Könyvek és olvasók

1. A kölcsönkönyvtár

Amikor még –n– városában, laktam délelőtti szórakozásomhoz tartozott, hogy eljárjak egy kölcsön- könyvtárba; nem azért, hogy könyveket válogassak, hiszen az állomány négy-ötezer kötetből állt, amit két évvel ezelőtt egy hosszú betegség során már átlapoztam, hanem hogy megfigyelhessem, miként választanak az emberek könyveket. Akkoriban az a különleges gondolat foglalkoztatott, hogy írok egy könyvet; nem volt még se határozott tárgyam, se célom, s igen határozatlan voltam azt illetően is, melyik nagy mesterhez hasonlóan lássak hozzá első művemhez. Eljövendő könyvem belső értékére szorongó érzésekkel gondoltam, hisz összes gondolatom között egyetlenre sem akadtam még, amely, akár ha schwabachi betűkkel nyomtatják is ki, szépnek tűnhetne; ugyanakkor azt gondoltam, hogy annak, aki könyvet akar írni, a legnagyobb és legfontosabb gondja az emberek tanulmányozása kell legyen, no nem emberismeretének gyarapítása végett – arra manapság könyveket használnak –, hanem hogy ellesse, mi éri el a legnagyobb sikereket, mi az, amit gyakran és szívesen olvasnak. Vox populi, vox Dei – azt gondoltam, hogy ez itt is igaz. Így aztán jó néhány délelőttöt a könyvtárban töltöttem, s tanulmányoztam az olvasókat és hajlamaikat.

A könyvtáros idős, apró férfi volt, aki abban a tíz évben, amíg a közelében éltem, mindig almazöld frakkot, sárga mellényt és kék nadrágot viselt. Megpróbáltam egyszer elmagyarázni neki, hogy öltözékét akarattal sem válogathatta volna össze rikítóbb és ízléstelenebb módon, ám ő, miután komoly érveket hoztam fel a színtanból, egyszer csak könnyekben tört ki, és biztosított, hogy azért öltözködik így (és fog is örökké), mert ezek a színek szerepeltek az esküvői ruháján, amit hat héttel az esküvője előtt, és mint kiderült, sajnos túlontúl hamar készíttetett, mennyasszonya ugyanis pillanatok alatt meghalt ideglázban. A könyvtáros többéves tapasztalattal rendelkezett a saját szakmájában, s igen érdekes dolgokat tudott néha mesélni.

– Reggelente – mondta például –, reggelente leggyakrabban csak cserélik a könyveket, ez a második és harmadik kötetek időszaka. Ami nem azért van, mint ahogy eleinte gondoltam, mert ebben az időben járják a szolgálók és a szobalányok a várost, hiszen akkor ez a körülmény az első részekre is vonatkozna, nem, a valódi ok az éjszakai olvasás.

– Az éjszakai olvasás? – kérdeztem csodálkozva.

– Úgy értem, azért, mert az emberek az érdekes könyveket éjszaka olvassák. Az emberek nagy része, kivéve a fiatalokat és a teljesen egészségeseket, nem képes azon nyomban elaludni, amint ágyba megy. Az ópiumhoz nem érdemes fordulni, mert ha azt egyszer elkezdi valaki, akkor azt folytatni is kell; nincs hát jobb eszköz, mint az olvasás.

– Rendben, értem – válaszoltam –, ám Ön is beszélt érdekes könyvekről. Ezeket is elalváshoz írták?

– Nem mindegyiket, és nem is mindenki számára; természetesen meg kell különböztetni, kinek a számára lehet érdekes ez vagy az. Ön is ismeri Winklitz grófnét, ő az, aki a legkésőbbig képtelen elaludni. Én csak a szobalányát sajnálom, akinek minden éjjel hosszasan föl kell olvasnia, gyakran éjfél után kettőig is. A szobalánynak aztán egyszer véletlenül a Németország és a forradalmat adtam Görrestől (hisz tudja, a hozzáértők számára semmi se volna érdekesebb), s ők nyolc éjszakán keresztül olvasták, annak ellenére, hogy 190 oldal az egész, a grófné pedig minden éjjel már tizenegykor aludt. A szobalány rendkívül hálás volt az “álmosító könyvért”. Vagy hogy egy másik példát mondjak Önnek, egyszer legnagyobb csodálkozásomra eljön a boltomba az öreg Wanzer, a matematika professzora. Húsz éve nem olvasott semmi szépirodalmat (kivéve néha a gyászhíreket a Merkurban), s most szeretett volna valami áttekintést kapni arról, mi jót írtak időközben. Kérdeztem, olvasott-e már valamit Walter Scott-tól, s ő emlékezett arra, hogy már hallott valamit erről a híres emberről, el is vitte hát az Ivanhoe-t, érti, az Ivanhoe-t, ezt a csodálatos történetet! Másnap aztán csalódottan visszajön, odadob néhány krajcárt meg a könyvet az asztalomra, és azt mondja, hogy azok a lovagi történetek, amelyeket gyerekkorában olvasott, sokkal szebbek voltak, s ő bizony már az első résznél elaludt. Az ég szerelmére, érti ezt, elaludt az Ivanhoe-n!

– És mi köze mindennek a második és harmadik kötetekkel kapcsolatos megfigyeléseihez? – szakítottam félbe.

– Nos, éppen az érdekes könyvekről beszéltünk – folytatta –, s eközben érintettem a grófnét és a professzort. Ha azonban egy érdekes könyv rátalál a megfelelő emberre, akkor úgy elszalad vele, mint egy megbokrosodott ló. Este színházban voltak, vagy társaságban, valami jót vacsoráztak is, és már készülnek a lefekvéshez. Az ágy melletti asztalkán ég a lámpa, a szobalány vagy az inas odakészítette az első kötetet; minden a legnagyobb rendben, csak épp álom nem jön a szemükre. Közelebb húzzák a lámpát, jobb kézzel megfogják a könyvet, bal könyökkel a párnára támaszkodnak, s fölcsapják a címoldalt. Ha a cím ígéretes, akkor már túl is jutottak az első, vagy ahogy én nevezni szoktam, a szülési fájdalmakon, s onnan már gyorsan haladnak, szemeik vágtáznak a sorok fölött, az oldalak repülnek, s egy ilyesféle, valódi éjszakai olvasó két óra alatt fáradság nélkül végigrobog az első köteten. Az első kötet vége általában olyan, mint egy dráma első felvonásának zárójelenete. A néző gyötrő feszültséggel várja a következő felvonást. Aztán elalszik, részben elégedetlenül, mivel a második kötet nem volt kéznél, részben pedig a kellemes szórakozás érzésével; következő reggel aztán az első pillantása a kiolvasott könyvre esik, s emberünket elfogja a mohó vágy, hogy megtudja, mi történt a hőssel, aki az első rész végénél vagy éppen megfulladt, vagy valami furcsa kopogtatást hallott az ajtón, s azt kiáltotta: “bejöhet”. Aztán mire nyolc órakor kinyitom a boltot, már ott állnak sorban a Jánosok, Ferencek, Katák és Babettek, mert a nagyságos asszony az angolórája előtt, a százados úr a század sétalovaglása előtt, a titkos tanácsos asszony a toalett elkészítése előtt még olvasni szeretne néhány fejezetet a rendkívül érdekes könyv második kötetéből.

2. A közönség ízlése

– Ó bárcsak én is egyike lehetnék a szerencséseknek – gondoltam most, hogy a kölcsönkönyvtár megnyílt, és egy sor paszományos inaskalap és csinos leányarc jelent meg –, egyike azon szerencséseknek, akiknek második kötetét oly nagy sóvárgással várják! – Nem minden irigység nélkül néztem a könyvekre, amelyeket az apró könyvtáros olyan fontoskodó képpel osztott ki, mintha ő volna az egyetlen pék valami szörnyű éhínség idején. A legsürgősebb vevőket elrendezte, fölírta a bevételt illetve a tartozást, így hát egy fontos kérdést tehettem föl, ami már régóta nem hagyott nyugodni. Ez pedig a közönség ízlésének kérdése.

– Annyira különböző – válaszolta –, és néha épp oly furcsa, mint az ételekkel kapcsolatos ízlés. Az egyik az édeset szereti, a másik a sósat; az egyik a tengeri halat, az osztrigát és az olasz gyümölcsöket, a másik a tápláló házikosztot. Egy valamiben mindnyájan megegyeznek: jót akarnak enni.

– Vagyis?

– Szórakozni szeretnének, és persze mindenki a maga módján.

– De hol van olyan szakács – kiáltottam én –, aki ennyi különféle és elkényeztetett ízlés számára elkészíti a megfelelő ételt? Hogyan lehet mindenkinek vagy akár csak sokaknak a kedvében járni? Hisz ez biztosítaná a szerző hírnevét.

– Nincsenek ám annyira elkényeztetve, mint ahogy azt gondoljuk – felelte –, sok múlik a divaton, és ha a szerzők szorgalmasabban látogatnák a kölcsönkönyvtárakat, akkor sokuk rájöhetne, mi az, ami még hiányzik belőlük, vagy miből van bennük túlontúl sok. Senkiből nem lesz jó színpadi szerző, hacsak nem nézi végig az egész várossal együtt a saját darabjait, és nem hallgatja figyelmesen, hogy mi az, ami a legnagyobb hatással van a nézőkre.

Ez az ember a szívemből beszélt, kimondta azt, amiről én már régóta győzködtem magamat.

– A kölcsönkönyvtárakat kell tanulmányoznia annak, aki meg akarja ismerni a nép szellemét – folytatta lelkesen. – Nézze csak meg, barátom, azt a hosszú sorozatot ott: a fehér pergamennel borított gerincek annyira tiszták, mintha soha nem fogták volna kézbe őket, vagy csak kesztyűben. Találgasson csak, ki lehet az a szerző, aki ennyire elfeledve és egyszersmind ilyen mozdulatlanságra ítélve áll ott?

Azt hittem, valami úti leírás vagy valamilyen természettörténeti munka.

– Ez utóbbit nem is tartunk – válaszolta lenézően –, nem, az ott Jean Paul.

– Micsoda?! – kiáltottam elborzadva. – Máris elfelejtették azt, aki a halhatatlanságnak írt? Hisz ő egyesítette magában mindazt, ami vonzó és szórakoztató, a mély komolyságot és a humort, a bánatot és a szatírát, az érzékenységet és a könnyű tréfát.

– Ki tagadná mindezt? – felelt az apró ember. – Mindent egyesített magában, hogy a legkülönfélébb ízlésnek is megfeleljen. A belevalókat felvágta, csodálatosan megkeverte, és egy pikáns mártással összefőzte; aztán amint kész lett, azt a közönség megkóstolta, és azt mondták, hogy ízletes, finom, de a gyomornak nem esett jól, mivel senki sem tudta elviselni ezt az erőlevest, a különleges mély tónusát. Ott állnak a fogások érintetlenül, és csak néhány ínyenc olvasó visz haza egy-egy Kampaner-völgyet vagy egy Titánt, hogy mindenféle finomságokat csemegézzenek belőlük, amelyek számomra és az idejárók számára élvezhetetlenek. Látja abban a sarokban ott, azt a hosszú sorozatot, azokkal az új, zöld címkékkel? Az Herder, ő is … Épp felfelé tart az utcán egy élő példa. Ismeri Rosa von Milben asszonyt?

– Hogyne, párszor találkoztam vele, finom ízlésű és igen olvasott hölgynek ismertem meg; kissé talán érzékeny és idealista, de szeretetreméltó ártatlanság jellemzi.

– A hölgy szobalánya fog mindjárt belépni, itt van hát a legjobb alkalom, hogy megismerje ennek a hölgynek finom és érzékeny ízlését.

– Ki szeretném találni, miféle olvasmányai lehetnek – válaszoltam. – Talán a Rosalien hagyatéka vagy az Asszonytükör Jakobtól, Tiedges Urániája vagy Karoline Pichlertől azAgathoklész.

– Álljon csak át a másik oldalra, és mindjárt meglátjuk.

Úgy tettem, ahogy mondta, levettem egy könyvet a polcról, és olvasást mímelve az egyik sarokba álltam. A lány belépett a boltív alá, átadta a nagyságos asszony jókívánságát, és megkérdezte, hogy az 1629-es még mindig kint van-e?

– Nincs bent – válaszolta a könyvtáros, futó pillantást vetve a könyvespolcokra –, itt egy másik könyv az asszonykájának. Jól fog szórakozni.

A lány elment.

– Gyorsan a katalógust! – kiáltottam, amint becsukódott mögötte az ajtó. – Hadd lássam, melyik az 1629-es!

Az öreg ironikus mosollyal átnyújtotta a katalógust; gyorsan átlapoztam, s megtaláltam, amit kerestem. A szívem majd megállt, annyira elcsodálkoztam, mivel az 1629-es nem volt más, mint az Erasmus Schleicher élete és nézetei Cramertől!

– Micsoda! Ezt az enyhén szólva is közönséges könyvet olvasná Rosa kisasszony, aki a szeretetre- méltó együgyűség mintaképe? – kérdeztem bátortalanul. – S ha már nevelőnő vagy édesanya nem irányítja az olvasmányait, miként lehetséges, hogy önmagának megenged ilyesmit? Biztos tévedett, és a számok hibásan vannak fölírva.

– Drága uram – válaszolt a könyvtáros –, túl sok jót tételez föl az emberekről. Itt egy cédula, amit titokban kivettem a szobalány kosarából, és az Erasmus Schleicher az, semmi más, amit akart, noscitur ex socio – szobalányáról ismerni meg az embert. Itt a többi könyv száma is, amire a kisasszony szíve vágyakozik, ellenőrizze csak!

Haragosan vettem el a cédulát, amelyre apró betűkkel a következő szavakat írták: “von Milben kisasszony részére”, valamint hosszú sorban számokat. A legelső számmal kezdtem, és olyan szereplőket találtam ott, akikre az öreg Erasmus társasága nem hoz szégyent. 1585, A német Alkibiádész, 2139 Erich von Sickingen szelleme és megváltása, 2995Cím nélküli történetek, 1544 A vérkincs H. Claurentől, 1531–40, Tréfa és komolyság szintén H. Claurentől. Nem, többet nem akartam megtudni ezekről a szívbéli titkokról:

– Micsoda képmutató ez a lány! – kiáltottam. – Ilyeneket olvas, én pedig azt hittem, hogy csak Az áhitat óráit forgatja!

– Ily módon fiatal hölgyeink nagyobbik részét képmutatónak lehetne nevezni, mivel Claren és Cramer, és a hozzájuk hasonlók a legkedvesebb olvasmányaik, és az, hogy nem beszélnek ezekről, még nem jelenti azt, hogy képmutatók volnának.

– Te jóságos ég, miért olvasnak jól nevelt emberek olyan rossz könyveket, amelyekről még csak nem is beszélgethetnek szégyenkezés nélkül? Valójában a rossz könyvekkel való kapcsolat gyakran veszélyesebb, mint a rossz emberekkel való kapcsolat.

– Miért? – válaszolt a könyvmoly nevetgélve. – Miért csodálkozik? Ha egyszer ilyen a mostani idők ízlése

3. A nagy ismeretlen

Beszélgetésünket egy szolga szakította meg.

– Langsdorf grófnéja könyvet szeretne magának – mondta.

– Milyen számmal?

– Azt nem mondta meg. De azt hiszem, olyan történetet szeretne, amelyben vannak kísértetek.

– Kísértetek? – kérdezte az apró könyvtáros miközben körülnézett. – Esetleg lovagregény is lehet? A kísérteteket mind kikölcsönözték.

– Rendben, csak legyen eléggé hátborzongató – válaszolt a szolga –, olyan mint legutóbb A fekete romok vagy A föld alatti börtön, az nagyon tetszett nekünk.

– Férfi is olvassa? – kérdezte a kis ember csodálkozva.

– Miután a grófnő végzett egy kötettel, mi is elolvassuk a cselédszobában.

– Rendben, a Kísértetkastély legyen, a Feltámadás a kriptában vagy A tüzes bosszú kardja Hildebrandttól?

– Fájdalmas a választás – felelte –, micsoda csodálatos könyvek lehetnek! Hát, ezúttal elviszem A tüzes bosszú kardját, de tegye nekem félre A kísértetkastélyt legközelebbre.

Alig ment el a kísértettörténeteket olvasó grófné szolgája, máris kimért léptekkel belépett egy katona.

– Flunker hadnagy úr a tizenötödik ezredtől kéreti A vak kapuőrt az öreg Scott-tól.

– Barátom, jól hallottam? – kérdezte a könyvtáros. – A vak kapuőrt az öreg Scott-tól? Nem ismerek ilyen nevű írót.

– Nem is bíró – ellenkezett a tizenötödik ezred katonája –, hanem egy könyv, a hadnagy urak őrségen vannak, és olvasni akarnak.

– Hogyne! De az öreg Scott-tól? Se öreg, se fiatal nincs a katalógusban.

– Azt hiszem ő az, akitől olyan sok mindent nyomtattak ki, és akit megvesz minden káplár és őrmester két jó garasért.

– Walter Scott! – kiáltotta a könyvtáros nevetve. – A könyvnek pedig Quintin Durward a címe.

– Igen, ez az! – mondta a katona. – De nem szabad a hadnagy úrtól semmit sem kétszer kérdeznem, különben talán megjegyeztem volna a nevet. A hadnagyot a sok parancsolgatás miatt nem lehet érteni.

Átvette A vak kapuőrt, és elment. Az ég küldte éppen ekkor a könyvtárba, szavai pedig fényt gyújtottak lelkemben.

– Akkor tehát – mondtam –, igaz, hogy ennek a britnek a művei majdnem annyira elterjedtek, mint a Biblia, s hogy idős és fiatal, még a legalacsonyabb rétegekből is, el van varázsolva tőle?

– Való igaz, azt mondják, egyedül Németországban hatvanezer példány van forgalomban, és napról-napra egyre híresebb lesz. Scheerauban egész fordítógyárat rendeztek be, ahol naponta tizenöt ívet fordítanak le, és nyomtatnak is ki rögtön.

– Az hogy lehet?

– Majdnem annyira lehetetlennek tűnik, mint az, hogy Walter Scott ennyi könyvet megírt ilyen rövid idő alatt, hisz csak nemrég lépett a nyilvánosság elé szerzőként. A gyárat viszont magam is láttam.

– Talán a munka megosztásával nyernek időt? – kérdeztem.

– Egyrészt igen – válaszolta –, másrészt pedig mindent gépiesítenek; Lux professzor jelenleg még azon is dolgozik, hogy olyan gőzgépet találjon fel, amely ért franciául, angolul és németül, akkor emberekre egyáltalán nem is lesz szükség. A gyár a következőképpen fest: hátul az udvarban van egy papírmalom, ahol végtelen mennyiségű papírt csinálnak, ami már szárítva ömlik a főépület alagsorába mint valami lávafolyam, ott egy gép ívekre vágja, és betolják a nyomdába egészen a prés alá. Tizenöt prés üzemel, mindegyik húszezer nyomatot készít egy nap. Mellette található a szárító és a könyvkötészet. Kiszámították, hogy az a papírpép, ami hajnali ötkor még folyékony, másnap délelőtt tizenegy órakor, vagyis kevesebb mint harminc órán belül már elegáns könyvecske lesz. Az első emeleten található a fordítórészleg. Először két terembe lép az ember; mindegyikben tizenöt ember dolgozik. Mindegyikük kap reggel nyolc órakor egy ívnyi Walter Scottot, amit délután háromig le kell fordítaniuk. Ezt hívják ott “durva munkának”. Minden reggel lefordítanak tehát tizenöt ívet. Három órakor a fordítók kapnak egy kiadós ebédet. Négy órakor megint adnak mindenkinek egy fél ívnyi már kiszedett fordítást, amit átnéznek és javítanak.

– És mi történik a reggel lefordított ívekkel?

– Mindjárt megtudja. A két nagy teremhez négy kisebb szoba csatlakozik. Mindegyikben ott ül egy szerkesztő és a titkára; szerkesztőknek hívják azokat, akik a harmincak fordítását szorgalmasan átnézik, a durva munkából finomat csinálnak, az ő tisztük, hogy javítsanak a stíluson. Egy ilyen szerkesztő két tallért keres naponta, bár abból kell fizetnie a titkárát. Hét vagy nyolc fordító tartozik egy szerkesztőhöz, s amint elkészülnek egy oldallal, már megy is a szerkesztő elé. Neki ott az angol kiadás a kezében, a titkára fölolvassa a fordítást, és itt vagy ott javít a mondatokon. Egy ötödik szobában ül két költő-munkás, akik a fejezetek feletti idézeteket és a szövegben előforduló költeményeket ültetik át német versekre.

Ámultam ezen a csodálatos gépezeten, és csak azt sajnáltam, hogy a harminc munkás és a négy szerkesztő szükségszerűen elveszíti a kenyerét, amint Lux professzor föltalálja a fordítógépet.

– Isten tudja, hogy akkor miként lesz – válaszolta a könyvtáros –, a scheeraueri gyárban már most egyetlen garasba kerül egy kötet. A jövőben két kötetet adnak egy ezüstgarasért, és négynaponta meg fog jelenni egy könyv.

4. Látogatás a könyvesboltban

Elhatározásom szilárd volt; történelmi regényt kell írnod à la Walter Scott, mondtam magamnak, mivel mindazok alapján, amit manapság a közönség ízléséről hallani lehet, csakis ez a forma lehet sikeres. Kétségkívül támadtak kételyeim eme gondolat kapcsán; nemcsak olvasnom, hanem tanulmányoznom is kell eme nagy ember műveit, aztán pedig rá kellene lelnem a történelem valamilyen szeletére, hogy céljaimnak megfelelően fölhasználjam. Harmadik, s egyben legnagyobb kételyem az volt, hogy találok-e kiadót. Elhatároztam hát, hogy mielőtt nekilátnék magának a munkának, megismerem azokat az utakat, amelyeket egy ilyen üzlet során végig kell járni. A Salzer és fia könyvkereskedést már ismertem, magamhoz vettem két tallért, hogy vehessek ott egy könyvet, és így közelebbről megismerkedjem a tulajdonossal.

– Valami szép könyvet két tallérért? – kérdezte. – Mi legyen az? Költemények?

– Inkább elbeszélések vagy egy regény, Salzer úr.

– Ennyi pénzért semmi szépet nem fog találni – válaszolta nevetve –, mindenesetre itt a katalógus.

– Micsoda? Semmi szép nincsen két tallérért, de egy Walter Scott-regény csak húsz garasba kerül?!

– Nem tudtam, hogy fordításokat akar – felelte –, azt hittem eredeti munkára vágyik.

– Édes Istenem – vitatkoztam vele –, ha egy jó regény, amit idegenből fordítottak csak húsz garasba kerül, akkor miért adják a német könyveket ennyire drágán?

– Azt gondolja talán – válaszolt bátortalanul –, hogy az eredetiket is bagóért fogjuk adni? Ezek a fordítások, ezek a potom árak így is hamar romba döntenek bennünket. Nézze meg, már most is mi lett ebből a szép könyvesboltból. Csupa leértékelt áru, minden legyen olcsó, és így minden gyenge lesz, az olcsóság mindent lehúz a porba. Az ország minden szegletében van valaki, aki olcsó árut kínál, mi pedig, akik ellenállunk a hanyatlásnak, közben tönkre megyünk.

– S miként lehetséges, hogy a kereskedelemnek ez a változása ilyen hatással van az eredeti művekre vagy a könyvkereskedőkre?

– Micsoda? – folytatta buzgón. – Hisz világos mint a nap: a közönséget mindez elrontja és elkényezteti! Nem tagadom el Scott-tól és a két amerikaitól az érdemeiket, éppen az a baj, hogy túlságosan is jók. De manapság minden cselédlány beszerezhet néhány tallérért egy egész könyvtárnyi klasszikus regényt. Természetellenesen gyorsan terjedt el az ilyen művek iránti vágy, és a garasos könyvtárak által százezer ember jutott már most olyan mércéhez, amelyhez makacsul hozzáméri saját német teljesítményeinket.

– Annál jobb az egész világnak. Hisz ezáltal terjed az értelem és a jó ízlés, a rossz pedig csökken, nem igaz?

– Értelem és ízlés, kötete kilenc rajnai krajcárért! – kiáltott fel. – Ó, ismerem ezeket a szép szava- kat! Jó ízlés! Mintha a csatorna túloldalán jó ízlése lenne az embereknek. Értelem! Azt hiszi talán, hogy az emberek tisztességesebben gondolkodnak azáltal, hogy most mindenki maga ítélkezik és ilyeneket beszél: “Nem annyira szép, mint Walter Scott és Cooper, és nem annyira mély és humoros, mint Washington Irving”? Hogy milyen áldást hoz ez a bőséggel ontott mag irodalmunkra és a könyvkereskedésre? A fogalmak kifordítását eredményezi, meg néhány rossz utánzatot (mennyire szégyelltem magam szavai hallatán), és ráadásul mi is tönkremegyünk. Az írók egyre magasabb honoráriumokat követelnek; amiért eddig egy Lajos-aranyat adtunk, azért most ötöt követelnek, miközben ezzel egyidejűleg a könyveket egyre kevésbé keresik. Ráadásul az urakat Walter Scott termékenysége is megfertőzte. Most már szűkmarkúak a gondolatokkal és pazarlók a szavakkal. Az olyan gondolatokat, jeleneteket, képeket, amelyeneket egyébként egyetlen kötet vékony kereteibe illesztettek, most széthúzzák tíz, tizenkét kötetre, hogy több pénzt keressenek, és ami korábban négy, öt csinos verset jelentett, az most ugyanannyi oldalnyi göröngyös prózává növi ki magát.

– Ezek szerint a rímes költészetet már nem veszik?

– Ki venné? Magánzók? Azok előkelően lenéznek mindenféle verselést. Tudósok? Azok meg- kapják a szerzőktől, hogy annál kedvezőbben recenzálják őket. A kölcsönkönyvtárak? Azok csak regényeket tartanak, mert ismerik a közönségüket. Ezek a könyvtárak egyébként is szerencsétlen- séget hoznak ránk. Minden városkában van öt, hat ilyen intézmény. Az emberek azt gondolják,
hogy felesleges annyi pénzt kiadni egy könyvért, ha egyszer elolvashatják a könyvtárban. Filléres fordításokat vesznek és olcsó zsebkiadásokat, hogy azért legyenek otthon könyveik, a könyvkiadó pedig, aki ki akar adni egy könyvet, legfeljebb arra az ötszáz kölcsönkönyvtárra számíthat. Ha ma újra születne egy Goethe vagy egy Schiller, őket sem adnák ki ötszáz példányban. A közönség elvesztette az irodalmunkba vetett hitét, bizalmát és kedvét.

– És minderről Scott és a zsebkiadások tehetnek?

– Igen! És az a lelketlen felaprózódás is tehet róla! Az írók almanachokba és folyóiratokba szórják szét tehetségüket, mert ott jól megfizetik őket; a közönség ezekre a luxuscikkekre szórja el a pénzét, mert divatba jöttek. Mindenki almanachot és folyóiratot akar magának; ezek a zsebben terjedő nyavalyák betegítenek meg minket.

– No de, Salzer úr – mondtam ennek az elkeseredett embernek –, miért úszik szembe az árral? Miért nem készít maga is zsebkiadásokat? Miért nem fog bele egy folyóirat alapításába? Vagy talán szégyellené, ha maga is részt venne a dologban?

– Tulajdonképpen nem szégyelleném – válaszolta némi gondolkodás után. – Amire más képes, azt Salzer és fia is meg tudja tenni. De őszintén szólva attól tartanék, hogy elkéstem az folyóirattal; és egyébként is ki írna bele? Ahhoz, hogy valami új ma sikeres legyen, ahhoz nemcsak újnak, de föltűnőnek, pikánsnak is kell lennie. A cím manapság különösen fontos, de hiába találtam ki már rég egy kitűnő címet. Ha volnának itt szorgos szakértők, akkor hamar meglenne egy kritikai vagy szépirodalmi folyóirat. Legalább annyira vállalkozó szellemű vagyok, mint bárki más.

5. A vállalkozó szellem

– Vannak reggeli lapok, déli, esti és éjféli lapok, már kimerítették az összes istenség vagy múzsa nevét, a legkülönlegesebb neveket próbálják alkalmazni annak érdekében, hogy némi föltünést keltsenek, hisz csak az új hangzás képes a régit, a megszokottat túlharsogni, és lényegében mindenki belátja, hogy önmagában egyetlen új folyóirat sem jobb, mint a régiek. Ugyanúgy elbeszéléseket, verseket, kritikákat találnak ezekben is, a jó munkatársak pedig nem a folyóirat nevével együtt születnek meg.

– No és Salzer úr – kérdeztem erre –, az miért van, hogy az emberek néha a legjobban ismert folyóiratokat is elhagyják pusztán egy új folyóirat néhány próbaszámáért?

– Ez teljességgel a mai idők jellegzetessége. A változás gyönyörködtet, az új seprű jobban söpör
– válaszolta. – A közönség ilyen, változékony, és azt sem tudja, miért. A ruha teszi az embert, és egy szép címke, egy föltűnő cím ugyanolyan hatással van az olvasókra, mint az új divat a tömegekre. Aki képes ügyesen kihasználni az embereknek ezt a jellegzetességét, az viheti valamire a mai időkben. Bárcsak nekem is volna egy jó címötletem!

– Mivel a mai folyóiratoknak annyira sokrétűeknek kell lenniük – mondtam –, mit szólna egy olyan címhez, hogy Irodalmi Csirketáp?

– Nem is lenne rossz, a borítórajzon a közönség csirkenépként jelenne meg, akinek a Múzsa apróra vágott tápot szór. De mégsem lesz jó! A táp sértésnek tűnhet, mintha a közönséget az irodalom asztaláról lehullott morzsákkal etetnénk. Nem lesz jó.

– Vagy esetleg Az estharang?

– Az estharang? Valóban! Ez már jól hangzik! Van valami bársonyos, megnyugtató a szóban. Megjegyzem magamnak ezt a nevet. Kellene hozzá egy kritikai kiadvány is, arra gondoltam, hogy azt A lepárlónak lehetne nevezni.

– Van igazság abban, amit mond – feleltem. – A könyveket újabban kémiai folyamat segítségével recenzálják vagy párolják, addig desztillálják, amíg a keresett X szellem el nem illan, vagy amíg a tanult kémikus meg nem tudja mutatni a világnak, milyen elemekből áll össze az általa vizsgált folyadék. Bár egy ilyen címnek meg olyan hangulata lenne, mintha hozzávalókat árulnánk vagy szeszeket. És mi a véleménye a Kritikai kéményseprőről?

A könyvkereskedő néma maradt egy darabig, majd meghatottan átölelt.

– Telitalálat! Valódi telitalálat! – kiáltotta. – Mennyi minden benne van ebben a két szóban. A német irodalom volna a kandalló, bírálóink pedig a kéményseprők, akik levakarják az irodalmi kormot, nehogy felgyulladjon a ház. Ellenzéki lap kell, hogy legyen, feltűnést kell, hogy keltsen, ez most a legfontosabb. Kritikai kéményseprő! A képzőművészeti bírálatokat pedig A művészi éjjeliőr sokat ígérő címmel adjuk ki! – Gyorsan fölírta magának a nevet, majd folytatta. – Uram! Magát a védőangyalom terelte a boltomba; ha egész nap az íróasztalom mögött ülök, akkor az olyan, mintha el lennék zárva, de ha kibeszélhetem magam valakivel, akkor a gondolatok úgy törnek rám, mint a zivatar. Amikor például az imént Walter Scottról és a hatásáról beszélt, akkor is csodálatos ötletem támadt. Meg akarom csinálni a német Walter Scottot.

– Hogyhogy? Maga is regényt akar írni?

– Én? Ó, nem, nekem jobb dolgom is akad, és különben sem egyet, hanem húszat! Bárcsak rendbe tettem volna már a gondolataimat! Én is szeretnék egy nagy ismeretlent, aki azonban nem lenne más, mint regényírók egy csoportja. Érti már?

– Annyira tisztán, mint Ön, még nem.

– Pénzzel mindent el lehet érni. Keresek hat vagy nyolc rátermett férfit, akik már bizonyítottak valamit a regényírás területén, meghívom őket ide és azt javaslom nekik, hogy együtt állítsák elő Walter Scottot. Kiválasztják a történelmi anyagot és figurákat, megtanácskozzák, milyen mellékszereplőkre volna szükség, aztán pedig…

– Ó, most már értem ezt a csodálatos tervet. Olyan gyárat épít föl, mint amilyen Scheerauban is van. Rézmetszeteket szereznek be Németország minden történelmi vidékéről, a régi idők ruházatait megrendelik Berlinből, mondákat és dalokat pedig A fiú csodakürtje és más hasonló gyűjteményekben találni. Néhány tucat fiatalember itt lesz a házában; a szenthatosság, ez az új Ismeretlen pedig megadja a regények körvonalát, itt-ott megrajzol és kijavít egy-egy nagyszerű jellemet, a huszonnégy vagy harminc többi meg írja a dialógusokat, leírja a városokat, tájakat, épületeket…

– És – vágott boldogan a szavamba –, mivel az egyiknek nagyobb tehetsége van a tájfestészethez, a másiknak a jelmezekhez, a harmadiknak a beszélgetésekhez, a negyediknek, ötödiknek a komikus jelenetekhez, megint másoknak a tragikumhoz…

– Helyes! Így az ifjú művészeket fölosztják tájképfestőkre, jelmezszabókra, dialógusvezetőkre, komédia- és tragédiaszakértőkre, és minden regény átmegy mindenkinek a kezén, mint a nürnbergi Campe képein, ahol az egyik rajzolta az eget, a másik a földet, megint más a tetőket, vagy a katonákat, ahol egy valaki festette a zöldeket, a második a kéket, a harmadik a vörösöket, a negyedik pedig a sárgákat, sorban.

– Egységet, egyenletességet lehet így elérni, ugyanúgy mint Walter Scottnál, ahol az összes szereplő nyilvánvalóan hasonló családi vonásokkal rendelkezik. Zsebkönyvkiadást csinálunk belőle, a lehető legolcsóbbat, negyvenezer példányra biztos számíthatunk.

– A címe pedig ez lehetne: Németország története a keruszki Hermanntól 1830-ig, száz történeti regényben!

Salzer úr a meghatottság könnyeit hullatta. Miután kissé összeszedte magát, megszorította a kezem. – Hát nem vagyok legalább annyira vállalkozó szellemű vagyok, mint bárki más? Micsoda feltűnést fog kelteni! És maga, nagyra becsült uram, maga a segítségemre volt, hogy ez a hatalmas ötlet megszülethessen, keresse ki a legszebb könyvet a boltomban, hálámképpen pedig – egyike lehet a huszonnégynek!

6. Befejezés

Így aztán saját ügyességemnek köszönhetően hamar eljutottam oda, ahová oly régóta vágyódtam. Nem volt már többé szükségem arra, hogy az embereket és ízlésüket egy kölcsönkönyvtárban tanulmányozzam, nem kellett már aggodalmasan egy mű tervét vagy elrendezését, vagy akár remek gondolatokat keresgélnem, hanem részese, tagja lettem az új Ismeretlennek, kedvem szerint írhattam, és amit írtam, nyomtatásban láthattam. Jól ismert, mekkora sikere lett Salzer úr vállalkozásának, s már rég nem titok a világ előtt, hogy tulajdonképpen milyen részekből állt össze a nagy Ismeretlen. Hízelgésnek érezhettük, hogy az elején olyan híres és kiváló írókra gyanakodtak, mint amilyen például Lux professzor, aki időközben feltalálta a fordítógépét, a költő F. Kempler és más pompás szerzők, sőt egy pillanatra még Willibald Alexis is szóba került annak ellenére, hogy ismert volt a német történelemmel szembeni ellenszenve. Már rég megnevezték magukat azok az érdemdús urak, akik a vezetőséget alkották, s számomra sem marad más hátra, mint hogy elmeséljek egy s mást arról, amivel én magam járultam hozzá a vállalkozáshoz.

Mivel Németország egyes részeit pontosan ismerem, ezért először a tájfestők között kaptam helyet. Sajnos azonban A konstanci zsinat című regénybe ezt írtam: “Könnyedén és lebegve tartott a csónak Bázelből Konstanzba, a szőlődombok árnyékában”, amit az igazgatók nem vették észre, kinyomtat- ták, a bírálók és az egész közönség pedig rendkívüli módon csodálkozott, hogy akkoriban áthajóztak a rajnai vízesésen, a folyással szemben. Engem büntetésképpen a beszélgetésvezetők közé helyeztek. Kereskedőházakban, utcákban, piacon zajló beszélgetéseket, alkudozást és vitákat bíztak rám. Ebben a minőségben maradtam mindaddig, amíg a szentimentális és hősies beszédek íróinak egyike durva hibát nem követett el. Ezt mondta ugyanis: “A felhők hol a hold elé, hol a hold mögé vonultak”; és hiába hivatkozott Spindler úr autoritására, akinek regényéből, A fattyúból átvette ezt a gyönyörű helyet; a szavakat ellentmondásosnak ítélték, mivel a felhők nem vonulnak el a hold mögött, őt pedig megfosztották hivatalától; én viszont megkaptam a helyét. Ebben a munkakörben többet tettem, mint a másik kettőben. Így például Az aacheni dóm avagy Nagy Károly lovagja jórészt az én kezem műve. A Barbarossa avagy a Hohenstaufenekből én írtam tíz fejezetet. A vállalkozás megszűnte előtti utolsó munkám A kunersdorfi csata nyolcadik, kilencedik és tizenötödik fejezete volt.

Sokat beszéltek és írtak eme nagyszerű, általam (még ha véletlenül is) életre hívott vállalkozásról, és persze ellene is. Ha belegondolunk, hogy két röpke év alatt hetvenöt kötet, vagyis huszonöt regény került ki a nagy Ismeretlen gyárából, akkor legalábbis csodálni lehet a résztvevők szorgalmát és kitartását. Elmondták ugyan, hogy egyes történelmi jellemek rosszul lettek megraj- zolva, hogy komoly korszerűtlenségek is előfordulnak, ám mennyire gyengék ezek a szemrehányások a vállalkozás egészének sikereivel szemben. Hisz minden vidék annyira hűen lett ábrázolva, hogy látni, nem a természet után, hanem valódi festményeket utánoztak. Hőseink és a dámák ruházatánál talán nem Európa legpontosabb színházainak jelmezeit használtuk-e példaként? Salzer úr talán nem vásárolt össze súlyos pénzekért mindenféle régi háztartási eszközt várakból és fegyverkamrákból, hogy annál pontosabban ábrázoljunk mindent?

Ez a történelmi valószerűség és hűség alapja, és ez az, amit a közönség követelt. A többi, például a történelmi jellemek és időszakok pontos megfigyelése már mellékes, viszont a ruhák, cipők, székek, házak, stb. leírása mind a hetvenöt kötetben pontos, egyetlen egyszer sincs elrajzolva. Hogy ez a fajta ábrázolási mód, már két év után kiment a divatból, az nem a mi hibánk; szép vállalkozásunk meg- bukott a közönség ízlésének változékonysága miatt. Az egészet a divat hívta életre, a divat kedvező szelével hajóztunk a történelem sodrásában, és ez volt a jelszavunk: “Vétsetek inkább a történelmi hűség ellen, torzítsátok el inkább egy történelmi szereplő jellemét, ám sose vétsetek a kor divatja és a közönség uralkodó ízlése ellen.”

FORDÍTOTTA NEMES PÉTER

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.