Az 1843-as Kisfaludy Sándor-ünnep jelentõsége

Nemrégiben volt éppen 161 esztendeje, hogy 1843. március 17-én, Sándor napján Budapest irodalom iránt érdeklődő közönsége, meglepően nagy részvétel mellett ünnepelte meg Kisfaludy Sándornak, ahogy számították, hetvenedik névnapját – s ez alkalommal tulajdonképpen az első olyan nagy nyilvánosság előtt tartott ünnepséget szervezték és ülték meg, mely kizárólag egy költőnek mint költőnek (tehát nem mint barátnak, esetleg rokonnak, azaz magánszemélynek), s rajta keresztül egyedül magának a költészetnek volt szentelve; s mindezzel megnyitottak egy nagy, máig vezető utat: hiszen manapság szinte teljesen természetesnek vesszük, hogy a költészetnek önálló ünnepei, saját napjai vannak, s minden jelentősebb költő, akár ma is él, akár csak emlékezünk rá a múltból, gyakori ünneplésben részesül. Mindez akkoriban nagyon modern jelenség volt; mai szemmel nézve egyértelműen a romantika terméke; hiszen a régiségben, pontosabban a romantika kora előtt az ünnepek nem a költészetről szóltak, hanem épp megfordítva: a költészet csak kiegészítője volt a társadalmi reprezentációnak, a nyilvánosság mindenkori ünnep-igényének, s lett légyen szó bármiféle ünneplési alkalomról, nagyszabású, megemlékezésre méltónak talált vallási vagy világi jeles napról, eseményről, a költészet jelen volt, akár szavalt akár énekelt formában – ám mindenkor úgy, hogy alá rendelte magát a nálánál nagyobbnak vélt és állított külső esemény méltóságának. Tudjuk, még a tizennyolcadik század végének klasszicista poétikái is felsorolják, s szigorú műfajrendben osztályozzák azokat a verstípusokat – vagyis például a Csokonai Vitéz Mihály által “alkalmatosságra írott versek”-nek nevezett poétai alkotásokat –, melyeket nem elsősorban a költő szubjektív hozzáállása, lelkesültsége, enthuziazmusa miatt tekintettek figyelemre méltónak, hanem – ahogy ugyanebben a korban pl. Verseghy Ferenc fogalmaz – a “feldolgozott tárgy” rendkívülisége, kiválósága, s a megírási alkalom különbözősége alapján regisztráltak. Verseghy a maga nagy esztétikájában hosszú oldalakon keresztül sorolja (megadván a hajdani görög és latin elnevezéseket is) az ünnepek tartalmi jellegzetességei által meghatározott műfajokat, s ha – Csokonaihoz hasonlóan – modern költőhöz illő tartózkodó távolságtartással kezeli s kissé le is becsüli őket, azt természetesnek veszi, hogy a modern műfajok tárgyalása mellett még ők is becsületes helyet kapjanak a nagy rendszerben (ismeretes, hogy Csokonai maga is összegyűjtötte, ha persze már “modern” verseitől elválasztva is, s külön kötetbe sorolta ily verseit – jóllehet a kötethez tervezett előszavában valamelyest már el is határolta magát tőlük). Csak illusztrációként idézve fel e régi rend elemeit: Verseghy szerint megkülönböztetendők – többek között – a születésnapi, névnapi, menyegzői, temetési versek, azok a költemények, melyeket távozóknak szoktak énekelni, melyekkel fogadják a városba érkező fejedelmet, melyekkel a győztest ünneplik, melyeket városok pusztulása után mondanak, a gyógyulásért mondott köszönetek, a lakomák dicsőítő énekei vagy a tanároknak az intézmény nevében mondott köszönő poémák stb. stb. ¹ A korabeli nyilvános reprezentációs rendezvények szokásrendje valamint a klasszicizmus teóriája szerint nem volt elképzelhető oly közösségi ünnepi alkalom, mely nélkülözte volna a költői hozzájárulást – az ünnepség felhasználta a költészetet a maga rituáléjának ékesítésére, ám a költészetet mint elkülönült szférát külön ünnepelni nem volt sem kész, sem hajlandó.

Kivált figyelemre méltó a magyar kultúrtörténetben, hogy még ama nagy ünneplések is, melyeket úgy tartunk számon a tizenkilencedik század elejéről, mint melyek a magyar irodalom megdicsőítéséhez járultak hozzá, az ünnepi alkalom legfontosabb, döntő mozzanatát a költészeten kívül keresték és határozták meg. Az első nagy ilytípusú esemény például, mely pedig már a korabeli nyomtatott sajtóban is úgy szerepelt, mint aminek komoly irodalmi súly is tulajdoníttatott, azaz a gróf Festetics György által kezdeményezett keszthelyi Helikon ünnepségek az 1810-es évek végén, még nagyon erősen őrzi magán az ünnepléseknek (mai megítélés szerint) archaikus jellegét, s az előre kiválasztott alkalomnak és szinte kötelezőként megadott tárgynak a költészet feletti primátusát hangsúlyozza – holott azáltal, hogy a tisztelettel meghívott írók a modern irodalmiságnak legkiválóbb figuráiból lettek kiválogatva (jelen voltak: Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Pálóczi Horváth Ádám, Dukai Takács Judit), valamint hogy az ünnepségnek szerves részét képezte a költészet önmagáért való megdicsőítése is (vagyis hogy látványos körülmények között továbbá felolvasások és muzsika mellett fákat ültettek a jelenlévő és némely nagytekintélyű távolmaradó vagy már elhunyt költők tiszteletére), a rendezvény valóban elsőrendű irodalmi produkciót is mutatott fel. Ám maga az ünnepség egésze egyértelműen mást koncipiált, aminek már kevés köze volt az újabb irodalmisághoz; gróf Festetics az ünnepségeket az uralkodó I. Ferenc császár születésnapjára továbbá az általa alapított és fenntartott Georgikon főiskola záróvizsgájára szervezte meg – s a meghívókban egyértelműen közölte is a költőkkel szemben támasztott elvárásait: vagy az uralkodó születésnapjára vagy házasságkötésére, esetleg valamely háborús győzelmére szülessenek dicsőítő énekek, vagy pedig a valóban virágzó és nagyhírű mezőgazdasági főiskola intézményének dicséretét zengjék. ² S valóban: az ünnepségen, hagyományos módon, sok diáknak és az említett néhány elsőrangú költő részvételével, “Rhetori és Poétikai gyakorlások” (s mellettük egy-két kiváló óda, pl. Berzsenyitől a Hymnus Keszthely isteneihez) hangzottak el a megadott témákról, azaz elsősorban a császárról, annak a költészetet csak alárendelt pozícióban és ornamentális jelleggel “engedélyező” elvnek figyelembe vételével, miszerint – mint azt az ünnep elhangzott anyagát tartalmazó kötet előszavában olvashatjuk – “setét és komor maga a mély tudományoknak tartománya, ha tsak a kegyszűzek bájkötőjével fel övedzve nintsenek”; s jóllehet a szervezők a költészetnek mint művészetnek fontosságát sem szűnnek hangoztatni, az előre megadott alkalmi tartalom fontosságát annyira komolyan veszik, a költőknek esetleges modern szubjektivitását annyira korlátok között kívánják tartani, hogy még a betartandó határokat is nyíltan kimondják: mindenről lehet (itt) ékesen beszélni, “tsak szerelmes vagy illetlen dolog ne legyen”…³S mindezt persze nem is lehet csodálnunk, hiszen Festetics György grófnak olyan barokkos, a költészet autonómiáját el nem ismerő ünnep-elképzelései voltak, mint amilyen a Helikoni ünnepeket megelőző Georgikon-ünnep nagy látványosságában öltött testet, mikor is központi eseményként “maga a nádor szántott, fehér köpönyegben haladva a talyigás eke után, melynek fája nemzeti színre volt festve, vasa pedig megezüstözve. Gróf Szapáry az ostort vitte, György gróf pedig az ökröket vezette, melyek aranyozott szarvukon koszorút viseltek. Egy dűlőnyi barázdát szántottak oda és vissza az összegyűlt nép örvendező álmélkodása közben, mialatt a keszthelyi muzsika-iskola ifjai énekeltek.” ⁴

A másik nagy ünnepségsorozat, mely ugyanebben az időben (vagyis az 1810-es évek végén) játszódott le, különös figyelmet érdemel – hiszen az egész rendezvény a magyar nyelvnek volt szentelve. A Marczibányi-jutalom (mely az első központilag alapított, a nádor által felkarolt és engedélyezett, s országos szervezés mellett fenntartott irodalompártoló mecénási gesztusként értékelhető) azt kívánta pályadíj-kiírásaival megjutalmazni és megünnepelni, hogy valamely jeles szerző különösen jelentős szolgálatot teljesített a magyar nyelv művelése terén – mai szemmel nézve joggal várhatnánk tehát, hogy az ünneplés valamely költői mozzanatot is tartalmazott légyen. Ám a leírásokat olvasva csalódhatunk e várakozásban: bár hatalmas ünneplések zajlottak fényes külsőségek között, a Nemzeti Múzeumban, a nádor üdvözlő szavaival, minden szónok részéről elképesztően nagyszabású retorikával, a nyelv fontosságát és nagyszerűségét mindig is kiemelvén – ám a költészetnek, meglepő módon, mindennek során még annyi helyet sem szorítottak, mint amennyi egyéb más alkalmakkor szokásban volt. Ami annál érthetetlenebb, hiszen az első két díjkiosztáskor mindig volt költő is a jutalmazottak között (igaz, az első alkalommal Virág Benedek nem verseire, hanem történeti munkájára, a Magyar Századokra kapta meg a díjat, de másodjára Kisfaludy Sándor az eddigre már nem csekély népszerűséget élvező Regék új kiadása alkalmával tüntettetett ki!) – s mégis, sem a szervezőknek, sőt egyik költőnek sem jutott eszébe, hogy e nagy ünnepen (ahogy akkor nevezték: “a magyar nyelv első ünnepén”) versben emlékezzen meg bármiről, vagy netán szavaljon – sőt, Kisfaludy Sándornak itt elmondott, a magyar nyelvet dicsőítő nagy szónoklatában a költészet még csak említést sem nyert…⁵ Tudhatjuk persze, hogy e jutalom elsősorban nem a költőket célozta meg, hanem a “jó erköltsöket tárgyazó, vagy Históriában, vagy Törvényes, és Orvos Tudományokban, vagy Classicusok fordításában” jeleskedő műveket, ám ebben az időben, mint ismeretes, a költészet maga is mint a nyelvművelés egyik legfontosabb terepe és eszköze volt számon tartva – elvárható lett volna legalábbis, hogy ha akár csak a “külsőségek” között is, valamely szerep tulajdoníttassék neki.

Épp ezért, s mindezzel szemben tunik kitüntetett érdekunek ama nagy ünnepség, ⁶ mely – az elozok után persze negyedszázaddal, de mégis elsoként – a költészetet nem hogy nem hagyja ki figyelmébol, de nem is rendeli az elsosorban állami vagy rendi státusszimbólumokat dicsoíto rituálé egészének alá vagy részei közé, hanem önmagában és önmagáért az ünnepség központi, sot egyedüli mozzanataként kezeli (amint teljesen jogosan meg is fogalmazódik a sajtóban, egyrészt tényközlésként: „új és szokatlan köztünk illy ünnep”; másrészt kultúrpolitikai elvárásként és ideológiaként: „illy ünnep elismerése az érdemnek, s hódolat a szellem iránt, minek nyilvánítására felette nagy szükség van e honban, hol íróknak olly szuken terem a borostyán”⁷). A rendezvény közvetlen elozményeként egy ma talán különösnek tuno, de akkoriban nem példa nélkül álló ünnepi aktust említhetnénk csak meg: a Vörösmartynak 1841-ben, Mihály napkor adatott fáklyászenét. Az akkori újság tudósítása szerint „Szent Mihál napjának eloestvéjén, fovárosunk egyik szuk utcáját meglepo fáklyafény deríté föl, s az összegyult népsokaság arcainak örömsugárzata mintegy versenyezve vegyult a nagyszeru világ özönébe; és hallani lehete ugyanott a fovárosban tanyázó olasz katonaezred jeles hangászkarától kedvelt és szívreható zenemuveket, hallani lehetett a többi közt, színházunk kardalosainak ajkairól, nagy nemzeti énekünket, a hatalmas Szózatot, és hallani lehetett sok szív mélyébol az egekre ható éljenzéseket.” A reformkori magyar politizáló és értelmiségi közönség örömnyilvánításának gyakori formája volt a fáklyászene, melyet sok kiemelkedo és híres politikus is jutalmul nyert – költoként (tudtommal) elsoként Vörösmartyt illette meg ez az elismerés; de még ot is inkább mint közéleti személyiséget, mint erkölcsi autoritást, nem pedig mint kizárólagos költot („Vörösmarty Mihál, mint nyelvünk egyik leghatalmasabb elevenítoje, míveloje, mint geniális, sokoldalú, tisztán eredeti költo és mint határtalan becsületességu, szerény és szép lelkületu ember egyiránt nagy lévén, több tekintetben érdemli meg az egész nemzet folytonosan emlékezo orfigyelmét.” ⁸); s a fáklyászene mufaja is inkább a társasági életnek, mintsem a kulturális intézményesülésnek terepén látszik érvényesnek. A másfél évvel késobb rendezett Kisfaludy-ünnep azonban épp e téren hoz radikálisan újat: szervezettségével mintegy bejelenti az irodalom önálló intézményesülését, tömeges voltával pedig kilép a társaságiság viszonylag szuk körébol, s az össznemzeti fontosságot képviseli és szimbolizálja. Az 1840-es évtized elejének radikális ifjú, romantikus irodalmár nemzedéke a költészetet már teljesen autonóm birodalomnak tartja, mely nem külso „hivatalos” alkalmakat keresne, vagy más princípiumokat maga fölött elismerve egyszeruen alkalmazkodna és mintegy díszíto funkcióban emelné az alkalom méltóságát és fényét, hanem mely mindenki által tisztelendo önálló és öntörvényu birodalomban a nemzet szelleme és/vagy géniusza kizárólagos uralommal él, s melyben a világ minden más lehetséges mozzanata csak a költészet vonatkozásában nyerhetne értelmet vagy létjogosultságot. Bár a rendezvény teljes mértékben a nagytekintélyu Kisfaludy Sándor életmuvének igézetében zajlik, az teljesen nyilvánvaló, hogy az ünnepség szervezoi, vagyis a fiatal, feltörekvo Garay János, Eötvös József, Erdélyi János, Tóth Lorincz, Vajda Péter, Kuthy Lajos nem elsosorban a még élo (de nem mai, tehát „klasszikus”) Kisfaludy Sándor személyes kultusza végett szervezték meg az ünnepséget, hanem avégett, hogy kiemeljék és felmutassák a költészetnek mint univerzális nemzeti intézménynek a fontosságát, amelynek magaslatából tekintve az épp most ünnepelt és kultikus körökbe emelt költo is tulajdonképpen csupán az egész költészetnek, a költészet princípiumának megtestesüléseként minosül (hiába osztogatják ugyanis a rendezvényen a költo acélmetszetu arcképét, hiába írja alá minden résztvevo a köszönto oklevelet a sümegi költo számára, ⁹ az a tény mégis nagyon meglepo marad, hogy a távollévo költo személyes figurája, egyéni varázsa, sot: jelenlétének hiánya egyáltalán nem fogalmazódik meg az elhangzott szövegekben; ugyanis bár az a nagyon modern, mondhatni tömegkulturális igény – a felolvasó írókat illetoen általánosságban is – kimondatik, miszerint „igen kívánatos, hogy íróinkat illy alkalmaknál láthassuk, szavokat hallhassuk, kivált saját muveiket olvasva; ez által az olvasás kettos érdeku lesz…”,¹⁰ az a bizonyára legalábbis megindoklandónak látszó körülmény, hogy a központi ünnepelt, Kisfaludy nemcsak hogy nem jött el Pestre, de még csak nem is reflektált közvetlenül az ünnepségre, teljesen figyelmen kívül maradt). Sot erosen kínálja magát az a feltevés, hogy a rendezoknek mintha kapóra jött volna, hogy az ünnepelt személye testi valójában nem mutatkozott meg, s így nem „zavarta meg” az ünnep szélesköru általánosításait és kiterjesztéseit; hiszen így tulajdonképpen a személyes jelenlét befolyásának kontrollja nélkül próbálhatták megeleveníteni és nyilvánossá tenni, hogy a költészetnek, mint a számukra legfontosabb szellemi és erkölcsi szférának éppen Kisfaludyban megfogalmazódó lényegisége minden személyes és aktuális mozzanatnál is eroteljesebben tudhat tündökölni. E romantikus nemzedék a romantika szellemében függetleníti magát a költészet hajdani „szolgáló” vagy kiszolgáló funkciójától, s a költészetben a világ legmagasztosabb lényegiségét, a vallásos transzcendencia szekuláris helyettesítojét látja – s ennek megfeleloen a kultusz „vallásos” és „isteni” mozzanatait is mozgósítván ünnepli. Ráadásul a nemzeti romantika nagy ideológiája is úgy határozott (Magyarországon is legalábbis Kölcsey nagy programtanulmánya, a Nemzeti hagyományok óta), hogy a nemzet minden valódi értéke, szellemisége, önemlékezete és önreprezentációja egyértelmuen a költészetben és csak a költészetben fogalmazódik meg; az ünneplésre tehát egyszerre két, egymással teljesen analóg és egymást teljesen átható tendencia is indokot nyújthatott: ideológiailag és esztétikailag egyaránt megalapozottnak tunt, hogy – mind valláspótlékként, mind történelmi esszenciaként – minden más összetevot kizárva, egyedül a költészet emeltessék a magasba.

Maga az ünnepség teljes mértékben a győztes romantika ideológiájával, retorikájával és frazeológiájával élt: a költészetet mint olyan áldozatot mutatta fel, mely a költő egész közössége, népe számára érvényes isteni szózatként egyszerre hatja át a közösség egészének univerzumát, valamint benne minden egyes tagját is – a költő személye pedig így nem más, mint ennek az isteni princípiumnak elhivatottja, felkentje, kinek megszólalása és tevékenysége, érintsen bár csekélyebb jelentőségű jelenséget is, mindig közösségi és transzcendens érvényűvé növi ki magát. A költő mint a nemzeti szellem letéteményese lép elénk itt e szónokok jellemzéseiben, kinek magánembersége (mondhatnánk: életrajza) szinte teljesen elvész és felszívódik a tevékenység hatásának rajzolatában, valamint a befogadók lelkesültségének és elkötelezettségének ébresztésében. Amint Eötvös József megnyitó beszédében egyértelműen ki is mondja: “De vannak emberek, kiknek hatalmas szavok, házi falaikon túlhatva nemzetekhez szólt; kiknek gondolatjai ezer fejekben, érzései millió szívekben viszhangzának; emberek, kiket isten egy egész népnek adott ajándokul…”; s továbbá: “Kisfaludy legnépszerűbb költője hazánknak; midőn a szerelem fájdalmai rengék át az ifju kebelét … egy nemzet veve részt bánatában. (…) A várban, s kunyhóknak szalmafedelei alatt elmondattak regéi. S ezernyi kebel dobogott fel hazája előkorának emlékénél …”. Figyelemre méltó, hogy a romantika nagy kultikus retorikája, mely itt Eötvösnek egyébként máshol is (pl. a Victor Hugóról írott cikkekben) megfogalmazott képzeteit, azaz a néphűséget, a népszerűséget, a tömeges ráhatást, a társadalmi feszültségek poláris kettősségeit mozgósítja, mennyire eltávolodik akár a költő önértelmezésétől, akár a Kisfaludy verseinek keletkezési idejében uralkodó irodalomértelmezési normáktól (vö. akár a Himfy második kötetéhez, A boldog szerelemhez írott szerzői előszót, akár a róla szóló Kazinczy-kritikát!) – a kultusz számára kizárólag a történelem felettinek képzelt, időtlen erkölcsi és nemzetkarakterológiai összetevők biztosíthatják a dicsőítés érvényét. Eötvös másik nagy – szintén kultikusra formált – frázisa pedig a reformkori irodalmi mozgások legfontosabb ideológiai mozzanatát, a nemzeti ideológia “isteni” jelenlétét vetíti bele Kisfaludy teljesítményébe, s azt, ami még pár évtizede az irodalom számára “természetes” követelmény volt (vagyis a magyar nyelvűséget), a kiválasztottság különös kegyelmének tudja be: “Kisfaludy nem írt egy sort, mellynek minden szava ne lenne magyar; mert művei között vannak dicsők s gyengébbek, fenségesebbek s kevésbé sikerültek talán, de ollyan, melly nem e hazának földjéből termett volna, melly minden gondolatjában és érzelmében nem volna honi – nem található közöttök”.¹¹ Mint látjuk, a költő e képzetkörben mindent magára vesz, ami az ünneplés korának közönsége számára fontosnak tűnik – s e fontosság pedig, akár ideológiai indokok alapján tételeztetik fel, akár nem, mindig megkapja az emberfelettiségnek transzcendentális emelkedettségét.

A költő kiválasztottságának isteni jellegét leghatározottabban persze szintén költészet fogja állítani: Vachott Sándor költeményében a költő különlegességének és szakrális jellegének szinte minden lehetséges mozzanata katalogizálódik. Vachott számára a költő minden ízében isteni kiválasztott lesz, ki, nagyon hasonlóan a korszerű, XIX. századhoz kötött költészetnek Petőfi által megfogalmazott ideáljához, a történelem, a “század” feladatát is intézni hivatott (“Kik ihletéstől nyertek lángerőt, / Intézni a tébolygó századot”; “Te is korodnak választottja lől, / Ember, kit Isten álda meg…”), s egyébként is oly varázserővel bír, mely az emberi érintkezési viszonyokat gyökeresen átalakítani képes, s mely végsősoron az emberi létnek még a biológiai színterét is áthatja (“Dal kell nekünk, dal, melly mint a tiéd, / Kifejti a szív minden titkait, / És öszveolvad teljesen velünk” … // … “Meghallgatók azt hölgyek s férfiak, / A hölgy szerelmesb lőn, és jobb magyar, / S a férfi büszkébb, illy nő karjain… / Édes dalodtól lett a tej meleg, / Mellyet magába szívott kisdede…”¹²). S e fellengző képzetkör mindvégig uralkodó az ünnepség retorikájában: amint a másik értekező, Gorove István interpretálja előadásában, úgy a költő maga lesz a demiurgosz, amely minden történelmi mozgásnak elindítója és őrizője (“tüzet rakott ő az ős romok lábainál, hogy halhatatlanok legyenek, költői lelke mint Vesta-szűz őrködik; megnépesíté a bérczeket…”), sőt nemcsak mozgatóként, hanem mindentudó jósként is funkcionálni képes, s kinek számára – mint a nagybetűs Történelem egyedüli kiválasztottjának számára – nemcsak a múlt összessége tárul fel, hanem a jövendő fátyla is fellebbenthető (“Népek, hallgassátok a költőt, hallgassátok a szent álmodót… Kisfaludy Sándor, igen, ő az, ki lelkének isten halkan megsúgta a nemzet jövendőjét, ő az, kit isten az elsők közt költe fel…”), s kinek szerepe épp azért rendkívüli, mert a közönség tőle várja el az a ráhatást, melynek folyományaként aztán ő maga, a közösség, visszhangozván a költő szózatait, követvén az istenileg előírt példát, megtalálhatja a helyes történelmi és erkölcsi utat, mely a kiválasztottak számára a megígért, feltétlenül elérendő jobb jövő felé vezet – a költő műveinek olvasása eszerint tehát szinte közvetlenül vezet majd el a cselekvéselvű etikai önistenüléshez (“…fel, fel a pályára, melyre Kisfaludynk olly hatalmas sikerrel lépe; nemzeti dalok kellenek nekünk, magyar leány, magyar ifju égtiszta szerelme, magyar honnak, magyar népnek imádása … nektek kell befejezni a feladást, mellyet Kisfaludy Sándorunk megkezdett, nektek vissza zengeni a szót, melly olly korán elhunyt Kisfaludy Károlyunk ajkáról mindannyiszor rebegett … nektek kell azt vissza zengeni, ismétleni, mint a schweitzi bérczek viszhangozzák a reggeli kürtöt, melly istent s természetet üdvözöl…”¹³). Látjuk, e cikkeknek és e versnek frazeológiájában már szinte teljesen kész állapotban áll előttünk ama nagy apostol-költői ideál, mely pár év múlva Petőfi költészetében fog a legimpozánsabban megfogalmazódni – e pillanatban még vagy már csupán a vezérszerep politikai mozzanata hiányzik belőle: a transzcendens elhivatottság és mindentudás profetikus adottságai elemenként már együtt vannak, s várják a politika rövidesen felhangzó hívó szavát.

E nagy teória (vagy inkább képzetkör) szabja meg ama jelentős tanulmány gondolatmenetét is, mely – az ünnepség lezáró szónoklataként – már teljes mértékben függetleníti magát az alkalomtól és Kisfaludy Sándor személyétől, s kizárólag a költészeti ünneplés létjogosultságát vizsgálja és állítja. A tanulmány szerzője, a jeles drámaíró és jogi szakíró Tóth Lőrinc, mind a társadalmi élettel, mind a politikával szemben egyértelműen, értékszempontból és szociologikusan nézve is, a költészet primátusát vallja (“Korunkban mindent elnyelnek a politika zajgásai, s anyagi érdekek mozgalmai: amannak lármás és ingerült, de olly sok esetben sikerületlen vitatkozási, emennek gyárzörgései közt aligalig marad kellőfigyelem más nem kevésbbé fontos nemzeti érdekekre. … Milly jól esik e handabandák s politikai dob- és trombitaszó közt ollykor tűneményeket látni, mellyek a kedélyhez szóllanak, s költőibb és békésebb természetűek”…¹⁴), s ezért egész gondolatmenetének – s ezen keresztül, bevallva, az egész ünneplésnek – céljaként is azt tűzi ki, hogy a költészetet emelje a társadalmi nyilvánosság szférái közül a legmagasabb piedesztálra, s hogy kikövetelje a társadalomtól a költőket megillető emberfeletti tiszteletet és emlékezést. Tóth a költők megbecsülését és kitüntetését, a róluk való folyamatos megemlékezést elsőrendű fontosságú társadalmi feladatnak látja, s ezért melegen pártolja Széchenyi István pár évvel azelőtt megfogalmazott utópikus tervét egy magyar nemzeti pantheont (az ún. Üdvleldét) illetően – s ezenközben rendkívüli kultúrtörténeti tájékozottságról tesz tanúbizonyságot, mikor részletesen felsorolja, miként tartotta és tartja becsben Európa néhány nagy nemzete a nagy költőket (felsorolásában, sok más jelenség felsorolása mellett Tasso megkoronázásától a Westminster Abbey költői emlékhelyén, a Poets Corneren át eljut a párizsi Pantheonig és Walther Scott edinbourgh-i sírjának tiszteletéig is). Tóth Lőrinc a költőkre tulajdonképpen a nemzet géniuszának történelemalkotó és történelmet konstruáló, magasztos és emelkedett szerepét osztja rá (“Nehéz volna a leganyagiasabb embernek is eltagadni, hogy a nemzeti költészet az erkölcsi életnek egyik legszentebb forrása, s magasra emelő sasszárnyai; nemes törvénykönyv, melly előtt, ha erkölcsöt tanít, bűnt ostoroz, örök igazságokat hirdet, nevetséges szokásokat gúnyol, magas és alacsony között nincs különbség; varázsvessző, melly mindenható erejével megnyitja a sírokat, előlépteti a múlt századok halvány árnyékait, halhatatlanítja az erényt, s az elhunyt dicsők tetteit elragadó képekben rajzolván elénk, hasonlókra lelkesít; aranylantos védangyal, melly még szabad és új képzetei kifejezésére kellemes hangú szavakat választ, s azokat ékesen rakja össze, a nyelvet, nemzeti fönnmaradásunk fő föltételét, kitűnően műveli, s édes bájai által magát a keblekbe hízelegve, legkönnyebben s minden erőszak nélkül, terjeszti.” ¹⁵), s mindezt oly erővel teszi, hogy szinte megszünteti a költészeten kívüli történelmi-társadalmi szféráknak minden lényegiségét. Hiszen a költészet kultikus magasztosságára nézve aligha mondható ki annál nagyobb szó, mint amelyet Tóth a költő-hadvezér Zrínyi Miklós kapcsán hangoztat, szembeszállva több száz év történeti értékelő hierarchiájával – talán ő a legelső teoretikus, aki nemcsak egyenjogúsítja a költészeti cselekedetet a történelmi-hősi szerepvállalással (mint pl. Vörösmarty Mihály Zrínyi c. versében, ahol először fogalmaztatott meg a “vezérköltő” ideálja), hanem egyértelműen a költészetinek adja a pálmát (“Zrínyi jobbja, kinek, kard viadalmakban, békében lant vala társa, midőn a <Ne bántsd a magyart> írá, s az adriai tenger syrenáját megszólaltatá, sokkal szebb ajándékot adott a hazának, mint mikor török fejeket rakott annak vérgőzölgő oltárára.” ¹⁶).

Persze, egy ünnep soha nem egyszerűen egy korszak általános szemléletének kifejeződése – mindig tartalmaz polemikus mozzanatot is: egy “pártos” irányzat önaffirmációs törekvését. E fiatal csoport, mely megszervezte és váratlanul nagy sikerre vitte a Kisfaludy-ünnepet, mikor a nemzet legnagyobb általánosságára hivatkozott, közvetlen “irodalompolitikai” gesztusként épp a jelenleg domináns szerepet vivő Vörösmarty– Bajza–Toldy Ferenc csoporttal szemben kívánta megfogalmazni törekvéseit, kívánta átalakítani az irodalomról szóló diskurzusnak modalitását és stilisztikáját. Hiszen e pillanatban még nyilván mindenki tudta, hogy Kisfaludy Sándor és a most legnagyobbnak tekintett Vörösmarty között egy évtizeddel előbb igen éles rivalizációs vita zajlott, pl. az akadémiai nagydíj kapcsán, mely nem nyert békés befejezést, ¹⁷ továbbá hogy maga a Kisfaludy-társaság, melynek az előbb említettek elismert vezetői voltak, nem Sándornak, hanem rivális testvérének, Kisfaludy Károlynak tiszteletére jött létre (ennek a látens szembenállásnak lehet a jele, hogy bár az ünnepséget a Kisfaludy-társaság tagjai – de nem vezetősége! – szervezték, a Társaság kortárs évlapjai nem tesznek róla említést, sőt a száz éves fennállást ünneplő történeti munka is kihagyja anyagából¹⁸). A Vörösmartyéknál egy-másfél évtizeddel fiatalabb nemzedék egyszerűen a domináns vezetők nemzedékének háta mögé nyúlt, s hogy náluk modernebbnek látott ideológiáját megerősítse, egy náluk idősebb és régibb, de még élő költőt – akinek divatja egyébként már nagyon elevennek nemigen volt nevezhető – húzott elő a történeti “előidőkből”, s – paradox módon – Kisfaludy Sándorra értelmezte azokat a romantikus (vizionárius, váteszi, emberfelettinek tűnő) költői attribútumokat, melyek pedig a szélsőségesen szenvedélyes költő Vörösmartyra (persze, nem Vörösmarty kortárs recepciójára!) sokkal inkább illettek volna. A fiatal romantikusok kombattáns csoportja, ideáljainak érvényesítése érdekében, az irodalomértelmezés átalakítása során a kultikus képzetkör és nyelvhasználat eluralkodásával szinte felszámolja az egyes műveket érintő kritikai normákat, s az értékelési szempontokat mind a költészet egészének összefüggésében óhajtja érvényesíteni. Mert ugyan joggal írhatta pár év múlva Erdélyi János kiváló Vörösmarty-tanulmányában, hogy “Vörösmarty még eddig nem volt bírálva. Mit hőskölteményeiről Schedel írt, panegyris…”,¹⁹ a Toldy–Bajza kritikuspárnak irodalomértelmező nyelvhasználata mindvégig a kritikai normáknak nemcsak érzékeltetésének, hanem nyílt felmutatásának jegyében hangzott fel. Toldyék, mikor Vörösmartyt méltatták, ha néha patetikus túlzásokkal éltek is (pl. A két szomszédvár “egy eposzi Shakespeare, egy költő Prometheus teremtménye”²⁰), általában mindig a művek poétikai leírásával, nem pedig a költő figurájának felstilizálásával foglalkoztak, s soha nem állították költőbarátjukat (azaz költőideáljukat) az isteni méltóság emberfeletti polcára, hanem sokkal inkább épp azt hangsúlyozták, mennyire eltalálja a költő, mint elsőrendű emberismerő, vele egyenrangú embertársainak érzéseit, gondolatait, s kiválósága így “emberszabású” jellege miatt érdemel kivételes dicséretet (pl.: “Mert amit ő énekel, azzal meglepőleg találkozik ennen érzésünkkel, gondolatunkkal. De ott is, ahol individuális subjectivitása előtör, lesz-e közöttünk olyan, ki keblébe tekintve, a költő érzését nem fogja kísérhetni, legalább visszaemlékezéssel?” ²¹); s ha legkiválóbbnak állítják is a költő Vörösmartyt, addig soha nem merészkednek, hogy a halhatatlanságnak isteni kegyelmét megjósolják, vagy pláne már meglévőként tulajdonítsák neki (Pl.: “Tömöttség, nemesebb ízlés, nyelvi tisztaság és hibátlanság, s az újabb korban annyira becsült karakterisztikus beszéd megóják e műveket – belső becsükön kívül – az elavulástól, legalább igen nagy időre.” ²²). A szembenállás szándéka persze nem maradt észrevétetlen, s a vita nem is maradt el – Bajza az Atheanaeum lapszemléjében, minden elismerése és öröme mellett, nagyon kemény és éles kritikát is megfogalmaz. S ami számunkra a legfontosabb: Bajza a maga száraz, precíz észrevételeiben lényegében a költészetnek kultikus felfogását és beállítását kárhoztatja, s a szerzővel és a művekkel szemben való kritikátlan rajongás attitűdjét utasítja el. Mikor oly kifogásokkal él, miszerint az elhangzott életrajz “nem critica szigorú mérlegével meglatolt, tudományosan kidolgozott biographia, hanem meleg kebelből szakasztott visszaemlékezés” volt, s kárhoztatja, hogy egy másik előadó is csak “ifjúi lelkesedéssel”, “a felhevülés egész lángjával szónokol”, minek következtében fejtegetése “inkább csapongó phantasia, mint hideg vizsgálódás terméke” lett, továbbá mikor kifogásolja a “túlzott hazafiúi nyilatkozatok” állandó jelenlétét, s számonkéri az elhangzott kijelentések ellenőrizhetőségét és kritikai önvizsgálatát, ²³ akkor nemcsak arra hívja fel a figyelmet pedagogikusan, hogy a fiatalok, térhódítási indulatuk következtében időnként elvetik a sulykot, hanem arra is, most már irodalomértelmező irányzatok közti polémiában, hogy az irodalomról a kultikus szemlélet retorikája mellett talán a kritikus és ellenőrizhetőbb nyelvhasználat frazeológiájával is lehet nyilatkozni.

S a Kisfaludy-ünnepnek talán épp e ponton ragadható meg legmaradandóbb és legkétségesebb utóéletű hozadéka. Az ekkori fiatal generáció által képviselt és terjesztett romantikus költészetfelfogás a költészet valláspótlék-jellegét oly módon kompenzálta és domesztikálta, hogy “természetesnek” állította a költészetnek (és így magától értetődő módon: a költőnek) természetfeletti, isteni adottságát, képességét és funkcióját; a költészetet kiemelte társadalmi kötöttségei közül, s megjelenési terepéül a transzcendens szférát jelölte ki. Amiből az is következett, hogy a költészetről szóló beszédnek és a költészethez kapcsolódó társadalmi szokásrendszernek is át kellett alakulni, a művek elemző megközelítésének helyére a (felstilizált) költői szerepnek erkölcsi és közösségi méltatása helyeztetett, a kritikai frazeológia helyére a magasztos dicsőítésnek, a költői mesterség tárgyi (poétikai) elismerésének helyére pedig az ünnepi rituálé szakralitásának modalitása került. A fiatal romantika offenzivitása így nem csupán tartalmi kérdésekben radikalizálta az irodalmat, hanem az irodalomszemlélet addig érvényesen működött alapszerkezetét is radikálisan átalakította, s máig ható érvénnyel – s hihetetlen, időnként elképesztő eredményeket produkálva – teremtette meg a költészetnek (a nemzeti költészetnek) isteniként affirmált kultikus paradigmáját.