Emlékek az 1945 évi londoni ifjúsági világkongresszusról

Ezerkilencszáznegyvenöt októberében tartották Londonban az antifasiszta ifjúság világkongresszusát, melyen megalakult a Demokratikus Ifjúsági Világszövetség. Ez volt a háború utáni elsõ nemzetközi kongresszus, amely megelõzte a szakszervezetek és a nõk világkongresszusát is, és amelyen a fasizmus ellen harcoló országok ifjúsági szervezetei megteremtették az elsõ átfogó nemzetközi tömegszervezetet, abban a késõbb naivnak bizonyult hitben, hogy a háborús szövetségesek összefogása hosszabb ideig fennmaradhat.

Valamikor 1945 májusában kapta meg a londoni kongresszus elõkészítõ bizottságának meghívását az akkor még egységes Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) és a szervezet akkori elnökének, az ismert falukutató, Szabó Zoltán, vezetésével alakult meg a magyar elõkészítõ bizottság.

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a szétbombázott Európa milyen állapotban volt: nem jártak a vonatok, nem közlekedtek a polgári légijáratok, nem volt konvertibilis pénz, alig mûködött a posta, távírda, külföldre nem lehetett telefonálni. Még szinte minden romokban hevert, épphogy csak megindult az újjáépítés, még csak a tetõket javítgatták, az ablakokat üvegezték – már ahol maradt tetõ és ablak.

Rendkívül örültünk annak, hogy a magyar fiatalokat is meghívták az antifasiszta ifjúság világkongresszusára, mivel Magyarország ellenséges, megszállt államnak számított, az Ideiglenes Kormányt még nem ismerték el, az országnak nem voltak diplomáciai kapcsolatai. Teljesen méltánytalannak tartottuk azonban, hogy a lágerekbõl, börtönökbõl és az illegális ellenállási mozgalmakból elõkerülõ és szervezkedni kezdõ demokratikus fiatalokat úgy kezeljék, mint a leprásokat, mint a hitlerjugendek, vagy a leventék utódait.

Ezért érthetõ, hogy nagy lelkesen mindent elkövettünk, hogy részt tudjunk venni a londoni kongresszuson. Én akkor 19 éves voltam és számomra hihetetlen lehetõségnek tetszett, hogy kijuthatok Londonba, ami akkor vágyaim netovábbja volt. Alighanem ez a lehetõség vitt az ifjúsági mozgalomba, a MADISZ külügyi osztályára, melyet ekkor és nagyrészt ezért alakítottunk meg. Jól tudtam angolul és franciául, én lettem az elõkészítõ bizottság, majd a küldöttség titkára, bonyolítottam a levelezést, tartottam a kapcsolatot a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság angol képviselõivel és próbáltam az utazás adminisztratív és pénzügyi feltételeit megteremteni.

Néhány hét múlva, mire a delegáltak kijelölésére sor került, már bomladozni kezdett a MADISZ, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kommunista fiatalok szerzik meg a vezetõ pozíciókat. Ezt látva, egymás után alakultak meg a kisgazdák, szociáldemokraták ifjúsági szervezetei, majd nemsokára feltámadtak a régi katolikus, protestáns, cionista és egyetemi szervezetek is. Szabó Zoltán vezetésével arra törekedtünk, hogy amennyire csak lehet, egységes demokratikus delegációként jelenjünk meg Londonban, de a küldöttek kiválasztását már a pártok egyezkedésére kellett bízni. A küldöttség nemcsak az akkori politikai erõviszonyokat tükrözte hûen, hanem azt is, hogy az egyes politikai vezetõk hogyan “buliztak”, és nyomták be, sokszor teljesen érdemtelenül, a maguk protezsáltjait a küldöttségbe. Akkoriban egy londoni út körülbelül annyira hihetetlen és elérhetetlen volt, mint ma egy holdutazás. Így került be a küldöttségbe például a Kisgazdapárt elnökének Tildynek a fia, aki az utolsó pillanatban – feltehetõen politikai okokból – visszalépett, Bán szociáldemokrata ipari miniszter titkárnõje, Gábor József Moszkvából hazatért miniszter leánya, Glória, akinek legalább az az elõnye volt, hogy jól tudott oroszul, Szabó Zoltán barátnõje, aki legalább jól tudott franciául, Non György, aki akkor Rákosi Mátyás titkára volt, Lányi Béla a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom fõtitkára és Kende István, akit Révai ajánlott. Ha visszagondolok, meglepetéssel látom, hogy talán csak Kerékgyártó Elemér meg én (mindketten Eötvös kollégisták) voltunk olyanok, akiket nem pártpolitikai és protekciós alapon, hanem angol tudásunk miatt választottak ki.

Az a lehetõség, hogy repülõvel menjünk Londonba, fel sem merült, hiszen csak a szövetséges haderõknek voltak gépeik. Vonat nem járt még Európa nagy részében, de nem is lehetett tudni hol jár, és mivel is lehet fizetni a jegyért. Így született az a gondolat, hogy szerzünk egy autóbuszt és nagy mennyiségû cigarettát meg pálinkát, azzal vágunk neki az útnak, abban bízva, hogy ezekért a kelendõ “devizákért” majd csak tudunk magunknak benzint és élelmet venni az úton. A pártkapcsolatok segítségével sikerült is egy roncsautóbuszt helyreállíttatni, a cigarettát és pálinkát beszerezni. Valamikor augusztus folyamán azonban kiderült, hogy az angolok nem adnak vízumot, mivel “el nem ismert, ellenséges ország” polgárai vagyunk. Hiába próbáltuk gyõzködni az angol diplomatákat, hogy mi nem “azok” a magyarok, hanem éppen azok ellenségei és az õ barátaik vagyunk, hajthatatlanok voltak és csak gúnyosan mosolyogtak erõlködésünk láttán. Ez volt talán a lélektelen bürokráciával való elsõ találkozásom a demokratikus oldalon.

Elszomorodva tettünk le az utazás lehetõségérõl, oszlattuk fel a küldöttséget és mondtunk le az autóbuszról meg a sok cigarettáról és pálinkáról. Egyidejûleg küldtünk egy Szabó Zoltán által fogalmazott, megrendítõ hangú táviratot az elõkészítõ bizottságnak, sajnálkozva azon, hogy az angol diplomácia nem tesz különbséget, a nácikat támogató és az ellenük harcoló fiatalok között, és megakadályozza a részvételünket, egyúttal sok sikert kívántunk a kongresszusnak. Csak késõbb tudtuk meg, hogy ennek nyomán a brit parlamentben egy ellenzéki munkáspárti képviselõ interpellált az érdekünkben, amire az akkori külügyminiszter azt felelte, hogy nincs tudomása az ügyrõl.

Valamikor, szeptember második felében, mikor már el is felejtettem az utazás tervét és békésen dolgoztam a kollégium könyvtárában, egyszer csak telefonon hívott a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság angol részlege, hogy azonnal menjek be hozzájuk. Egy idõsebb diplomata fogadott és közölte, hogy engedélyezték Londonból vízumaink kiadását, de – tette hozzá gúnyosan – ugye már nincs lehetõségünk kiutazni, hisz talán tíz nap múlva nyílik a kongresszus. Megköszöntem az angol kormány elõzékenységét, és azt feleltem, hogy természetesen mindent el fogunk követni, hogy eleget tegyünk a meghívásnak, ezért amint tudom, elhozom az útleveleket a vízumokért. Ma sem felejtem el, milyen csalódott, barátságtalan képet vágott.

Lázasan kezdtük újra a szervezést, az útleveleket is pillanatok alatt kellett elkészíttetni, hiszen természetesen egyikünknek sem volt, és a mieink alighanem az elsõk között szerepeltek az Ideiglenes Kormány nevében kiállított úti okmányok sorában. Fogalmunk se volt, hogy jutunk majd ki, hisz arra már kevés volt az idõ, hogy végigbuszozzuk a lerombolt Európát. Feltehetõen Non volt az, aki Rákosihoz fordult segítségért, és állítólag Rákosi ötlete volt, hogy menjen küldöttség Vorosilov marsallhoz, a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság elnökéhez, és kérje meg, hogy segítsen delegációnkat kijuttatni Londonba. Rákosi még azt is hozzátette, hogy a küldöttségben legyenek csinos lányok is, mert Vorosilov nagyon szereti õket, és nehezen mond nekik nemet. Jó volt az ötlet: Vorosilov megígérte, hogy a saját repülõjét adja oda, amivel Berlinig repülhetünk és megbeszéli az angolokkal, hogy onnan majd õk vigyenek bennünket tovább.

Napokon belül összetoboroztuk a küldöttség tagjait, kiállíttattuk az útleveleket, megszereztük a vízumokat és megbeszéltük az oroszokkal, hogy mikor legyünk a repülõtéren. Már csak az volt a bökkenõ, hogy honnan szerzünk pénzt az útra? Emlékezetem szerint Szabó Zoltán intézte el a Nemzeti Bank elnökével, hogy párszáz dollárt és talán ezer fontot utaljanak ki a számunkra. Nekem kellett bemenni a pénzért a Nemzeti Bankba, ahol azt mondták, várjak egy kicsit. Azt látom, hogy egy tisztviselõ telepakolja a táskáját pengõkkel és elmegy. Várok, várok, majd kérdem, mire kell várni? Azt felelték, hogy most ment át a kollégájuk a tõzsdére, hogy dollárt és fontot vegyen nekünk. Kiderült, hogy a Nemzeti Banknak egyáltalán nem voltak valutakészletei, ha kellett, a tõzsdén vásárolt valutát. Ezt is nehéz ma már elképzelni, hát még a folytatást!

A repülõút, egy kivétellel mindnyájunknak természetesen az elsõ repülése, felejthetetlen volt. Nem tudom, hogy valóban Vorosilov gépén ültünk-e, nekem úgy tûnt, hogy inkább egy ejtõernyõsöket, vagy más csapatokat szállító repülõn, mert nagyon egyszerûen volt berendezve, hosszában a két fal mellett vasvázra kifeszített ponyvaüléseken szorongtunk izgatottan. Átrepültünk Csehszlovákián, mikor egyszer csak Gábor Glória eltûnik a pilótafülkében, a gép leereszkedik egész alacsonyra, szinte a fákat ugorjuk át, amit eleinte nagyon élveztünk, mert remekül lehetett mindent látni, egész addig, amíg a sok ugrálástól majdnem mindnyájan rosszul nem lettünk. Kiderült, hogy Glória, mint komszomolka Moszkvában ejtõernyõs kiképzést kapott, és rávette a két fiatal orosz pilótát, szálljanak lejjebb, hogy lássunk is valamit. Azok meg, hogy megijesszék Glóriát, egészen leereszkedtek, szinte súrolták a templomtornyokat és a nagyobb fákat, miközben nagyokat röhögtek. Nagy nehezen sikerült csak rávennünk õket, hogy menjenek már feljebb, mivel közülünk csak Glória tudott oroszul. Így láttuk a levegõbõl a porig lebombázott Breslaut, ami iszonyatos volt. Úgy tûnt, hogy egyetlen ép ház sem maradt a városban, de olyan se, melynek teteje lett volna.

Az újabb meglepetés a berlini orosz katonai repülõtéren ért bennünket. Ahogy a rosszulléttõl szédelegve kiszállunk a gépbõl, látjuk, hogy ott sorakozik a fogadóbizottság: csupa orosz tábornok meg ezredes díszegyenruhában, az összes kitüntetéseikkel. Nem tudom, ki csodálkozott jobban a másikon, mi-e, akik nem értettük miért fogadnak bennünket ilyen magas rangú tisztek, vagy õk, akik nem értették, miért kellett nekik kivonulni egy ilyen szedett-vedett, rongyosan öltözött magyar fiatalokból álló küldöttség elé. Aztán kiderült, hogy õk csak azt az üzenetet kapták, hogy a Vorosilov marsall gépe érkezik, és hozza a további parancsot.

Bevittek egy tiszti szállásra, ahol a vajban sült marhahús átható illata fogadott bennünket, ami a sok éhezés után máig felejthetetlen élményem maradt. Utána több napig semmi nem történt és nem értettük miért nem visznek tovább, hiszen néhány nap múlva kezdõdött a kongresszus. Az oroszok csak annyit mondtak, hogy tárgyalnak az angolokkal a továbbszállításunkról. Közben néha autóbuszba ültettek bennünket és elvittek városnézésre. Iszonyatos látvány volt a földig lerombolt Berlin, a romok alól elõkecmergõ éhezõ, rongyos emberek, sebesültek. Úgy tûnt, hogy ott is minden elpusztult, alig lehetett valamit felismerni a birodalom fõvárosának hajdani büszkeségeibõl. A tiszti szálláson is szánalmas volt látni a megalázott és nyilván sokszorosan meggyalázott német takarítónõket, szakácsnõket. Gyûlöltük a németeket, de valami már felsejlett abból, hogy alighanem többet kaptak a megérdemeltnél, és fõleg nem azok kapták, akik megérdemelték volna.

Mikor megelégeltük a hiábavaló várakozást, egyre erõszakosabban kezdtük kérni, hogy mi tárgyalhassunk az angolokkal. Végül megengedték és elvittek a berlini Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság közös parancsnokságára, ahol orosz tisztek vezettek át az angol tisztekhez. Elõadtuk, hogy miért is megyünk Londonba, hogy ügyünkben interpelláltak az alsóházban, és hogy az oroszok – megértve a világ demokratikus ifjúsága összefogásának fontosságát – voltak olyan szívesek eddig elhozni bennünket. Meg vagyunk gyõzõdve róla, folytatta Szabó Zoltán, én meg tolmácsoltam, hogy õfelsége kormánya nem viseli kevésbé szívén az ifjúság antifasiszta összefogásának ügyét, és segíteni fog eljutni Londonba, ahol két nap múlva nyílik a kongresszus. Egy angol ezredes azt válaszolta, hogy eddig nem értették kik is vagyunk, és mit is akarnak velünk az oroszok, de most haladéktalanul kapcsolatba lép Londonnal és intézkedik az ügyünkben. Másnap közölték, hogy négyünket katonai repülõn visznek majd a kongresszus megnyitására, a többiek pedig vonaton és hajón mehetnek utánuk.

Én lettem a négyfõs csoport egyetlen angolul tudó tagja. Másnap hajnalban az utcasarkon várt bennünket egy angol katonai dzsip. Itt ért angol tudásom, illetve nem-tudásom elsõ sokkja, mert a sofõr minden szavamat értette ugyan, de én egy szavát nem sok, annyit se. Akkor még nem láttam a Pygmaliont és nem tudtam, hogy két angol nyelv van, az irodalmi és a cockney, nem értettem, hogy mi az a “sztajson” és “najson”, Úgy hogy vagy tíz percig is eltartott míg megértettem, hogy a katonafiú azt kérdezi, hova is vigyen bennünket? Nekünk persze fogalmunk se volt, az õ írásos parancsában csak egy falu neve szerepelt, amirõl nem tudta hol van. Visszamentünk a parancsnokságára, ahol nagy nehezen kiderítették, hogy a falu egy angol katonai repülõteret jelöl, valahol Hannover mellett, nagyon messze Berlintõl.

Rohantunk az autópályán, már ha lehetett, mert néhol lebombázták a felüljárókat, és ott a szántóföldeken kellett kerülni. Még az orosz zónán belül voltunk, mikor egyszercsak leállt a kocsi és a sofõr nem tudott kuplungozni. Nem volt mit tenni, be kellett menni a legközelebbi faluba, hogy autószerelõt keressünk. Találtunk is, de azt mondta, hogy neki az oroszok kocsijait kell javítania, és csak akkor fog a mienkhez, ha a helyi orosz komandant megengedi. Az orosz parancsokság egy kisebb kúriában volt, ahol a tisztek egy óriási asztal körül ültek, és nagyban ittak. Mikor megjelentünk és elõadtuk, hogy minket Vorosilov marsall küldött, nagy druzsbával fogadtak, leültettek és egymás után több pohár vodkát kellett meginni Sztálin, Vorosilov és Rákosi egészségére, kisebb tósztokkal fûszerezve. A társalgás nem ment könnyen, mi rosszul beszéltünk németül, az õ tolmácsuk meg egy tüzes szemû, félig részeg bolgár asszony volt, aki se németül, se oroszul nem tudott jól, de mulatni nagyon szeretett. Így csak lassan értették meg, mi járatban is vagyunk, és mit kérünk tõlük.

Végül is elküldtek egy géppisztolyos katonát a szerelõhöz, akire az jól ráijesztett, mire rögtön nekifogott az angol kocsi javításának. Mikor az angol sofõrrel visszatértünk, akkor még Churchill és az angol király egészségére is innunk kellett, majd megebédeltettek. Az angol sofõr megkérte õket, hogy engedjék telefonálni a parancsnokának. Csodák csodája, sikerült is összeköttetést teremteni, de láttuk ám, hogy izzad a homloka, rémültté válik az ábrázata és hallgat. Kiderült, hogy felettese mikor megtudta, mi történt, és hol van, halálra rémítette, hogy nem lett volna szabad letérnie az autópályáról, most majd az oroszok elkobozzák az autóját, õt meg agyonlövik. De ha õk nem, akkor az angolok állítják haditörvényszék elé parancsmegtagadás miatt, és börtönben végzi. Ijedten rohant vissza a kocsijához, ami hamarosan elkészült. Mi igyekeztünk kimenteni a barátságos orosz tisztek elõtt és folytattuk az utunkat.

Dél helyett, estefelé találtuk meg nagy nehezen a repülõteret, mikorra persze a mi gépünk már elszállt. Másnapig beszállásoltak egy angol tiszti szállásra és közölték, hogy hétkor lesz a vacsora. Mikor leértünk az ebédlõbe, már egy nagy asztal körül ültek az elegáns angol repülõtisztek, az asztalfõn egy õrnagy és mellette rang szerint egyre lejjebb az alacsonyabb beosztásúak. Az asztal végén állt a mi négy székünk. Mikor beléptünk, én jó magyar szokás szerint, az õrnagyhoz léptem és be akartam mutatkozni kezemet nyújtva. Õ azonban olyan megvetõ undorral nézett rám, mint egy neveletlen hüllõre, és a kézfogást visszautasítva fordult asztaltársaihoz, folytatva a félbeszakított anekdotát. Majd hosszasan humorizált arról, hogy úgy látszik, vannak olyan neveletlen emberek, akik nem tudják, hogy amíg õket nem mutatja be valaki, addig nem szólíthatnak meg egy angol tisztet. Lesújtva ültünk és magunk elé bámulva ettünk az asztal végén, nem számítottunk rá, hogy így kapjuk az elsõ leckét az angol jó modorból. Õk viszont jól mulattak a barbárokon.

A viszontagságok ellenére másnap eljutottunk Londonba a kongresszusra, ahol nagy tapssal üdvözölték megérkezésünket, miután az elnök elmondta, õk harcolták ki, hogy beutazhassunk Angliába. Magából a kongresszusból nem sokra emlékszem, azt hiszem a Royal Albert Hallban tartották, ahova rengetegen jöttek, és nagyon jó volt a hangulat. Rendkívül színes volt a kongresszus: mongoloktól és kínaiaktól afrikaiakig és dél-amerikaiakig, népviseletbe öltözött küldöttek beszéltek százféle nyelven, de meglepõen nagy egyetértésben. Nagy sikert aratott néhány kitüntetésekkel teleaggatott, hõs fiatal vöröskatona, jugoszláv partizán és francia makizár. Különösen emlékezetes maradt számomra az egyik indai küldött, aki amellett, hogy nagyon szép volt és gyönyörû száriban járt, ékesszólóan elemezte az angol gyarmatosítás szörnyûségeit, és nagy sikerrel hívta fel arra a világ fiataljait, hogy miután legyõztük a fasizmust, most az imperialista gyarmatosítás felszámolására kell összpontosítani az erõinket. Ezzel lelkesen egyetértettünk.

Nekünk magyaroknak az okozta a legnagyobb gondot, hogy a csehszlovák küldöttség élesen elítélte a magyar “területrablást” (mármint azt, hogy 1938–39-ben a Felvidék egy részét Magyarország visszakapta) és jogos önvédelemként adták elõ a “fasiszta magyarok” kitelepítését. Amit védelmünkre elõ tudtunk adni, nem sok sikert aratott. Rendkívül népszerûek voltak és nagy befolyásuk volt a fiatal jugoszláv partizánoknak, akik szinte atyáskodva bántak velünk, és szemlátomást joggal tartották magukat a Balkán vezetõ országának, mivel õk voltak az egyedüliek, akik maguk harcolták ki a szabadságukat.

Arra emlékszem még, hogy feltûnt, a román delegáció mennyi szép lányt hozott magával, akik azonban igen barátságtalanok voltak velünk. Egy magyarul beszélõ küldöttjük részegen elárulta, hogy a delegációt a román külügyminisztérium állította össze, és az ottani szokás szerint jól képzett kurtizánokat hoztak magukkal, akiknek ki volt jelölve, hogy mely delegációk vezetõit kell “megpuhítaniuk”. Mi, sajnos, nem tartoztunk közéjük.

Én szorgalmasan fordítottam a különbözõ szekciókban és a plenáris üléseken elhangzó felszólalásainkat. A kongresszus nagy lelkesedéssel fogadta el a különbözõ demokratikus és antiimperialista határozatokat, megteremtette a Demokratikus Ifjúsági Világszövetséget, melyrõl akkor még azt lehetett hinni, hogy folytatni tudja és kiterjeszti a szövetségesek háború alatti összefogását. Nem sejtettük, hogy ez a szervezet is a hidegháborús szembenállás áldozatává válik, és kommunista vezetés alatt hamarosan eljelentéktelenik.

Az elsõ napokban egy panzióban laktunk, de amikor a Pestrõl hozott ötfontos bankjegyeinkkel fizetni akartunk, kiderült, hogy azokat már kivonták a forgalomból, és a Bank of England-ben váltják be. El is mentünk oda, és mikor beadtuk az egyik ablaknál a pénzt, hosszabb idõre eltûntek, majd betessékeltek egy cégvezetõhöz, aki nagy udvariasan azt kérdezte tõlünk, hogy vannak-e még hasonló bankjegyeink. Mikor átadtuk összes pénzünket, megkérdezte, hogy hol kaptuk azokat, és amikor megtudta, hogy Budapesten, azt felelte, hogy sejtette, mert sajnos mind hamisítvány. Hozzátette, hogy a háború alatt a németek rengeteg dollárt és fontot hamisítottak, és a mieink is azok.

Mikor tiltakozni akartunk, mert így egy fillér nélkül maradtunk, keményebb hangon közölte, hogy az angol törvények súlyosan büntetik nemcsak a bankjegyhamisítást, de a hamis bankjegyek forgalomba hozatalát is. Õk feltételezik jóhiszemûségünket, és kivételesen nem hívnak rendõrt, hogy letartóztassanak bennünket. Eszünkbe jutott, hogy arisztokratáink egyszer már híressé tették Magyarországot a frankhamisítással, nem óhajtottunk a nyomukba lépni. Mit volt mit tennünk, szépen megköszöntük “jóindulatukat”, és bánatosan elkullogtunk, még egyszer megcsodálva a fantasztikus egyenruhában a kapuban posztoló portást. Csak kevéssé vigasztalt bennünket mikor késõbb megtudtuk, hogy egyáltalán nem biztos, hogy valóban minden pénzünk hamisítvány volt, mert állítólag tényleg sok pénzt hamisítottak ugyan a németek, de az angol pénzügyminisztérium ennek alapján a háború alatti inflációs pénzkibocsátás ellensúlyozására minden a kontinensrõl érkezõ pénzre ráfogta, hogy hamis. Ezért is lehettek olyan “engedékenyek”.

Az volt a szerencsénk, hogy a londoni magyar emigráció nagy szeretettel fogadott bennünket, és amikor hírét vették, hogy egy pennynk sincs, gyûlést hívtak össze, ahol mi beszámoltunk az otthoni helyzetrõl, majd felkérték a résztvevõket, hogy aki tudja, fogadja be küldöttségünk tagjait. Így aztán különbözõ családoknál mindnyájunknak lett szállása, és még gyûjtést is szerveztek, hogy valami kis zsebpénzhez jussunk. Én Mikes György házába kerültem, aki akkor már elég sikeres humorista volt, de éppen nem volt Londonban. Felesége kedvesen fogadott, én meg nagy gyönyörûséggel fedeztem fel az angol reggelik fejlett kultúráját: narancslével és porridge-dzsal kezdõdött, szardíniával folytatódott, majd ham and eggs következett, közben igazi kávéval, vagy remek angol teával öblítettük le szomjunkat, hogy a végén narancsdzsemmel fejezzük be a lakomát. Tudni kell, hogy otthon igencsak éheztünk akkoriban és mindezeknek a finomságoknak a hírét se hallottuk már vagy négy-öt éve.

Két emlékezetes találkozásom volt Angliában: az egyik Károlyi Mihállyal és Hatvany Lajossal Oxfordban, a másik Korda Sándorral és Vincével London környékén. Az angliai magyar emigráció számára mi valamiféle csodabogarak lehettünk, az elsõk, akikkel a náci pokolból érkezõk közül találkozhattak. Ráadásul többeket közülünk hõsökként tisztelhettek, mint az ellenállási mozgalom résztvevõit vagy börtönbõl, lágerbõl szabadultakat. Mi voltunk az elsõ hiteles szemtanúk, akik Budapest ostromáról és a háború utáni életkörülményekrõl beszámolhattunk. Számunkra is nagy élmény volt, hogy a legendás Károlyi Mihállyal találkozhattunk, aki Oxfordban sétálgatva, majd egy teázóban ülve részletesen kifaggatott a háború alatti élményeinkrõl és az otthoni politikai és ellátási helyzetrõl. Vele volt Hatvany Lajos is, akivel közben nagyokat vitáztak olyan “na, ugye megmondtam!” alapon. Látszott, hogy évek óta együtt sétálgatnak és beszélik meg a világhelyzetet, mi valamiféle illusztráció lehettünk ezekhez a beszélgetésekhez.

Mint Károlyi Mihálynak nemrég megjelent levelezésébõl (V. kötet) kitûnik, Szabó Zoltánnal való beszélgetései nagy hatással voltak rá. Így például a Bõhm Vilmoshoz 1945. december 18-án írt levelében a következõket olvashatjuk (206.):

Számtalan magyar látogatónak tettem említést egyik vagy másik dologra, hogy ez vagy az miért nincs elintézve otthon, akkor mindig az a válasz: ez csak azért van, mert nem gondoltunk rá. Elfelejtettük. Ilyen volt például Szabó válasza arra a kérdésemre, hogy miért van az új magyar pénzen a Szent István-i magyar korona. Ezt is elfelejtették levenni. Vagy a jogfolytonosságot akarják fenntartani? Szabónak különben az volt a véleménye a velem folytatott beszélgetés után – amint ezt Havasnak elmondta –, hogy az a baj, hogy Károlyi a múltban él, szõrszálhasogató, és hogy kavicsokat akar eltávolítani, mikor sziklákat kellene eltávolítani.

Jászi Oszkárnak a következõket írja 1946 januárjában (232.):

Egy hónap elõtt az ifjúság kongresszusára 8–10 M. o. delegáltak is Londonban jártak – több mint egy hónapig voltak itt. Egy sort, egy izenetet sem hoztak számomra. A delegáltakat Szabó Zoltán (falukutató) vezette. Igen értelmes fiatalember. Összesûrítve ezeket mondta: 1. M. o.-ban nem volt forradalom (ez így is van), de nem is lesz. Aminek Szabó igen örült. 2. 1918–1919 októberi forradalom emlékét nem kell emlegetni, ez zavarólag hat. 3. Szent István emlékét azonban ápolni kell, mert a magyar nép ehhez ragaszkodik. 4. Az emigráció baja, h. mindent az októberi szemszögbõl néz. 5. A lex Károlyit azért nem törölték el, mert elfelejtették!

 Mikor számos ellentmondásaira rámutattam, elösmerte, h. a földreform forradalmi aktus volt, de ezen már túl vagyunk. Mentegetõdzött a forradalom szó használata ellen, mint valami meggyalázókifejezés ellen. 6. Miért nem kérték ki Horthyt? “Elfelejtettük”. Ezeket az elfelejtéseket Freud megmagyarázta. Mindenkinek, még a baloldalnak is vaj van a fején, az átvészelt sertések is bizonyára elfelejtik, h. disznók voltak.

 Londoni tartózkodásuk alatt egy nagygyûlést tartottak, melyen Szabó Zoltán elnökölt. Mindenrõl beszéltek – az összebombázott Hangli(ról) és Margitszigetrõl, nemzeti büszkeségeinkrõl, de politikáról egy szó sem esett. A gyûlés végén a Himnusz lett elénekelve. – Miért nem a Kossuth nótát? – kérdeztem. Egységesíteni akarták a londoni csürhét ezen dallal. Más szóval meg akarták a publikumot nyugtatni, h. nem lesz forradalmi átalakulás, minden szépen vissza fog a jó régi Horthy-mederbe folyni.

 Remélem, h. tévedek, és h. a kép nem ennyire sötét, és h. Magyarország nem olyan, mint egy kétfejû borjú, mely egyik nyelvével az angolszászok, másikkal Sztálin lábait nyaldossa.

A mi küldöttségünk hozta az elsõ híreket Károlyiról Budapestre: a Kende István által készített interjú a Szabad Nép 1945. november 27-i számában jelent meg, és az említett kötet lábjegyzetében így foglalták össze (198.):

A nyilatkozat a hazai helyzetet a levelekbõl sugárzó pesszimizmustól eltérõ optimizmussal ítéli meg, különösen a földreformot dicséri. “Többször hangoztattam már, mennyire egy vagyok az új magyar demokrácia törekvéseivel.” Örömmel tér haza minél elõbb, de a nemzetgyûlés 29-i megnyitásán még nem tud jelen lenni.

Lányi Béla is készített interjút Károlyival, mely az Új Szó december 19-i számában jelent meg.

A magyar emigráció említett gyûlésén számunkra felejthetetlen maradt, hogy együtt ültünk az emelvényen Károlyi Mihállyal, és mi voltunk az érdekesebb szónokok. Ennek az ismeretségnek köszönhettem, hogy mikor Károlyi késõbb Budapestre jött, elhívott a Gellért Szállóba és megkért, hogy tanítsam Judit lányát magyarra. Ezt azután átvette tõlem Szabó Zoltán, aki késõbb elvált, majd feleségül vette Károlyi Juditot, és vele ment ki kultúrattasénak Párizsba, mikor ott lett Károlyi a nagykövet.

Apám még fiatal színész korából jól ismerte a Korda testvéreket, így vittem egy pár sort tõle magammal Londonba. Miután eljuttattam a levelem, telefonhívást kaptam azzal, hogy “Sir Alexander” – ahogy már akkor szólítani kellett – autót küld értem. Hatalmas fekete Rolls-Royce jött egyenruhás sofõrrel, aki elnézésemet kérte, hogy körös körül le kell húzza a függönyöket a kocsiban, hogy ne lássam merre is visznek, mert Korda kastélya titkos helyen volt. Az angol filmekbõl ismerõs, hatalmas régimódi kastély könyvtárszobájába vezettek, amibõl fõleg arra emlékszem, hogy amikor Korda bejött, és leültetett, olyan mélyre süppedtem egy fotelban, hogy alig tudtam felállni belõle. Nagy figyelemmel õ is részletesen kifaggatott az otthoni helyzetrõl, fõleg a színi világról, olyan színészek sorsáról, akik nagy részét ismertem a szüleimtõl. Keveset beszélt, én nem is nagyon mertem kérdezni, olyan kimérten és méltóságteljesen viselkedett, neofita módra játszotta az angol lordot. Búcsúzáskor mondta, hogy Vince öccse is meg fog keresni és majd gondoskodik rólam.

Valóban Vince is meghívott egyszer ebédre, micsoda különbség! London környékén kertes házban lakott és bolondos bohém volt, teljesen más, mint befutott bátyja. Imádott fõzni és maga készítette az ebédet egy nagy konyhában, közben beszélgettünk, vicceket meséltetett, és nagyokat nevettünk. Vele lakott, és szemlátomást imádta egy mintegy harminc évvel fiatalabb szõke bombázó, gondoltam, valami filmsztár-jelölt. Én meg csodálkoztam, hogy “adhatta el magát” egy ilyen vénembernek, aki már lehetett vagy 55 éves is. Korda Vincével még egyszer találkoztam az elutazásunk elõtt, amikor egy hatalmas bõrszatyrot bízott rám, ami tele volt használt ruhákkal. Ez nagy kincs volt akkoriban, mert csupa príma angol szövetbõl készült öltöny rejtõzött benne, amibõl nem csak Apámnak, de számos színész barátjának is jutott.

A hazautazásunk: hát az se volt egyszerû dolog! A kongresszus után nem siettünk rögtön vissza, bejártuk a várost, megcsodáltuk a múzeumokat és katedrálisokat, a Towert és a Parlament épületét, élveztük a pubok hangulatát. Mikor azután elkezdtük intézni a visszautat, kiderült, hogy a hivatalos szervek hallani se akartak rólunk, illetve arról, hogy a hazautazásunkhoz nekik valami közük volna. A Royal Air Force, amely kihozott bennünket a külügyminisztériumhoz utasított, oda viszont be se engedtek, mivel el nem ismert,alien ország állampolgárai voltunk, akikkel a brit diplomaták nem állhattak szóba.

Már-már úgy látszott, hogy reménytelen a helyzetünk, és errõl az ottani magyaroknak panaszkodtunk, megemlítettük, hogy a küldöttségünk egyik tagja elõrehaladott állapotban van és már csak ezért is sietne haza. Erre az angol viszonyokat jól ismerõ emigránsok egyike felkiáltott: ez a megoldás! Összeköttetései révén egy társaságban összehozott néhányunkat a külügyminisztérium egy magas beosztású tisztviselõjével, és a teázás közbeni csevegés során szóba hozta nehézségeinket. Mintegy mellékesen említve meg, hogy az ügy annál is kellemetlenebb, mert a közöttünk lévõ egyik ifiasszony hamarosan szülni fog, és nincs szándékában angol állampolgárt a világra hozni. Egyszerre nagyon érdeklõdni kezdett a vendég diplomata, és részletesen kifaggatott bennünket, hogy kerültünk Angliába és miként tudnánk visszautazni. Kiderült, hogy a konzervatívok nagyon féltek attól, hogy külföldiek angol állampolgárokat szülni jöjjenek Angliába, és mindent megtettek, hogy ezt elkerüljék. Így egy leendõ csecsemõnek köszönhettük, hogy rendkívül gyorsan elintézõdött a hazatérésünk ugyanazon az úton, ahogy jöttünk. Ez a baba nemsokára hatvanéves lesz.