A fejedelem holtteste

A fejedelem hosszasan haldoklott szülõfalujában.

Fiatal volt még, de minden szerve, a vére, az egész élete elfáradt már. Számtalan országból érkeztek hozzá bölcsek: megvizsgálták egész testét, a fejedelem meztelenül töltötte napjait a szemüveglencsék és sovány orvosujjak alatt, mintha hó lepné be.

Udvaroncok és parasztok gyülekeztek uruk udvarházának kapujánál. Mivel sosem volt ínyükre uruk dicsõsége, most leküzdhetetlen vágyat éreztek arra, hogy a fenséges természetet intim közelségbõl megismerjék és megtárgyalják. Arra vártak, hogy meghallgathassák a tudósokat, akik a fejedelemtõl távoztak. Hallották és megtapintották a fejedelem betegségét. Minden egyes doktor egy darab hercegi húst vagy szervet testesített meg: az egyik májat, a másik szívet, a harmadik a veséket, mindegyikük azt, amit gyógyítani volt hivatott.

Az emberek felkeresték hozzátartozóikat és barátaikat, kezükben mintha drága áldozóedényt tartottak volna a felszentelt meztelen testével és fájdalmainak meztelenségével. És a betegek megvigasztalódtak elesettségükben, az egészségesek pedig még jobban örültek az egészségnek.

Az orvosok megnyújtották a fejedelem haláltusáját, nemhiába rendelkeztek oly nagy tudással. A gyászruhák és ceremóniák már készen álltak, hamarosan fájdalommal teli csodálattal kezdték ismételgetni: “Elközelgenek az ínséges napok, mikor a birodalom elveszíti atyját”, és rámosolyogtak az utódra. A fejedelemnek már csak meg kellett halnia. Udvaroncok, generálisok, miniszterek, magiszterek és egyéb tekintélyességek hierarchikus unalmuknak adtak hangot a földeken, tölgyesekben, a mezõkön. Nem tudták megérteni a faluban való meghalás szeszélyét. Igaz, hogy a fejedelem ott született. A hercegasszonyt útközben érték a szülési fájdalmak, midõn országjárása során a faluhoz érkezett. Késõbb az volt a vágya, hogy fia megismerje ezt a jelentéktelen falucskát, és birodalma bármely helyénél jobban szeresse. A fejedelem gyermekkorában itt ette a legédesebb gyümölcsöket és legízletesebb kenyereket; látta, hogyan születnek a báránykák; nap égette a zöldségesföldeken; a szõlõ vesszeje bepiszkolta; díszes ruháit összeizzadta és szétszaggatta, végtagjait fölsebezte, mikor fészkeket keresett a hegy meredélyein. Kormányzóit és tanácsosait még a vadságánál is jobban bosszantotta uruk paraszti társasága. Gavilán volt a kiválasztott barátja, a pásztorok réme, egy fiú, aki vízisiklókat evett, élve fogott el rókákat, sírokon aludt, és egy napon hagyta, hogy a lakájok kõvel dobálják, még a helyérõl sem mozdult el, és a vért sem törölte le, mely felszakadt szemöldökébõl ömlött. A herceg sírt, és kék szalagjával kötözte be a sebet.

Gyermekkori erejére, a falun töltött évek boldogságára emlékezvén a halálban is egészen gyermekké akart válni itt, közel a földekhez. Ó, gyermekkorának kenyere, gyümölcse, napja, kútja és illata!

Az ágyát hálószobájának rácsos ablaka elé húzták. A kertek, utak, kiszáradt folyómedrek, emelkedõk, szõlõskertek és ligetek, minden díszruhában tündöklött a nemesek és szolgák, igásállatok, paripák és kocsik örökös forgatagában. A falu és a táj vásárrá változott, gazdagon díszített szalonná.

A fejedelem megpróbált mindenkit visszaküldeni a rezidenciára; de azt válaszolták, hogy nem akarják cserbenhagyni. Kérte, hogy hozzák elé ifjúkori barátját, azt mondták erre, hogy Gavilán a legelvetemültebb törvényszegõ. A vadonban élt, a törvény szolgái üldözték; országutakon és városokban bukkant fel, hogy pénzes utazókat raboljon ki, azok nyakát, akik feladták, tõrrel metszette el, a tõrrel, melyet csupaszon viselt bõrövén.

A fejedelem a fal felé fordult elmenõben; az emlékezet képeket vetített a fehér mészre, és azokat nézvén meghalt.

A falu felbolydult, mintha nem is ezt várták volna. Az emberek arckifejezése és hangja egy második kimeríthetetlen szívet takar…

A faluban volt egy terem a vének tanácsa számára, ezt teljesen beborították gyászleplekkel; kandeláberek és csillárok égtek; a király kertjébõl szedett virágok és levelek árasztották illatukat. Ide hozták át a fejedelem holttestét; az orvosok gyors paripákon érkeztek, hogy bebalzsamozzák.

Nekifogtak a balzsamozásnak. A fejedelem felmetszett nyakán és ágyékán tátongó jéghideg sebeket illatosítószerekkel töltötték meg; merev tekintete mintha a szõnyeget nézte volna, azt, ahogy alvadt vérén a falusiak szandálja taposott.

Csak õk voltak ott és az orvosok; de a parasztoknak menniük kellett, hogy öszvéreiket és marháikat megitassák. Nagyon késõre járt már. A falu fõterét, a sarkokat, a sikátorok falait mintha egy gyermek tervezte volna fényes holdfátyolból.

A fõurak, a cselédek, a szolgák, a fejedelem kísérete mind aludt. Sokáig látták õt betegen, és sokáig halott meztelenségében a balzsamozók kezei között. A balzsamozók is elvonultak éjjeli szállásukra, miután elköltötték vacsorájukat. Teljesen kimerültek már, mintha csak a haláltusa nehéz pillanatait élték volna át; ráadásul pihenésre volt szükségük, mivel pirkadatkor a fejedelem holttestét díszes gyászmenetben kellett visszakísérni a rezidenciára.

A falu jól és nyugodtan lélegzett, az égbolt közepérõl lenézett rá a hold. Akkor a síkságon fölemelkedett egy férfi, és a csönd susogni kezdett, akár a rozmaringföldek; szeme és fogai villogtak, akárcsak a tõr az övén. A földek engedelmesen és félve terültek elé, nehogy a férfi fájdalmat okozzon nekik átmenõben.

Látta a holdfényben úszó, alvó falut, ezt a Getsemáné-kertet. Getsemáné holdja alatt Krisztus tanítványai és barátai aludtak, jóllehet Krisztus még élt, és megígérte Atyja Királyságát.

A férfi árnyéka végigsiklott minden kerítésen és kapun. A falusi udvarházakból a patríciusok jólétének szaga áradt, boruk, lámpájuk, asszonyuk szaga.

A férfi nem kívánt semmit, élvezte, hogy egyedül érezheti magát alvó ellenségei között. A nemes vadászfalkák házõrzõi és agarai ijedten morogtak a holdbéli kísértetre. A belsõ kertekbõl a hátaslovak és igavonók vágyakozva emelték föl fejüket, nagy szemük úgy csillogott az éjszakában, mint a nedves achát, nyerítésük remegve beleveszett a horizontba, majd felbukkant a visszhangban, mintha az õrült lovak lefelé zuhannának.

A férfi átment a téren, és benézett a kivilágított udvarba. A fáklyák nyugodt lánggal égtek; a fény az oszlopok virágaira és aranyára vetõdött. A leplek a falon beszûkítették a teret, és csendet árasztottak, nyomasztó csöndjüket a holdfényes éj fenséges csendje alatt.

A férfi odalépett a halott fejedelemhez. Ez csaknem teljesen meztelen volt. A balzsamozók nem tudták felöltöztetni felpuffadt hasa miatt. Összepréselték a nyakát, hogy az alsóinge selyemgallérját be tudják gombolni, mintha csak egy elítéltet kínoznának; a brokát mélyen belevágott a fakó húsba. Drága ravatalra fektették, és rárakták az összes díszruháját.

A férfi zokogott a szeretettõl és részvéttõl. Elképzelte magát az öröklétig kínozva egy aranyágyon; tõrével, mellyel vadállatokat és ellenségeket hasított föl, kibontotta az ing nyakát, a fejedelem feje gyöngéden félrebiccent.

A férfi a halott árnyékába ült, és virrasztott.

Kint már csaknem pirkadt. Az õrök szétszéledtek, fegyvereik csörögtek a kövezeten.

Néhányan elmentek, és bekopogtattak a szállásra innivalóért. Aztán ismét visszatértek a kápolna oszlopsoraihoz. Az egyik be is lépett, ránézett a csillárra és a nyugodtan virrasztó férfira. Nem ismerte a férfit, de lehetett akár egy hûséges, elkeseredett paraszt is. Az õr eltávozott a társaival együtt, hallani lehetett csontjaik ropogását, ahogy levetették magukat gyékényeikre.

Majd ismét csönd borult mindenre.

A férfi nézte a lágy völgyek és alabástrom hegyek szerelmes ölelkezését. Csak a fájdalom virrasztott. Hirtelen fölkémlelt élesen hallgatózva, mintha csak egyik útonálló-leshelyén lenne, kiragadta a holttestet az aranykoporsóból a díszruhák közül; elhaladt az elterült õrök mellett, és beleveszett a magányba. Vállán a fejedelem meztelen holttestét a beborította a holdfény, akárcsak egy földisten márvány húsát.

Pirkadatkor a trónörökös elõhívatta leghatalmasabb miniszterét, és hallgatagon a kápolnába mentek, hogy a virrasztók fogadják õket.

Az üres koporsó mellett feltûnt egy férfi, a derekán lévõ tõr pengéjén a gyertyák fénye égett. Elsápadtak a félelemtõl, de õ rájuk mosolygott.

– A fejedelem nincs már itt. Ez az egyetlen rablás, amit rajta elkövettem, az elhagyatott testén. Az összes ajtónál hallgatóztam, a tiédnél is: mind aludtatok, csak én voltam ébren.

A trónörökös felindultan követelte tõle vissza a holttestet.

– Hallottam: úgy aludtatok, mint az agyonhizlalt disznók.

A trónörökös azzal fenyegetõzött, hogy õrökért kiált és kínpadon tépeti szét; de alázatos hangon tette mindezt, nehogy az õröket felébressze.

Gavilán mosolygott, szájából egy fiatal ragadozó fogai villantak elõ.

A trónörökös felajánlotta az örökölt vagyon egy részét, bûntetteire kegyelmet ígért cserébe a fejedelem holttestéért.

Gavilán nézte a pirkadatot, majd így szólt:

– Te megbocsáthatsz nekem, de én nem bocsátok meg neked! A falu már nyújtózkodik, a vazallusok felöltik gyászruhájukat… Ahogy hallom, újabb uraságok érkeznek, hogy gyászmenetben kísérjék el a fejedelmet, akit birodalma legselymesebb és legillatosabb füvei alá temettem el. Elmenekülhettem volna elõletek, de inkább a kezetekre adom magam, csakhogy szégyenetek láthassam.

Ekkor a trónörökös gonoszul intett a miniszternek, az kirántotta a férfi tõrét, és a hátába döfte. A holttestet gyorsan belefektették az aranykoporsóba; betakarták a halotti inggel és az eltûnt fejedelem palástjával, a brokáton átütött a vér, a friss bíborfolyó…

A tömeg közeledett. A reggel ragyogott a fegyverektõl, libériáktól, zászlóktól és gazdagon díszített lószerszámoktól.

A lezárt és lepecsételt aranykoporsóból vér folyt a halottaskocsi szõnyegére. Sokan sírva fakadtak, mások zavarba jöttek, hogy még a legfinomabb aromákkal sem lehetett elleplezni a fejedelem romlását.

De a bölcseknek hosszas fejtörés után sikerült megmagyarázniuk a csodát ájtatos ékesszólással, mert a bölcsek mindenre találnak magyarázatot.

A gyönyörűséges menet most végighömpölygött a dombokon. A mezõk mintha ámuldoztak volna a csillogó gyászmeneten. Minden válaszútnál és keresztútnál a fejedelmet tisztelõ és sirató csoportok bukkantak föl. Prelátusok és abbék is kivonultak, a tömegbõl jelvények és zászlók tûntek elõ, zeneszó és zokogás hangzott fel, és az ihlet homlokon csókolta a birodalom költőit.

FORDÍTOTTA SZŐCS PETRA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.