Faj és nemzet

A nemzeti felsőbbrendűség a 19. század végi Magyarországon

 

Bevezetés

A Habsburg Monarchia szétesésének bonyolult jelenségét számos nézőpontból vizsgálhatjuk. Ha megértjük a magyar nemzeti felsőbbrendűség működését, ez nemcsak a politikai talányokat helyezi új és leleplező megvilágításba, hanem a 19. század végi Magyarországot jellemző, egymással összeütközésbe kerülő nacionalizmusok szövevényes természetét is. Azzal a céllal állítjuk vizsgálódásunk középpontjába a nemzeti felsőbbrendűség eszméjét, hogy segítségével fölfejthessük a konfliktusokkal terhes magyar–román viszony mögött meghúzódó “szubtextust”. Ha a nacionalista eszmék eddig fel nem tárt intellektuális gyökereire bukkanunk, a 19. század végi Magyarország is jobban értelmezhetővé válik.

Cikkem három részre tagolódik. Az első részben a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus természetére adott egyes 19. századi válaszokat mérlegelem. Kisajátítás és cáfolatok szegélyezte rögös út vezetett odáig, hogy a faj – a nyelv, az intézmények, a vallás és a kulturális hagyományok mellett – “a nemzetiség fontos elemei”-nek sorába kerüljön. A faji gondolkodás, a szociáldarwinizmus és a nacionalizmus egyazon történeti keret részei, és egymáshoz való viszonyukban érthetjük meg őket. A második rész a magyar nemzeti felsőbbrendűség gondolatát ismerteti. A nacionalista eszme egy jeles magyar ideológusa, Beksics Gusztáv bemutatásával a nemzeti felsőbbrendűség gondolatát igyekszem történelmi keretében elhelyezni. Azt állítom, hogy a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus az egymással szembekerülő nacionalizmusok csatamezején tett szert nagy jelentőségre. A magyar nacionalizmus kérdését alaposan ismerő Beksics mindenkinél inkább tisztában volt azzal, hogy a “fajok küzdelme” tulajdonképpen a különböző nemzeti csoportok között folyó hatalmi harc modern, különösen kifinomult formája. Az utolsó részben a nacionalista vita másik oldalát tanulmányozom, és arra keresem a választ, vajon a román nacionalizmust hogyan itatta át a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus. Felvillantva a közeget, amelyben Aurel C. Popovici a magyar nemzet felsőbbrendűségét vitatta, azt igyekszem bizonyítani, hogy a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus döntő szerepet játszott nemcsak a “hivatalos” magyar nacionalizmus alakításában, hanem a “marginális” magyarázatokban is, ahogyan a nem magyar nacionalista elméleteket oly gyakran emlegetik. Nemcsak arról volt ugyanis szó, hogy a magyar hatalmi elit tagadta a román nemzet létét Magyarországon, hanem arról is, hogy a románok következetesen elutasították a “magyar nemzettesttel” való azonosulást. Az asszimilációt és a magyarosítást nem-természetes, a Habsburg Monarchiában a nemzetekfelemelkedésének “normális evolúciója” ellen ható jelenségként értékelték. Popovici nemcsak a nemzeti ontológiát erősítette meg, de egyszersmind a magyar nemzeti felsőbbrendűség két ikonjának számító “egységes magyar állam” és “egységes magyar nemzet” érvényét is kétségbe vonta.

I. A nacionalizmus, a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus

A 19. század folyamán a nacionalisták szókészletét át- meg átszőtték a különböző diszciplínák, így a természet- és társadalomtudományok területéről vett kifejezések. Az egyik legtartósabb hatású szaknyelvi beszüremkedés azokra az általános jellemzőkre vonatkozik, amelyekkel a nemzet fogalmát írták le. Az alapvető kérdés az, hogy egy nemzet sajátos vonásai vajon bizonyos kulturális alapelvekből eredeztethetők-e, miként a felvilágosodás képviselői vélték, vagy a külső megjelenésben, a sajátos történeti körülményekben megmutatkozó, megváltoztathatatlan faji jellemzők következményei, miként azt a romantikusok tartották, és amely elméletet a faji gondolkodás is magáévá tett. Az összetartozás faji narratívájának megalkotásához jól artikulált nacionalista diskurzus szükséges. Még fontosabb, hogy kellően becsben legyen tartva az azonosság és a közös sors eszméje. Hogyan lehet elérni, hogy az egyes egyének egymással közeli kapcsolatban lévőnek érezzék magukat? A 19. századi faji nacionalisták a faji közösséget javasolták megoldásként. Ennek értelmében minden nemzet biológiai vagy nyelvi szempontból egymáshoz hasonló egyének homogén csoportja, mely sajátos vonásai révén szisztematikusan megkülönböztethető más csoportoktól.

A 19. század végén az imperializmus és a militarizáció erősödésével elfogadottá vált, hogy egyes nemzetek “felsőbbrendűek”, és más nemzetek fölébe kerekednek. Az uralom ezen új formája – a nemzeti felsőbbrendűség – az adott faj belső tulajdonságainak és a nemzet történeti vívmányainak egyaránt része lett. Átfogóbb értelemben azokra a kulturális, politikai és társadalmi jellemzőkre utalt, amelyekkel egy nemzeti csoport saját különleges voltát mutatta fel, bizonyítandó civilizációs szerepét és igazolandó hegemonisztikus törekvéseit. Az európai terjeszkedés, valamint az Európán belüli konfliktusok szükségességének igazolása és felmutatása mellett a faji és a szociáldarwinsta elméletek szintén azt a célt szolgálták, hogy a soketnikumú társadalmakban alátámasszák egyetlen nemzeti csoport uralmi törekvéseit.

A 19. századi szociológia által elméleti síkra emelt “faji konfliktus” gondolata összeboronálta a kialakulóban lévő faji és darwinista szóhasználatot és a nacionalista retorikát. Az 1870–1871-es francia–porosz háború az egyik első olyan, két állam között zajló fegyveres összeütközés volt, amelyet faji és szociáldarwinista fogalmakkal értelmeztek. Nem meglepő, hogy egy olyan faji gondolkodó, mint Vacher de Lapogue 1887-ben “a fajok nemzeten belüli és nemzetek közötti konfliktusának” kezdetét jósolta. Ebben az összefüggésben a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus összetartozása döntő tényezőnek bizonyult. A 19. század végére a szociáldarwinizmus elég erőteljessé vált ahhoz, hogy mind a faji gondolkodást, mind a nacionalizmust magába szippantsa és új keretbe helyezze. A szociáldarwinizmus1 kiteljesedése nemcsak hatalmas lendületet adott a nacionalizmusnak, hanem a tartalmát is átformálta.

A szociáldarwinizmus azt az elképzelést népszerűsítette és legitimálta, mely szerint minden társadalom biológiai küzdelem terepe, és azáltal, hogy a fajt a nemzeti fejlődés fő hordozójának kiáltotta ki, fölerősítette a nacionalizmust. Vajon mi különbözteti meg a többi nacionalistától azokat a nacionalistákat, akik kiaknázzák a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus fogalmi készletét? Először is, hogy a nemzetek (és fajok) konfliktusát helyezik elméletük középpontjába; másodszor, hogy ezt a konfliktust feltétlenül erőszakosnak tekintik. Nem csoda, hogy a természetes kiválasztódást oly lelkesen a társadalomértelmezés megfelelő paradigmájának tartották. Ráadásul, mivel a tudomány azt tartja magáról, hogy mindent, ami az emberi természetre vonatkozik, megmagyaráz, a biológia új megállapításai – a létért való küzdelem, illetve hogy a rátermettebb marad fenn – olyan modellként szolgáltak, melybe belevetíthető volt az emberi viszonyokban jelenlévő versengés minden vonása. A szociáldarwinizmus és a faji gondolkodás révén a nemzet lett a történelem motorja; entitás az állandó változásban: amely fejlődhet, eltékozolhatja energiáit vagy alkalmazkodhat a körülménykehez. Hogy megállapíthassuk, milyen mértékben itatta át a faji gondolkodás és szociáldarwinizmus a nacionalista diskurzust, gondosan meg kell vizsgálni történeti összefüggéseiket. Jóllehet sok 1945 utáni bírálat ellenezte, hogy a 19. századi nemzeti történelem értelmezésében a faj szerepet kapjon, valójában egyetlen nemzet sem kerülhette el a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus befolyását. Franciaországban nagy becsben álltak a francia társadalom feltételezett kelta, illetve gall eredetével foglalkozó elméletek. Az újonnan megalapított német birodalomban a germán felsőbbrendűség elmélete és a pángermán eszme csak megtámogatta Németország nemzeti arroganciáját, és új élettel töltötte meg az erőszakos terjeszkedés programját. Oroszországban a pánszláv mozgalom hívei mint a teljes szláv faj végső egyesítésének előfeltételét támogatták az orosz befolyás kiterjesztését a Balkánra. A magyarok a turáni faj eszméjét dédelgették, míg a románok a római telepesek biológiailag közvetlen leszármazottainak tartották magukat.

A 19. század végi Osztrák–Magyar Monarchiában a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus, továbbá ezek osztrák, magyar és román értelmezők által kialakított módosulatai beleolvadtak az eredendően bonyolult és változó társadalmi-politikai közegbe. A nacionalizmus, illetve a faji gondolkodás és szociáldarwinizmus összjátékából három irányzat született: a kulturális-politikai, a szociáldarwinista és a nacionalista-darwinista. A kulturális-politikai darwinizmus azt feltételezi, hogy az emberek nem egyenlő mértékben képesek politikai és kulturális közeg létrehozására, illetve hogy e jellemzők faji alapon eleve meghatározottak, vagyis azok a fajok, amelyek alkalmasak arra, hogy saját faji természetüknek megfelelő kultúrát hozzanak létre, vezető társadalmi csoporttá és hatalmi elitté válnak (Beksics Gusztáv jó példa erre az irányzatra).

A faji szociáldarwinizmus a Darwin által kifejtett evolúció és szelekció összjátékát hangsúlyozza, nevezetesen, hogy az elszigetelten élő népek az eltérő szelekciós folyamat következtében nem egyenlően fejlődtek. Ez az egyenlőtlenség akkor kerül felszínre, ha a különböző fajok (nemzetek) találkoznak, és a “létért folyó küzdelem versenyében” egyes fajok felsőbbrendűnek, míg mások alsóbbrendűnek bizonyulnak. A szociáldarwinizmus biológiai elméletei hozzájárultak ahhoz a társadalmi-politikai tételhez, mely szerint a kulturális fejlődés és a társadalmi és nemzeti elit szerepére kiválasztott faj örökletes biológiai felsőbbrendűsége között szoros összefüggés áll fenn. Az ideológiai formulák “biologizálásának” irányvonala egészen világosan megmutatkozik a szociáldarwinizmus azon vonásában, hogy a társadalomra olyan alapelveket alkalmaz, mint a létért való küzdelem, a rátermettebb megerősítésének, illetve a gyöngébb és fajilag alsóbbrendű alávetésének és kihalásának elve.

A nacionalista darwinizmus az emberi fajok egyenlőtlenségét előfeltételezte, és a nemzetek küzdelmét alapvetőnek tekintette, de a szociáldarwinista érveléssel összhangban azt állította, hogy a fajok és nemzetek csakis a szelektivitás révén (így például a fajkeveredés és az asszimiláció elutasításával) maradhatnak fenn és fejlődhetnek. A “felsőbbrendű fajhoz” tartozás tudata tehát kapóra jött annak taglalásakor, hogy mely előnyökkel jár a vér szerinti nemzeti csoportból való származás. A nacionalista darwinizmus politikai ideológiákhoz is kapcsolódik, mint például a konzervativizmushoz (Aurel C. Popovici példa erre az irányzatra).

Mindazonáltal nem szabad azt gondolnunk, hogy 19. század végének a nemzet isteni eredetére, történeti folytonosságára és dicső jövendőjére vonatkozó elképzelései egyszerűen a rasszista vagy szociáldarwinista elméletek származékai. E bevezető csak körülhatárolt intellektuális irányvonalat villant fel, amely természetesen a helyi körülményeknek megfelelően változott. Magyarországon, mint látni fogjuk, a nemzeti felsőbbrendűség eszméje a faji és az evolúciós elmélettől éppúgy sokat kölcsönzött, mint a gondolkodásnak a magyar társadalom intellektuális, politikai és társadalmi szövetébe beleivódott helyi gyakorlatából.

II. Beksics Gusztáv és a nemzeti felsőbbrendűség eszméje a 19. század végi Magyarországon

Hogy tetten érjük a 19. század végi Magyarországon az evolúciós szociológia és a faji gondolkodás jelenlétét, két csoport fejlődését kell szemügyre vennünk. Az első egy fiatal értelmiségiekből álló társaság. Többségük jogászként, illetve társadalomtudósként végzett a budapesti egyetemen, Beöthy Leónál és Pulszky Ágostnál, a magyar szociológia alapító atyjainál. A magyar szociológia megalapítása szorosan összekapcsolódik e csoport létezésével, valamint a segítségükkel létrehozott Társadalomtudományi Társasággal. Az általuk alapított, Huszadik Század című újsággal azonban ennél többre törekedtek. Ezek az értelmiségiek – akik közé olyan jeles személyiségek tartoztak, mint Somló Bódog, Méray-Horváth Károly és Jászi Oszkár – hittek abban, hogy a tudományos érvek ereje megváltoztathatja Magyarország fennálló politikai, gazdasági és társadalmi helyzetét. Konferenciákat szerveztek, előadásokat tartottak, cikkeket és könyveket jelentettek meg. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a feudálisnak és elavultnak ítélt magyar társadalmat alapjaiban akarták megváltoztatni. Az evolúciós gondolkodás és a szociáldarwinizmus, úgy tűnt, megoldást kínál a hosszú ideje tartó társadalmi válságra. E helyt nem követem nyomon e társaság pályafutását. Az irányzatot azonban megemlítettem, nehogy az a kép alakuljon ki, hogy a faji gondolkodást és különösen a szociáldarwinizmust kizárólag a nacionalisták éltették.

A második kategóriát, amely a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus elterjedését jelzi, egy olyan csoport képviseli, amelyik a tudományos érvelést a politikai gondolkodással ötvözte. Ők voltak a nacionalista ideológusok. Más szóval, azon nacionalisták munkáit kell megvizsgálnunk, akik átvették a faji gondolkodást és a szociáldarwinizmust, és nacionalista elméletek kialakítására használták. A szóban forgó nacionalisták Beksics Gusztáv (1847–1906) és Aurel C. Popovici (1863–1916). Mindketten széleskörű olvasottsággal rendelkeztek antropológia, szociológia, demográfia és filozófia terén. Szintén mindketten aktívan részt vettek a parlamenti munkában és közíróként is tevékenykedtek. Beksics liberális parlamenti képviselő volt, míg Popovici az erdélyi románok egyik vezetője. Ha más-más módon is mindketten ugyanannak a politikai rendszernek a részei voltak. Ezért részint egymás, részint a nacionalista válaszukat előidéző politikai közeg viszonylatában érdemes tanulmányozni őket.

A 19. század végi nacionalizmus nemcsak válaszolt a faji kategóriák jelentésére, hanem meg is erősítette azt. A faji gondolkodásnak az összetett társadalmi folyamatokban játszott sajátos szerepe, amely megerősítette a nemzeti egyenlőtlenség jelenségeit – az asszimilációt és a magyarosítást – azt mutatja, hogy a nacionalizmus miként illesztette bele a faji eszméket a magyar politikába. Az asszimiláció és a magyarosítás jelezte, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek között mekkora “faji” képességbeli különbségek vannak. A legfőbb különbségek a nemzeti kultúra és fejlődés terén voltak kimutathatók. A vallás, az állam, a sajátos nemzeti jelleg és vérmérséklet, mind jelentősen befolyásolták a szervesen alakuló kultúrát és környezetet, amely cserébe felnagyította a nemzeti csoportok faji különbségeit. A biológiai különbségek jelentőségének előtérbe helyezésével a természet a kultúra segítségére sietett. Az 1890-es évekre az az érv, hogy a magyar a “választott nép”, ideológiai kötőanyag lett, amely a nemzetről alkotott magyar elméleten belül egyetlen masszív építménybe vonta össze a nacionalizmust és a faji gondolkodást. Anélkül, hogy nyilvánvalóan akár szociáldarwinista, akár faji irányban elköteleződött volna, a magyar nacionalizmus, a 19. század végi formájában végső soron a faji elképzeléseket alkalmazta.

A 19. század végi Magyarországon a faji gondolkodást és a szociáldarwinizmust a nemzeti hovatartozás és a homogenitás fogalma alkotta, elmosva a két fogalom különbségét, és egyszersmind a kettő igencsak ködös viszonyára alapozva. Az olyan kifejezések, mint “Magyarországnak egységes nemzetállamnak kell lennie”, mutatják a “magyar nemzet” biológiai és kulturális értelmezésének mikéntjét. Az e közegben megszülető magyarság fogalma mögött sajátos kultúra- és azonosságelmélet húzódik meg, melyet leginkább úgy mutathatunk be, ha végiggondoljuk a nacionalizmus faji elemeit. A faj sajátos jelentéssel bíró biológiai kategória lett. Ezáltal átalakult a nacionalizmus fogalomalkotása. A nemzet már nem pusztán kulturális és politikai fogalom volt, hanem biológiai természetűvé is lett. A faji retorika akkor vált kifejezetté, amikor nacionalista próféciák és birodalmi fantáziák társultak hozzá. Az átalakulás stádiumai jól nyomon követhetők, ha elemezzük, miként itatta át a faji gondolkodás Beksics Gusztáv nemzetiazonosság-fogalmát.

Beksics számos könyvben kifejtette faji érvelését. 2Termékeny író volt, politikai ügyekben pedig – így a román kérdésben is – szaktekintélynek számított. Az életmű legbeszédesebb példái A román kérdés és a fajok harcza Európában és Magyarországon3 és A magyar faj terjeszkedése és nemzeti konszolidácziónk. 4 Az osztrák szociáldarwinista Ludwig Gumplowicz (1838– 1909) nyomán Beksics úgy vélte, hogy a román kérdés nem csupán Magyarország ügye, hanem tipikus példája a századfordulós Kelet-Európára oly jellemző fajok összecsapásának.5 Egyik legsúlyosabb érve éppen ebből a gondolatból következik. Magyarok és románok faji különbségeit Beksics szerint meghatározzák a kultúra és a történeti fejlődés különbségei. A románok és a magyarok tehát két külön fajt alkotnak. Mindketten a fejlődésükért és uralmi pozíciójukért küzdenek. A magyarok azonban előrébb tartanak. Mint legfejlettebb faj, nemzetet alkot, míg a románok, akárcsak a szlovákok, a szerbek és a ruténok csak fajok, nemzeti tekintetben még fejlődniük kell. 6 A fajés a nemzet fogalmának e megkülönböztetése igen fontos, mert Beksics a továbbiakban e két fogalom viszonyára építi egész “fajok harca” elméletét. Most röviden elemezzük e két fogalmat.

Ahogyan más 19. század végi nacionalisták, Beksics sem azonosítja a nemzetet a fajjal. A kifejezést különböző célokra használja. Beksics szerint a faj kétjelentésű: részint politikai, részint kulturális. A faj először is kezdeti stádiuma egy hosszú folyamatnak, melynek vége a nemzetté válás. Másodszor is, egy primitív embercsoportot jelöl. Mint ilyen megfelel annak, amit a 19. századi kulturális antropológia mint faji csoportot ír le, azaz olyan kategóriát, amelyben az embereket a közös származás köti össze. Beksics újítása abban állt, hogy azt állította, a magyar nemzeti felsőbbrendűség a faj kategóriáján keresztül is világosan megmutatkozik. Ezt az elgondolást kifejtendő írja Beksics: “a nemzet uralkodó eszméje a faj megőrzése.” 7 Ráadásul azzal, hogy megerősíti, a román “alsóbbrendű faj”, még nem nemzet, Beksics a nemzeti felsőbbrendűség eszméjével a történeti jogon alapuló Natio Hungaricánál kifinomultabb eszközt vet be. A magyar nemzeti felsőbbrendűség nem kizárólagosan a történeti vívmányokra épült, hanem egyre inkább a biológiai erényekre is kiterjedt. A magyar nemzet új meghatározása tehát a fogalom faji alapokra helyezésével operált. Beksics tagadta, hogy a faji felsőbbrendűség definíciójánál nagy jelentősége volna a faji tisztaságnak. Az asszimiláció tehát a nagy nemzetté válás történeti folyamatának része lett. E logika szerint a magyarországi asszimiláció természetes fejlemény volt, beleértve a románok asszimilációját is, mivel ők “alsóbbrendű” faj tagja, amely az evolúciós fejlődés alacsonyabb fokán áll.

Melyek volnának a faj jellemző vonásai? Beksics eltekint attól, hogy számba vegye a fizikai sajátosságokat. Beksics megállapítása szerint a faj megőrzésében elsődleges szereppel rendelkezik a vallás és a nemzeti eszme (például a nacionalizmus). 8 E két elemet elsősorban “őserőként” írja le, amelyek nélkül a faj nem maradhat fenn:

Azon küzdelemben, mely a fajok közt Európa keletén és névszerint Magyarországon folyik, a magyar faj feltétlenül elbuknék, ha nem birna azon őserőkkel, melyek lényében rejlenek. Meg nem menthetné az állami hatalom, a faji zsarnokság pedig csak rosszabbá tenné a helyzetét. A magyar faj azonban mint a természet alkotó kezéből, habár számos keresztezés és összeolvadás után kikerült, igen nagy fölényben van mindazon fajok felett, a melyek vele versenyeznek. 9 Ludwig Gumplowiczot visszhangozva Beksics a következőket is állítja:

A fajok küzdelmében a kultura és vagyon mellett egyenlő rangú, vagy még hatalmasabb tényezőt képeznek azon őserők, a melyek, az anyatermészet áldása gyanánt, egyes fajokban léteznek. A történelem összes tanuságai bizonyítják, hogy azon fajok, a melyekben a hatalmasan működő őserők nem léteztek, elbuktak a létért folytatott küzdelemben. A faji erők ép úgy velök születnek a fajokkal, mint az egyéni tulajdonságok az egyénekkel. 10

A vallás a nemzeti ideológia szerint nemcsak formálja a faji különbségeket, hanem fel is erősíti a nemzetek közötti faji különbségek következményeit. 11 A románok esetében például az ortodox vallás a faji jellemzők és az önálló identitás kialakításában egyaránt döntő szerepet játszott. Beksics egészen odáig megy, hogy azt feltételezi: “Ha az erdélyi románok protestánsok volnának, nem volna román kérdésünk.” 12 Később, más rasszista teoretikusokhoz hasonlóan Beksics a “magyar faj” biológiai védelme érdekében emel szót. A magyar hatalmi elit politikai és a társadalmi céljainak megvédése csak a megőrzés és az asszimiláció révén lehetséges. A magyar nemzeti felsőbbrendűség tehát a politikai uralom és a kulturális (civilizációs) felsőbbrendűséget egyaránt tükrözte. “A magyar faj politikai uralma” – vonja le a következtetést Beksics, kulturális fölényével is kiegészül.

A magyar nemzeti felsőbbrendűség megerősítése érdekében Beksics nem folyamodik kimunkált tudományos érvekhez. Mindazonáltal könynyen tetten érhető nála Ludwig Gumplowicz és Herbert Spencer hatása. Beksics érvelése azonban mégsem következik egyenesen a szociáldarwinista és a faji elméletekből. Jóllehet narratívája folyamatosan faji alapú, és erős hasonlóságot mutat a faji, illetve szociáldarwinista szóhasználattal, forrásai alapvetően hazaiak. Más szóval, ahogyan Beksics a magyar nemzeti felsőbbrendűségről és a “fajok közötti küzdelemről” ír, az elsősorban a nemzetiségi kérdés historizált és sajátosan magyar változatával rokonítható. Beksics faji nacionalizmusa a korábbiakhoz képest azt is megváltoztatta, ahogyan a románoknak a magyar államhoz való viszonyát megítélték. A nemzeti felsőbbrendűséget nem kell erőszakosan fitogtatni. Beksics meggyőzően írja: a magyar civilizáció áldásos hatása majd rábírja a románokat, hogy feladják elszigetelődésüket és ellenállásukat. 13 Végül a győzelem azé a fajé lesz, amelyik kulturálisan és politikailag felsőbbrendű, és amelyik tudja, hogyan őrizze meg biológiai erejét, mint például a magyarok.

Ezzel, persze, túlságosan leegyszerűsítjük a dolgokat, de talán nem haszontalanul, mivel így bemutatható a magyar nemzeti felsőbbrendűség kizárólag abból a szempontból, ahogyan Beksics kifejtette. Fölmerülhet a kérdés, vajon nem csupán egy szélsőséges nézet képviselőjéről van-e szó; vagy hogy Beksics elmélete a “fajok küzdelméről” vajon nem pusztán a nemzeti identitás liberális felfogásának – mégoly torz – változata-e? Azt állítom, hogy Beksics sok tekintetben a politikai véleményalkotás főáramának véleményét fejezte ki. A faji nacionalizmus a magyar nemzetnek a Kárpát-medencében betöltött szerepét, természetét és jövőjét taglaló sokféle narratíva egyik legkifinomultabb formája. Mintegy annak az önreflexiós hagyománynak a betetőzése, amely Herder jóslatával kezdődött, miszerint a magyar mint nemzet el fog tűnni.

A 19. század végi Magyarországon a felsőbbrendűség a nemzeti identitás szimbóluma lett. Beksics szerint ez valójában a nemzeti értékek sajátos együttesének kifejezésre juttatása. A kortársak, magyarok és románok egyaránt, megtanulták megfejteni a Beksics által folyamatosan közvetített üzenetet. A nemzetre vonatkozó faji filozófiája a századvég politikai nyelvezetének részévé, a millenniumi magyar felsőbbrendűség szimbólumává vált. 14 A 19. század végi Magyarország erősen nacionalista légkörében úgy tűnt, a magyar–román viszony megértése szempontjából központi jelentőségű, ahogyan Beksics a nemzeti felsőbbrendűségnek és a “fajok küzdelmének” eszméjét megragadta. Mindkét elképzelés a nemzeti identitás politikai nyelvezeten keresztül történő kifejeződésének példája.

E faji nyelvezet megértése révén bepillanthatunk azokba a kifinomult mechanizmusokba, amelyek kialakították a nemzeti felsőbbrendűség eszméjét. Azáltal, hogy Beksics kidolgozta a nemzet faji elméletét, a magyar politikai diskurzus erőteljes átalakulásnak indult. Számos érv világossá válik a nemzetiségi kérdésre adott általános válasz, illetve – ami talán még fontosabb – a magyar–román viszony természetéről zajló vita öszszefüggéseibe helyezve. Így kiderül, hogyan fogadták Beksics míves nacionalizmusát. Hogyan utasították el továbbra is, például a románok, a nemzeti felsőbbrendűség gondolatát.

III. Aurel C. Popovici és a nemzeti tudatosság kultúrája

Aurel C. Popovici nacionalista darwinizmusának két elemét a 19. század végi Magyarország nemzeti felsőbbrendűségi eszméjével kapcsolatban tárgyaljuk. Az egyik elem a fajelmélet; a másik a fajok elkorcsosulására vonatkozó elképzelés. Ezek alapján ugyanis Popovici elgondolásai összefüggésbe hozhatók mind Beksics elméleteivel, mind a magyar nemzeti felsőbbrendűség eszméjével. Popovici az erdélyi román nacionalisták kiemelkedő egyénisége, főként, mert szenvedélyesen ragaszkodott ahhoz, hogy a nemzeti túlélést minden nacionalista programnak elsődleges kérdésként kell kezelnie. Beksicshez hasonlóan Popovici is a nemzeti konfliktus alaposan kidolgozott rendszerét terjesztette elő, eljátszva a faj és a nemzet fogalmával, mint elmélete kulcsfogalmaival. Beksiccsel összevetve, Popovici érvelő stílusa mindenesetre jobban szem előtt tartja a legújabb szociológiai, kulturális antropológiai és biológiai eredményeket.

Faji és darwinista elgondolásait Popovici két könyvben dolgozta ki: a Die Vereinigten Staaten von Gross-Österreich (Nagy-Ausztriai Egyesült Államok) és a Naþionalism sau democraþie (Nacionalizmus vagy demokrácia) című munkáiban. 15 Intellektuális forrásainak gondos feltárására van szükség, nacionalista gondolkodása ugyanis csak kevéssé érthető meg, ha nem helyezzük a megfelelő intellektuális közegbe. Az egyik megfelelés Ludwig Gumplowicz konfliktusszociológiájával mutatható ki, és megvilágítja Popovici nemzetre, fajra, valamint a fajok konfliktusára vonatkozó elképzelését. A másik esetben Popovicinak a fajok elkorcsosulására vonatkozó elképzeléseit rokoníthatjuk Houston Stewart Chamberlain (1856–1927) és Arthur de Gobineau (1816–1882) hasonló elgondolásaival, s ez segít megmagyarázni az asszimiláció és a magyarosítás Popovici által kifejtett bírálatát.

Mit jelent Popovici számára a faj és a nemzet? A faji és szociáldarwinista gondolkodás olyan képviselőit visszhangozva, mint Robert Knox vagy Vacher Lapogue, Popovici is azt állítja, hogy a faj az emberi társadalmak megértésének kulcsa. Robert Knox nyomán ő is kijelenti:

A faj a minden; nincs más igazság. És minden fajnak, amely meggondolatlanul hagyja, hogy vére keveredjék, el kell enyésznie. 16

Ám Popovici túllép azon, hogy pusztán a faj kiválóságát meghatározza.

A faj? – kérdezi ironikusan. – De hát mi a faj? Hát nem ugyanolyan minden ember? Nem ezt az elvet [az emberek közötti egyenlőséget] hirdette a francia forradalom? 17

Ha eltekintünk a mondat ironikusan forradalomellenes élétől, amely oly szépen kijelöli Popovici elitista konzervativizmusát, az ezt kísérő rövid, magyarázó megjegyzés kiált értelmezés után:

[A faj] – fejti ki Popovici – mindig az én meghatározásom szerint értendő: mint nemzetiség. Azért használom a “faj” szót, mert elsősorban azt szeretném tisztázni, mit értenek ma a “faj” [kifejezés] alatt azokban a körökben, amelyekhez közel állok, de amelyek eszméit csak részben osztom. 18

Mi volna hát a nemzetiség? A fogalom magyarázatához Popovici sokat kölcsönzött Ludwig Glumpowicztól. A grazi egyetem professzoraként Glumpowicz a rendszeres szociológia osztrák úttörői közé tartozott. Az ő, de különösen tanítványa, Gustav Ratzenhofer elképzelései nagyban befolyásolták az amerikai szociológiát (így Albion Smallt, Lester Wardot és Arthur Bentley-t). Gumplowicz a nacionalista teoretikus Popovici fejlődésére is különös hatással volt. Az ortodox szociáldarwinizmus szellemében Gumplowicz azt hirdette, hogy az emberiség története olyan “embercsoportok” létezéséről tanúskodik, amelyek gyökeresen különböznek másoktól, és amelyeknek fő mozgatórugója az alapvető heterogenitásukból eredő, létért folyó küzdelem. 19 Ezáltal általános törvénnyé lépett elő az az elv, hogy az erősebb maga alá gyűri a gyengébbet. E folyamat miatt az emberi társadalmak kiterjesztik és intézményesítik belső változatosságukat és bonyolultságukat, s állammá lesznek. minden államnak volt része hatalomért és területért folytatott küzdelemben; folyamatosan vívták aRassenkampfot (fajok harcát). E harc nem szorítkozott nemzetközi szintre, hanem az egyes, államon belüli csoportok viszonyát is jellemezte. Mint Gumplowicz írja:

Az egyes társadalmi csoportok közötti küzdelem az állam szerves része, és éppoly felszámolhatatlan, akár a hordák és államok küzdelme. 20

Popovici elképzelése a nemzetről és a faji küzdelemről e vonatkozási kereten belül értendő.

Szociológiai értelemben – állítja – a nemzetek “társadalmi csoportok”, küzdelmük pedig – a létért folyó küzdelem – az egész társadalmi fejlődés tényleges alapját alkotja. 21

A “román faj” ily módon természettől fogva fel van ruházva a túlélés jogával és a fejlődés szabadságával. Ahhoz, hogy szabadon gyarapodjon, gazdaságilag fellendüljön és fejlődjön, megfelelő környezetre van szüksége. Ez következik abból, hogy a faj egyszerre forrása és feltétele a nemzet fejlődésének. Ezért fontos hogy a faj belső tulajdonságai változatlanul fennmaradjanak, ugyanis e tulajdonságok szabják meg egy nemzet sajátos vonásait. E jellemzőket vonja egybe, amit Popovici nemzettudatnak nevez. E fogalom kifejtése modellszerűen olvad bele Popovici faji gondolkodásába, szociáldarwinizmusába és nacionalizmusába.

Mit is jelent a nemzettudat? A nemzettudat, mutat rá Popovici, olyan szolidaritás, amely minden fejlett nemzet sajátja. Enélkül nincsenek nemzeti jogok. A nemzettudat alakítja a fajnemzetté. A hosszú fejlődési folyamat során kialakuló sajátos vonások és tulajdonságok idézik elő ezt az átalakulást. És ha kialakultak, e jellemzőket változatlan formában kell megőrizni. Fontos szem előtt tartani, hogy Popovici közvetlen politikai szerepet tulajdonított a nemzettudatnak. Azt a szerepet szánta neki, hogy nacionalista viták legkétségesebb területein megerősítse a legitimációt és a tekintélyt. A nemzettudat megszilárdítása minden nacionalista elmélet legfontosabb szerepe.

Ebben az összefüggésben Popovici a magyarosítást és az asszimilációt a fajtervezés programjának tekinti. A román nemzetnek mint organikus lénynek kell reagálnia e programokra; máskülönben a kihalás veszélye fenyegeti. Nyíltan visszautasítja Beksics állítását, miszerint a románok nemzetileg éretlenek, és Popovici azt hangsúlyozza, hogy a románoknak van nemzettudatuk, amelyet sajátos nemzeti vonásaik is megerősítenek, sőt a küzdő, élő organizmus minden tulajdonságával rendelkeznek. Ezen elképzelés szerint a nemzeteket átitatja a kreatív erő, amely arra készteti őket, hogy önállóan lépjenek föl. A nemzetek és a fajok, nem pedig az egyes egyének számítanak. Átvéve Vacher de Lapogue érvelését, hogy tudniillik: “L´individu est écrase par sa race, il n`est rien. La race, la nation sont tout.” 22 Popovici így finomítja a maga elméletében ugyanezt:

Egy komoly elemzés előnyös alapállásából szemlélve nincs “ember” az “emberiségen” belül. Ember csak a családjában és a nemzetiségében létezik. 23

Így tehát távolságot tart a faj rosszul használt fogalmától, hogy ha mégoly ellentmondásosan is, de társítsa a nemzetiséggel. Amint megjegyzi, ismét csak

faj a legfontosabb tényező az emberi kultúrában. Véleményem szerint, ismétlem, a faj fogalma rendkívül bizonytalan. Valójában semmiben sem különbözik az emberiségabsztrakciójától. A német ugyanis nem angol, az olasz nem román és a francia nem spanyol. Az emberi kultúra valódi tényezője a nemzetiség. 24

A nemzeti azonosságot alkotó vonásoknak a faji jellemzők hangsúlyozása folytán bekövetkezett torzulása mutatja, milyen hatékonyan szolgált a faj mint a nemzeti hovatartozás analitikus ismérve. Ebből a nézőpontból a magyar nemzeti felsőbbrendűség lepleződni látszik, amint kikezdi azt a nemzeteszmét, mely a szerint a faji egységeket a tökéletesített, sajátos kultúrájuk egyesíti. Popovici biologizálta a magyar nemzeti felsőbbrendűség elutasítását, mégpedig oly módon, hogy párhuzamot vont a társadalomban zajló “természetes” faji küzdelem és a biológia birodalmában jelen lévő “Természet fegyelme” között. Azt feltételezte, hogy a nemzeti csoportok stabilitása és folytonossága a kulturális minták, szokások és lelkület biológiai úton történő átadásától függ. Csak így idézhető elő a nemzeti legitimáció. A faj eszméjének a nyelvvel és a nacionalizmus szimbólumaival való társítása révén Popovici a magyar–román viszonyt pattanásig feszítette.

Popovici nyelvezetéből világosan kitűnik, hogy célja nem pusztán a nemzetiség jelentőségének megfogalmazása volt. A nemzettudat taglalása valójában tudományos alapot nyújtott Popovici faji doktrínájának érvrendszeréhez. E doktrína szerves részét alkotta nacionalizmusának, és szorosan kapcsolódott azokhoz az elgondolásokhoz, melyekből kiindulva elutasította a magyar nemzet felsőbbrendűségét. E feltevések mélyén a faji esszencializmus alapvető motívuma húzódik meg. Ha ennek nem tulajdonítanánk jelentőséget, úgy a Popovici és Beksics között zajló vita lényegéről nem vennénk tudomást. Hogyan maradhat egy faj tisztasága, és így a nemzet fennmaradása mindennemű befolyástól mentes – tűnődik Popovici. E kérdések megválaszolása végett a faji elkorcsosulás eszméjét kell megvizsgálnunk, illetve azt, hogy ez milyen szerepet játszott Popovici magyar asszimiláció elleni vádiratában.

A faj elkorcsosulása döntőnek bizonyult a Beksiccsel és más magyar nacionalistákkal folytatott vitában, részint mert új nemzeti és politikai munícióval fegyverezte föl Popovicit. Milyen hát az a fajkorcsosulásról és elenyészésről kialakított kép, amelyet Popovici kihasznál? A nemzeti elkorcsosulás az ő változatában három olyan intellektuális áramlaton alapul, melyek következtében nézetei jelentősen eltérnek kortársai nézeteitől: 1) rokonsága a fajok kereszteződéséről és elenyészéséről Gobineau által kialakított képzettel; 2) a biológia szelekció Gumplowicz-féle determinista modell beépítése; és 3) Vacher de Lapogue korcsosulási elméletének, valamint Chamberlain nemzeti felsőbbrendűségi eszméjének alkalmazása.

A faji elkorcsosulás elméletei összeolvadtak a 19. század végén egyre erőteljesebb kulturális pesszimizmussal és azzal a fölvetéssel, hogy nemcsak a városi lakosságnak, hanem az egész nyugati kultúrának bealkonyult. A kereszteződéssel létrejövő minden újabb faji elágazás történeti pályát írt le, melyről hódítás, beolvadás és az elkerülhetetlen hanyatlás árulkodik. Popovici faji antropológiájában azoknak a Gobineau által végzett nagy hatású kutatásoknak a befolyása ismerhető föl elsőként, melyek a történelemnek az elenyészés törvényeit vezérlő vegykonyháját tárták föl. A hanyatlás problémája és a keveredés veszedelme Gobineau aggodalmát, melyet a fajok és az emberi civilizáció végessége miatt érzett, a fajok közötti viszony új értelmezéséhez kapcsolta. Elmélete a kormányzati hatolom megragadásán túl a fajpolitika elsőségét hirdette. A fajt a korcsosulás és az újjászületés elemi pólusai közé helyezte. Az újjászületést célzó, uralkodó elméleti és politikai elköteleződés által előidézett pusztulás egy új kort előlegez meg, amelyben az újonnan megtisztult nemzet ismét önmaga lehet.

Popovici “magyar elkorcsosulásra” vonatkozó elméletének másik jelentős forrása Houston Steweart Chamberlain volt. A The Foundations of the Nineteenth Century szerzője szerint

Mivel a nemzet nem puszta szó, hanem organikus élőlény, ebből természetszerűleg következik, hogy soha nem marad változatlan; nemesebbé válik vagy korcsosul, ebbe vagy abba az irányba alakul, elhagyja ilyen- olyan tulajdonságait. Ez az egyedi lét sajátja. 25

Popovici továbbfejlesztette ezt az elképzelést. Beksics érvelését cáfolva, nemcsak azt állítja, hogy a románok elérték a nemzeti érettséget, hanem egyenesen odáig megy, hogy a “magyar faj” kipusztulásra van ítélve. A fajok eljövendő küzdelmében a győzelmet valószínűleg az a faj aratja, amelyiket kevésbé “mérgeztek” külső elemek. A magyarosítás sorsa tehát, minthogy eleve feltételezi a kereszteződést, az elkerülhetetlen bukás. Mint Popovici írja:

A magyarok optimista vágya, mint láttuk, a “faj javítása” érdekében folytatandó magyarosítás. A fajkeveredés nyomán e téren állítólagos “tökéletesedést” jósolnak. Ami a nép mindenféle keveredésből kialakuló “tökéletesedését” illeti, minden komolyabb tudós egyetért abban, hogy csak a nem keveredő népek rendelkeznek saját karakterrel; azok a népek, amelyek keverednek, éppen a karakter hiányáról ismerszenek meg. (…) A magyar mongolid faj. Elsősorban a zsidókkal, vagyis a szemitákkal keverednek. Ráadásul még indogermánok nagy tömegeit is magukba akarják olvasztani. Még ha nem is volna oly nagy a távolság a két faj között, mint amekkora van, az ilyen keveredés, az adott körülmények között akkor is a faj elkorcsosulásához vezetne. 26

Popovici számára az asszimiláció – ellentétben a nemzetiségi kérdés számos magyar értelmezőjének véleményével – nem nyelvi, hanem faji kérdés. Mint később írja:

Ami az asszimilációt illeti, nagy általánosságban nem a nyelvről, hanem a fajok keveredéséről szól. 27

Popovici belátja, faji és szociáldarwinista szempontból a keveredés elkerülhetetlen. Korábban gyakran elő is fordult. A modern időkben azonban a keveredés gondosan ellenőrizendő. Vagyis “a felsőbbrendű nemzet létrehozása érdekében a nagyarányú fajkeveredés, vérkeveredés és etnikai promiszkuitás kerülendő.” 28 Az asszimilációt és a magyarosítást Popovici egyértelműen a magyar nemzeti felsőbbrendűség megnyilvánulásaként értékelte; ugyanakkor a magyarság mint faj és nemzet szerinte ezáltal nagy veszélyeknek teszi ki magát. Tehát Popovici nemzeti elenyészésről szóló doktrínájának meghatározó eleme lett az által értelmezett faji elkorcsosulás és a velük járó társadalmi mechanizmusok.

A sajátos román faji karakter leírásához szorosan kapcsolódik az a feltevés, hogy a románság mint faj Európa felsőbbrendű fajai közé tartozik. A magyar faji gondolkodók a magyar faj felsőbbrendűségét bizonyítandóa hunokat vették elő; Popovici a románokat az “észak-európai” fajjal rokonította. Chamberlain és Ludwig Woltmannra (1871–1907) utalva Popovici azt állította, a románok a “felsőbbrendű” észak-európai fajhoz tartozik, ahova a magyarok, természetesen, nem. Mint írja:

Már régen fölismertem, hogy sok román ténylegesen rendelkezik legalább egy, ha nem több, az “észak-európai fajra jellemző” külső jeggyel, ahogyan a modern antropológia mondja. 29

A románok tehát, vonja le a következtetést Popovici, nemcsak hogy nemzetet alkotnak, hanem ráadásul felsőbbrendű nemzetet.

Mire következtethetünk Popovicinek a magyar asszimilációt tárgyaló, faji irányultságú bírálatából, illetve a román nemzeti felsőbbrendűségre vonatkozó nézeteiből? Vajon Magyarország (a magyarok részéről) a hatalomért folytatott kegyetlen küzdelem, illetve (román, szerb és szlovák részről) az önmegerősítés terepe lett volna, miként azt a kortársak látták? Aurel C. Popovici sok tekintetben osztotta más (magyarországi és romániai) román nacionalista nézeteit. Ám csupán intellektuális forrásainak, továbbá politikai nézeteinek és eszméink alaposabb vizsgálata révén válik világossá, hogy számára a nacionalizmus nem csupán a politikai aktivitás kifejeződése, mint a legtöbb erdélyi vezető esetében, hanem súlyos egzisztenciális jelentéssel is bír. Eszméi sok szempontból meghaladták a román nemzetről szóló, 19. századi klasszikus diskurzust. Popovici faji gondolkodása nemcsak hogy következetesen kötődik a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus eddig kifejtett alapelveihez, de ami ennél is fontosabb, kijelöli a román nacionalizmus követendő haladási irányát is.

Lehetséges-e, amint a 19. század végi nacionalista nemzedék a kérdést föltette, hogy a mind több konfliktust vállaló, egyre öntudatosabb nemzeti csoportok halmazából egységes nemzetállam jöjjön létre? Ha megvizsgáljuk a magyar asszimilációs retorika és az asszimiláció román kritikája között meglévő feszültséget, a kettő viszonya sokkal inkább kifejezhető a különbségekben és az ellentétekben semmint egyetlen paradigmában. Ha értékeljük a nacionalista elméletekben a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus alapvető erejét, úgy értelmezhetjük a 19. századvégi nacionalisták elméleteit, ahogyan ők maguk is értették: olyan elméletekként, amelyek lerombolhatatlan totalitásban egyesítenek területet, történetet és nemzetet.

Összegzés

Túlzás lenne azt állítani, hogy a 19. század végén a nemzeti konfliktusok kizárólag faji vagy szociáldarwinista jellegűek lettek volna. Az azonban nyilvánvaló, hogy nemzeti felsőbbrendűség magyar fogalmában felismerhetők egy olyan szemlélet és módszer körvonalai, melyek annyiban felsőbbrendűek, hogy a románokat meglévő politikai és kulturális keretbe (az egységes magyar államba, illetve a magyar kultúrába) erőszakolta bele. Ebben az összefüggésben a magyarosítást és az asszimilációt vajon a rasszista filozófia erősítette föl? Vajon a magyar nemzeti felsőbbrendűség a faj biológiai meghatározását is erőszakolta? Végül mit adott a románoknak nemzeti azonosságuk meghatározásához a rasszizmus és a szociáldarwinizmus?

Először is, mondhatjuk-e, hogy noha a magyar nemzeti felsőbbrendűség nem volt szükségszerűen biológiailag meghatározott, vajon azt föltételezte-e, hogy a románok nem rendelkeznek sajátos tulajdonságokkal? A 19. század végén a magyar nacionalizmus felszippantotta a felsőbbrendű faj civilizációs szerepéről szóló elképzeléseket. Ezek új távlatokat nyitottak a magyarosítás és az asszimiláció előtt. Ugyanakkor – részint reakcióként, de sokkal inkább egy másik kulturális irány képviselőiként – a román nacionalisták elkezdték alkalmazni a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus szókészletét, részint az asszimilációval való ellenállásuk értelmezéseként, részint azért, hogy szembeszegüljenek a magyarok nemzeti képmutatásával, miszerint a magyarság a románokkal szemben nemzetileg felsőbbrendű, és történetileg fölébük rendelt.

Másodszor, a nacionalizmus és a nacionalista konfliktusok faji kifejezésekkel történő leírása kétféleképpen is befolyásolta a nemzeti identitást. Részint azon erőfeszítés révén, mely arra irányult, hogy a faji különbségeket a tudományos felfedezések nemzeti léptékű csatornákba terelésével istápolják; a modern politikai gondolkodás e fontos, noha kényes vonását egyetlen, a nacionalizmust, a nemzeti identitást, sőt, a nemzetállamot vizsgáló tanulmánynak sem lenne szabad szem elől tévesztenie. A szociáldarwinizmus és a faji gondolkodás szövetére horgadva Beksics a teljes asszimiláció és a magyarosítás mellett emelt szót, míg Popovici épp az ellenkezőjét, az “elnyomott” nemzetiségek és az “uralkodó” nemzetek végső összeütközését hirdette. A létért folyó küzdelmet méltatva mindketten a nemzet legradikálisabb meghatározásával álltak elő. A nemzet immár nem elvont entitás, hanem fennmaradásáért és elismertetéséért küzdő, cselekvőképes organizmus.

Végül, a nemzeti felsőbbrendűségről folyó diskurzus megtámogatta azt az elképzelést, hogy a tudomány összeérhet a politikával, és össze is kell vele érnie. A nemzeti hovatartozás végső modelljének megalkotására tett kísérletük során a faji nacionalisták rájöttek, hogy jóval egyszerűbb a társadalmi agresszió elemi formáihoz folyamodni, és kihasználni az etnikai sztereotípiákat, mint nemzeti egységesülést és társadalmi békét hirdetni. A szociáldarwinizmus és a fajelméletek folytán a nacionalizmus alapvetően individualista és konfrontatív lett. Az egyre erősödő nacionalizmus, versengés és feszültség légkörében a különbséget hangsúlyozó, kirekesztő elméletek a társadalmi azonosulás és az erkölcsi tájékozódás szempontjából szinte szükségszerűvé váltak. A faji gondolkodás immár nem a nyugati intellektuális hagyományok eltévelyedésének, hanem a leglényegesebb elemének számított. Ebben a közegben a faji gondolkodás és a szociáldarwinizmus a feltámadó és megélénkülő nacionalizmus váratlanul bőséges forrásának bizonyult. Ezen új intellektuális keretre hivatkozva válhatott az asszimiláció és a magyarosítás elutasítása az erdélyi románok nemzetté válásának alapjává.

fordította nagy mónika zsuzsanna

  1. A szociáldarwinizmusról óriási irodalom áll rendelkezésünkre. Csupán azokat a munkákat említem, amelyeket elemzésemhez különösen hasznosnak ítéltem. Bernard Semmel: Imperialism and Social Reform. English Social-Imperial Thought, 1895–1914, London, 1960; Michael Banton (szerk.): Darwinism and The Study of Society, London, 1961; Hans-Günter Zwarzlik: Social Darwinism in Germany, Seen as a Historical Problem, in: Hajo Holborn (szerk): Republic to Reich. The Making of the Nazi Revolution. Ford.: Ralph Manheim, New York, 1972, 435–474; Greta Jones: Social Darwinism and English Thought. The Interaction between Biological and Social Theory, Sussex, 1980; David Kohn (szerk.): The Darwinian Heritage, Princeton, 1985; Thomas F. Glick (szerk.): The Comparative Reception of Darwinism, Chicago and London, 1988; Paul J. Weindling: Darwinism and Social Darwinism in Imperial Germany: The Contribution of the Cell Biologist Oscar Hertwig (1849–1922), Stuttgart, 1991; Mike Hawkins: Social Darwinism in European and American Thought, 1860–1945, Cambridge, Eng., 1997.
  2. Beksics nemzetállamról alkotott fogalmának jó elemzését nyújtja L. Nagy Zsuzsa: A “nemzeti állam” eszméje Beksics Gusztávnál`, Századok, 97, 6 (1963), 1242–1268.
  3. A román kérdés és a fajok harcza Európában és Magyarországon, Budapest, 1895.
  4. In: Beksics: A román kérdés, 127. Lásd még Beksics: La Question Roumanie et la Lutte des races en Orient, Paris, 1895, 173.
  5. Beksics: A román kérdés, 159.
  6. Beksics: A román kérdés, 159.
  7. Timeleon (Gusztáv Beksics), Die neueste politische mode, Budapest, 1884, 1.
  8. Lásd “A nemzeti eszme a fajok küzdelmében” című fejezetet in: Beksics: A román kérdés, 153–157.
  9. Beksics: A román kérdés, 188.
  10. Uo.
  11. Lásd “A fajokat fentartó erők. (Vallás és nemzeti eszme)” című fejezetet, in: Beksics: A román kérdés, 147–157.
  12. In: Beksics: A román kérdés, 151.
  13. Beksics: A román kérdés, 230.
  14. Másik ilyen személyiség volt Mihály Réz, a jogi egyetem professzora Eperjesen, majd Kolozsváron (Cluj). Könyvében, Magyar fajpolitika, Réz ezt monja: “A magyar fajpolitika helyes eszközeinek keresése jelen munka feladata. Lesznek, kik azt nem tartják actualis kérdesnek; az én nézetem evvel homlokegyenest ellenkező.” In: Réz: A magyar fajpolitika, Budapest, 1905, v.
  15. Aurel C. Popovici: Die Vereinigten Staaten von Groß- Österreich. Politische Studien zur Lösung der nationalen Fragen und Staatsrechtlichen Krisen in Österreich-Ungarn, Leipzig, 1906 (a következő idézetek forrása: Stat ºi naþiune. Statele Unite ale Austriei-Mari, Bucuresti, 1906.) és Naþionalism sau democraþie. O criticã a civilizaþiunii moderne, Bucuresti, 1910.
  16. Popovici: Stat ºi naþiune, 77–78.
  17. Popovici: Naþionalism sau democraþie, 429.
  18. Popovici: Naþionalism sau democraþie, 429.
  19. E tétel legfőbb érvét lásd in Ludwig Gumplowicz: Der Rassenkampf. Sociologische Untersuchungen, Innsbruck, 1883.
  20. Ludwig Gumplowicz: Outlines of Sociology, New York, 1963, 227.
  21. Popovici: Naþionalism sau democraþie, 215–216.
  22. Lásd G. Vacher de Lapouge: Les Sélections sociales, Paris, 1896, és L`Aryen: son role social, Paris, 1899. Az itteni idézet forrása Guy Thuillier: Un Anarchiste Positive: Georges Vacher de Lapouge, in: Pierre Guiral, Émile Temime, (szerk.): L`Idée de race dans la pensée politique francaise contemporaine, Paris, 1977, 64.
  23. Popovici: Naþionalism sau democraþie, 54.
  24. Popovici: Naþionalism sau democraþie, 428.
  25. Idézi Paul Gilroy: Between Camps. Nations, Cultures and the Allure of Race, London, 2000, 9.
  26. Popovici: Statºinaþiune, 75.
  27. Popovici: Statºi naþiune, 74.
  28. Popovici: Statºi naþiune, 76.
  29. Popovici: Naþionalism sau democraþie? 419.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.