pontosan ott, ahol eltűnni látták reggel. Megállt a kalyiba mellett, a gyönge lámpa fényében, a mérhetetlenül sok rovar táncán át is jól látszott: egy holttestet cipel a vállán keresztbe vetve. Egyetlen szót sem szólt, amikor Alfredo Schultzra nézett. Alfredo Schultz barátságosan biccentett feléje, ő pedig visszabiccentett. A fej- vadász komótosan lesétált a partra, ott úgy állt meg, mint aki a vonatra vár. Néhány pillanattal később egy ladik sodródott a lábai elé. A fejvadász – vállán egyensúlyozva a holttestet – a lapályosra vonta a vízi alkotmányt, mielőtt a halászok hálójába került volna. A holttestet a ladikba hajította.
A holdfényben bárki jól kivehette: arccal fölfelé.

A halászok döbbenten figyelték a kimerevedett arcot, még a hálóról is elfeledkeztek egy pillanatra. Egyikükben sem volt kétség: a rém feküdt ott kiterítve. Hét évvel korábban a környéken szétfutott a hír, valaki jár az erdőben, a folyóparton, sőt a házak között is, aki kíméletlenül lecsap az elesett, gyönge öregekre. Az idősebbek elfehéredve mesélték egymásnak: elég kisétálni az őszi napfénybe, járni egyet a folyónál, a nyárfasoron, vagy kiülni a kert végébe, máris megjelenik és lecsap a rém. Az idősebbek tudni vélték, akit ő elkapott soha többé nem tér vissza. Lehet, hogy az ember csak az újságért csoszog ki, csak meg akarja etetni a madarakat a templom előtti téren, csak figyelné kicsit a kódorgó macskákat, csak beszélgetne egyet a bolt előtt: útközben nyoma vész, soha többé nem láthatja a szeretteit, akiktől talán el sem búcsúzott – miért is búcsúzott volna! Igaz, az eltelt hét év alatt egyetlen egy öreg sem tűnt el. Sőt az idősek újabb virágkorukat élték. Azelőtt sokan akadtak, akik kínzó betegségükben halni vágytak, olyanok is, akiket a rokonok, a szomszédok a pokolra kívántak, de ebben a hét esztendőben – ha nem is örvendett mindenki kitűnő egészségi állapotnak – mindannyiuk kedélye erőst javult. Az öregek kirándulni jártak, piknikeltek, összeültek sakkozgatni, kártyázni, jókat ettek. A rémhír mégis terjedt. A rendőrség nagyon sokáig kereste a rémet. A kutatást megnehezítette, hogy a körözött személyt soha senki nem látta, így személyleírást sem tudtak adni róla; bűntényt nem követett el, tehát nyomokat sem hagyott maga után. A hatóság mégsem adta föl, rendületlenül vizsgálódott.

A halászok biztosan tudták, hogy az ott, a ladikban a rém teteme. Alfredo Schultz nem. Ő alig halott valamit a hírekből, amit hallott, az sem érdekelte, nem adott a szóbeszédre. Ő a fejvadászt figyelte, aki frissen bepattant a ladikba, ellökte magát a parttól, és evező híján rábízta sorsát a sodrásra. Föntről érkezett, lefelé tűnt el. A halászok megköpték a tenyerüket, folytatták a munkát.

A folyó duzzadni kezdett. Éjszakára a vízszint elérte a partszegélyt, de a rohanó víz nem lépett ki
a medréből. Éjfélkor a halászok nagyobb fogást vontak partra. A sok limlom között megcsillant valami. Alfredo Schultz – akármilyen izgatottá is vált – türelemmel várt, amíg a halászok szétbon- tották a hálót. A csillogó tárgy egy ökölnyi aranyrög volt. Reggelre Alfredo Schultz elhatározta: föl, a hegyek közé megy szabadságra.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.