A történelem tanúi és a történészszakma

Emlékezés, kommunikatív hagyományozás és kollektív emlékezet a kvalitatív történettudományban – problémavázlat

Bevezetés: egy egyszerű történet

Húsz évvel ezelőtt interjút készítettem Cronenberg úrral. Cronenberg úr 1900-ban született munkáscsalád gyermekeként, és 1918-ban behívták a haditengerészethez. Azt mondta magáról, hogy részt vett a wilhelmshaveni tanácsforradalomban és a Kapp-puccsban, kommunista volt a weimari köztársaság alatt, és ellenálló a Harmadik Birodalomban. Egy iskolában mutatták be nekem, ahol a “novemberi forradalom hiteles tanújaként” éppen a magasabb évfolyamok tanulóinak mesélt az első világháború végi novemberi forradalomról. Cronenberg úr közkedvelt történelmi szemtanú volt a hetvenes években, először nyugaton, ahol még a hatvanas években is küzdött azért, hogy elismerjék ellenállói múltját, azután keleten is, mivel az NDK-ban is a novemberi forradalom és az ellenállási mozgalom résztvevőjeként tartották számon.

Két interjúmba került kideríteni, hogy igencsak kérdéses, valóban szemtanúként élte-e át a novemberi forradalmat, s hogy aktív részese volt-e az ellenállási harcoknak. Visszakövettem a történteket, mind a valóságos, mind az általa előadott történetet. Életrajzkutatóként mindkettőt izgalmasnak és történetíróilag értelmezésre érdemesnek találtam, hiszen ki kellett nyomoznom, hogy elbeszélése tartalmaz-e olyasmit, ami “nem igaz”, s magyarázatot kellett találnom arra, vajon miért mesélte el másként a történetet, mint ahogy azzal egyéb forrásokban, például saját leveleiben is szembesültem. Történelmi megemlékezések szervezőjeként persze kétségek gyötörtek: a múzeumi vezetések és az iskolai fellépések szempontjából van-e bármi jelentősége, hogy Cronenberg úr csakugyan személyesen átélte-e mindazt, amiről mesél? Vajon a tanárok számára nem az-e a fontos, hogy rendelkezett a “professzionális tanú képességeivel”, és képes volt iskolákban, emlékhelyeken és hagyományőrző kiállításokon megteremteni a hitelesség légkörét, érzelmi azonosulást tudott kiváltani, és húsz percben eleven módon előadta mindazt, amit egy iskolai óra keretében a tanulóknak vagy egy idegenvezetés alkalmával a látogatóknak közvetíteni kell?

Cronenberg úr története számos olyan elemet tartalmaz, mely a “kortárs tanúk mint a történészi szakma természetes ellenségei”1 kérdését feszegeti. Első pillantásra mintha egyszerűen a szavahihetőség kérdéséről lenne szó, a kortárs tanúk szavahihetőségéről, amely látszólag másként merül fel a tudomány, illetve az emlékhelyek és iskolák szempontjából. Ám azok a problémák, amelyek olyan egyszerűen testesülnek meg magában Cronenberg úrban, sokkal összetettebbnek bizonyulnak.

Az általa elmondott történetek – akár kitaláltak, akár nem – elárulnak ezt-azt őróla magáról, a 20. század hetvenes–nyolcvanas éveinek légköréről, s főként a vele szemben támasztott elvárásokról. Történetei történelmi interpretációra szorulnak – miközben az ezt végrehajtó történészek maguk is kortárs voltuk, saját nemzedékük, politikai-világnézeti irányultságuk stb. foglyai.

Cronenberg úr időközben elhunyt, s a Kapp- puccsot bemutató múzeumok sem léteznek már, ahogy a hetvenes–nyolcvanas évek légköre is elillant, például az iskolákból és az egyetemekről, ahol ő – Cronenberg – olyan szívesen és rutinosan lépett fel. Elillant ez a légkör Nyugaton is, de főként Németország keleti feléből, ahol 1989 után az NDK-val egyetemben jóformán minden ilyen hagyományőrző tárlat megszűnt létezni.

Németország kiváló példa arra, hogy a Cronenbergek esetében nem egyszerűen a szavahihetőség problémájáról van szó. A tét a szubjektív emlékek és a szubjektív források általában vett jelentősége, az életrajzi konstrukciók jelentősége egy múltja perspektíváival viaskodó jelenben, a letűnt közegből származó tapasztalatok jelentősége új környezetben, a múlt társadalmi és nemzedékközi feldolgozása, értékelése és jelenvalósága. Ha Cronenberg úr helyett egy Auschwitz-túlélőt választottam volna, nyomban más vonzalmak és identifikációk, félelmek és gátlások merültek volna fel a problematikus emlékek szavahihetőségének kezelésével kapcsolatban; ha egy egykori kényszermunkást választottam volna, a kártalanításuk körüli viták jelene fejtette volna ki a hatását; ha egy áttelepítettet választottam volna, megint más politikai besorolások szivárogtak volna bele az értelmezésbe. Van-e olyan kortörténész, aki vitatná, hogy ezek a hatások és “politikai korrektségek” őt is fogva tartják a téma kiválasztásában, tézisei bebiztosításában és az egész interpretációban? Hányszor át- és újraírtuk az elmúlt évszázadban a kortörténetet!

Mit jelent mindez a történeti tudományokra és az emlékhelyeken folyó munkára nézve? S hogyan befolyásolják egymást kölcsönösen a korhoz kötött tudomány, a kortárs tanúk, a befogadó közönség, a pedagógiai célok és a médiumokban való megjelenítés? Amikor megkísérlek választ találni ezekre a kérdésekre, nemcsak a szubjektív források alapkérdéseit, valamint az individuális és kollektív emlékezet problémáit fogom érinteni, hanem emlékezés és valóságalap viszonyára is kitérek, ahogyan az az interjúkban megjelenik.

Vita a szubjektív források körül

A Cronenbergek körül zajló vita nem újkeletű. Akinek szubjektív visszaemlékezésekkel, s főként kortárs tanúk kikérdezésével van dolga, ingatag deszkákon mozog, s hajójával Szküllák és Kharübdiszek, magyarán a kritikusok két nagy tábora között lavíroz. Az egyik oldalon vannak azok, akik a szubjektivitás jelentőségét a történelemben éppúgy elvileg utasítják el, mint az emlékezés szubjektív forrásait, és munkájukban korabeli “hagyományos” forrásokra és közigazgatási ügyiratokra szorítkoznak; a másik oldalon pedig azok, akik élnek ugyan efféle forrásokkal, de csupán jelenbeli pillanatfelvételekként veszik őket igénybe, tagadva bizonyító erejüket a múlt valóságát illetően.

A tradicionalisták Szküllája

A történészek körében a historizmus óta dúl a vita, hogy mi a szubjektív források, különösen a szubjektív visszaemlékezések jelentősége a történetírás szempontjából. Szubjektív visszaemlékezésen a legkülönfélébb forrásokat szokás érteni: először is első kézből származó vallomásokat, naplókat, fényképalbumokat, magánjellegű filmfelvételeket, kiemelkedő eseményekről – háborúról, (politikai) bűntettekről, letartóztatásról, szökésről vagy fogságról – szóló beszámolókat, leveleket, iskolai fogalmazásokat, önéletrajzokat és hasonlókat, amelyek az eseményektől más-más időbeli távolságban keletkeztek, de maguktól az érintettektől származnak. Idetartoznak továbbá a kívülállók beszámolói és értékelései, szemtanúktól származó tudósítások, utólagos írásos vagy szóbeli tanúvallomások, amelyek szintén kisebb-nagyobb időbeli távolságban születtek a kérdéses eseményektől, fejleményektől vagy személyektől. Ezenkívül számos olyan forrás is ide sorolható, amely dialogikus formában készült a vizsgált időszak elmúltával, ilyen pl. az interjú magnetofonnal vagy kamerával.

A szubjektív források ellen felhozott érvek közül sokat más forrásokkal szemben is fel lehetne hozni, különösen a közigazgatási iratokkal szemben, amelyeket állami kormányzati vagy közigazgatási alkalmazottak meghatározott érdekekkel fogalmaztak. A legkomolyabb kifogások a következők:

– szubjektív források lévén csupán egyes egyének emlékeit tükrözik, ezért nem tesznek lehetővé megalapozott általánosításokat a megkérdezettek körén kívül;

– szubjektív érdekből keletkeztek;

– legtöbbször olyan forrásokról van szó, amelyek – mint például az önéletrajzok – jóval a leírt események után és gyakran legitimációs szándékkal születtek;

– mi sem csalókább az emlékezetnél, amelyben mindig új események és tapasztalatok rakódnak a régiekre;

– ráadásul a szóbeli források legtöbbje párbeszédes formában keletkezett, a vallomásokat pedig túlnyomórészt maguk a kérdezők szokták kiértékelni – hogy megteremtsék a saját forrásaikat; az ilyen források legfeljebb a mindenkori jelenről és az érdekeltek nézeteiről mondanak valamit, vagy a beszélgetők közti elutasítások és azonosulások “kód”-jairól árulkodnak.

Hadd vegyem sorra a fenti kritikákat, s legalább példákkal hadd illusztráljam azokat a problémákat, amelyek az ilyesféle források kezelése során rendszerint jelentkeznek, de azokat az eredményeket is, amelyeket a szubjektív perspektívának köszönhetünk.

Félreértések?

A mindenki számára, aki hosszabb ideig foglalkozott a “szubjektivitás” “tapasztalatával” vagy jelentőségével, ismeretes ellenvetések egy része két súlyos félreértésen alapszik: egyrészt, hogy a mentalitástörténeti munkák elsődleges célja meghatározott események pontos felidézése, másrészt, hogy a mentalitástörténet művelői kritikátlanul viszonyulnak emlékezeti forrásaikhoz, túlságosan azonosulnak velük, és naiv módon hisznek az igazságukban. Ez a kritika máris léggé válik, ha szemügyre vesszük az ilyesfajta kutatások vizsgálati irányát és céljait: legtöbbször ugyanis éppen a történelemben működő “szubjektivitás” körül forognak, ehhez pedig különleges forrásokra van szükségük, olyanokra, amelyek éppen erről a szubjektivitásról közölhetnek valamit. Aki a források szubjektív voltát bírálja, az valójában nem a forrásokat, hanem magát a témát kellene hogy irrelevánsnak tartsa. Ez azonban legalábbis kérdéses igyekezet lenne, hiszen azt jelentené, hogy a történelem egyik, ha nem a legfontosabb elemét iktatnánk ki: jelesül magukat a koruk kényszereivel és lehetőségeivel viaskodó szubjektumokat, az ő szempontjaikat, tapasztalataikat és feldolgozásukat hanyagolnánk el. Éppen Németország szolgál már-már szélsőséges példaként arra, mi mindent sorvaszt el a politikai kultúra, és mi minden megy veszendőbe a későbbi történettudomány számára, ha elhanyagoljuk a szubjektív tapasztalatot és a történelem feldolgozását. A második világháború utáni évtizedekre és az akkori politikai kultúrára rányomták bélyegüket a nemzetiszocialista múlthoz való viszony körüli viták. Márpedig a weimari köztársaság vége, a nemzetiszocializmus felemelkedése és a háborús előkészületek mind érthetetlenek lennének, ha figyelmen kívül hagynánk az első világháborús vereség felett érzett “nemzeti szégyent”, a versailles-i békeszerződés elutasítását és a lakosság széles köreit érintő jóvátételi megállapodásokat mint magyarázó tényezőket. Számos kortörténész éppen ilyen kérdésekkel kezdett foglalkozni, mind a politika adminisztratív síkján, a “múltpolitika” felől (Frei 1999, Reichel 1995), mind pedig a hagyományozás más síkjain – ideértve a szubjektív hagyományokat is.

Feldolgozás és áthagyományozás

A mentalitástörténeti kutatások legtöbbje tehát nem az események pontos felidézését célozza, hanem az egykori élmények és tapasztalatok feldolgozásait. Az emlékezet és különösen annak pontatlan teljesítménye ennek ellenére döntő pontja a szubjektív emlékezeti források bírálatának. A kritika szerint az emlékezet nem különösebben megbízható fórum: tartalmaira későbbi élmények és feldolgozások, utólagos átértékelések és új társadalmi körülmények rakódnak, mindez pedig megváltoztatja őket. Pontosan erről van szó: az emlékezet érzékeny eszköz, teljesítményei nehezen értelmezhetőek. Régi és új tapasztalatok szövevényében éljük az életünket, ami meghatározza mai beállítottságunkat és értékeléseinket. Noha nem mindig emlékszünk pontosan, felhalmozódott és egymásra rakódott tapasztalatok nélkül nemcsak múltunk nincs, hanem feltehetőleg a jelenben sem tudunk eligazodni, képtelenek vagyunk az események besorolására, híján vagyunk minden érzelmi empátiának és figyelemnek. Ezért az emlékezés hiányosságai dacára nemcsak egyéni, hanem kollektív emlékezetről is beszélünk, sőt egész társadalmak kollektív mentalitásáról is. Az egyének, a politika, a reklámok, a zsurnalizmus mindig számolnak az ilyen emlékekkel és mentalitásokkal. Vajon joggal teszik ezt? Vagy talán ezek a jelenségek – a pozitivista parancs értelmében – tudományosan megragadhatatlanok? Ezek az “egyszerű kérdések” nemcsak a mentalitástörténet művelőit, hanem az egész történészszakmát alapvető problémákkal szembesítik.

Először is, a történelmi tanúk nem egyszerűen saját, egyénenként másként látott és átélt élményeik tanúi: valamennyiüket körülveszi egy aktuális közeg, melyet “emlékezéskultúrának” szokás nevezni. Ez a közeg is meghatározza az élményeiket, szervezi azok megjelenítését, alighanem az emlékeiket is, elismerést és melegséget áraszt feléjük, amit egyesek sajátos módon meg is hálálnak a szereplésükkel – erre Cronenberg úr különösen jó példa. Az emlékek verbalizálása olyan elbeszélői műfajokban zajlik, amelyek úgyszólván egyének feletti öntőformákat kínálnak. Itt említhetjük, hogy mesék és mondák között növünk fel, megtanuljuk, hogy egy fogalmazásnak legyen bevezetése, tárgyalása és befejezése. De ide tartozik az is, hogyan mesélünk vicceket, hogyan szoktuk magunkat különösebben feltűnő öndicséret nélkül megjeleníteni és legitimálni. Még az is sajátos formai hagyományokhoz igazodik, ahogy az iratainkat rendezzük vagy cikkeket írunk.

Maurice Halbwachs óta, aki már az 1920-as években foglalkozott az emlékezés társadalmi körülményeivel, nemcsak individuális, hanem kollektív emlékezetről is beszélhetünk (1996).

A “kommunikatív”-tól a “kulturális emlékezés” felé?

A történeti tudományok (de különösen is a múzeumok és az emlékhelyek) szorosabban kötődnek a kortárs tanúkhoz, mint első pillantásra gondolnánk: a történelmi (pl. a nemzetiszocializmust bemutató) kiállítások koncepciói sok esetben olyan közegben születnek, amely még szoros kapcsolatban van a szemtanúkkal. Maguk a történészek is nyelvükben, értékeléseikben, hangsúlyaikban szorosan kötődnek réteg- vagy nemspecifikus, nemzedéki környezetükhöz. Ez némelyeket arra késztet, hogy a résztvevőktől és szemtanúktól származó közvetlen hagyományokat “kommunikatív hagyományozás”-nak titulálják; így tesz például Alieda és Jan Assmann fogalomkészlete nyomán Elisabeth Domansky és Harald Welzer (1999).2 Ezzel szemben a “kommunikatív emlékezet” több, mint a történeti tanúk hagyománya: “ťKommunikatív emlékezetŤ-en a szerzők [Aleida és Jan Assmann] olyan eseményeket és a velük kapcsolatos emlékezési stratégiákat értenek, amelyekben adott kollektívumok bonyolult diszkurzív folyamatok során ‘megegyeznek’.” (Domansky–Welzer, 20. o.)

A szóban forgó kollektívumok lehetnek pl. családok, miliők, pártok vagy akár egész nemzetek, de meghatározott csoportok is, akik valamilyen szenvedést vagy üldöztetést, sajátos teljesítményeket vagy hősi tetteket akarnak különösen is megőrizni az emlékezetükben. Az említett okokból mindezek a csoportok maguk is meghatározzák az emlékeket. Ily módon az emlékezést – elsődlegesen egyéni emlékezésként értve – utólag megfosztják attól a magától értődőségétől, amely tisztán egyéni emlékezésként jellemezte. Az a mód, ahogyan emlékezünk, most már kollektív szocializációs fórumokra utal, olyan kollektívumok keretei között, amelyek az emlékeket és az észleléseket befogadják, megerősítik vagy elutasítják, és olyan elbeszélői formákban meséljük el az élményeinket, amelyek maguk is tagolják az emlékezést.

Ezzel máris problémánk összetett mélységeiben találjuk magunkat. S a helyzet még tovább bonyolódik az idő múlásával, ahogy a domináns kollektívumok – nemcsak maguk a tanúk – változnak, új dominanciaviszonyok támadnak, melyek keletkezésük pillanatában vajmi kevéssé befolyásolhatták az emlékeket: a későbbi nemzedékeknek más az értékrendje és más a tapasztalati horizontja, mint a tanúké. Minden ember úgy érzi, hogy kora előrehaladtával egyre hitelesebb tapasztalatokat képvisel. Annál megdöbbentőbb, amikor “a történelem”, az írott, a tévében vagy kiállításokon megjelenített történelem idegenül vagy egyenesen ellenségesen mered a történteket átélt személyek elé. Aki először válik kortárs tanúvá, annak ez igen szomorú élmény.3 A gyakorlott kortárs tanúk számára pedig nyilván még megdöbbentőbb, amikor tapasztalataik értéküket vesztik: olyan ez, mint valami halál előtti meghalás.

Hogy a történelmi tanúk elfogultsága milyen méreteket ölthet, amikor a későbbi nemzedékek, immár a régi baráti, bajtársi vagy nemzeti kötődések nélkül, nekilátnak a közelmúlt értékelésének, arra jó példát kínálnak “A Wehrmacht bűntettei” című kiállítás kiváltotta reakciók. Hiszen a szenvedések és a hőstettek egyaránt arra késztetik az embert, hogy a történelmi valóság különleges képviselőjének tudja magát. Ezért a történelmi tanúk sok szempontból nagyon is megnehezítik az emlékhelyek és a történeti tudományok munkáját. A tanúk emocionalitása jó segítség lehet az emlékhelyek didaktikája számára, de ismeretes módon bonyolítja a történelmi vizsgálódás helyzetét – sőt az emlékhelyek dolgát is. Gondoljunk csak arra, micsoda versengés folyt a KZ-túlélők és a szovjet lágerek egykori foglyai között a kiállítási területekért olyan helyeken, amelyek mindkét múltat dokumentálni hivatottak. Az egykori speciális lágerek foglyainak esete arról is tanúskodik, hogyan változik meg a domináns nyilvánosság megítélése, és ez hogyan befolyásolja az emlékezést. A hajdani foglyok még az ötvenes évek szociáldemokráciája szemében is sokat szenvedett tanúk voltak a hidegháborús Szovjetunió ellen. Az enyhülés politikája nyomán azonban a helyzet megváltozott: az egykori foglyok most már saját gyerekeiknek sem szívesen meséltek a fogságról, nehogy felmerüljön a gyanú, hogy nácik voltak. Megkeseredettségük az emlékeiket is megváltoztatta: most úgy érzik, hogy nyugaton még az ötvenes években sem számítottak “áldozatok”-nak, noha sokukról még az újság is írt, sőt egyeseket a rádió is megszólaltatott. Az ezzel kapcsolatos kutatás egyébként az olyan jellegű mentalitástörténeti vizsgálatok mintapéldája, amelyek szubjektív források más forrásokkal való összehasonlításával nyerték az eredményeiket, egyúttal pedig arra a problémára is rávilágít, milyen nehéz Németországban a kollektívumok “emlékezésstratégiai” “megegyezéséről” beszélni a kommunikatív emlékezetben. Idehaza inkább – és remélem, ezzel baglyokat hozok e teoretikusok Athénjába4 – a különféle, saját hagyományokkal és önálló mítoszokkal rendelkező kollektívumok viszálykodását és szétszabdaltságát látjuk: a 20. századi Németországot az emlékezésstratégiai megegyezés rövid távú és rövid életű volta jellemzi, hiszen a legkülönfélébb képek vannak egyszerre jelen az első világháborúról, a nemzetiszocializmusról, Németország kettéosztottságáról, a két diktatúráról vagy éppen a hidegháborúról. Ám éppen ez a szétszabdaltság talán még sürgetőbbé teszi a megegyezés kényszerét, a konszenzusra irányuló nyomást az egyes kollektívumok körében, bármilyen röpke időre is, hogy az emlékek végre tárgyakban és rituálékban ölthessenek alakot és jelenhessenek meg, közelebb kerülve a “kulturális emlékezet”-hez. “’Kulturális emlékezet’-nek a szerzők [Aleida és Jan Assmann] azokat a tárgyakat és rituálékat nevezik, amelyekben ilyen (emlékezési) stratégiák öltenek alakot” – írja Damansky és Welzer (1999, 20. o.)

Milyen időtávokról van itt szó? Ilyesféle “alakot öltő” “megegyezés”-ről egy kultúra emlékezetében természetesen csak hosszas hagyományozás és ritualizálódás után beszélhetünk, amikor ezek a megszilárdult “alakok” nemzedékeken átívelően maradandónak bizonyultak. Gondoljunk csak a második világháborúval kapcsolatos emlékekre: mindmáig csupán miliőnként és nemzedékenként változó egyetértést és ritualizálódást sikerült elérni. A nagy múzeumok és emlékhelyek még az emlékek szétszabdaltságának és kibékíthetetlenségének a bemutatásában sem tudtak egyetértésre jutni. Nekem úgy tűnik, hogy mindkettő, mind a kommunikatív, s még erősebben a kulturális emlékezet leginkább a társadalom vagy a kultúra hosszú hullámainak elméletét szemlélteti.

Aleida Assmann ezért joggal írja a kulturális emlékezetről, hogy az “korszakokat átfogó emlékezet, melyet normatív szövegek támasztanak alá”, a kommunikatív emlékezetről pedig, hogy az “rendszerint három nemzedék szóban átörökített emlékeinek meg- és összekötő emlékezete” (Aleida Assmann 1999, 13. o.). A szerző Kosellecket idézi,5 aki a soáról szólva ezt írja:

Az egymást váltó nemzedékekkel a szemlélet tárgya is megváltozik. A túlélők tapasztalatokkal telített, jelenlévő múltjából tiszta múlt lesz, amely kivonta magát a tapasztalás alól. […] A kihaló emlékezéssel nemcsak növekszik a távolság, hanem annak minősége is megváltozik. Idővel már csak a képekkel, filmekkel, memoárokkal gazdagított dokumentumok beszélnek. (1994, 14. o.)

Nem lehet tudni, hogy Koselleck ezt a “minőségváltozást” hűvös józansággal olyan átmenetként írja le, amelyben mindkét minőségnek megvan a maga jogosultsága, vagy úgy érti, hogy az új minőség jelenti a voltaképpeni haladást a tudomány felé vezető úton – ami az egész kortörténetet megkérdőjelezné. A következő idézetben mintha az utóbbira gondolna:

A történetírás morális érintettsége, leplezett önvédelmi működései, vádjai és nevesített bűnlajstromai – mindezek a múltfeldolgozási [Vergangenheitsbewältigung] stratégiák elvesztik politikai-egzisztenciális veretüket, elhalványulnak a tudományos részletkutatás és a hipotézisektől vezérelt elemzés mellett.6

Aleida Assmann számomra igen világosan teszi fel a kérdést: vajon “a történelemnek el kell-e ťhalniať ahhoz az érintettek fejében, szívében és testében, hogy főnixmadár módjára tudományként születhessék újjá a tapasztalatok hamujából” (14. o.). Ebben a felfogásban, mondja Assmann, az objektivitás “nem csupán módszer és kritikai mércék kérdése, hanem a szenvedés és az érintettség mortifikálódásáé, elhalásáé, megfakulásáé is” (uo.). Ami a soát illeti, Assmann szerint a helyzet manapság épp az ellenkezőjének tűnik. Minél messzebb kerülünk időben a holokauszttól, annál elevenebben van jelen. Assmann így folytatja:

Míg az emlékezet bizonyos fajtái visszaszorulóban vannak, így például a tanulási, a műveltségi és – a soá vonatkozásában – a tapasztalati emlékezet, más formáinak, például a mediális és a politikai emlékezetnek a jelentősége szemlátomást egyre növekszik. (15. o.)

Hozzátehetjük ehhez, hogy még ha el is fogadjuk Koselleck felfogását, történeti vizsgálatra szorul “a tapasztalatokkal telített, jelenlévő múlt” átváltozása “tiszta múlttá”.

Vázlatos fejtegetésünkből is világos, milyen szorosan összefonódik “történelem és emlékezet”, “tapasztalás és kortörténet”, milyen komoly kihívást jelent – elsősorban a kortörténet számára – a kommunikatív emlékezet átalakulása kulturálissá, s mi mindent veszítenénk, ha a “tapasztalatokkal telített múltat” a maga “tapasztalatfeldolgozási stratégiáival” nem tennénk kutatás tárgyává. E kutatásnak pedig része a még életben lévők emlékeinek dokumentálása és elemzése, áthagyományozásuk “tiszta múlt”-tá, amely már nem is olyan tiszta: a történelmi tanúk ma már nem egyszerűen meghalnak, mint azelőtt, hiszen hosszú mediális utóéletre számíthatnak. Kijelentéseik egy mediális “emlékezéskultúra” részévé válnak, és Németországban minden eddiginél erősebben befolyásolják a kollektív emlékezetet.

A történészeknek az emlékek, hagyományok, sőt a kollektív mítoszok működésével és hatásával is foglalkozniuk kell. Vajon mi az oka annak, hogy a “Hermann-csata” legendái csak a 19. században, a nemzeti közösségi érzés feltámadásával tettek szert olyan roppant hatásra? Mi az oka, hogy 1923 után, a Ruhr-vidék francia és belga megszállását követően még a munkásmozgalmat is elragadta a “nemzeti felkelés” hulláma, s mi vitt egy kommunista funkcionáriust egy “német nemzeti” bombázópilóta sírjához? Mi a jelentősége Németország zsidókhoz és oroszokhoz fűződő öszszetett viszonyának 1945 óta? Miért határozzák meg a nemzetiszocializmus bűnei a politikai kultúra mai vitáit is olyan mélyrehatóan? Pedig már annyiszor megjövendölték visszaszorulását, és anynyi szervezetet hoztak létre “a felejtés ellen” – mégis máig működik az “emlékezéssel űzött politika”.

[…]

A puristák Kharübdisze

A visszaemlékezésekkel mint történelmi forrásokkal szembeni másik alapvető bírálat a szóbeli élettörténeti interjút művi képződménynek tekinti, amely kizárólag a történelem most elbeszélt képét tükrözi, ezért nélkülöz mindennemű történeti viszonyt a múlt valóságával, vagy ha nem, ez a viszony tudományosan akkor is megragadhatatlan.7 Ez a kritika elsőre valószínűnek hangzik, hisz természetesen minden élettörténeti interjú, minden mai oral-history-beszélgetés mesterséges forrás abban az értelemben, hogy újonnan készülnek. Szinte felesleges is újból hangsúlyozni, hogy a legtöbb élettörténeti kikérdezés a tapasztalatokra, a történelem feldolgozására és utólagos képére kíváncsi. Ezt előfeltételezve, most különösen az említett bírálat azon aspektusait tárgyalom, melyek az emlékezés konkrét kapcsolódását az elmúlt valósághoz nem tekintik a történetírás forrásának, vagy közömbösnek tartják az emlékezésben rejlő “igazságtartalmat” vagy “valósághivatkozást”.

Megkönnyítenénk a dolgunkat, ha első megközelítésben egy olyan megjegyzéssel válaszolnánk, amely fentebb már elhangzott: a történelmi tanúk ma másként halnak meg, mint azelőtt, hiszen hosszú utóélet vár rájuk a médiumokban. Kijelentéseiket nemcsak írásos dokumentumok és jegyzőkönyvek őrzik meg a jövő számára, hanem autentikusabb hordozók is: hangfelvételek, digitális filmek, sőt vallomásaik akár az internetre is felkerülnek, így egykettőre az elbeszélés mindenkori jelenének történeti forrásaivá válnak. A korábban elképzelhetetlen tárolókapacitásnak köszönhetően óriási, bármikor és bárhol hozzáférhető archívumok születnek, ami a vallomástevők számára történeti forrásként igen hoszszú életet biztosít. Ezáltal az interjú, ez a mesterséges forrás, keletkezése után máris történeti forrássá lép elő – legalábbis annak a kornak a megértéséhez, amelyben keletkezett. Ily módon a kritika felvetette probléma időben eltolódik: egy új múltba. Az interjút a kvalitatív kikérdezés módszerének minden kritikusa felhasználhatja egy immár elmúlt kor forrásaként.

A probléma persze mélyebben rejlik: Spielberg “Survivors of the Shoah”-alapítványa jó példa arra, miként képes befolyásolni a jövőben a támogatott tanúság a történelemképet, illetve médiumokbeli megjelenését. Ez a probléma sem újkeletű: már a 19. századi világkiállítások első valóban milliós tömegközönsége a maga sajátos szükségleteivel megváltoztatta a történelem képét. Ettől kezdve, a tömegpublikum igényeit kielégítendő, a különféle munkatevékenyégek, szerszámok, ruházatok és lakásviszonyok, szokások és hagyományok stb. is bekerültek a saját történelem s végül a historiográfia bemutatási terepére, vagyis olyan témák, amelyek mindaddig az etnológiára és az antropológiára tartoztak.8

Mit jelent az, ha a milliós nagyközönség ma és a jövőben nemcsak kiállításokon lát valamit, hanem mindinkább általában is kapcsolatba kerül az emlékezéssel és a tudománnyal, mégpedig különféle szórakoztatási eszközök révén, olyan “infotainment” vagy “edutainment”9 útján, amely képes a régi, mediálisan rögzített vallomásokat újra és újra megeleveníteni, átszabva megjeleníteni, a mindenkori “modern” összefüggésbe helyezni és újraszervezni? A történettudomány úgy fog tekinteni erre, mint valami “horrorvízió”-ra, de nem tud majd elzárkózni előle: kénytelen lesz olyan módszereket kifejleszteni, amelyek képesek a maguk újszerű mediális működésében kezelni ezeket az újszerű kapcsolódásokat a történelemhez és annak forrásaihoz. A történelemről alkotott képek ezentúl még erősebben meg fogják határozni az emlékezést, sőt újfajta forráskritikát is teremtenek: mert a dokumentáris valóság, amely már ma is jól láthatóan különbözik a döntési valóságtól, a döntéshozatal más formáin, azok megörökítésén és meg nem örökítésén keresztül még inkább önálló életet fog élni.

Az emlékek és “valóságtartalmuk”

Nézzünk most szembe a mentalitástörténet utolsó, legnehezebb, ha nem is döntő jelentőségű problémájával: az emlékezés pontosságának kérdésével, amikor a kikérdezés a felidézett eseményektől vagy folyamatoktól kisebb-nagyobb időbeli távolságban történik. A szociálpszichológustól eltérően a történésznek természetesen a tanúk szavahihetőségére és a vallomások valóságtartalmára is figyelemmel kell lennie, már csak azért is, hogy interpretálni tudja egy adott kijelentés “helyességét” vagy egy “nem igaz” kijelentés hátterében rejlő torzulásokat.10

Fritz Schützét szokás azon elmélet atyjának tekinteni, amely szerint a kései interjúk elbeszéléseiben a múltbeli valóság visszatükröződik. Nem is igen akad olyan életrajzkutató szociológus, aki pozitív11 vagy negatív módon ne hivatkozna rá. Schütze számos támadási felületet hagy a mechanikus visszatükrözés-elmélet kritikusai számára, noha a döntő pontokon mindig csupán “homológiá”-ról beszél a múltbeli valóság és annak narratív interjús visszaadása között.12 A helyzetet azonban a “homológia” fogalma sem könnyíti meg, hiszen az a természettudományokban elsősorban “azonosságot”, a filozófiában viszont leginkább “megfelelést” jelent. A “megfelelés” a maga pontatlan meghatározottságában jobban illik ugyan problematikus tárgyunkhoz, ám tisztázását kevéssé segíti elő. Kezdetben van egy élmény, egy esemény, egy személy, valamilyen fejlődés vagy konfliktus, ebből szöveges beszámolók és elbeszélések, élettörténeti interjúk születnek, amelyek értelmezésre szorulnak – esetünkben az igazságtartalmukra nézve. De hogyan is függ össze emlékezés és interjú? Vajon van-e mód arra, hogy interjús technikák segítségével a vallomásokat kiterjesszük és jobban felülvizsgáljuk, vagy akár emlékeket aktiváljunk?

A szövevényes emlékezet és az interjú szövete

Az interjúkészítés művészete többek közt abban áll, hogy a kikérdezett személy életének egy-egy lényeges eseményét vagy esetleg fordulatát, kulcsélményét ne hagyjuk önmagában elkülönülni, hanem utalások, leírások, epizódok és információk egész hálójába szőve, sok irányból megközelítve, összetett és mélyreható értelmezésre és ellenőrzésre tegyük alkalmassá. Hogy miért? Tapasztalatom szerint az interjúkban összefüggés van egyfelől az interjú készítői és alanyai által megteremtett minőségi sokféleség, másfelől az interjúalanyok emlékezőképességének aktivizálódása között. Ahogy egyre több interjút készítettem, egyre valószínűbbnek tűnt, hogy az interjú készítője különféle technikák és szűkítések révén fokozhatja az emlékezési teljesítményt, viszszametszheti az interjúalanyok legitimációs kényszerét, és létrehozhat vagy kibonthat egy sokfelé ágazó élettörténeti információs hálót a későbbi értelmezés számára. Ez az alapvető állítás magyarázatra szorul. Hadd említsek rá néhány példát, kezdve a legegyszerűbbel:

A példa

Interjúalanyom, akit egy harminc évvel korábbi, vállalat-szakszervezeti konfliktusról faggattam, nem tudta megnevezni a résztvevőket, jóllehet pontosan le tudta írni a vita egész tartalmát és menetét. Miközben az összetűzésről mesélt, és kérdezősködésemre egyre jobban pontosította beszámolóját, szép sorban eszébe jutottak a nevek is. Ezeket később az üzemi tanács jegyzőkönyvei igazolták, interjúalanyom pedig ki is egészítette a névsort, sőt a szóban forgó személyek élettörténeti hátterét is megadta: rendfokozatukat, esetleges NSDAP-tagságukat, kényszermunkásokkal szembeni viselkedésüket. Mindezek alapján az emlékezetkutatás számára felmerül a kérdés: lehetséges, hogy emlékezetünk különböző területein másként és másként emlékezünk? Vajon képeseke-e a különféle területek aktiválni egymást? Igaz-e, hogy idősebb korban jobban emlékszünk a fiatalkorunkra, és rosszabbul a közelmúlt eseményeire?

B példa

Egy vállalkozó, aki a nemzetiszocializmus idején magas posztot töltött be szakmája ipartestületében, elhallgatta NSDAP-tagságát, ugyanakkor részletesen és büszkén ecsetelte, hogy a háború utáni időkben hogyan tudta kihasználni cége újjáépítéséhez korábbi funkciójából származó kapcsolatait, sőt azt is elérte, hogy töröljék a brit megszállók hivatalos gyárleszerelési listájáról. Ez utóbbit az is megkönnyítette, hogy családon belül felosztotta a hatásköröket. Mindez persze egyre világosabban mutatta, milyen nehézségekkel küzdött a nácitlanítás idején. A dolog neki is feltűnt, úgyhogy végül – bár csak a harmadik ülés során – “elismerte” NSDAP-tagságát. Az igen gazdag, élete számos területét felölelő interjú szövevényes hálója végül óhatatlanul rést ütött azon a személyes “védőfalon”, melyet saját magának épített, majd viccekkel és az NSDAP érzékletes kritikájával védelmezett, s így meggyengítette az afelett érzett szégyenét is, hogy ehhez a “plebejus”, otromba és brutális párthoz csatlakozott.

C példa

Az (akkor még létező) NDK egyik városának lelkésze az élettörténetét firtató interjú első órájában politikai óvatosságból és diplomáciai körültekintésből igyekezett kerülni, hogy szóba hozza üldöztetését és megaláztatásait a pártvezetés és az állambiztonság részéről. Ez mindaddig sikerült is neki, amíg el nem beszélgettem a feleségével. Ő ugyanis elmesélte, milyen rettenetesen féltékeny volt, amikor az egyik lelkészségi titkárnő, akit a város jelölt ki hozzájuk, megkörnyékezte a férjét, sőt, amikor ő (vagyis a feleség) éppen nem volt otthon, befeküdt a férje ágyába. A lelkész erre elbocsátotta a titkárnőt. A beszélgetés ezt követő szakaszában a lelkész és a felesége egyre indulatosabbá vált, amit úgy értelmeztem, mint akkori felháborodásuk és féltékenységük feltörését. Ezután további beavatkozásokról, zaklatásokról és felháborító gyalázkodásokról számoltak be a helyi pártszervezet és a Stasi részéről. A gátak átszakadtak, most már az utólagos szépítgetés sem tudta megfoltozni őket. A lelkész legfeljebb a megjelentetés formáját tudta megszabni, de nem a kiegészítő ismereteimen alapuló interpretációt. Az állambiztonsági manipulációkat természetesen csak az 1989-es fordulat után lehetett dokumentumokkal is bizonyítani. Mindez újabb kérdéseket vet fel az emlékezetkutatással kapcsolatban: állításom szerint az érzelmek és korábbi érzelmi állapotok önmagukban is felidézhetők; mihelyt pedig az emlékezetben felmerültek, ösztönzik az emlékezés más területeit, lejjebb szállítják az emlékezetet tudatosan vagy tudattalanul korlátozó gátlásküszöböket és mérséklik az óvatoskodást. Az érzéki tapasztalatok felidézésével hasonló a helyzet, mint az érzelmekével: egy bizonyos illat vagy egy étel íze is felidézhető, leírható, s ha egyszer felmerül, más emlékeket is aktivál.

E példa

Szülőfalumban, egy alsó-szászországi kistelepülésen több beszélgetőpartnerem is említést tett arról, hogy 1945 elején lezuhant arrafelé egy bombázórepülő. A történtekről több változatot hallottam, de valamennyi beszámoló közös magva a következő volt: Berlin bombázásából visszatérőben lezuhant a falu határában egy brit bombázó. Mielőtt földet ért, égő repülőgépdarabok, sőt kioldott bombák hullottak a földre, és eltaláltak egy magában álló gazdaságot. Miközben a faluból egyre többen gyülekeztek a becsapódás helye körül, a birtokon hatalmas lángok csaptak fel. Mindenki odaszaladt, és segített a gazdának kimenteni az ingóságokat. Többen is meséltek a “rengeteg sonkáról, szalonnáról és kolbászról”, amiket a parasztember titokban feketén vágott és felhalmozott (majd kénytelen volt szétosztani, hogy a szomszédok “megtartsák a titkot”). Többen is felháborodva meséltek a szövetséges bombázásokról, s még többen arról, mi mindent mentettek meg a bombázóból, az ejtőernyőzsinórtól a bombatároló és a rakodótér padlózatáig, amiket azután mindenfélére használtak, például hajó- és tutajépítésre. De alig meséltek – és akkor is csak az én kérdezősködésemre – a repülőgép brit személyzetéről. Azzal vajon mi történt? Azok a magyarázatok, amelyeket többnyire burkoltan adtak – egyesek ittas állapotban lövészünnepélyek alkalmával –, igen eltértek egymástól: némelyek szerint nem is volt túlélő, mások szerint kettő, ismét mások szerint öt. Az egyik történetben éjszakára bezárták őket a tűzoltóság épületébe, majd “annak rendje és módja szerint átadták őket” a hivatalos szerveknek; egy másik történetben az egyik pilóta “még életben volt, és csak később halt meg”, úton a falu felé; egy harmadikban a két túlélő egyike meghalt, a másik hadifogolyként túlélte a háborút. A többiek csak köntörfalaztak és semmit sem árultak el. Megtudtam egyet s mást arról, hogyan működik “beszéd és hallgatás” egy faluközösségben, hallottam feketevágásokról, s még ennél is több kiderült a háborús ellenség iránti korabeli viszonyulásról – ám a lezuhant brit bombázó személyzetéről végül is semmi pontosat nem sikerült megtudnom.

Évekkel később az egyik helybélit az ottani kényszermunkásokról kérdeztem. Az asszony elmesélte, hogy az idegeneknek igen eltérő bánásmódban volt részük: rossz soruk volt X parasztnál, amit a felszabadult lengyelek 1945-ben meg is bosszultak rajta, míg más kényszermunkásoknak jó dolga volt, és örültek volna, ha a háborút ilyen békésen élhetik túl Németországban. Így volt ez például “Stanislaus”-szal is, akit “Stani”-nak neveztek. Őt különösen a falu asszonyai kegyeltek: jóképű volt, hetykén tudott nevetni, és úgy lovagolt, akár egy műlovar. Egyszer egy kezén állva lovagolt végig a falun, máskor hátrafelé feküdt a lovon és közben cigarettázott stb. “Hogy milyen jó dolga volt nálunk, azt abból is láthatod, hogy még a saját szövetségeseit is halálra rugdosta.” Szóhoz sem jutottam. A történetnek ebben a változatában ugyanis “Stani” addig rugdosta “súlyos csizmájával” a brit pilótákat, amíg halottak nem voltak. Interjúalanyom számára ez azt bizonyította, milyen mélyen azonosult “Stani” a németekkel. Az asszony tudta, hogy engem érdekel a repülőgépes történet, hiszen korábban többször is kérdeztem felőle. Akkor egyetlen szóval sem beszélt Stani gyilkosságairól, hanem rokonszenves, sőt művelt huszonévesként festette elém. Két héttel az interjú után megkért, hogy ezt a történetet ne hozzam nyilvánosságra. Nem biztos benne, hogy így történt a dolog, és senkinek nem akar bajt okozni, beszélgetésünkkor ugyanis több helyi lakost is megemlített, akik jelen voltak és nem avatkoztak közbe – akárcsak ő maga.

Nos, melyik változat az igaz? Ezzel kapcsolatban, íme, egy tétel, amelyet egyben kérdésként is címezhetünk az emlékezetkutatásnak: élettörténeti interjúk során gyakran szerzünk tudomást olyasmiről, amiről nem is tettünk fel kérdést, sok mindent pedig, amit az emberek a kifejezett kérdésre nem mondanak el, vagy egyenesen elhallgatnak, más összefüggésben elmesélnek. Az emlékezés tehát szemlátomást úgy működik, hogy bizonyos élményekkel kapcsolatban valamilyen oknál fogva korlátok vésődnek az emlékezetbe, de ezek a korlátok más emlékezési öszszefüggésben kevésbé hatékonyak, ezért az emlékek a szokássá rögzült megszorítások nélkül elmesélhetők. Az említett interjúban két személyes legitimációs struktúra ütközött egymással: egyfelől a harmadik birodalom idején elkövetett bűnök, ez esetben gyilkosságok mentegetése, másfelől annak hangsúlyozása, milyen jól bánt vidéken az “egyszerű nép” az idegen munkások többségével.

Melyik változatot kell többre értékelnünk? Először is elmondhatjuk, hogy a különféle változatokkal gazdagodott az értelmezésre váró anyag és kibővültek az értelmezési megközelítések lehetőségei. Azután növekedett az ellenőrizhetőség is más megkérdezettek és más források révén, s végül megszilárdult bizonyos feltevések valószínűsége is. Esetünkben az történt, hogy az asszony vallomása nyomán a többi tanú is “őszintébb” lett, megerősítették az általa közölt változatot (mások persze továbbra is hallgattak vagy nem emlékeztek). Egyikük elmondta, hogy szemtanúja volt a történteknek, és felhívta a figyelmemet más, ma is élő személyekre, akik ugyancsak megerősíthetik az elmondottakat. Az ilyen jellegű falusi “elhallgatási közösségekben” mindeddig híján voltunk az efféle utalásoknak.

A kritika kritikája és ennek veszélyei

Aki bírálja a szubjektív visszaemlékezések forrásként való használatát a történetírásban, az üvegbura alatt él, hiszen az írásos forrásokra – főként közigazgatási dokumentumokra – szorítkozás ma még problematikusabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt: az aktákra való összpontosítás igen kérdésessé vált egy olyan korban, amikor már nemcsak arról van szó, hogy az okiratokat a tetszetős látszat érdekében “fazonra igazítják”, hanem a jelentőségük is visszaszorulóban van a telefon, a videókonferenciák, a fényképek, az e-mailek javára, és amikor óriási adattömegeket lehet gyorsan és feltűnés nélkül törölni.13

Aki kizárólag írásos forrásokra szorítkozik, az – hadd hangsúlyozzuk újra és újra – kiteszi magát a veszélynek, hogy látszólag pozitivista szellemben elhanyagolja a szubjektumot; hiszen a történetírás csaknem valamennyi forrása szubjektív, olyan szubjektumok által megírt forrás, akik különféle érdekösszefüggésekben élnek és tevékenykednek. Ezen a ponton sok történész nem jár el tisztességesen, amikor a dokumentumjellegű forrásokat előnyben részesítve úgy tesz, mintha a pozitivizmus hagyományához kapcsolódhatna, miközben maga is tudja, hogy alapul vett forrásai a természettudományos módszernek még a látszatát is nélkülözik. Ráadásul a kizárólag közigazgatási dokumentumokon alapuló, azokat kritikátlanul használó kutatások többsége “uralomszempontú”. Például aki a németországi szovjet speciális táborok vizsgálatában kizárólag a (szovjet) dokumentumokra hagyatkozik, nyilvánvalóan a szovjetek egyoldalú nézőpontját abszolutizálja. Mivel a másik oldalon hiányzik a hasonlóan kiterjedt dokumentumanyag, csakis a foglyok visszaemlékezései és korábbi feljegyzései jelenthetnek korrektívumot. Máskülönben arról lenne szó, hogy aki a dokumentumokat készíti és birtokolja, azé a történeti hagyomány és a definíciós hatalom – esetünkben a szovjet táborok foglyaival kapcsolatban.

Ugyanakkor a másik oldalon is fennáll a veszély, hogy akik szubjektív visszaemlékezésekkel dolgoznak, forrásaikat megfelelő – fentebb részben már említett – kontroll nélkül használják. Ez a veszély azonban időközben csökkent, mivel a tapasztalattörténeti kutatásban olyan módszertani sokféleség jutott érvényre, amilyet a hagyományos történészeknél sokszor hiányolok.

A kikérdezettekhez való közelség ugyanakkor más veszélyeket is rejteget: például a túlzott azonosulás veszélyét, például a történelmi folyamatok áldozataival vagy politikailag-történetileg elfogadott csoportok képviselőivel (szociáldemokrata és szocialista munkás-aktivistákkal és ellenállókkal, feminista “erős nőkkel”, az NDK polgárjogi kritikusaival stb.). Másfelől a bizonyos csoportokkal és képviselőikkel (a “tettesekkel”, az NDK állambiztonságának informális munkatársaival stb.) szembeni védekezés is ösztönözhet elhamarkodott megállapításokra, ill. olyan politikailag korrekt interpretációkra, melyek elhanyagolják a forráskritikát.

Szabályos hermeneutikai csapda jelentkezik itt, amelybe ma már kevesebb esnek bele, mint húsz évvel ezelőtt. A kvalitatív kutatás ma már nem tekinti a kikérdezett személyek állításait naiv módon “az” igazságnak, és az interjúalanyokat nem “igazítja fazonra” a reáltörténeti előfeltevéseknek megfelelően, illusztráció gyanánt. A szubjektív visszaemlékezéseket és élettörténeteket akkoriban még sokkal gyakrabban használták más forrásokból nyert tézisek alátámasztására, ahelyett hogy önálló forrásoknak tekintették volna őket történelmi tapasztalatok szubjektív feldolgozásával kapcsolatos speciális kérdésfeltevések számára. Ebbe a csapdába a reáltörténészek gyakran beleesnek, hiszen a hermeneutikai (megértés-)tudományoknak sem az erősségeivel, sem a veszélyeivel nincsenek tisztában.

Zárómegjegyzés: a kvalitatív történeti kutatás “határozatlansági relációjáról”14

Evidens ismeretelméleti megállapítás, hogy minden vizsgálati tárgyhoz sajátos módszertani eszközökre van szükség. A következő nagyobb területeken a szubjektív visszaemlékezések és különösen a szóbeli kikérdezések (kvalitatív jellegűek is, mint az életrajzkutatásban) elkerülhetetlenül szerepet játszanak: a történelem feldolgozásának vizsgálatában, a kollektív emlékezet és a múltról szóló kollektív mítoszok kapcsán, s végül egyfelől a nagypolitika, illetve a történelem politikai-társadalmi változásai, másfelől az egyéni élettörténet vagy az életrajzi konstrukciók viszonyának vizsgálatában. A visszaemlékezések olykor a tények, folyamatok és események rekonstrukciójának forrásaiként is felhasználhatók, például más források hiányában, vagy éppen másfajta módszertani megközelítések kontrolljaként és korrektívumaként.

A tapasztalattörténet itt ugyanazzal a súlyos problémával szembesül, mint minden olyan tudomány, amelynek az egyénnel és társadalomhoz fűződő viszonyával van dolga: “határozatlansági reláció” mutatkozik egyfelől az egyén (emlékei, személyes magyarázatai, élettörténetei), másfelől a csoportok, a miliők vagy egész társadalmak között. Ezt a “határozatlansági reláció”-t lehetetlen maradéktalanul felszámolni, mivel mindig csak az egyiket vagy a másikat láthatjuk igazán élesen, azaz “határozottan”, és ezt is a mindenkori tudományos eszközöktől befolyásoltan. De igenis lehetségesek közelítése15 akár az egyik, akár a másik oldalról: egyfelől a kvantitatív életrajzkutatás, korábbi reprezentatív keresztmetszeti vizsgálatok irányából, amelyek általános magatartási és beállítottsági változásokat ragadnak meg, persze az egyéni élettörténetek dinamikája és körülményei nélkül; másfelől a szubjektum irányából, aki magyarázatokat kínál sajátos, előzetes tapasztalatokra épülő egyéni élettörténetének változásaira, a fordulatokkal és kulcsélményekkel teli folyamatok dinamikájára.

A két szemléletmód együttesen talán segíthet abban, hogy lehetőleg átfogó képet nyerjünk e történelmi változásokról. A kvalitatív (és persze a kvantitatív) kutatás résztvevőinek mindig tudatában kell lenniük a “határozatlansági reláció” problémájának. Természetesen már az interjúalanyok kiválasztása sem lehet – tapasztalattörténeti vizsgálat lévén már elvileg sem – reprezentatív,16 legfeljebb szűk csoportokat és azok mai véleményét illetően. Mégis fontos, hogy olyan beszélgetőtársakat válasszunk, akiknek a tapasztalatai lehetőleg különböznek, ha nem egyenesen ellentétesek, hogy a lehető legnagyobb sokféleséget tekinthessük át nemre, magatartásra, világnézeti, vallási és politikai irányultságra, életsorsra, miliőhöz tartozásra nézve. Az értelmezés során ne hagyjuk figyelmen kívül ezeknek az aspektusoknak a viszonyát más kutatásokhoz, főként a kvantitatív felmérésekhez és életrajzkutatásokhoz – és fordítva.

Ismeretes, hogy nemcsak a kortárs tanúk, hanem mi magunk, a történészszakma képviselői is újból re-konstruáljuk a történelmet, részint szubjektív emlékezeti források, részint dokumentumok alapján. A tanúknak persze akadnak nehézségeik az emlékezésben, nekünk pedig az emlékek értelmezésében, de hasonló nehézségeket okoz az okiratok értelmezése is, hiszen ez is különleges, gyorsan “elavuló” ismereteket követel. Ki tudná dokumentumok alapján értelmezni a SED Központi Bizottsága és a körzeti vagy városi pártvezetés közti különbséget, ha nem maguk az érintettek? A korabeli nyelv, ez esetben a “pártnémet”, idővel egyformának látszik, az időbeli távolság eltünteti vagy minimálisra csökkenti a különbségeket. Ez is átmenet a kortörténettől a történelemhez, a “tapasztalatokkal teli múlt”- tól a “tiszta múlt”-hoz, ez az átmenet pedig szinte minden forrás értelmezésekor egyformán nehéz. Egyes kritikusok, amikor a tapasztalattudományt bírálják, száz százalékos egybeesést kérnek számon “múltbeli valóság”, emlékezés és beszámolók között. De ugyan miféle történeti forrás nyújthatna valaha is ilyesmit?

FORDÍTOTTA HIDAS ZOLTÁN

Irodalom

Assmann, Aleida 1999: Erinnerungsräume. Formen und Wandel des kulturellen Gedächtnisses, München

Assmann, Aleida – Harth, Dietrich 1991: Mnemosyne. Formen und Funktionen der kulturellen Erinnerung, Frankfurt a.M.

Assmann, Jan 1999: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás az ókori magaskultúrákban, Budapest: Atlantisz (2. kiad. 2004)

Assmann, Jan – Hölscher, Tonio 1988: Kultur und Gedächtnis, Frankfurt (benne: Jan Assmann: Kollektives Gedächtnis und kulturelle Identität)

Domansky, Elisabeth – Welzer, Harald (szerk.) 1999: Eine offene Geschichte. Zur kommunikativen Tradierung der nationalsozialistischen Vergangenheit, Tübingen

Frei, Norbert 1999: Vergangenheitspolitik. Die Anfänge der Bundesrepublik und die NS-Vergangenheit, München

Halbwachs, Maurice 1996: Das Gedächtnis und seine sozialen Bedingungen, Berlin–Neuwied 1966 (eredetileg 1925)

Lehmann, Albrecht 1978: “Erzählen eigener Erlebnisse im Alltag. Tatbestände, Situationen”, Funktionen, in: Zeitschrift für Volkskunde, 74. 198–215. o.

Lehmann, Albrecht 1983: Erzählstruktur und Lebenslauf. Autobiographische Untersuchungen, Frankfurt–New York

Nora, Pierre 1990: Zwischen Geschichte und Gedächtnis, Berlin

Koselleck, Reinhart 1994: “Utószó” Charlotte Beradt: Das Dritte Reich des Traums c. munkájához, Frankfurt a. M., 117–132. o.

Plato, Alexander v. 1998: “Erfahrungsgeschichte – von der Etablierung der Oral History”, in: Gerd Jüttemann – Hans Thomae (szerk.): Biographische Methoden in den Humanwissenschaften, Weinheim

Plato, Alexander v. 1998b: “Geschichte und Psychologie – Oral History und Psychoanalyse”, in: BIOS. Zeitschrift für Biographieforschung und Oral History, 11. 171–200. o.

Plato, Alexander v. (szerk.) 1999: Die DDR in der Erinnerung, Studienbrief der Fernuniversität Hagen, Hagen

Plato, Alice 1999: Geschichte auf Umwegen. Massenpräsentation, Ethnologie und Geschichte auf den Pariser Weltausstellungen des 19. Jahrhunderts, disszertáció, Universität Hannover

Reichel, Peter 1995: Politik mit der Erinnerung. Gedächtnisorte im Streit um die nationalsozialistische Vergangenheit, München

Schütze, Fritz 1976: “Zur Hervorlockung und Analyse von Erzählungen thematisch relevanter Geschichten im Rahmen soziologischer Feldforschung”, in: Arbeitsgruppe Bielefelder Soziologen (szerk.): Kommunikative Sozialforschung, München

Schütze, Fritz 1981: “Prozeßstrukturen des Lebenslaufs”, in: Joachim Mathes – Arno Pfeifenberger – Manfred Stosberg (szerk.): Biographie in handlungswissenschaftlicher Perspektive, Nürnberg, 67–156. o.

Schütze, Fritz 1984: “Kognitive Figuren des autobiographischen Stegreiferzählens”, in: Kohli M. – Robert, G. (szerk.): Biographie und Wirklichkeit, Stuttgart

Schütze, Fritz 1986: Das narrative Interview. Kurs der Fernuniversität Hagen, Hagen

Schütze, Fritz 1989: “Kollektive Verlaufskurve oder kollektiver Wandlungsprozeߔ, in: BIOS. Zeitschrift für Biographieforschung und Oral History, 2. 31–110.

  1. Ez volt a címe a konferenciának, csak kérdőjellel a végén.
  2. Ld. különösen Aleida Assmann új könyvét (1999), amely csekély visszhangot váltott ki. Ezenkívül: Aleida Assmann és Dieter Harth 1991; Jan Assmann és Tonio Hölscher 1988 (ebben: Jan Assmann: “Kollektives Gedächtnis und kulturelle Identität”), továbbá Jan Assmann 1999.
  3. A “szűz tanúk”-at a történetírásban, szerintem, éppúgy meg kell különböztetni a professzionális vallomástevőktől, mint a szemtanúkat a “másodlagos kortárs tanúktól” vagy a közvetlenül az események megtörténte után rögzített beszámolókat a későbbi visszaemlékezésektől.
  4. Baglyokat hozni Athénba: ’vizet hordani a Dunába’, felesleges dolgot tenni. A bagoly mint a bölcsesség jelképe Pallasz Athénének, Athén oltalmazójának az attribútuma, s a híradások szerint még a klasszikus Athénban is igen elterjedt állatnak számított. (A ford.).
  5. Elsődlegesen arról van szó, hogy manapság az emlékezet válságáról beszélnek, pl. Pierre Nora megállapítja, hogy “a jelen levált a múltról” (1990, 13. o.).
  6. Koselleck 1994, idézi A. Assmann 1999, 14. o.
  7. Harald Welzer ezt az álláspontot képviseli: ezért is határoztuk el, hogy mi ketten, akik egymástól eltérő felfogást vallunk, közösen szervezzük meg a már említett konferenciát.
  8. A historiográfia etnológiai és muzeológiai “kerülőútjairól” ld. Alice v. Plato 1999.
  9. Az information, az education (= tanítás, nevelés) és az entertainmet (= szórakoztatás) szavakból képzett összetételek. (A ford.).
  10. Csakis így lehet pontosabban meghatározni azokat a “kódok”-at, amelyekben az interjú készítői és alanyai olykor “a” valóság ellenében vagy a felidézett valóság ellenében is megegyeznek.
  11. Elsősorban az általa kifejlesztett interjús technikák miatt.
  12. Schütze 1976, 1981, 1984, 1989.
  13. Közismert példa, hogyan töröltek dokumentumokat a kancellári hivatalban a Kohl-kormány 1998-as leváltásakor.
  14. A fogalmat 1983-ban használtam először: amennyire hiányos és nyitott, természetesen annyira védtelen a kritikával szemben.
  15. Megítélésem szerint ezek a közelítések indokolják e természettudományos, jelesül Heisenberg kvantumfizikájából származó fogalom átvételét.
  16. Történelem és pszichológia című dolgozatomban tárgyaltam azt a kérdést, hogy a kvalitatív történeti kutatásban el kellene gondolkodni a “reprezentativitás”-nak a kvantitatív vizsgálatok esetében szokásostól eltérő meghatározásán. Szinte minden “tapasztalati tudós” abból a feltevésből indul ki, hogy meghatározott számú interjú után létezik egy bizonyos “telítettségi szint”: ettől kezdve már nem derülnek ki alapvetően új feldolgozási módok és magatartások egy csoportról.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.