A (személyi) kultusz hermeneutikája

Kereken fél évszázada, 1952-ben jelent meg az opus, melynek vázlatos hermeneutikai megközelítésére teszek kísérletet. Egyfajta hagiográfiáról lévén szó, a kultikus teológiai hermeneutika módszerével élnék. “Nevezetesen, – idézem Karl Rahnert – egyrészt a dogmatikus kritérium segítségével, (…) másrészt a különböző irodalmi kritériumok segítségével, (…) mint minden emberi szerzőtől származó szöveget.” A dogmatikus kritérium esetünkben nagyon is jelen van, ahogy jelen vannak, illetve voltak az emberi szerzők is.

Az 1952-ben megjelent mű címe: Magyar írók Rákosi Mátyásról. A könyv ajánlásának szövege: Rákosi Mátyásnak, népünk szeretett vezérének hatvanadik születésnapjára a magyar írók. (A bibliográfiai leírás teljesebbé tétele érdekében: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1952.) Nem a blaszfémia szándéka vezetett, hogy a teológiai hermeneutikát idéztem: szövegünk kifejezetten kultikus, egyfajta üdvtörténetként is felfogható. Nem az antológia szerzőinek magatartása, avagy tartásnélkülisége az, amit részletezni lenne érdemes: (más szemszögből sokban elvégezte ezt Czigány Lóránt, “Neved ki diccsel ejten酔 c. írásában) inkább a korkép, avagy a kórkép az, ami nemcsak mulatságos, de tanulságos is.

Írásom kisebb (al)fejezetekből tevődik össze, a már említett hagiográfikus jellegű szövegek hermeneutikai értelmezése érdekében.

(Az üdvözülés kezdete: akibe belelátnak)

“Rákosi úgy érezte, hogy Lenin belelát, keresztüllát rajta, mint a tiszta üvegen. És ez nagyon jóleső érzés volt. A szíve gyorsabban vert.” (Illés Béla: Történelmi lecke)

(Az üdvözítő, aki mindig mindenkit lát)

“A világ legtermészetesebb dolga, hogy Rákosi elvtárs mindig velünk van, köztünk jár.” (Mesterházi Lajos: Személyes segítség)

Hogy lehetséges-e mindez? Az egyik szerzőt elfogja ugyan a kétely, de azért dialektikusdan megmagyarázza: “Persze, lehetetlen, hogy egy időben több helyen lett volna Rákosi elvtárs, de ma is mesélik még az emberek.” (Örkény István: Az a titokzatos erő)

E folklorisztikus hagyomány még fokozható is: “A szemünk mögé látott. Aranyat ért minden szava.” (Cseres Tibor: Fazekasék)

(A győzhetetlen, örök életű megváltó)

Versrészlet következik:

“Mintha rengeteg erdők zúgnák, hogy örök,

Ki virágba bontotta a nép álmait”

(Hegedűs Zoltán: Úgy köszöntsed őt)

A megváltói habitus félreérthetetlen. Ismét egy versből idézünk:

“Harmincezer csendőr rakott rá bilincset,

Magára vállalta szenvedéseinket.”

(Urbán Ernő: “Azé legyen a föld, aki megműveli”)

(Hogy összesen sem volt Magyarországon harmincezer csendőr, ezzel most ne törődjünk: a hagiográfiák közismerten kedvelik a túlzó, nagy számokat.)

S ha ő velünk, ki ellenünk: “Győzhetetlen vagyok én is, mert vele haladok az úton (ismét nagy szám következik…) sokmilliomodmagammal.” (Máté György: A szívünket adjuk)

Kinek is köszönhetjük Őt, ezt is megtudhatjuk a kötet egyik verséből:

“Magyarok közt a legkülönbnek

Köszönjük gazdag életét –

Te nem engedted, Sztálin elvtárs,

Hogy gyilkos horda tépje szét!”

Rákosi elvtárs imába is foglalható… Most egy drámából idézünk: “Fogadjuk neked, Rákosi elvtárs: szeretni fogunk és tisztelni… Szobánk a te szobád lesz, asztalunk a te asztalod… Hogy te vezess bennünket, amíg csak élünk, és te mutasd az utat az utánunk következőknek.” (Háy Gyula: Kovács elvtárs)

(Hogyan szólhatunk Rákosihoz?)

Természetesen csakis elfogódottan. Az író szava kevés ennek kifejezésére, így hát el is akad:

“…egyre csak suttogom: Rákosi elvtárs… kedves… Rákosi elvtárs…”

Talán ha megfogózkodik Rákosi kezében, könnyebben megy : “Szinte megfogózkodom kemény, erős jobbjában, (a Szent Bal jobbjában…) és azt szeretném mondani, hogy boldogan jöttem…Rákosi elvtárs…” (Gergely Sándor: Ünnepnap)

Aki pedig a valóságban is megszoríthatta Rákosi kezét, annak – idézem –“egész testében máris átfut a bizakodás és a nyugalom.” (Sőtér István: Októberi szivárvány)

A kézrátétel eme csodája transzcendens jellegű: “És a Kürtiné kezén megpihenő két kéz melege csakhamar szétterjed az én életemben is.” (Ugyanebből a Sőtér-írásból idéztünk.)

Amit vele kapcsolatban érzünk, egészében kifejezhetetlen, be kell érnünk apró részecskéivel: “Érzéseink morzsája lehet csak az ajándék, amit adhatunk, drága Rákosi elvtárs!” (Máté György,
i.m.)

Leginkább talán álmainkban láthatjuk őt:

“Éjszaka álmodik a csendben

Kan Gün Hi, cseppnyi leány:

Ágyához lép Rákosi Mátyás,

Végigsimít haján.”

(Örvös Lajos: Kan Gün Hi éjszakája)

Álom és valóság keveredik e versben… ráadásul a szöveg kettős magyarázatot kíván: nem derül ki ugyanis, hogy a kis koreai lány haján avagy saját maga nem létező hajzatán simít-e végig az ünnepelt.

S végül: hogyan szólhat hozzá a vers?

“Csak őt dicséri most a vers is,

dicséri mesterét a mű.”

(Benjámin László: Mindennap győzelem)

A mű mestere természetesen nem a költő, hiszen Rákosi – idézzünk tovább –

“legelső a költők sorában,

költők között is legnagyobb.” (Uo.)

(További liturgikus mozzanatok)

Miként a próféta, bármikor eljöhet, beléphet Ő: “Azért van az asztal leterítve lenvászon terítővel, mert nem tudhatja az ember gyereke, mikor toppan be Rákosi elvtárs, azért van virág az asztalon és azért van rajta az ő könyve.” Morvay Gyula: Vendégvárás)

Rákosi elvtárs könyvét pedig csakis úgy lehet, úgy kell forgatni, mint a Bibliát: “ Egy esztendeig olvastuk Rákosi elvtárs könyvét, beszélgettünk vele. Egy esztendeig mintha láttuk volna őt, mintha maga is itt lett volna.” (Uo.)

A próféta számára mindent megtehetsz, nem ismered a lehetetlent:

“Ha megállítanád egy percre a tavaszt,

Hogy elébe hordd feslő virágait…”

(Hegedűs Zoltán fentebb már idézett verséből)

Neve pedig verses imába, gyermeki imába foglalható:

“Tudom, mire és miért születtem,

S hogy mindig te őrködsz felettem,

Bátyám, apám, jó csillagom.”

(Reményi Béla: Mit adjak én)

Vagy pedig – örvendjetek és énekeljetek – zsoltári zengésbe:

“Ha poharad a nép vezérére köszöntöd,

Úgy tedd, hogy zengjék erdők és hegyek!”

(Ez is Hegedűs Zoltán már idézett verséből.)

Az önmarcangolás (önkritikának is nevezhetjük) ugyancsak biblikus hangvételű:

“Ki engem legjobban szeret,

az öljön meg, ha megtagadlak.”

(Reményi Béla idézett verséből.)

Ótestamentumi motívum, a vizet fakasztás elevenedik meg ezekben a verssorokban:

“Reménysége a sivatagnak,

víz buggyan benne, éltető…”

(Devecseri Gábor:
Reménysége volt ő a magnak)

Ebben a versrészletben is – a hermeneutikai értelmezés során – kettős megoldást láthatunk: eldönthetetlen, hogy a sivatagban,avagy – átkozott légy, ki rosszra gondol – Rákosiban buggyan-e víz.

Rákosi prófétai alkata kitűnik még a költő gyermekien egyszerű soraiból is:

“Az ő szava legyen fáklya,

Hallgassatok mindig reája!”

(Történelmünk nagy alakja, vezérlő csillaga)

Rákosi földre száll, és éppen Magyarországra. Mellette minden történelmi személyiség, mindenki más eltörpül.

“Történelmünknek vannak nagy alakjai. De ritka közöttük az, akinek olyan meredek utat kellett megjárnia, hogy feladatát teljesítse.”

(Déry Tibor: Rákosi példája)

Ugyanez a tárgyilagos szöveg versben, poétikusabban:

“Múlt századok szabadságlángjai

kihunyt tüzéből Napot ő emelt.”

(Ez az idézet is Hegedűs Zoltán tollát dicséri)

Lássuk azonban a közvetlen példákat, némi honfibúval vegyítve, amit azonban Rákosi léte enyhít.

“Rákóczi utolszor visszanézett.

Türelmetlenkedtek a lovak.

És örökre messzire ragadták

Lehajtott fejű lovagjukat.

Rákóczit a versben Kossuth, Kossuthot pedig ki más, minr Rákosi Mátyás követi:

Kossuthot is pusztulásba vitte

Orsováról a lassú ladik.

Hogy miért a pusztulásba, azt csupán az alanyi költő tudhatta. De sebaj, ne csüggedj magyar, az ezt követő két sorban már feltűnik Ő maga:

Két szurony közt került a határra,

Felemelt fővel a harmadik.”

(Darázs Endre: Rólad beszélünk)

Érzékelhetjük a realistább, valósághű megközelítést: itt már nem harmincezer csendőr, mindössze két szurony kiséri Rákosit.

Történelmi lecke fiúknak – prózában:

“Az elnyomott magyar nép száz évig várta vissza Petőfit, Wesselényit, Kossuthot – mindhiába. Nekik nem adatott meg, hogy meghozhassák a nép igazságát. Rákosi elvtársat nemhiába vártuk.”

(Megint csak Máté György:
A szívünket adjuk című írásából.)

Ugyanez, magyaros egyszerűséggel: “Azelőtt Kossuthnak hívták, most Rákosinak nevezik! Ő a nép reménysége!”

(Nagy Sándor: A nép reménysége)

(Fiatalabbak kedvéért: a szerző egyike volt a két magyar Sztálin-díjasnak. Örök rejtély, hogy miért az ő bugyuta novelláját, a Megbékélést érte ez a megtiszteltetés.)

És végezetül:

(Rákosi elvtárs és a magyar írók)

Rákosi csodatevő míívolta természetesen az írók körében is megmutatkozik. Ahogy a költő látja:

“A mosolyától

Fénylett kezemben a pohár bor,

Illetve Rákosi mosolyáról a továbbiak során az is kiderül, hogy

A mosolyától

Jó erőm nőtt.

(Kónya Lajos: Egy pohár bor)

Akad az írók között kiválasztott is, akit személyében ért a kinyilatkoztatás: “Ez a nagy és tiszta emberi hang a Rákosi Mátyás szívéből többször megnyilatkozott velem s munkáimmal kapcsolatban” (Szabó Pál: Rákosi Mátyás hatvanéves)

Rákosi még az írók gondolatait is kitalálja: “Mintha csak az én fel nem tett, de belül égő kérdéseimre válaszolna.” (ugyancsak Szabó Pál írásából.)

És végezetül az ugyanezen kútfő által a népben-nemzetben elgondolt, kijelölt írói feladat: “Majd egyszer, talán későbbeni időben meg kell majd írni vagy nekem, vagy másnak, Rákosi elvtársat ebben a népben.”

Íróink nem tettek eleget ennek a feladatnak. Sajnálatos mulasztásukat igyekszik, amennyire lehet, pótolni a szövegek hermeneutikai vizsgálata.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.