Az identitás és az idegtudományok

Az agy mint dinamikus központ

1. Az identitás és az immunális védekezés

Az agy az immunális védekezés ellenõrzõ szerve. Maga a védekezés túlnyomórészt az agyon kívül zajlik. Ezáltal az agynak módjában áll bonyolultabb identitási feladatok megoldása.

A személy identitása élettani síkon az immunális védekezéssel kezdõdik. A saját test védekezõ anyagai képesek arra, hogy azonosítsák és elhárítsák a testidegen fehérjéket. Ily módon a szervezet képes biztosítani önnön identitását és túlélését. Az agyban azonban a tanuláshoz is szükség van fehérjékre. A tanulás olyan technika, melynek révén sajátos módon éppen a saját organizmustól idegent sajátítjuk el. A proteinek nem szentelhetnék magukat ilyen intenzíven a tanulási feladatoknak, ha közben még az idegen behatolás elleni védekezéssel is veszõdniük kellene. Ez okból az emberi agy messzemenõen lemond az immunális védekezésrõl, hogy maradéktalanul a tanulási feladatoknak szentelhesse magát. Azt mondhatjuk, hogy biológiai síkon azért mûködik olyan jól a tanulás, mert a részt vevõ fehérjéknek nemigen kell törõdniük a szervezet identitásával. Minél csekélyebb mérvû a törõdés az identitással – annál hatékonyabb a tanulás. Vajon általános szempontként is megállja-e a helyét a szervezetnek ez az elve, ami az identitáshoz való viszonyunkat illeti? Vajon jobbak vagyunk-e tanulás, gondolkodás és kreativitás dolgában, ha fejünket szabaddá tesszük az identitás állandó kérdéseitõl?

2. A helyzetneuronok és a szél

A szellemi térképeket nem csak “helyzetneuronok” határozzák meg. Tényleg nem tehetünk mást, mint hogy napról napra önnön identitásunk elhatárolásával foglalkozzunk, ha egyszer az élet és a szakmai tevékenységek szövevényeiben meg akarjuk õrizni saját “álláspontunkat”? Ezen a ponton hasznosnak tûnnek az agykutatás eredményei, hogy elkerüljük az identitáskeresés szükségtelen súrlódási veszteségeit. Az agykutatás egyértelmûen kimutatta, hogy evolúciósan kevésbé fejlett élõlények olyan “helyzetneuronokkal” rendelkeznek, amelyek segítségével folyamatosan monitorozzák éppen aktuális helyzetüket. Nem mindegy, hogy valaki azt képzeli: a Garda-tó partján nyaral – vagy csakugyan ott is van. A helyzetneuronok csakis az utóbbi esetben jelzik a Garda-tó realitását. Neurobiológusok hasonló megfigyeléseket tettek olyan kísérletekben, amelyek során rágcsálóknak egy vízzel teli medencében pihenõket kellett felkutatniuk. Akár akarjuk, akár nem, helyzetünk megállapítása érdekében agyunk folyamatosan geográfiával és területfelméréssel foglalkozik. Egyfajta belsõ “közlekedésirányítási rendszer” (Universal Traffic Management Systems) gyanánt különösebb kérés nélkül navigál bennünket a világban. Ez persze idõnként félrevezetõ is lehet, amikor különféle emberek, intézmények és szervezetek együttmûködése révén letrejövõ komplex helyzeteket kizárólag a territoriális elhatárolás szempontjából szemlélünk, jóllehet a dolgok könnyedebb megközelítése sokkal célszerûbb lenne. Milyen területhez is tartozik a szél? Abban a pillanatban, amikor a birtokában hiszszük magunkat, már tovább is állt. Nem is lenne szerencsés, ha a jó kerítéssel fenntartott jószomszédi viszonyt szélfogó kerítésmûvekkel akarnánk stabilizálni. Szellemi téren ugyan sok mindennek szabadon kell lebegnie, de a szoftverek jogi védelmére igenis szükség van. Mégis káros lenne, ha saját gondolati stratégiáinkat kizárólag territoriális metaforák uralma alá akarnánk rendelni.

3. Az agy térképei és saját érdekeink

Önmagunkról kialakított képeink önmagunknak nemcsak lenyomatai, hanem részei is.

Lényegében arról van szó, hogy saját érdekeinket és saját identitásunkat ne merevítsük ki egy olyan képben, amely azután minden elevenséget meggátol. Látnunk kell, hogy agyunk már a territoriális szervezõdés képszerû szintjén is a rugalmasság roppant forrásait kínálja. Egyáltalán: messzemenõ következményekkel jár, hogy milyen képeket választunk saját tevékenységünk strukturálásához. A vállalkozói ügyesség terén sok függ attól, hogy az ember a megfelelõ hullámok lovasának, hullámtörõ sziklának vagy éppen egy felderítõhajó kormányosának látja magát. Ezeknek a metaforáknak a kognitív-emocionális erõforrásaink kihasználásával való összefüggése alaposabb vizsgálatot érdemel. Elõször is azonban hadd hívjuk fel a figyelmet arra, milyen rugalmasak lehetnek az agy térképei – majd ezt követõen térhetünk rá azoknak a folyamatoknak a dinamikájára, amelyek kivezetnek a territoriális gondolkodásból.

A legutóbbi években az idegtudományok az emberi agykéreg igen érdekes lehetõségeit mutatták ki. Világossá vált, milyen hallatlan rugalmassággal képes az ember az új kihívásokra reagálni. Az agy ugyanazt a neuront a legkülönfélébb funkcionális feladatokra is bevetheti. Ha nem így lenne, elménk tárolókapacitása két nap alatt megtelne. Nemcsak arról van szó, hogy a neuronok különféle feladatokban vesznek részt, hanem tevékenységi tulajdonságaikat is képesek módosítani. Innen van az, hogy önképünk, saját tevékenységünk reprezentációi mozgásba tudnak jönni. Világítsuk meg a reprezentáció agytérképi dinamikáját néhány konkrét példával:

A hardver valójában inkább “rugalmas”, mint “merev”: megfelelõ edzéssel meg lehet változtatni.

a) Megállapították, hogy a hegedûmûvészek különösen igénybe vett bal kezének ujjai kiterjedtebb agykérgi reprezentációval rendelkeznek, mint a hétköznapi emberéi. Az agy megteremti magának azt a terepet, amelyre speciális feladataihoz szüksége van. Nem merev, drótszerû összekapcsolódás, hanem rugalmas programozhatóság és átszervezhetõség jellemzi az emberi agykéreg megjelenését.

Az alábbi példák is azt mutatják, hogy gyakorlástól és tevékenységtõl függõen milyen sokféleképpen jelenhetnek meg az agyban a különféle képességek. A példák alapelvei jól alkalmazhatók az önkép és az identitás kérdéseire.

Az információs veszteségre az agy átszervezéssel reagál.

b) Sokáig nem tudtuk, mit csinálnak a vak emberek agyi látóközpontjai. Talán náluk is térbeli képzetek megteremtésében tevékenykednek, habár a szembõl nem érkeznek vizuális információk az agyba? Néhány évvel ezelõtt sikerült megválaszolni ezt a 17. század óta újra és újra felmerülõ kérdést. A vakoknál, akik a Braille-írás kitapogatásához a mutatóujjukat használják, az ujjal olvasás során aktivizálódik a vizuális agykéreg. Ezt bizonyítani is lehetett olyan képi eljárások révén, amelyek képesek megjeleníteni az agytevékenységet. Így már az is érthetõ, hogy az egyik érzékszerv kiesésével a többi érzékszerv észlelése felerõsödik: egész egyszerûen több neuron áll rendelkezésre, ha csak egy érzékcsatornára összpontosítunk. A többi érzékcsatorna neuronjai segítségünkre lehetnek az észlelésben. Ennek ellenpróbáját jól ismerjük, amióta létezik televízió. A tévé hangerejét rendszerint nagyobbra állítjuk, mint a rádióét, mivel a tévénézés figyelmi neuronokat von el a hallástól a látás javára.

Identitási “hódítások” esetében a vesztes is meghatározóvá válhat.

c) A következõ példa a gyakorlati orvoslás terepére vezet, ugyanakkor különösen tanulságos az ember agykérgi plasztikussága szempontjából is. Amputált karú betegeknél vizsgálták a kar agykérgi reprezentációs területének kiterjedését. Minthogy ez az agyterület a kartól nem kap többé információt, rendelkezésre állhat a szomszédos agyterületek számára. Esetünkben az arcmezõ helyezkedik el agykérgi szomszédságban. Ha a kari központot kevesebb input éri kívülrõl, az arcmezõ veheti azt igénybe. Mivel azonban a karról nyert agykérgi információk nem mentek mindenestül veszendõbe, elõfordulhat, hogy a rátelepülõ arcinformációk beíródnak a “karérzetbe” és a karcsonkba is. Ez konkrétan azt jelenti, hogy egy könnycsepp, amely a beteg arcán gördül le, bizonyos körülmények között a felkarban is érzõdik.

Ez a felismerés rendkívüli jelentõséggel bír, hiszen megmutatja, hogy az idegrendszer információfeldolgozása “történeti” jellegû. Egy esemény jellemzését döntõen meghatározza az elõtörténete. Ha az iméntieket mondjuk egy márkajegy kialakításának elméletére akarjuk alkalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy “hódító hadjáratok” esetén alaposan át kell gondolni, hogy a könnycsepp ráillik-e a felkarra vagy sem.

4. Az emberi identitás

A “szellem” ott fúj, ahol akar. Hogy megértsük az emberi identitást, ahhoz természetesen nem elég, ha az ember önképét és agykérgi térképét vesszük szemügyre. Mindazonáltal az identitás meghatározásakor nem szabad elhanyagolnunk az embernek önmagához való viszonyát, önmagáról alkotott képét. Az agykérgi térképek mutatják, milyen rugalmasak és mozgékonyak lehetünk ebben. Az emberi identitást tehát nem ragadhatjuk meg megfelelõen a biliárdgolyók mechanikájának korából vett fizika fogalmaival, hanem szükség van a plaszticitás olyan elképzeléseire is, amelyek még egy “puha” szilárdtestfizikán is túlmutatnak. Nemcsak az a feladat, hogy gumilabdaként reagáljunk egy erõre, s hogy rugalmasan visszapattanjunk, ha megint elég hely kínálkozik. Ilyen mechanikus képekkel nem lehet a szoftverek kreativitásának dinamikáját sem megragadni. Az agy plasztikusságának tanulmányozása ezért igen fontos feladat, hiszen az agy sem nem kizárólag hardver, sem nem kizárólag szoftver – de még a wetware (’nedves anyag’) kifejezés sem írja le kielégítõen. A tiszta mechanika képeiben az emberi kreativitás lehetõségei egykettõre beszûkülnek. Hogy az identitás kérdései kapcsán ily módon milyen nehézségekbe ütközhetünk, az jól szemléltethetõ Thészeusz hajójának kedvelt ókori példájával. A közjogi személyeknek nem feltétlen van embertestük. De mi a helyzet magával az emberrel?Képzeljük el, hogy Thészeusz hajója – melyet a krétai hõstett utáni hazaút is híressé tett – javításra szorul. Egyik-másik deszkáját ki kell cserélni. Természetesen mondhatjuk azt, hogy ez mit sem változtat az identitásán. Néhány hónap elteltével újabb deszkákat kell rajta kicserélni. Megint csak azt mondjuk, hogy ez nem változtatja meg az identitását. Továbbra is Thészeusz hajójával van dolgunk. Néhány havonként újabb és újabb pallók szorulnak cserére – és mégis minden alkalommal azt gondoljuk, hogy változatlanul Thészeusz hajójáról van szó. Végül azután, ahogy múlik az idõ, minden egyes deszka kicserélõdik. Mindeddig senkiben sem merült volna fel, hogy már nem ugyanarról a hajóról van szó. Sõt még most, a munkálatok befejeztével sem mondaná senki, hogy ez most már egy másik hajó. Hozzá vagyunk szokva az ilyen szubsztitúciós folyamatokhoz, legyen szó az emberi szervezet sejtjeirõl vagy egy közösség tagjairól. Még ha a kicserélõdés mondjuk hét évente a konstitutív elemek mindegyikét érinti is, akkor sem szívesen kérdõjelezzük meg az identitást. Ugyanez a helyzet Thészeusz hajójával is. Azt gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy a folyamatos javítási munkálatok ellenére a hajó ugyanaz a hajó maradt. A történetnek azonban az ókorban megszületett egy különleges változata is. Az egyik munkás, aki részt vett a javításban, a kiszolgált deszkákat szépen félretette, s így idõvel Thészeusz hajójának teljes anyagát felhalmozta. Nos, emberünk ekkor nekiállt, hogy a régi deszkákat újból összeillessze, s így elkészítette Thészeusz “eredeti” hajóját, bármilyen kivénhedt állapotban is. Akik látták, igen elcsodálkoztak. Egyszeriben két hajó volt a szemük elõtt, s mindkettõt Thészeusz hajójának tekinthettek: az eredeti deszkákból épült hajó, és az a másik, amelyiket a szüntelen javítási munkálatok ellenére mindvégig Thészeusz hajójának tartottak. Ebbõl az identitás két dimenzióját vezethetjük le. Az ember esetében beszélhetünk egyrészt a szervi, “reális” identitásról, amelynek alapja az ember biológiai “anyaga”, másrészt az identitás szociális fogalmáról, amely jogigényként minden – örökösödési vagy akár korporációjogi – “javítás” ellenére jelentõséggel bír. Csakhogy az ember esetében a kiszolgált deszkák általában nem tehetõk félre. Az anyagcsere-folyamatok olyan megújulást eredményeznek, melynek során a régi leépül és átalakul.

5. Új sejtek

Az emberi agy metaforagép. El tud mozdítani képeket. Ott, ahol a képeket felhasználja, új sejt is képzõdhet. Azok a folyamatok, melyek során új sejtek képzõdnek az emberi agyban, csak néhány éve ismertek. Semmi esetre sem szabad úgy tekintenünk rájuk, mintha pusztán kicserélõdnének valaminõ hajótest deszkái. Az emberi identitást már biológiai síkon is másként kell koncipiálni. Nem egyszerû csereeljárásról van szó, hanem munkafolyamatok, képességek, illetve kompetenciák alapvetõ átstrukturálódásáról és megváltozásáról. Korábban azt hittük, hogy az agyi neuronális háló szilárdan installált, s az ember mindig azzal a nehéz feladattal szembesül, hogy problémáit ugyanazzal a hálóval muszáj megoldania. Az informatikus ellentéteként képzeltük el az embert, ui. az informatikus mindig és egyre csak új hálózatokat tud tervezni, feladatait megoldandó. Idõvel be kellett látni, hogy az agy maga is informatikus, s bizonyos keretek között képes újonnan elõállítani a saját hálózatát. Ez nem megy olyan egyszerûen, mint egy hardver-tervezõirodában (ott is elég nehéz, ha eltekintünk attól, hogy idõközben már a számítógépek tervezik az új számítógépeket). Mint láttuk, az ember jórészt neuronális térképekhez kénytelen folyamodni, s új sejteket csak átszervezés révén tud értelmesen beilleszteni. Az agygolyóbis kontinensei szorosan illeszkednek, s nem lehet õket tetszés szerint tologatni. Mégis, legalábbis a szoftver területén van valami olyasmi, mint “hódítás” és “új felfedezés”. Így egy elképzelést (pl. egy vállalati vagy nemzetgazdasági elképzelést) nagyon is benépesíthetünk új szoftverrel (pl. káoszelmélettel, önigazgatási elmélettel, játékelmélettel). Ezt az eljárást általában metaforagyártásnak nevezik. Ilyenkor valamely kognitív képesség elmozdul és kiterjeszkedik más területre, ahol addig nem volt használatos, mint pl. amikor a kémiai reakciókra alkalmazott káoszelmélet véleményalkotási folyamatok leírására is szolgálni kezd. Az efféle metaforizáló eljárások valószínûleg igencsak alapvetõ agyfunkció-mechanizmusok. Ha abba a hibába esnénk, hogy az identitást biztosítandó ragaszkodnánk a kép identitásához, megfosztanánk magunkat a szoftver transzferfolyamatainak (a metaforaképzésnek) a lehetõségeitõl. Ismét egy példa arra, hogy az identitás túlhangsúlyozása csökkenti a kreativitás lehetõségeit. Ez azonban nem azt jelenti, hogy kénytelenek volnánk feladni az identitást – éppen ellenkezõleg, minél intenzívebben kell kutatnunk lehetõségeit a kreativitás folyamataiban. Már az új idegsejtek képzõdése is oly módon történik az agyban, amit identitáserõsítõnek nevezhetnénk. Azoknak a sejteknek, amelyek nem alkalmazkodnak egy bizonyos funkcióhoz, ill. nem felelnek meg a belsõ környezetnek, nincsen túlélési esélyük. Az idegrendszer kidolgozza a funkciók egyfajta harmóniáját az egyes elemek megóvása során.

6. Rejtjel és kalandok az agy szurdokaiban

Gondolatútjaink, illetve életutunk idegsejti kötõdések nyomait hagyják hátra. De megnyitnak addig ismeretlen utakat is.

Új agyi sejtek képzõdése tanulás és egyéni tapasztalatok révén mindig, mindenkor egyedi, mintegy életrajzi szervvé teszi az agyat. A különösen a tanulás során fontos limbikus rendszerben (mindenekelõtt a hippocampusban) keletkezõ új sejtek egyedi mikroanatómiája olyan hálózati felépítést eredményez, melynek specifikus szerkezete önmagában is komoly elõnyt jelent az információk feldolgozásában. Így már azelõtt biztosítva van a kódolás különlegessége, mielõtt az impulzusok keresztülfutnának a hálózati elágazásokon.

Azt mondhatnánk, hogy maga az út is, melyet az impulzusok a minden esetben egyedi neuronok segítségével megtesznek, az információk lényegi részét alkotja. Ezt úgy képzelhetjük el, mint bonyodalmas vándorlást hegyen-völgyön át, mely bizonyos módon a beszéd “útját” is tükrözi. Ennek sarkítottabb megjelenését találjuk a Gordon Pym kalandjaiban Edgar Allen Poe-nál: hajótöröttek egy csoportja ismeretlen hegyvidék szurdokaiban bolyong, s csak hosszas keresgélés után jönnek rá, hogy az út egy ábécé szerkezetét mutatja. A saját életút olvashatósága tehát mintegy lecsapódik a neuronokban, s mintha a nyelv mélyebb szerkezetét adná vissza. Mindez az identitás mélyebb dimenziójára utal, túlmutatván az explicite kifejezetten.

7. Az emberi szabadság

Az agyban nincs elszigetelt ellenõrzési és irányító központ. A döntési folyamatok túlnyomórészt a teljes rendszerre vonatkozó elszámolások. Az emberi agyat egyre inkább olyan dinamikus rendszerként ismerjük meg, ahol az egyes folyamatok finomra hangolása mindenképpen az egész agy (vagyis a teljes rendszer) tevékenységének megélénküléséhez vezet. Úgy vélem, hogy éppen ez az elszámolási processzus – melynek következtében az agynak mindenkor hatalmas része, majdnem az egésze az összes mûveletbõl részesedik –, ez eredményezi azt, hogy az egyes folyamatok erõs kontroll alá kerülnek. Azaz az ellenõrt folyamatszerûnek kell látnunk. Nem újabb személy õ, aki az emberi személyiségben piciny agyi homonculusként lakozna. Magát a folyamatszerûséget persze a legkülönfélébb képekben formálhatjuk statikus történéssé, ellenõrzõ instanciává. Mindez nagyon is szolgálhatja a szemléletességet. Ám nem csábíthat minket annak elfogadására, hogy egyfajta ellenõrzési központ képletes formájában az agyon belül fedezzük fel az ellenõrt. Az ellenõrzõ funkció az agy döntési, reflexiós és cselekvési mûveleteinek aktualitásában és folyamatszerûségében foglaltatik. Az emberi méltóság mint egy önmagát irányító, befolyásoló és magát kommentálni képes lény méltósága éppen abban rejlik, hogy mindezen teljesítményt, az irányítást, a reflektálást és kommunikálást a folyamatszerûségben sikerül megõrizni. Ha úgy akarjuk, ezzel az emberi cselekvés az emberi élet “misztikus” dimenziójává válik, mivel a cselekvés számára az én-határok mint olyanok nem leírhatóak. Az ellenõrzõ központról szóló, lerövidítõ, “statikus” beszéd nem csábíthat arra, hogy e centrumot valamilyen jól körülírható agyi térségben keressük. Az a tény, hogy az ellenõrzõ funkciók éppen az általános elszámolási folyamatok dinamikájában rejtõznek, nem igazolja azt a feltételezést, hogy az ember esetében mégsem egy magát kontrollálni tudó lényrõl lenne szó. Az emberi szabadság elgondolható olyan agymodell révén is, mely nélkülözi az elszigetelt ellenõrzési központot. Az emberi szabadság, amelyet a döntési folyamatok elõfeltételéül szabunk, nem bizonyítható vagy cáfolható azáltal, hogy bizonyítjuk vagy cáfoljuk egy ellenõrzõ központ meglétét. Az ember személy – egész megjelenõ lényében. Mindezt hiba lenne egy kis ellenõrzõ lény alakjában megdupláznunk a fejünkben. A szabadság szubsztrátuma azokban a mûveletekben keresendõ, amelyekre az ember képes, s amelyeket agyi összelszámolási folyamatokként írhatunk le.

8. A szabadság különbözõ képei

Az agykutatás érthetõvé teheti, hogy milyen csodálatos történés az emberi szabadság. Hozzásegíthet az emberi méltóság megértéséhez. Az agykutatás azt a lehetõséget kínálja számunkra, hogy az emberi szabadságot dinamikusabban értelmezzük. Óriási nyereség lehet a cselekvés és a mindennapok követelményei közepette. Remény van arra, hogy mélyebben hatolunk a cselekvés struktúrái mögé, mint amennyire eddig az emberi megismerés képes volt. Nem hagyhatjuk, hogy e lehetõség meghiúsuljon, mert az agykutatási eredményeket kijátsszák a szabadság intuitív elgondolásával szemben. Az eddigi agykutatási kísérletek csak sejteni engedik, milyen komplex struktúrák mutatkozhatnak a szabadság föltárásánál. Sokszor fölidézik Libet kísérleteit, melyek kimutatják, hogy már spontán ujjmozgásnál is igazolható az akarati impulzus jelenléte az agyban, még mielõtt tudatos “döntés” születne. Ezt gyakran értelmezik annak bizonyítékaként, hogy az emberi tudatban egyáltalán nincs mód szabad döntésekre, hanem minden eldõl még a tudatosulás elõtt.

A szabadság mint “megokolt döntés” kérdéséhez az agykutatás jelenleg még nem ér fel.

A Libet kísérleteibõl levont következtetések teljességgel elégtelenek. Elõször is látnunk kell, hogy az ominózus kísérletek egyáltalán nem ragadják meg az emberi szabadság tulajdonképpeni dimenzióját. A kísérleti személyeket felszólítják, hogy végezzenek ujjmozgást egy szabadon választott idõpontban. Egy különösen pontos órán jelezniük kell, hogy mikor döntöttek az ujjmozgásról. A kísérleti setting, melynek során egyszerre kell döntést hozni és a meghozatal pillanatát ugyanannak a személynek megfigyelni, már önmagában is felettébb problematikus. Lényegibb kifogás szerint pedig a cselekvés struktúráját már tulajdonképpen elõre meghatározza a kísérleti utasítás. Így valójában szó sincs mélyreható döntési kérdésrõl, mely az emberi szabadság bensejét érintené, hanem csak egy elõre eldöntött cselekedet bemondásáról. Egyedül a bemondás idõpontja ellenõrizhetõ. Ekképpen az ujjmozgatás puszta idõmeghatározási törekvését a szabadság fennkölt fogalmával ruházták föl. Ez azért olyan problematikus, mert a nyilvánosság az eredményeket az emberi szabadság elleni bizonyítékként értékelte. Ebben azonban tévedett. Az emberi szabadság komplexebb folyamatokról szól, legalábbis ott, ahol igazán érdekes számunkra. Itt kiemelendõ a megokolt cselekvés, mely ebben az ujjkísérletben elõ sem került. A kísérleti személyt megkérdeznék, hogy részt venne-e a kísérletben, s õ bizonyos megokolásból igent vagy nemet mond. Ez az a döntési folyamat lenne, melyet elemezni kellene. Egy egyszerû ujjmozgatás idõbeli meghatározása viszont nem ér fel a megokolt döntéshez, e komplex döntési folyamatokhoz. De Libet kísérleteiben nem csak a problematikus kísérleti utasítás és a szabadságproblematika kétes relevanciája kérdõjelezhetõ meg. Még ha a további agykutatási kísérletek azt igazolnák is, hogy számos döntési folyamatunkat agyunk viszi véghez mielõtt e processzusok tudatosulnának bennünk, mindez akkor sem bizonyíték az emberi szabadság ellen, csak sajátos szerkezetének megvilágítása. A tudaton kívüli agyi folyamatok segíthetnek szabad döntéseket “saját” döntésekké tenni. Egy agyi összelszámolási folyamat érthetõvé tehetné számunkra: életünket úgy kellene alakítanunk, hogy sok döntésnek már a választott élethelyzet szerkezete eleve utat nyisson, és ne csupán a tudat aktusában váljanak e döntések minden részletükben pontosan elképzeltté. Az, hogy az agy elõkészíti a döntési processzusokat, világossá teszi: több figyelmet kellene fordítanunk a döntések elõkészítésére, mert az agy végül mindazt tudatosítja, ami hosszú elõkészítõ munkával elõtérbe kerül. Még az ujjmozgatási kísérletnél sem fölösleges a tudat. Képes – még ha csak egy késõbbi idõpontban is – korrigáló módon beavatkozni. Éppen e korrigáló funkció miatt tekinthetünk továbbra is úgy a tudatra, mint az emberi cselekvés lényegi dimenziójára. Az elõzetes döntés “alacsonyabb szinteken” alapjában véve megerõsíti az ismert miniszteriális szerkezetet, melyben a döntéseket már túlnyomórészt meghozták, amikor javaslatként elõterjesztik õket, ám ebben a stádiumban nagy általánosságban még korántsem visszavonhatatlanok. Az ujjmozgatási kísérletnél azonban mellõzték a korrigálás feladatát. Ez tévesen azt a benyomást kelti, hogy a döntési folyamatban a tudat nem csupán megkésve, de hatástalanul lép föl. Az agykutatási eredmények kritikai méltányolása után tehát nincsen okunk elvetni az emberi szabadság elgondolását. Az agykutatás eszközeinek segítségével cselekvéseink kiterjedtebb területét vizsgálhatjuk.

9. Az identitás és a saját

Minden agyi folyamat “saját ugyanottjában” zajlik. Ez biztonságot teremthet. Nem hiszem, hogy a szabadság és identitás dimenzióit elveszítjük, ha nem feltételezünk az agyunkban ellenõrzõ központot, s az ellenõrzési és döntési folyamatokat éppen mint folyamatokat, mint folyamatszerûséget értelmezzük. Minél kevésbé korlátozódnak az ellenõrzési funkciók egy jól körülírt centrumra, annál több mindent foghatnak át. Amennyiben az agyi ellenõrzés egy kis központban összpontosulna, annyiban lehetõségei erõsen beszûkülnének. Ám azáltal, hogy az ellenõrzési folyamatok minden struktúrán keresztül elszámolási folyamattá, mintegy az egész épületet bejáró klinikai látogatássá formálódnak, “számolhatnak” az egésszel. Mindezeket új gondolati lehetõségekként kell értékelnünk, s nem az alapvetõ emberi lehetõségek elértéktelenedéseként felfognunk. Franz Kafka irodalmi példázatot nyújt az ellenõrzõ központ elgondolásának szûkösségére. Az odúban egy közelebbrõl nem meghatározott állat (róka, üregi nyúl vagy hasonló) perspektívájából számol be arról a problémáról, amelyet az odú mind a 24 vagy még több kijáratának ellenõrzése jelent. A fõhõs nem tud egyszerre ott lenni az összes ki- és bejáratnál. Az ellenõrzési rendszer túlterhelt, az “állat” pedig stresszt és félelmet érez. Az agyi neuronális háló olyan rendszer, amelyben a ki- és bejáratok részt vállalnak az ellenõrzésben. Nem elég elidõzni egy pontnál vagy rohangálni az ellenõrzési pontok mentén, ettõl még nem jön létre identitás. Identitás azáltal keletkezik, hogy az agy “csoportelméleti” szerv, melynél a valamilyen funkcióból részesedõ elemeket minden kiválasztás mindig “ugyanoda” juttatja viszsza. Vagyis az egy bizonyos ítélet meghozatalára vagy érzelem kiváltására aktivált neuronok, illetve elemek csak egy mindig váltakozó részét alkotják az egésznek. Mindeközben hierarchikus és heterarchikus, egymás fölé vagy egymás mellé rendelt folyamatok válthatják és átjárhatják egymást: meg szabad szólítani a fõnököt a folyosón. S nincs szigorú agyi elõírás a hierarchikus vagy heterarchikus mozzanatok hangsúlyozására nézvést. Agyunk rengeteg mindenre képes, s egyedül tõlünk, valamint kultúránktól függ, hogy mit tesz.

10. Széllel a szél ellen haladni

A nyelv navigációs eszközként is bevethetõ. Nem vagyunk kiszolgáltatva a szélnek. Otto Neurath osztrák filozófus rámutatott: hajónkat nyílt vízen kell javítanunk. Ez nem úgy értendõ, mintha egy egész hajóüzemet mindig magunkkal kellene cipelni, hanem úgy, hogy az átalakítás esélyét nem csupán kihasználhatjuk, de kénytelenek is vagyunk használni – miként ezt az agyi sejtek képzõdése különösképp mutatja. Az identitással kapcsolatos vitának sohasem szabad oda vezetnie, hogy a hajót kivonják a közlekedési forgalomból, s a parton darabokra szedjék. Elegendõ, ha az antikvitás gondolatvilágához visszanyúlva megint Thészeusz hajójára utalunk, s világossá válik, mennyire komplex képzõdményekkel van dolgunk akkor, amikor az identitásról beszélünk. Lényegesnek mutatkozik az a bizalom, melynek révén megõrizhetjük identitásunkat önmagunk és a világ szabad átalakításában. Ebben óriási jelentõségû az emberi nyelv, mert lehetõvé teszi azoknak az impulzusoknak az újjászervezõdését, melyek addig emocionálisan vagy kaotikusan kergetõztek agyunkban, részben “szabad energia” gyanánt, az egyértelmû jelzõkulcsot nélkülözõ impulzus értelmében. Az agykutatás determinisztikus elképzelései a komplexitás új dimenziójával bõvültek az emberi beszéd és nyelv lehetõségével. Ahogy Gottlieb Frege logikus fogalmazott: a nyelv azt a lehetõséget nyújtja nekünk, hogy szél ellen hajózzunk. E folyamatok alaposabb vizsgálatához járulhatnak hozzá az agykutatás teremtette lehetõségek, melyek esélyt teremtenek arra, hogy jobban el tudjuk helyezni a kapitány és a kormányos szerepét.

11. Eckhart mester és a név

Meg-megszállni, s közben nem megszállottan “birtokolni”: út a megszállottságtól mentes otthonossághoz. Ha a nyelv segítségével lehetõvé vált, hogy a szél ellen széllel haladjunk, akkor tán minden alávetett az emberi nyelv kódolási folyamatának, s az agyi folyamatoknak mint olyanoknak nincs is szerepük, legfeljebb csak a nyelvi történések hordozóiként? Úgy vélném az agykutatás drámai módon mutat rá arra a felelõsségünkre, hogy miként bánjunk a szavakkal. Számos, tudatos okokra visszavezethetõen komplex döntésünknek már eleve nyelvi módon nyitunk utat, s nem csupán az érzelmeinkkel. Az is komoly jelentõséggel bír, hogy miként nevezzük el érzelmeinket. Tehát nincs rögzített kódolás az agyban? Amennyiben az ellenõrzés põre folyamatszerûség, nincs-e birtokunkban máris legalább egyetlenegy rejtjelkulcs, mely minden zárat megnyitna? Umberto Eco leír egy jelenetet A Foucault- ingában, amelyben valaki fel akar törni egy számítógépes kódot. Számos sikertelen próbálkozás után az illetõ feladja, majd kudarcát összegzendõ beírja a gépbe, hogy a jelszó ismeretlen – és éppen ez a formula bizonyul magának a jelszónak. Annak beismerésével, hogy nem ismerjük a kódnevet, idegrendszerünket olyatén higgadt állapotba hozhatjuk, amelyben a név “nem tudott”-ként ott teremhet. Gondolhatunk Eckhart mesterre és más misztikusokra, akik éppen azáltal találták meg a világhoz vezetõ utat, hogy elszakadtak tõle. Amennyiben nem akarnók a neuronokat mereven rögzülten birtokolni, azok hozzánk alkalmazkodva sajátszerû tulajdonná válhatnak, azaz higgadtan beengedhetjük õket birtokon belülre (a beengedett és higgadt sajátszerûségnek nem kell kényszerûen elhatárolódnia). Ha nem hangsúlyozzuk állandóan és kényszeres szûkösséggel helyzetneuronjaink territorialitását, megnyílik annak lehetõsége, hogy higgadtan helyet találjunk nekik.

12. Az agy mint vállalkozó

A higgadtság segíthet megtalálni a kockázatvállalás kellõ mértékét. Eltérõen a menedzsertõl, aki egy esetlegesen hierarchikus struktúrában az összes “neuronról” dönteni szeretne, a vállalkozó maga ruház be. Az ehhez szükséges bátorságot a higgadtság nyújtja. Az agy akkor jut a legjobb eredményre, ha bátor és egyben higgadt vállalkozó

FORDÍTOTTA HIDAS ZOLTÁN és CZEGLÉDI ANDRÁS

Megjegyzések

Az elsõ fejezethez:

A vérkeringés és az agy között ott emelkedik a vér–agy gát, amely komplexebb molekulákat nem enged át. Ezáltal az agy neuronális szövete szabadon marad az információfeldolgozás magasabb szintjei számára. Ide tartozik persze éppen az immunrendszer ellenõrzése és vezérlése is, ld. pl. R. N. Hiramoto et al: Psychoneurosendocrine immunology: site of recognition, learning and memory in the immune system and the brain, International Journal of Neuroscience 1997, 92 (3–4), 259–285.

A második fejezethez:

A “helyzetneuronokat” tárgyalja többek között J. J. Knierim et al: Hippocampal place-cell firing during movement in three-dimensional space, Journal of Neuropsychology 2001, 85 (1), 105–116. A helyzetneuronok a hippocampusban (Ammon- szarvban) találhatók. A hippocampus méretébõl elõre meg lehet jósolni a pszichikai traumák általi sérülékenységet, ld. M. W. Gilbertson et al: Smaller hippocampal volume predicts pathologic vulnerability to psychological trauma, Nature Neuroscience 2002, 5 (11), 1242 skk.

Ha a territorális metaforák csõdöt mondanak az újdonság beáradásával szemben, akkor talán más képek segíthetnek az identitás megvilágítására: a hajlékony fûzfa, amelyet a merev tölggyel ellentétben nem dönt ki a vihar. Esetleg maga a szél? Az “álláspont” és a “perspektíva” metaforáiról töpreng Th. Nagel: The View from Nowhere, Oxford University Press, New York–Oxford, 1986.

Az a kényszerûség, hogy az agynak több neuront különbözõ funkcionális körökben kell aktivizálnia, megkönnyíti a “konceptuális keveredést” [conceptual blending], amely a konceptusok egymásba fonódása révén alighanem az emberi kreativitás voltaképpeni alapelve (ld. G. Fauconnier–M. Turner: The Way We Think, Basic Books, New York, 2002).

A harmadik fejezethez:

Az elevenséget (a saját érdekeket) nem szabad a képek (pl. territoriális-terresztrikus metaforák) ellen kijátszani. A képek is részei az emberi elevenségnek. Nem az a lényeg, hogy a képeket maradéktalanul “elevenséggel” helyettesítsük (vagy akár a terresztrikusat, a földit – a célesztikussal, az égivel). Fontosnak tûnik ellenben, hogy a képeket folyamatosan a saját érdekeken ellenõrizzük, hogy ne alakuljanak ki funkciótlan területek. Fontos, hogy a saját elevenség és identitás új és új képeit rajzoljuk meg, amelyek képesek lépést tartani a mai világ komplexitásával. Ehhez kétdimenziós, sík territóriumokon végzett határmegvonások nem elegendõk.

Freud is feladta az agykéreg neuronálisan kétdimenziós tagolását (lokalizációs elmélet), és a psziché többdimenziós dinamikus modelljeit fejlesztette ki. Ma az akkoriban hiányolt sokféleséggel és dinamikával éppen az agymodellekben találkozhatunk.

a) C. Pantev et al: Representational cortex in musicians. Plastic alterations in response to musical practice, Annual New York Academic Science 2001, 930, 300–314.

b) N. Sadato et al: Neural networks for Braille reading by the blind, Brain 1998, 21 (Pt 7), 1213–1229. N. Sadato et al: Critical period for cross-modal plasticity in blind humans: a functional MRI study, Neuroimage 2002, 16 (2), 389–400.

c) M. Lotze et al: Phantom movements and pain. An fMRI study in upper limb amputees, Brain 2001, 124 (Pt 11), 2268–2277.

A negyedik fejezethez:

Thészeusz hajójának példáját részletesen ld. H. W. Noonan: Personal Identity, Routledge, London, 1989. A problémát egy foltozott pizsamán is tanulmányozhatjuk: egy pizsama hány folt után nem ugyanaz a pizsama? Nozick bevezette a “legjobb jelölt” fogalmát (R. Nozick: Philosophical Explanations, Clarendon Press, Oxford, 1981), amely ellen Wiggins tiltakozik: õ az identitás kérdése szempontjából a második hajót (a titokban készített “antikot”) nem engedné figyelembe venni (ld. D. Wiggins: Sameness and Substance, Blackwell, Oxford, 1980). Az ember esetében az identitás kérdése túlterjed a biológián: egyúttal jogi kérdés is. Ehhez ld. J. Rawls: Az igazságosság elmélete. Budapest, Osiris, 1997.

Az ötödik fejezethez:

Új agysejtek képzõdéshez ld. E. Gould et al: Learning enhances adult neurogenesis in the hippocampal formation, Nature Neuroscience 1999, 2 (3), 260–265., valamint C. G. Gross: Neurogenesis in the adult brain: death of a dogma, Nature Review Neuroscience 2000, 1 (1), 67–73.

A hatodik fejezethez:

E. A. Poe: Arthur Gordon Pym. In: Edgar Allan Poe válogatott mûvei. Budapest, Európa, 1981, 463–668.

A hetedik fejezethez:

Az aktuális bölcseleti vitához ld. J. M. Fischer és M. Ravizza: Responsibility and Control. University Press, Cambridge, 1998.

A nyolcadik fejezethez:

Ld. B. Libet és P. Commentary: Unconscious Cerebral Initiative and the Role of Conscious Will in Voluntary Action, Behavioral and Brain Sciences 1985, 8, 529–566.

A kilencedik fejezethez:

F. Kafka: Az odú. In: Uõ: Az éhezõmûvész. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, 308-353. A csoportelméleti identitás elképzeléséhez ld. G. M. Edelman és G. Tononi:Gehirn und Geist. Wie aus Materie Bewusstsein entsteht. C. H. Beck Verlag, München, 2003.

A tizedik fejezethez:

A “szabad energiák” és a nyelvi strukturálhatóság szerepérõl ld. D. B. Linke: Das Gehirn. C. H. Beck Verlag, München, 1999, 2000, 2002, továbbá D. B. Linke: Religion als Risiko. Geist, Glaube und Gehirn. Rowohlt Verlag, Reinbek bei Hamburg, 2003.

A tizenegyedik fejezethez:

Ld. U. Eco: A Foucault-inga. Budapest, Európa, 1989. Eckhart mester: Beszédek. Budapest, helikon, 1986. Uõ: Útmutató beszédek. Budapest, T-Twins, 1993. Uõ:Intelmek és tanító beszédek. Budapest, Farkas Lõrinc Imre Könyvkiadó, 2000.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.