Tizenkét tétel a Római Birodalomról

Több mint szimbolikus, hogy Polübiosz történeti művének fennmaradt része a Karthágót elfoglaló Scipio Aemilianus elmélkedéseivel ér véget.

Scipio hosszasan állt ott – írja a szemtanú Polübiosz, a római hadvezér tanítómestere és barátja –, töprengve városok, népek, dinasztiák elkerülhetetlen végzetén, amely mindegyiket utoléri, akárcsak az egyes embereket. Arra gondolt, hogy ez történt a hajdan hatalmas Ílionnal, az asszír, a méd és a perzsa birodalommal, és nemrég az oly virágzó Makedóniával is. Majd akár szándékosan, akár véletlenül, a következő sort kezdte szavalni: “Eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész / és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak.” 1 És amikor Polübiosz nyíltan megkérdezte tőle, mit ért ezen, nem titkolózott, hanem nyíltan a hazáját, Rómát nevezte meg, mivel az emberi sors forgandóságát látva, féltette azt. 2

Ebben a történetben nem az a lényeges, hogy valóban megesett-e. A legfőbb kérdés: miként merülhetett fel valakiben Róma addigi leggyőzelmesebb hadjáratának tetőpontján, hogy az épp’ születőfélben lévő világbirodalom elkerülhetetlen bukásán merengjen?

Mondhatjuk-e azt, hogy Scipio kijelentését valamiféle próféciának szánta? Olyan értelemben valószínűleg nem, ahogyan a zsidó Dániel prófétált az egymást felváltó közel-keleti birodalmakról; vagy miként a gall Veleda, vagy az egyiptomi hermetikus hagyomány jósolta meg Róma bizton bekövetkező pusztulását. 3 A görög történetíró szavaiban mindössze az idézett homéroszi sorok utalnak valamiféle jóslatjellegre; egyébként Polübiosz “mindössze” egy józan felismerést kapcsolt össze egy divatos – de szintén empirikus tapasztalatra épülő – filozófiai elmélettel. A felismerés lényege ez volt: Róma immár birodalommá vált, a szónak abban az értelmében, ahogyan birodalomnak tekinthetjük az asszírok, a médek és perzsák, vagy a Nagy Sándor és utódai vezette makedónok királyságait. Ugyanakkor ezeknek a “szuperállamoknak” a története is világosan példázza a kozmikus törvényszerűséget: “minden, ami létezik, ki van téve a pusztulásnak és változásnak”.4 S még mielőtt azt hinnénk, hogy mindezt csak egy görög történetíró adhatta a római hadvezér szájába, akinek hazáját nem sokkal korábban ugyancsak Róma igázta le, nézzük, mit mond erről csaknem száz évvel később egy ízig-vérig római történetíró-politikus, Sallustius: “minden, ami születik, el is pusztul, ezért Róma városára is ráköszönt majd a pusztulás kora… s így államunk elfáradva és elerőtlenedve, zsákmányul esik majd egy királynak vagy egy másik népnek”.5

Több mint másfél évezred távlatából ma már kijelenthetjük azt, amit sem Polübiosz, sem Sallustius nem sejtetett előre: az imperium Romanum a valaha létezett leghosszabb életű birodalommá vált. Az előre prognosztizált bukás csak elképzelhetetlenül hosszú idő múltán: Nyugaton – a történészi hagyomány szerint – 476-ban, Keleten pedig csak 1453-ban következett be. Ha egyáltalán bekövetkezett. A “birodalmi béke” korszakának hivatott és hivatásos dalnoka, Vergilius – akit talán nem minden ok nélkül ruháztak fel a középkorban prófétai tulajdonságokkal –, Jupiter szájába adta a “vég- és határ nélküli birodalomról” szóló kijelentést. 6

 Nyomában még ma sem kevesen vallják, hogy a római világbirodalom szelleme tovább él, csak teste, a corpus imperii került hibernált állapotba. Azóta is rendre támadtak olyan hatalmak, amelyek megpróbálták e tetszhalál állapotát megszüntetni, s testet alkotni a még mindig eleven szellemnek.

Korunkban ismét egy halottfeltámasztási kísérlet szemtanúi (és nolens volens résztvevői) vagyunk. A nagyhatalmak között óriási versenyfutás zajlik a “Római Birodalom örököse” címért, amelyet korábban sem Napóleon, sem a Brit Nemzetközösség, sem Mussolini, sem Hitler nem tudott tartósan megkaparintani magának. Most az Európai Unió vezetői próbálkoznak – eddig nem sok sikerrel – az újjáélesztéssel; miközben az Egyesült Államok a birodalomépítés minden lényeges területén messze előttük halad. 7

De mit is értünk birodalmon? A sokat vitatott kérdésben legutóbb magyar tudósok is megszólaltak, bár vitájukban a par excellence birodalomnak tekintett imperium Romanumnem sok szerepet kapott. 8 Ezért is kíséreltük meg röviden összefoglalni a Római Birodalom jellemzőit a legmodernebb kutatási szempontok és eredmények alapján. Bár áttekintésünk során igyekeztünk tartózkodni az erőltetett modern analógiáktól, néha szükségszerűen élnünk kellett azokkal, mivel egy-egy jelenséget csak ezek segítségével tudtunk jobban megvilágítani. Végezetül: ha áttekintésünk elolvasása után az olvasónak egyre inkább egyetlen ma létező államalakulat tűnik majd a Római Birodalom igazi örökösének, az bizonyára nem a véletlen műve.

(1) Imperializmus

Milyen értelemben nevezhetjük a római államot “imperialistának”? Vajon miért hódították meg a rómaiak az Atlanti-óceán és az Eufratész, az Elba és a Tasszili-hegység közötti térséget: a “lakott világot”? Ezek azok a kérdések, amelyek a legkevésbé sem érdekelték az ókori történetírókat. Polübiosz, aki főművében az imperium Romanum kialakulásának történetét és működésének alapelveit nyomozta, nem a miért, hanem a hogyan kérdésére akart választ kapni. A birodalom létrejöttének oka – valószínűleg így gondolták –természetes; abban az értelemben, ahogyan az athéniak is természetesnek vették birodalmuk kiterjesztését a mélosziakra: “Istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak” – mondja nem minden szarkazmus nélkül Thuküdidész a nevezetes méloszi dialógusban. 9

Ha mégis feltették a Római Birodalom kialakulásának okaira vonatkozó kérdést, az ókori történetírók figyelemreméltóan egyhangú választ adtak: tükhé. A görögök számáraTükhé nem egyszerűen ’véletlen / szerencse’, hanem a történelmet irányító sorsszerű erő, amely – különösen Polübiosznál – gyakran kapcsolódik össze az istenek világával. 10 Atükhé-teológia közös forrását minden bizonnyal a sztoikus világnézet jelentette, bár Tükhé / Fortuna tisztelete kultikus formát is öltött a Római Birodalomban. Plutarkhosz nemcsak párhuzamos életrajzaiban, hanem A rómaiak szerencséjéről címen írt traktátusában is az areté és tükhé együttes jelenlétével magyarázza Róma felemelkedését. Plutarkhosz istenségként is bemutatja Tükhét, amely “elhagyta a perzsákat és az asszírokat, könnyedén átröppent Makedóniába, gyorsan megrázta Alexandroszt, majd átment Egyiptomba és Szíriába, majd elcserélte a környező királyságokra, és megfordulva gyakran felmagasztalta a karthágóiakat”.11 A Hannibál vereségétől Pompeius hódításáig terjedő időszakról az a véleménye, hogy “a rómaiak nagy daimónja” kísérte őket szárazon és vízen – itt valószínűleg a nemzet geniusára gondolhatott. 12

Bár a zsidó származású, hellén műveltségű és végül ízig-vérig rómaivá vált Flavius Josephus szerint a rómaiak erényük szerzeményének (aretész ktéma), nem pedig a szerencse ajándékának (dóron tükhész) köszönhették Birodalmukat, 13 a görög írókhoz hasonlóan részben számára is Tükhé szolgál magyarázatul Róma sikereire. Flavius szintén az apokaliptikus tradícióból vett translatio imperii gondolatkörébe illeszti a fogalmat: “a makedónok… beletörődnek a változhatatlanba, és hódolnak azoknak, akikhez a szerencse átpártolt”.14

 Josephus könyvét a római olvasóközönség mellett zsidó honfitársainak is szánta, így érthető, ha a Római Birodalom felemelkedésére saját Szent Könyveikben is keresi a választ: “…az Isten is a rómaiak szövetségese, mert Isten nélkül bizonyára nem sikerült volna ilyen birodalmat alapítaniuk”.15 Josephus műveinek hellenizált szellemiségét mutatja, hogy az “isteni gondviselés” (daimoniosz pronoia) sőt a “végzet” (heimarmené) – ezek a cseppet sem bibliai fogalmak – is történetteológiai érvrendszerének részét képezik. 16; III. 8.7. [391]; IV. 10.7. [622]

A modern birodalomelméletek a 17. század óta Róma terjeszkedése kapcsán a defenzív imperializmus elvéből indultak ki, melynek lényege, hogy a rómaiak valójában csak az őket ért támadásokra válaszoltak, illetve ezek megelőzésére preventív támadásokat indítottak. 17 Ez az elmélet abban az ókori felfogásban gyökerezik, amely hangsúlyozza, hogy Róma csakis “igazságos háborúkat” (iusta bella) viselt a környező országok ellen, illetve akaratán kívül keveredett bele az egymásból evolválódó háborúkba. Valójában a iustum bellum elnevezés a háború formális oldalára vonatkozott: a szavazásra, a hadüzenet átadására és a különféle vallási szertartások elvégzésére, ami aligha igazolta a háború kegyetlenségét a megtámadott ellenfél előtt. Vagy ennél azért többről van szó? Cicero szerint csak addig lehetett a Birodalom szerencsés, ameddig a jogsértések sorozatát nem követték el a többi néppel szemben –, ezért a polgárháborúk előtti Rómát még inkább lehetett “a földkerekség oltalmazójának, mint birodalomnak nevezni”.18 Badian egyenesen a “rituális beszennyeződés elkerülésének standard technikája” elnevezéssel illeti a rómaiak szövetségi rendszerét. 19 A defenzív imperializmus elvét ugyancsak Cicero összegezte a legtalálóbban: “Népünk szövetségeseinek védelme során már valamennyi országot meghódította”. 20

 Mifelénk, Kelet-Európában, persze egészen sajátos értelmezési horizontjai tárulnak fel ennek a mondatnak: itt még sokan emlékeznek arra, mit jelentett a “szövetségesek védelme” 1953-ban, 1956-ban és 1968-ban.

A római háborúk védekező jellegét tovább látszott erősíteni, hogy a senatus politikáját az annexiós lépések elkerülésének vágya jellemezte, legalábbis Keleten. Ezt sokan azzal magyarázták, hogy a római alkotmány kezdetben alapvetően egyetlen városállamra szabott törvény volt, amelyet a kiterjedt hódítások miatt előbb- utóbb meg kellett változtatni. Ez a principátus idején meg is történt: teljes joggal nevezte Ronald Syme ezt az időszakot római forradalomnak. A senatorok azonban nemcsak ettől irtóztak (hogyne irtóztak volna, mikor a korábbi “kevert” alkotmány egyidejűleg tette lehetővé a hódítást és köztársasági rend, vagyis a senatus hatalmának fennmaradását, lásd bővebben a 7. pontot), hanem a kiemelkedő sikereket elérő, ezáltal roppant népszerű hadvezérekre is irigykedtek. A Római Birodalom Keleten még a császárkorban is igyekezett megőrizni hatalmának burkolt, hegemoniális jellegét, a városokkal és provinciákkal a hagyományos cliens–patronus viszonyt ápolták. 21 Egyes kutatók szerint a hódításban esetleg szerepet játszó gazdasági szempontok ellen is hozhatók fel ellenérvek: így például a Lex Claudia i. e. 218-ban korlátozta a senatorok hajóinak űrméretét és kizárta őket az adóbérletekből; a senatorok pedig úgy sértették meg a lovagok érdekeit, hogy i. e. 167-ben bányákat zártak be Macedoniában, csakhogy ne ők aknázhassák ki azokat. Összességében elmondhatjuk, hogy az imperium Romanum kialakulása olyan hosszan elnyúló folyamat volt, amely alapján Paul Veyne azt is megkérdőjelezte: beszélhetünk-e egyáltalán római imperializmusról? 22

Ezzel szemben mások tudatos és tervszerűen végrehajtott imperializmust tulajdonítanak az ókori rómaiaknak, amelyben valamennyi társadalmi réteg közös érdeke fejeződött ki. 23A hadi dicsőségre vágyó senatorok, az anyagi haszonra törekvő lovagok és a zsákmányra éhes plebs egyaránt a hódításokban volt érdekelt. Érdekes, hogy már Polübiosz is ez utóbbi nézetet vallotta, bár ebben – mint azt néhány modern kutató állítja – a kortárs római senatorok aligha értettek volna vele egyet. 24 Moses I. Finley a római birodalom ideológiáját meglehetősen egyszerűnek látta: “az imperium nem volt más, mint a háború római államvallásban elfoglalt központi helyének kifejeződése, ideértve a hivatalos szertartásrendet is”.25 A francia történésziskola köztes álláspontra helyezkedett: a hódítás fokozatosságát és egymásra épülését hangsúlyozta, amelyet szerintük három fő szakaszra lehet bontani. Az első szakaszban a pun háborúk lezárulásáig a védekező imperializmus; a másodikban, a polgárháborúk kezdetéig, a tervszerű imperializmus; a principátus kialakulásáig pedig a “nagy imperialista” politika volt jellemző Róma magatartására. 26

(2) Világbirodalom

Az imperium eredetileg valamely magistratusnak, vagyis választott tisztviselőnek a nép felhatalmazásából a senatus által ráruházott hatalmát jelentette: olyan jogkört, amely lehetővé tette az illető tisztségviselő pontosan meghatározott feladatkörének ellátását. A territoriális értelemben vett imperium csak a késői köztársaságkorban fordul elő, azimperium Romanum összetett szót pedig csak Cicero halála után írják le először. Az őt megelőző korok írói az imperium szón valószínűleg egy kevéssé definiált fogalmat értettek, ezért kerülték alkalmazását. A hatalom egy kézben összpontosulása, vagyis a principátus és a császárság létrejötte végül elkerülhetetlenné tette, hogy az imperiumvégleg földrajzi fogalommá váljék.

A principátus birodalomértelmezésében az imperium határai egybeestek a “lakott világ” (oikumené), vagy a “földkerekség” (orbis terrarum) határaival. Augustus önéletrajzi feljegyzéseiben azzal dicsekszik, hogy tetteivel “a földkerekséget a római nép hatalma alá hajtotta”. 27 A görögök és rómaiak lakott világról alkotott elképzelése nem sokat változott Eratoszthenész óta, aki szerint a három kontinenst az Ókeanosz veszi körbe. A római birodalmi ideológia mindig is a földövező nagy tengert tekintette az imperium legvégső határának. Claudius a lyoni táblán fennmaradt beszédében csak félénken említette a “birodalmi határoknak az Óceánon túli kiterjesztésével szerzett dicsőséget”,28 pedig – egy britanniai hódítását kritikátlanul dicsőítő panegyricus szerint – valójában ez a hódítás megváltoztatta az egész világbirodalom földrajzi és szellemi arculatát: “az Oceanus többé nem határolja a földkerekséget, csak ott folydogál a két világ között: részévé vált a birodalomnak, ami addig határa volt a mindenségnek”. 29 Figyelemre méltó a szöveg azon megjegyzése, hogy az immár hajózhatóvá vált tenger (pervia Thetys) úgy egyesíti a népeket, ahogyan Tullus Hostilius egybeolvasztotta Alba Longát Rómával. Az addig a világtól elvágott (disiuncta) Britannia most Claudius győzelme folytán összeköttetett: coniunctum est, quod adhuc orbis et orbis erat [össze lett kapcsolva, ami eddig világ és világ volt]. A rómaiak tehát nagyon is tudatában voltak annak, hogy az orbis Romanuson kívül más orbisok is léteznek még a Földön.

Már Augustus principátusa idején elterjedt irodalmi toposszá vált a “felkelő és lenyugvó Nap birodalma”. A halikarnasszoszi Dionüsziosz írta:

A rómaiak városa uralja az egész földet, amennyiben nem elérhetetlen, hanem emberektől lakott; és uralkodik valamennyi tengeren, nemcsak azokon, amelyek Herkules oszlopain belül vannak, de az Óceánon is, amennyiben az hajózható; ez az első és egyetlen város az egész történelemben, amely fennhatóságának határait a napkeletig és napnyugatig terjesztette ki. 30

Ugyanilyen értelemben nyilatkozott a zsidó filozófus, Philón is Caligula idején. 31

Az i.sz. 143-ban Rómába érkező görög rhétor, Aelius Aristeides is ezekkel a szavakkal magasztalta a rómaiak birodalmát: “akkora térség a birtokotok, amekkorát a nap befutni képes, másrészt valóban birtokaitok felett teszi meg útját a nap”.32 Róma maga lett az egész világ – ezt a gondolatot a költők is előszeretettel visszhangozták, különösen Ovidius tért vissza rá gyakran: “Iuppiter ezt az egész földet szemléli az égből, / s nincs más látnivaló, Róma hatalma csupán”.33 Mindez nem jelenti azt, hogy a rómaiak ne lettek volna tisztában a földgolyó méreteivel, és birodalmuk azon belüli nagyságával. A malloszi Kratész az i. e. 2. század közepén úgy kalkulálta, hogy az oikumené a földgömbnek mintegy egynegyedét foglalhatja el. 34 Amikor az ifjabb Scipio – Cicero által megörökített álmában – felemelkedik atyjához a csillagos égbe, olyan látvány tárult elébe, amit csak kétezer év múltán az űrhajósoknak volt lehetőségük megpillantani:

A csillagok gömbjei a föld nagyságát messze fölülmúlták. A föld már olyan kicsinek látszott, hogy szégyenkeztem birodalmunk miatt, amely ennek az égitestnek szinte csak parányi részét érinti. 35

A “világbíró Róma” mítoszát a provinciákban is terjesztették, ahol egyesek Róma iránti mértéktelen odaadásukban nem egyszer túl is lőttek a célon: a kis-ázsiai városok például “az egész emberi nem atyjaként” (patér… tu szümpantosz tón anthrópón genusz) aposztrofálták a princepset. A hivatalos római feliratokon némileg finomabban fogalmaztak. Itt megelégedtek “a római birodalom őre és az egész földkerekség vezetője” titulussal. 36 A narbói esküszöveg is Augustus “földkerekség feletti uralmá”-ról beszél. 37 Az idősebb Plinius is “a földek meghódítójának, és az egész világ urának” nevezte hazáját, amely “parancsokat oszt idegen népeknek”. De vajon a rómaiak nem láttak-e ellentmondást az egész világfelett uralkodó Róma és az idegen népeknek küldött parancsok között?

A paradoxon feloldását C. R. Whittakernek köszönhetjük, aki meggyőzően bizonyította a Római Birodalom “kettős természetét”. Az imperium orbis terrarum két részre oszlott: a közigazgatásilag Rómához tartozó területekre, valamint az externae gentesre, akik szintén alattvalóknak számítottak, de területüket nem volt érdemes bekebelezni. 38 A köztársaság korában még nem létezett birodalmi “határstratégia”. Az i. e. 188-ban megkötött apameai béke III. Antiokhosz és Róma között a Taurus-hegységnél vonta meg a határt, amely messze Róma szövetségeseinek territóriumán túl feküdt. Igaz ugyan, hogy Róma nem foglalta el az Antiokhosz által kiürített területeket, ám annak sincs jele, hogy a birodalmi diplomácia a meghúzott vonalon belül akarta volna tartani befolyási övezetét. 39 Ez a kettős magatartás a határokkal kapcsolatos római felfogásban gyökerezik. A rómaiak szemében a scamnatio és a limitatio nem egyszerűen praktikus tevékenység volt, hanem mély szakrális értelemmel is bírt (“egy zárt földterület megtisztítása”40), mint ahogyan a határkövek (termini) is speciális szimbolikus és szakrális jelentést hordoztak. A köztársaság-korban finitoresnak, majd agrimensoresnak nevezett földmérők tevékenysége rituális jelleggel is bírt. A szakrális határ kijelölése nem ugyanazt jelentette, mint egy stratégiai határvonal meghúzása, amely általában valamilyen földrajzi adottsághoz (hegység, folyó, tengerpart) kötődött. A rómaiak képzeletében kétféle határ létezett: a szakrális jelleggel is bíró közigazgatási határ (limes), amely a felosztott földeket (assignata) foglalta magába; valamint az “ezen kívül” (extra clusa) található földek, amelyeket ager arcifinusnak is neveztek. Ez utóbbiak “védelmezték” (arceo) a felosztott földeket – legalábbis a Caesar korában élt Varro grammaticus így magyarázta –, és általában valamely természeti képződmény határolta őket. Ezt a második határtípust hívták finesnek. 41

A rómaiak dualisztikus határelképzelését a suovetaurilia szokása is alátámasztja. A Marsnak felajánlott “disznó-juh-ökör áldozat” a Város közigazgatási határán (pomerium)kezdődött, de a felvonulás (pompa) és maga az áldozat mindig a város “katonai zónájában”, a Campus Martiuson, vagy, ha a hadsereg éppen háborúzott, a campuson kívül zajlott, ahogyan az a Traianus-oszlopon is látható. A suovetaurilia agresszív, mágikus jellegű alkalmazására került sor i. sz. 35-ben, amikor L. Vitellius az Eufratész partján mutatta be az áldozatot, egy Mezopotámia elleni katonai akció előzményeként. 42 Tacitus azt is elárulja, hogy a suovetaurilia során mondott imák egy része “a birodalom védőisteneihez” szólt, 43 vagyis az áldozat és az imák összefüggtek az imperium kiterjesztésével és fenntartásával. Ékesen bizonyítja ezt, hogy a britanniai Antoninus-falon – Bridgeness- nél, ahol a falat építeni kezdték – két domborművet állítottak fel: az egyiken a legio mutatja be a suovetaurilia áldozatot; a másikon a római lovasság tapos a barbárokon. 44

A talán legismertebb római helyfogalom, a pomerium is hűen tükrözi a római állam kétarcúságát. A pomerium a városfalakon kívül eső “megszentelt” határvonal, amelyet határkövek (termini) jeleznek. A római jogi gondolkodás szerint ez választotta el egymástól a domi és a militiae területeket, vagyis az állam polgári és a katonai szféráját. Apomeriumot minden egyes colonia alapításnál oly módon jelölték ki, hogy egy barázdát húztak a város köré. Ez volt a sulcus primigenius, amit egy bika és egy tehén által vont eke jelölt ki. Fontos, hogy a tehén a város felőli belső, a bika pedig a külső oldalon volt befogva: “hogy a férfiakat féljék a kívülvalók, az asszonyok pedig belül termékenyek legyenek” – magyarázta a dolgot Johannes Lydus. 45 A pomerium és a termini jelképes szerepére utal a külső (háborús) és a belső (békés) szférák elválasztásában az alábbi történet is:

Azt mondják, Fidesnek és Terminusnak első ízben Numa emelt templomot, és ő tanította meg a rómaiakat arra, hogy Fides – tehát a Hűség istennője – nevére tegyék le a legünnepélyesebb esküt, ugyanúgy, ahogy ezt az esküformát a mai napig használják. Terminus a határok őre. Neki ott mutatnak be köz- és magánáldozatokat, ahol határmezsgyék választják el egymástól a szomszédos földeket. Terminusnak most élő állatot szokás áldozni, régen azonban vértelen áldozatot mutattak be neki. Numa úgy vélekedett, hogy a határ istene szükségszerűen a béke őre és az igazság tanúja, ezért minden vérontástól tisztának kell maradnia. Valószínű, hogy Numa király állapította meg először a város határait. Romulus még nem akarta felmérni saját területének pontos elhatárolásával, hogy mit hódított el másoktól; úgy vélekedett, hogy a határ a hatalom béklyója, ha tiszteletben tartják, de a jogtalanság bizonyítéka, ha nem tartják tiszteletben. 46

A római történelmen végigvonul egy Romulus és Numa nevével fémjelezhető paradoxon: míg az előbbi a római terjeszkedés szimbolikus figurája, az utóbbi a törvényt, a rendet és a határokat szimbolizálja. A pomerium és az imperium közvetlenül is összekapcsolódott a rómaiak képzeletében. Róma közigazgatási határát ugyanis csak annak volt joga kijjebb tolni (ius proferendi pomerii) és a határköveket elmozdítani (propagare terminos urbis), aki magát az imperiumot is gyarapította területileg, vagyis kijjebb tolta a római nép határait (fines).

A fentiek figyelembevételével érthetjük meg Augustus Tiberiusnak adott tanácsát, amit száz évvel később Tacitus jegyzett le számunkra: “meg kell tartani határain belül a birodalmat”.47 Ezt a mondatot legtöbben a defenzív birodalompolitika megnyilatkozásaként, az augustusi “megfontoltság” egyértelmű jeleként értékelik. Pedig ezzel a kijelentésével Augustus nem valamiféle katonai határ meghúzására és annak megtartására buzdította Tiberiust, hanem csak az addigi polgári, közigazgatási határok megőrzésére. Sztrabón, aki nem sokkal Augustus halála után írta meg művét – amikor a végrendelet már széles körben ismertté válhatott –, így jellemezte a princeps saját fennhatósága alá vont provinciákat: “ezek az eddig még le nem győzött népekkel szomszédos barbár országok, vagy terméketlen és nehezen művelhető területek”.48 A geográfus számára aligha volt kétséges, hogy egykor ezek a “barbár” népek is Róma fennhatósága alá kerülnek majd.

Az expanzív birodalmi törekvések a császárkor későbbi időszakában is a propaganda állandó elemét alkották. Verus úgy tűnik fel egy ostiai feliraton, mint propagator imperii [a birodalom kiterjesztője]; Marcus Aurelius és Verus közösen vert pénzein a “propagatoribus imperii” felirat szerepelt; a Septimius Severusnak 203-ban emelt diadalíven az ob rem publicam restitutam imperiumque populi Romani propagatum [a helyreállított köztársaságért és a római nép kiterjesztett birodalmáért] szöveg olvasható; de a cím Constantinusszal kapcsolatban is előkerül; sőt Theodosius is úgy tűnik fel, mint propagator Romani imperii, domitor gentium barbarorum [a római birodalom kiterjesztője, a barbár népek legyőzője]. 49 Az már inkább a történeti pszichológia tudománykörébe tartozik, mi szükség volt erre a propagandára éppen abban az időszakban, amikor a Birodalom már réges rég túljutott terjeszkedő fázisán.

(3) Barbárság és civilizáció

Örök tél és homályos ég fullasztja őket, kopár föld tartja őket betegen, az eső ellen zsúpfedél vagy levelek alá húzódnak, jéggé fagyott mocsarakon át vándorolnak, vadállatokat fognak eleségül

– így jellemezte Seneca az első század közepén a barbárokat. Florus ezt írja a szarmatákról, akiket Lentulus i. e. 12-ben hódított meg:

Semmi másuk nincs, mint hó, mezők és erdőségek. Olyan nagy ott a barbárság, hogy nem is értik, mi az a béke. 50

Békén természetesen a “római békét” kell értenünk, amelyet Tacitus a második század elején így jellemzett a britanniai törzsi vezér, Calgacus szájába adott szavakkal:

Ragadozói a világnak, miután mindent feldúltak, és már nincs számukra föld, most a tengert kutatják; ha gazdag az ellenség, telhetetlenségből, ha szegény, becsvágyból; sem Kelet, sem Nyugat nem lakatta jól őket: egyedüliek a világon, akik a kincseket és a nincstelenséget egyforma szenvedéllyel áhítozzák. Elhurcolni, gyilkolni, rabolni – hazug névvel ezt mondják birodalomnak, és ahol pusztaságot teremtenek, békének. 51

Nincs okunk kételkedni abban, hogy a Római Birodalom számos akkori és jövendőbeli alattvalója valóban így gondolkodott a pax Romana “áldásairól”.52

Jóllehet a rómaiak alapjában átvették a görög definíciót, amely a barbárság lényegét a furcsa idegen nyelvekben, a bizarr viselkedésben és az erkölcsi alacsonyabbrendűségben határozta meg; a görög és a római barbárság-fogalom között létezett egy alapvető különbség. A görögök a “civilizáltságot” a hellén származáshoz kötötték, míg a rómaiak szerint ez csupán tanulás kérdése. Az etnikai eredet és a civilizáltság szétválasztása közhellyé vált a római szerzőknél. A rómaiak két okból sem alkalmazhatták a “mi” versus “barbárok” aszimmetrikus ellenfogalmát: 53 egyrészt mert ők maguk is barbár eredetűek voltak, másrészt mert nem minden nem-római minősült barbárnak. Cicero Állam című művében Laelius és Scipio fiktív beszélgetése azt a kérdést feszegeti, hogy Romulus vajon a barbárok uralkodója volt-e? Laelius válasza a hadvezérnek:

Ha, miként a görögök állítják, az emberek vagy barbárok, vagy görögök, attól tartok, hogy a barbárok királya volt; de ha ez a név az erkölcsökkel, nem pedig a nyelvvel áll kapcsolatban, akkor úgy vélem, hogy a görögök nem kevésbé barbárok a rómaiaknál. 54

Már Walbank is rámutatott arra az irodalmi jelenségre, hogy a római vígjátékírók – bizonyára nem minden önirónia nélkül – saját magukra is alkalmazták a “barbár” kifejezést. Plautus a Foglyokban Itália városait és törvényét illeti ezzel a jelzővel; a Hetvenkedő katonában Naevius “barbár költő”; a Mostellariában pedig egy római “kásazabáló barbár kézműves”-ről folyik a disputa. 55 A rómaiak csak a hellenizáció erősödésével kezdték kikérni maguknak ezt a minősítést: állítólag Cato szokta epésen emlegetni, hogy a görögök “minket szintén barbárokként emlegetnek”.56 “Mindazonáltal az a probléma, hogy a rómaiak miként illeszkedtek bele a ťgörögök versus barbárokŤ dichotóm kategóriájába, továbbra is zavaró” – jegyzi meg Walbank. 57 Pedig a megoldás kézenfekvő: a rómaiak az addigi dichotóm rendszert trichotómmal váltották fel. Mikor Cicero egy helyütt arról beszél, hogy az epikureizmus az egész ismert világot meghódította, a Graecia, Italia és barbaria kifejezéseket alkalmazza. 58 Ezt a hármas felosztást vették át azután a császárkori görög rétorok és történetírók is.

Egyvalamit azért a legtöbben elismernek: a kultúra királyi jogát a barbárság meghódítására és leigázására, hogy az hagyjon fel véres belső harcaival és förtelmes szokásaival, és vesse magát alá a kultúrállam általános erkölcsi normáinak.

Jacob Burckhardt e megállapítása nemcsak a Római Birodalom és a barbárok viszonylatában érvényes. 59 Egy világbirodalom immanens módon rendelkezik civilizatórikus küldetéstudattal. A rómaiak ilyen irányú törekvéseiket elsősorban a hozzájuk képest fejletlen északi és nyugat-afrikai tartományokban élhették ki, ahol a barbárok nélkülözték ahumanitas áldásait. Ez utóbbi fogalmat általában “civilizáció”-nak szoktuk fordítani, jogosan. A latin szót persze az ókorban is sokféle értelemben használták (még “városias kényelem” jelentésben is) 60, éppúgy, mint a mai “civilizáció”-t, amelynek értelmezési tartománya nagyjából a “kultúra, nevelés, fejlődés, modernitás” jelentéseket fedi. Egyesek szerint a humanitas a három római “alaperényhez” (religio, mores, fides) csatlakozott negyedikként. A szó görög megfelelője nem annyira a philanthrópia (“emberiesség” vagy “emberiség-szeretet”), mint inkább a paideia (“nevelés, műveltség, kultúra”). A civilizációt a görögök találták fel, de a rómaiak terjesztették el a barbár népek között – írta Cicero. 61

Róma, mint az oikumené központja, a késő-köztársaság kortól kezdve gyakorlati politikájában is kettős mércét alkalmazott az általa meghódított területeken. A második század elején T. Flaminius realizálta azt, amit a hellenisztikus monarchiák már régóta figyelembe vettek: a görög közvélemény hatalmát. 62 Flaminius fokozatosan a senatust is megnyerte annak a nézetének, hogy Keleten másfajta politikát kell alkalmazni: a királyok, ligák és városok feletti politikai hegemóniát kell előnyben részesíteni a nyílt és brutális annexiós törekvésekkel szemben. Keleten tehát az óvatosság jegyében, meglehetősen civilizált módon zajlott a római hegemónia kiterjesztése. Még a parányi Asztüpalaia szigettel is egy minden részletre kiterjedő szerződés köttetett: “Föl kell újítani a békét, barátságot és szövetséget Asztüpalaia népével; követükhöz úgy kell viszonyulni, mint egy tiszteletreméltó és barátságos nép jellemes tagjához, és udvariasan kell neki válaszolni” – mondta ki a senatus határozata. 63 A nyugati “barbár fronton” persze egészen más volt a helyzet: senkit sem érdekelt igazán, mi történik egy liguriai vagy ibér törzzsel, kivéve a vállalkozókat és az adószedőket.

(4) Tértörténelem

Fernand Braudel A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában című klasszikus monográfiáját méltán tekintjük a modern történeti földrajz megalapozásának. A braudel-i értelemben vett geohistória jóval több egy-egy terület deskriptív földrajzánál: a klimatológiától a zoológián és a botanikán keresztül az antropológiáig számba veszi azokat a jellemzőket, amelyek egy adott térség földrajzi viszonyaiból következően befolyásolhatták annak történelmét. 64 Sajnos, az ókortörténetnek máig sem született Braudelje. 65

Pedig a komplex “geohistóriai” látásmód eleve jellemezte az ókori történészeket. Itt van példának okáért Polübiosz, aki szerint a pragmatikus történetírás három részből áll: a forráskutatásból; a politikai események felsorolásából; valamint “a városok, helyek, folyók, kikötők és általában, a föld és a tenger valamennyi jellegzetességének, továbbá a helyek egymástól való távolságának számbavételéből”.66 Polübiosz műve hatalmas földrajzi spektrumot fog át, s mivel a szerző mindenütt hangsúlyozta az autopszia fontosságát, valóságos odüsszeuszi figura vált belőle, “aki sok nép városait, s eszejárását kitanulta”.67 Egy Scipio Aemilianustól kapott római hadigályán végigkutatta az észak-afrikai partvidéket, sőt Az egyenlítő környékének lakhatóságáról címen egy könyvet is írt. A második századi Pauszaniasz idézi a Polübiosz szülővárosában, Megalopoliszban felállított feliratot, amelyben földijei úgy beszélnek róla, mint aki “vándorolt a földön és minden tengeren”.68 De a későbbi korokból is hozhatnánk példákat: Poszeidóniosz nemcsak földrajzi, hanem történeti munkát is készített (sajnos mindkettő elveszett); és Sztrabón sem csupán egy ránk maradt földrajzi (Geógraphika), hanem egy azóta elveszett történeti munkát is írt A Polübiosz után történtek címen. 69

A ma élő profán ember számára a tér homogén és semleges, nem hasad minőségileg különböző részekre. A geometriai tér minden irányban osztható és körülhatárolható, de struktúrájából nem következik semmiféle minőségi differenciálódás, következésképpen tájékozódás sem. A profán tapasztalás számára tulajdonképpen már nincs is “világ”, csupán egy széttört univerzum töredékei léteznek, végtelenül sok, többé vagy kevésbé semleges “hely” formátlan tömege, amelyek között az ember az posztmodern társadalomban zajló lét kötelezettségeitől hajtva ide-oda mozog. Az ókori ember számára azonban a tér nem képezett homogén egységet. 70 Törések és szakadások találhatók benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől. Létezik egyfajta szent, vagyis “erővel föltöltött”, jelentőségteli tér, és léteznek más, nem szent terek, következésképpen nincsen struktúra és szilárdság nélküli, egyszóval “formátlan” tértartomány. A térnek ezt az inhomogenitását a vallásos ember úgy éli meg, mint a szent, vagyis az egyedüli valóságos, valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentétet, ami azt mint formátlan tágasság veszi körül. Az ókori ember “környezeti pszichológiájában” bizonyos természetes képződmények is immanens metafizikai tartalommal (numen) rendelkeztek. 71

Itt vannak példának okáért a folyók, amelyeket a görög-római antikvitás Homérosztól kezdve isteneknek tartott: olyanoknak, akik az olümposziak tanácsának teljes jogú résztvevői. 72 A folyóknak van kultuszuk és papjaik, gyakran áldoznak tiszteletükre, a folyók nemzenek, beszélnek és harcolnak saját területükért. A legnagyobb folyó maga az Ókeanosz, amely a világ folyóinak atyja. 73 A folyók kultusza még a rómaiak számára is eleven valóságnak számított. Az ifjabb Plinius leírja a Clitumnus folyóisten jósdájában tett látogatását, amely szemmel láthatólag mély benyomást gyakorolt rá. 74 A Rajna és a Duna kultikus tiszteletéről feliratok is maradtak ránk, melyek közül többet a folyók mentén szolgáló római katonatisztek állítottak. 75 A folyók istenei nemcsak Homérosznál, hanem a rómaiak körében is gyakran viselik a pater megszólítást, s leggyakrabban őszbe csavarodott szakállú öregemberként ábrázolják őket. A szicíliai Diodórosz szerint egy folyó csatornázása egyet jelent a vele folytatott harccal. 76 Mikor Traianus császár apja, M. Ulpius Traianus egy csatornát épített az Orontész folyón Antiochia fölött, az eseményt ünnepélyes formában örökítették meg: a felirat Róma (valamint a császárok) hatalmát bizonyítja a dühöngő elemek felett. 77 Traianus oszlopának ábrázolása szerint maga a Duna is segítőleg vett részt a Dacia elleni hadjáratban: a természet is a római imperializmus szolgálatában állt. 78 A folyók allegorikus ábrázolásait a diadalmeneteken is felvonultatták. 79

A tér azonban nemcsak vallási, hanem mesterségesen gyártott politikai és ideológiai tartalommal is telítődhet. Különösen igaz ez a megállapítás az olyan térábrázolásokra, mint amilyenek térképek és itinerariumok. Az ókorban a térképek csaknem mindig a hódításokkal kapcsolatban jelentek meg a történetírásban. Mikor a Kanaán elfoglalására készülő zsidók Sikemben felosztották a törzsi területeket, Józsué pontos felmérést készíttet a még el nem foglalt területekről. 80 Az athéniak a szerencsétlen kimenetelű szicíliai expedíció előestéjén már olyan izgatottak voltak, hogy az ifjak és vének városszerte térképeket rajzolgattak az elfoglalandó területekről. 81 Az első térkép, amelyről Rómával kapcsolatban hallunk, Szardínia i. e. 174-ben történt elfoglalásával kapcsolatos:

…Mater Matuta szentélyében egy táblát helyeztek el az alábbi felirattal: “A római nép legiója és hadserege Ti. Sempronius Gracchus consul vezetésével és jósjeleivel leigázta Sardiniát. Ebben a provinciában több mint nyolcvanezer ellenség esett el vagy került fogságba. Ő, miután az állam érdekeit ilyen szerencsésen megvédte, a szövetségeseket felszabadította, s az adóbevételeket helyreállította, épen és sértetlenül hozta haza zsákmánnyal gazdagon megrakodott hadseregét, s másodízben tért vissza diadalmenetben Róma városába. Ezért adta ezt a táblát ajándékul Iuppiternek.” A táblán látható volt Sardinia szigete, s ezen az ott vívott csaták ábrázolása. 82

Fentebb már láttuk, hogy Róma már a köztársaság-korban is “a föld végső határáig” (ultimos terrarum fines) akarta kiterjeszteni hatalmát. Ennek a törekvésnek a csúcskorszaka az i. e. első század tábornokaival, különösen Pompeius Magnusszal következett be. Plutarkhosz szerint Pompeius azért foglalta el Szíriát, hogy Arábián keresztül a Vörös-tengerig jusson, “és győzedelmesen eljusson az egész földet körülölelő Óceánhoz”. A szicíliai Didórosz azt is feljegyezte róla, hogy menetelésének végpontján egy bronz táblát állított fel, amelyen megörökítette tetteit, az általa meghódított népek listáját – nem kétséges, hogy ez szolgált mintául Augustus res gestae-jéhez és számos emlékművéhez –; a negyedik századi Cassius Dio pedig még azt is hozzáfűzi, hogy Pompeius propagandája erőteljes hangsúlyt tett az oikumené, illetve a földkerekség ábrázolására. 83 Nem sokkal ezután Julius Caesar készíttette el az első világtérképet, amely valószínűleg a Capitoliumon felállított reprezentatív győzelmi emlékművének részét képezte: ezen diadalszekérben volt látható, lába alatt a földgömbbel. 84

Augustus, aki mindenben a köztársaságkori konkvisztádorok méltó utódja akart lenni, nemcsak a birodalmi propagandát és reprezentációt vette át elődeitől, hanem sikerre is vitte azok félbehagyott művét. A pax Augustát költők, írók, képzőművészek és építészek hada dicsőítette – természetesen a hatalom által mederbe terelt és szigorúan ellenőrzött formában. Jellemző, ahogyan a bécsi cameo, az ún. Gemma Augusta ábrázolja a világ urát, Augustust, akit mellett Tellus és Oceanus alakja látható, fejére pedig éppenOecumene illeszti a győzelmi koszorút. Feje felett asztrológiai jegye: a Capricornus látható, alatta legyőzött barbárok esdekelnek kegyelemért, illetve megkötözve ülnek egy éppen felállításra készülő tropaeum tövében. Ugyancsak Augustus volt az, aki i. e. 7-ben a Porticus Vipsaniában, a Campus Martiuson állította ki az Agrippa által készített hatalmas világtérképet: orbis terrarum urbi spectandus [hogy a város bámulja a földkerekség (térképét)]. 85 Izgalmas az a P. A. Brunt által felvetett és A. Klotz által megtámogatott feltételezés, mely szerint Augustus elméletileg akár Kína elfoglalását is tervbe vehette. 86 Erre egyrészről a Nagy Sándorral történő versengés (aemulatio Alexandri), másrészről a korabeli földrajzi ismeretek hiányos volta sarkallhatta. Agrippa térképe jelentősen alábecsülte távolságokat: a Rajna és a Visztula távolságát 636/686 mérföldben határozták meg a valóságos 920 mérföld helyett, a Visztulától Kína óceáni partjaiig terjedő távolságot pedig a Pireneusok és a Rajna közti táv (2560/2660 mf) háromszorosában állapították meg. Ha Julius Caesar tíz év alatt kevesebb, mint tíz legióval hódította meg Galliát, Germania és a távolabbi területek elfoglalása sem tűnhetett arányosan hosszabb idő alatt kivitelezhetetlennek.

(5) Stratégia

Ma, amikor világszerte több mint háromszáz “stratégiai kutatásokat” folytató intézet működik, sokan magától értetődőnek veszik, hogy az ókori rómaiak is tudományos alapon hozták meg hosszú távú katonai és politikai döntéseiket. Jellemző, hogy az ezzel kapcsolatos – mára klasszikussá vált – alapmű, a The Grand Strategy of the Roman Empire is egy amerikai történész, Edward Luttwak tollából származik. 87

Bármilyen csábító is ez az elképzelés, a rendelkezésünkre álló irodalmi és régészeti források alapján mégis azt kell mondanunk: Rómában nem létezett Stratégiai Tanulmányok Intézete. 88 Ha átlapozzuk az ókorból Sztratégémata címen ránk maradt munkákat, az egyetlen dolog, amit nem találhatunk meg bennük, az éppen a stratégia. Persze, ha megnézünk egy-egy légifelvételt a britanniai Hadrianus-falról, a tunéziai fossatum Africae-ről és a germaniai-raetiai limesről, a külső hasonlóság alapján könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a Birodalom határvonala pontos és előrelátó stratégiai tervezés alapján jött létre. A látszat azonban megtévesztő.

A római császárok gyakran hoztak ad hoc döntéseket, amelyekben ma már nem tudjuk, mekkora szerepet játszott a féltékenység, irigység, személyes ambíció. De hogy játszott, annyi bizonyos. Példának okáért: az sem világos, hogy Britannia meghódítását, amelyről már az első században Sztrabón, a második században pedig Appianosz is kijelentette, hogy gazdaságilag ráfizetéses, miért ambicionálták a császárok. 89 Hacsaknem azért, amit Florus emel ki velük kapcsolatban:

mert szép és dicső dolog nagy nevet szerezni a leggazdagabb és leghatalmasabb tartományok meghódításával, még ha ez nem a birodalom hasznára, hanem inkább a hadvezér hírének öregbítésére történik is. 90

A stratégiai tervezést nem mellesleg szólva a pontos és ellenőrzött földrajzi, politikai és gazdasági információk hiánya is lehetetlenné tette. Ismét csak egyetlen példa: Septimius Severus mezopotámiai hadjáratáról jegyzi meg Cassius Dio, hogy a “császár szűkében volt az információknak”, holott kétszáz éve már a rómaiak ismerték ezt a vidéket, és száz évvel azelőtt Traianus már ugyanitt hadjáratot is vezetett. 91

A mára önálló diszciplínává vált limeskutatás egyik vezető szakembere, John Mann szerint a Római Birodalom határvonalainak elhelyezése majdnem véletlenszerű döntések következménye volt. A “falak” katonai szempontból tökéletesen alkalmatlanok voltak a védekezésre: az Antoninus-fal Britannia provincia és a barbár Skócia határán mellmagasságig ért; az ettől délebbre húzódó Hadrianus-falon mérföldenként kapuk nyíltak a barbaricum felé; Raetiában a terepadottságokat teljességgel figyelmen kívül hagyva 80 kilométeren át nyílegyenesen húzódott a “védvonal”, amely több helyütt nem is volt más, mint egy palánkkerítés levert cölöpökből, vagy egy árok és sánc nélküli kőfal; Dacialimese még ennyire sem volt kiépítve: fallal, árokkal vagy sánccal csak a völgyeket zárták el, a hegyek gerincén megelégedtek őrtornyok felállításával; Arábiában mindössze egy út épült a határ mentén (via nova Traiana); a folyópartokon elhelyezett őrtornyok pedig szintén csak a Birodalom – pontosabban az egyes provinciák – adminisztratív határának jelzésére szolgáltak. Ennek az igen költséges, de katonai-stratégiai szempontból értéktelen határvonalnak egyik fontos szerepére világít rá annak az építési feliratnak a szövege, amely Aquincum és Intercisa között számos példányban maradt ránk. Eszerint 183-ban Commodus császár “az egész partot megerősítette tornyokkal és őrhelyekkel azokon a pontokon, amelyek alkalmasak voltak a csempészek (latrunculi) titkos átkeléseire”.92

Súlyos tévedés tehát összekeverni a limes vonalát a katonai határövezettel, amely sohasem egyezett meg a történelmi atlaszokban vastag piros vonallal jelzett “birodalmi határral”! A római gazdasági, katonai és politikai befolyás jóval a limesen túl is érvényesült. 93 Tiberius Plautius Silvanus Aelianus, aki Nero alatt hosszú évekig töltötte be Moesia helytartójának tisztségét, feliratában hatféle tevékenységi formát említett, amit e határvidéken a császár személyes kiküldöttjeként (legatus Augusti pro praetore) kellett elvégeznie: (1) Moesia provinciába “a Danuvius északi partján élők sokaságából több mint százezer embert hozott át feleségeikkel, gyermekeikkel, fejedelmeikkel és királyaikkal együtt, hogy adót fizessenek”; (2) “a szarmaták egy megmozdulását még kitörése előtt elfojtotta, bár csapatainak nagy részét [Domitius Corbulo] armeniai hadjáratának céljaira átadta”; (3) “addig ismeretlen, vagy a római néppel szemben ellenséges királyokat hozott át a védelme alatt álló [déli] partra, és arra kényszerítette őket, hogy térden állva adják meg a tiszteletet a római hadijelvényeknek”; (4) “a bastarnák és rhoxolánok királyainak visszaküldte a fiait, a dák uralkodónak a testvéreit, akiket [annak idején] foglyul ejtett, vagy az ellenség kezéből ragadott ki, közülük egyesektől túszokat vett, ezáltal megszilárdította a provincia békéjét és kiterjesztette határait (fines protulit)”; (5) “a szkíták királyát is arra kényszerítette, hogy hagyjon fel a Borüszthenészen túli Kherszonnészosz ostromával”; (6) “e provinciából elsőnek tette könnyebbé a római nép gabonaelleátását azzal, hogy nagyobb mennyiségű búzát küldött”.94 A felirat egyik nagy tanulsága az, hogy a Duna (a felirat nyelvén szólva: “a védelem alatt álló folyópart”) korántsem jelentette a római fennhatóság és katonai tevékenység határát.

Az a régi kép, amely szerint az erődített határ mentén felsorakoztatott legiók bátran visszaverték a barbárok támadásait, ezáltal biztosítva a hátország védelmét – ma már a múlté. (Az ilyesfajta határvédő katonaságról egyébként már Napóleon is úgy nyilatkozott, hogy az legfeljebb a csempészek ellen jó.) Az első olyan határvonal, amelyre a hátország hadseregét összevonták, nem védvonal volt, hanem felvonulási terület a további hódítások számára. Augustus alatt a Rajna partján állították fel a Caesar óta Galliában állomásozó legiókat, mert innen indultak ki azok a hadjáratok, melyek célja Germania bekebelezése volt az Elbáig. Augustus ugyan a szégyenletes teutoburgi vereség (i. sz. 9) után feladta az előretörés tervét, a legiók azonban továbbra is a Rajna vonalán maradtak, mert egyedül ez a vízi út bizonyult alkalmasnak ötvenezer római katona utánpótlásának biztosítására. A Dunához akkor sorakoztak fel a legiók, amikor Domitianus alatt (81–96) háborúk sora kezdődött a germánokkal, dákokkal és szarmatákkal. Amikor e háborúk Traianus dáciai hódításaival (105–106) lényegében befejeződtek, a legiók kialakult elhelyezésén nem változtattak. Így volt előnyös mind stratégiai, mind logisztikai szempontból. Mikor Róma arra kényszerült, hogy szárazföldi határokat alakítson ki, a legiók továbbra sem a határokon, hanem a hajózható víziutak mentén sorakoztak fel. 95

A megmerevedett császárkori hadseregszervezet és határvédelem a harmadik század közepétől sorozatos reformokkal alkalmazkodott az új helyzethez. Határkiigazítások történtek, közöttük nem csekélyebbek, mint a Rajna–Duna szögének és Daciának feladása; a centrálisan elhelyezett, bárhol bevethető mozgó lovascsapatoknak új és új formáit alakították ki, miközben a határ menti csapatokat a központi seregek megerősítése érdekében valóban csak határőrizeti feladatokra alkalmas “granicsár” egységekké degradálták. A limeseken számos új, hatalmas tornyokkal, vastag és magas falakkal ellátott, magaslati helyekre épült egykapus erődöt emeltek, a régi táborok falait megvastagították, kapuikat tornyokká alakították. A limes mentén egyre inkább ostromra rendezkedtek be. Rómát azonban sem a megújult, létszámban is megnövelt hadsereg, sem az impozáns határvonal nem tudta megvédeni. Mann szerint a limest akár a római expanziós ideológia csődjének szimbólumaként is értelmezhetjük, mint ahogy valójában az is volt.

Figyelemre méltó azonban, hogy miközben a második századtól – elsősorban a görög szofisták szólamaiban – a limes valóban egyfajta “kerítéssé” kezdett átalakulni, 96 egyetlen római földrajzi leírásban vagy térképen sem találkozunk a fines imperii kifejezéssel, és mindmáig egyetlen határkő sem került elő ezzel a felirattal. 97 Mindez intő jel arra, hogy jobban figyelembe vegyük a rómaiak sajátos geostratégiai gondolkodásmódját, és ne a hidegháborús korszak betonfallal, szögesdróttal, aknamezőkkel védett kelet-nyugati államhatárainak képét vetítsük vissza a régmúltba.

Ugyancsak szemben áll előítéletes gondolkodásunkkal az a tény, hogy a birodalom hadserege a császárkor folyamán lényegében változatlan, ráadásul viszonylag kis létszámú volt. 98 Átlagosan harminc legiójával (kb. száznyolcvanezer fő) és körülbelül ugyanekkora létszámú segédcsapatával alig érte el az összlakosság fél százalékát – miközben a szomszédságában lakó potenciális ellenfelek háború esetén akár lakosságuk negyedét is mozgósítani tudták. Az eredetileg területvédelmi feladatokat ellátó, mobil legiók az i. sz. első század végén kezdtek a határvonal mellett lehorgonyozni. Ennek okát nemcsak az állandósuló barbár fenyegetésben, hanem abban a törekvésben is láthatjuk, hogy a legiókat igyekeztek minél meszszebb telepíteni a politika gócpontjaitól. Arra is törekedtek, hogy több legió közös vagy közeli táborokban ne állomásozhasson. A táborhelyek az első század után már alig változtak, a második század tízes éveitől pedig már a legiók állandó elhelyezkedését sem változtatták meg. Aelius Aristeides így ír róluk:

miközben mentesek a helyőrségektől a városok, (közepes erejű) gyalogos- és lovassági különítmények is elegendőek egész tartományok biztosítására. De még ezeket sem helyezik fölös számban az egyes törzsek városi központjaiba, hanem a népesség másik részének megfelelő számban szórják szét a vidéki területeken. Ennélfogva számos tartomány mit sem tud arról, hogy merre is állomásoznak saját helyőrségeik. 99

Ez a megállapítás természetesen nem vonakozott azokra a legiókra, amelyeket városokba telepítettek, ez azonban főként csak Keleten volt jellemző.

(6) Kevert alkotmány

A görög történetírókat és filozófusokat azóta izgatta a “tökéletes államforma” keresése, hogy Hérodotosz a témáról szóló híres dialógusát a perzsa előkelőségek szájába adta. 100 A negyedik században Platón művei: az Állam és a Törvények, valamint Arisztotelész Politikája tárgyalta a legjobb alkotmányformát, de a téma a hellenisztikus, sőt a római kori szerzőket sem hagyta nyugodni. Nem csoda, ha Polübiosz ilyen örökséggel a tarsolyában művének hatodik könyvét a római államforma kérdésének szentelte. Azon túl, hogy a római államszervezetet összehasonlította a spártai, krétai és karthágói alkotmányokkal, új utat is tört, amellyel hosszú időre meghatározta a római, sőt ezen keresztül a modern európai és amerikai alkotmányjogi gondolkodást. 101

Polübiosz anaküklószisznak – amit egészen pontosan revolutiónak, vagyis forradalomnak is fordíthatnánk – nevezte azt a folyamatot, melynek során a három ismert alkotmányforma előbb korrumpálódik, majd egymásba alakul. 102 Először a királyságból (baszileia) lesz zsarnokság (türannisz). Ez szükségképpen hozza magával a “jók uralmát”(ariszokrateia), ami idővel a “kevesek uralmávᔠ(oligarkheia) alakul át. Ezután következik a “népuralom” (demokrateia), ami idővel a “csőcselék uralmávᔠ(okhlokrateia)változik. A római köztársaság alkotmányos rendszerétől lenyűgözött Polübiosz egyrészt meg volt győződve arról, hogy Rómát kevert jogrendje – amelyben mind a három “jó” alkotmányforma egyesül – tette a világuralomra alkalmassá, másrészt ennek révén elkerülheti a görög államokat ciklikusan sújtó forradalmakat. Az előbbiben talán igaza volt, az utóbbiban viszont egész bizonyosan tévedett. 103

Nézzük elsőként, miben is állt a római alkotmány “kevert” jellege.

Ha valaki a consulok hatalmát veszi figyelembe, akkor ez a rendszer teljesen egyeduralomnak vagy királyságnak látszik: de ha már a senatus befolyására van tekintettel, akkor már arisztokráciának mutatkozik; ha pedig a sokaság erejét veszi alapul, akkor ez az állam világosan demokráciának tűnik. 104

Később ezt a nézetet vallotta Cicero is, aki a görög államformák közül a monarchikusat tartotta messze a legjobbnak, de a római kevert alkotmány még ennél is tökéletesebb volt a szemében:

helyesnek tűnik ugyanis, hogy az államon belül legyen olyasmi, ami a csúcson áll és királyi, egy másik rész legyen teljesen az előkelő férfiak tekintélyére bízva, és végül bizonyos dolgok eldöntését hagyják meg a tömegnek, hogy az ítéljen és döntsön felőlük. Ez az államforma először is egy bizonyos egyenlőséget képes felmutatni, amelyet a szabad férfiak hosszabb időre aligha tudnak nélkülözni, továbbá szilárdságot. 105

Ebben az államformában a királyi hatalom (potestas) magistratusokat illeti, a tekintély (auctoritas) az előkelőknek jár ki, míg a szabadság (libertas) a népé. 106 Tegyük hozzá ehhez: Cicero szerint ennek a harmonikus államformának fennmaradása a vallási szokások betartásán múlik. 107 Az államot az istenek hozták létre, és a numina biztosítják annak folyamatos legitimációját. Ily módon az állam maga is szakrális természetű: ezért minden vele kapcsolatos ellenszegülés sacrilegiumnak minősül.

Cicero – Scipio szájába adva saját gondolatait – ugyanitt adott hangot annak a véleményének, hogy a kevert államforma romlását csakis az okozhatja, ha “a vezető férfiakat súlyos hibák terhelik”. Az állam vezetőjének mintaképe a “bölcs ember” (vir prudens), aki – Cicero itt szinte a bibliai próféták nyelvezetének magasságába emelkedik – képes az állam-fenevadat megzabolázni: “az a bölcs ember, aki, miként ezt Africában gyakran láttuk, egy otromba és hatalmas testű szörnyön ülve, megzabolázza azt, és a vadállatot oda irányítja, ahová csak ő akarja, és gyöngéd biztatás vagy simogatás révén hajtja ezt a fenevadat”.108 Nem vitás, hogy mikor Cicero a Caesar diktatúrája alatt írt leveiben az “államot emésztő betegség”-ről tett említést, ez utóbbi jelenségre gondolt. 109 Cicero-Scipio prófétikus látással a szirakúszai türannosz, Dionüsziosz alakjában is talán már Róma jövendő zsarnokait látta: “ahol tyrannus van, ott nem egy romlott államról van szó, hanem, miként azt most már a megfontolás mondatja velünk, egyáltalán nem is létezik semmiféle állam”.110Természetesen ez így erős túlzás, és maga a történelem sem bizonyítja, hogy igaz lenne: a Római Birodalom fennállásának csaknem fél évezrede esett a császárkorra, akik között olyan brutális zsarnokok is akadtak, mint Caligula, Nero, Commodus vagy Elagabalus. Az állam, sőt a jogállamiság mégsem szűnt meg teljesen. Igaz, a klasszikus mesterjogászok szerény képességű utódai a császári hivatalokban rostokoltak, de eközben a régiek írásai egyre nagyobb tekintélyre tettek szert, és változatlanul ezekre hivatkoztak a bíróságokon.

Cornelius Tacitus, aki 120 körül adta ki Évkönyveit, így panaszkodott a császárkori annalisztika nyomorúságáról:

A mi munkánk korlátozott és dicsőség híján való, hiszen mozdulatlan vagy alig háborgatott a béke, szomorú a város helyzete, és a princeps nem gondolt a birodalom kiterjesztésével. 111

Ugyanitt Tacitus a köztársasági kevert államforma kritikáját is nyújtja olvasóinak:

minden nemzetet és a várost a nép, vagy az előkelők, vagy egyesek kormányoznak: az ezekből kiválogatott és összetársított köztársasági formát dicsérni könynyebb, mint megvalósítani, vagy ha megvalósul, nem lehet tartós (…) most, mikor megváltozott a köz állapota, s a római állam nem más, mintha egy ember uralkodnék.

Figyelemre méltó a történetíró óvatos fogalmazása, amelyben a “mintha” kötőszó használatával egyrészről igyekszik tartózkodni a res publica restituta látszatára építő principátus nyílt kritikájától; másrészről szkeptikusnak mutatkozni az áhított valódi köztársasági államformával szemben.

Máshelyütt Tacitus keményebben fogalmaz. Szerinte nemcsak a valódi libertas tűnt el Augustus uralmával, hanem a szabadságot fenntartó nobilitas is, akiket mindenfajta viri municipalesszal és provincialesszal helyettesítettek. Ez volt a Rómát sújtó morális romlás betetőzése. Tacitus szerint Servius Tullius volt a “jog szentesítője”,112 a jogegyenlőség végpontját (finis aequi iuris) pedig a Tizenkét táblás törvények jelentették. Ezután a törvénykezés már elhajlott, és mindenki a személyes érdekeit akarta benne érvényesíteni. A principátus idején a senatus a császári adminisztráció részévé vált: szerepét a lex de imperio mérsékelte, 113 sőt még az oda való belépést (adlectio) is a császáricommendatio tette lehetővé, akár a szokásos cursus honorum egyes lépcsőfokainak átugrásával, akár az életkori határok radikális csökkentésével. Lényegében egy új ordoszületett, amely ugyan tisztában volt nagyszerű történelmi múltjával, de megtanult együtt élni a jelen nyújtotta szerényebb lehetőségekkel. Az új gondolkodásmód, Tacitus szerint, aprincipatus és a libertas kibékítése volt, amelyeket “egykor összeegyeztethetetlen dolgok”-nak tartottak. 114 Lehet-e ennek a helyzetnek ironikusabb megfogalmazást adni, mint ahogyan az ifjabb Plinius ír Traianus császárhoz címzett panegyricusában: “megparancsoltad: legyünk szabadok, hát azok leszünk!” 115 A szomorú ebben csak az, hogy ezt a mondatot Plinius nem iróniának szánta. A jogtudós és államférfi Ulpianus a harmadik század első felében még mindig a köztársaságkori jogi gondolkodásmód szerint definiálja aprinceps hatalmát: “az uralkodó akarata törvényerejű, mivel az uralmáról szóló törvénnyel, amit a nép hozott, a nép neki adta és reá ruházta teljes hatalmát”, miközben az uralkodóde facto a törvények fölött áll. 116 A negyedik században Cassius Dio már nem bajlódik az eufemizmusokkal és jogi csűrcsavarokkal, hanem kimondja: a római államnak belső szükséglete volt a monarchiára való áttérés, ami által egyértelműen előnyösebb helyzetbe jutott. 117

(7) Urbanizáció
és polgárjog-adományozás

A Római Birodalom egyik legfontosabb terméke a megapolisz volt. Rómának az i. sz. első századra alig lehetett kevesebb lakosa egymilliónál, amely a korban páratlan, egyetlen más városhoz sem mérhető nagyságot jelentett. 118 A Birodalom ékességének, Alexandriának kb. hatszázezer lakosa volt, és feltehetően Carthago sem sokkal maradt el tőle. (Ehhez képest 1700 körül Európában még csak három város lakossága haladta meg az ötszázezret: Konstantinápolyé, Párizsé és Londoné. Az utóbbi népessége csak 1800 körül érte el az egymilliót, elsőként az öreg kontinensen.) A köztes csoportot a százezer főt meghaladó városok: Antiókhia, Ephesus, Pergamum, Apamea stb. jelentették (1700-ban 13 ilyen akadt Európában); ezt követték a 3–30 000 körüli kisvárosok, de a lakosság legnagyobb része természetesen vidéki kisfalvakban, vagy majorságokon élt. Mindenesetre a második század közepén joggal vélhette úgy a görög szónok, Aelius Aristeides, hogy a Római Birodalom nem más, mint városok sűrű szövevénye. 119

Jacob Burckhardt a következőképen jellemezte a Római Birodalmat: “[Rómában] megteremtődött az a polisz, amely nem csupán 16–18 millió lelket számláló klientúrával rendelkezett, mint az 5. századi Athén, hanem idővel az egész világot uralma alá hajtotta”.120 Róma és a Birodalom határa: egy és ugyanaz – énekelte Ovidius, 121 és ez nem csak szimbolikus értelemben volt igaz. A római polgárjog kiterjesztése a legtávolabbi provinciákban is öntudatos Róma-hívő polgárokat nevelt ki, akik lehet, hogy életükben sem látták meg a császárvárost, de annak politikai és kulturális értékrendjét a tőlük telhető legnagyobb mértékben átvették és propagálták. A rómaiak polgárjog-adományozási gyakorlatát széltében magasztalták a nem-római (születésű) értelmiségiek: a halikarnasszoszi Dionüsziosz, Dión Khrüszosztomosz, Plutarkhosz és természetesen Aelius Aristeides:

Birodalmatok egész lakosságát két részre osztottátok – s amikor ezt mondom, az egész lakott világról beszélek –, mindenütt polgárokká, vagy éppen nemzetségeiteken belül teljességgel rokonokká is téve a műveltebbeket, a nemesebbeket, és a tehetősebbeket, míg a többiek alattvalóitokká és kormányzottakká lettek. És sem a tenger, sem a közbeeső vidékek nagysága nem lehet akadálya annak, hogy valaki római polgárrá lehessen, de nem jelent különbséget ebben Európa vagy Ázsia sem: mindenki számára elérhetően rendelkezésre áll. 122

Hogy nem puszta retorikai közhelyek pufogtatásáról van szó, ékesen bizonyítja az a Banasában (Sidi-Ali-Bou-Dzsenoun, Marokkó) 1957-ben előkerült bronztábla, amelynek első része Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok i. sz. 168–169- ben kelt levelének másolatát örökítette meg. 123 Az epistula a Mauretania Tingitana provinciában élőZegrensis nevű törzs egyik előkelőjének és családtagjainak adományozza – kivételes császári kegyként – római polgárjogot:

ámbár a római polgárjogot – hacsak nem egészen kimagasló érdemek indoko1ják – nem szokás császári kegyből azoknak a törzsbelieknek megadni, mégis, mikor meggyőzően bizonyítod azt, hogy ő [Iulianus] egyrészt saját népének legelőkelőbbjei közé tartozik, másrészt pedig a római ügyek iránti nyilvánvaló engedelmesség tekintetében is rendkívül hűséges, és nem figyelhetünk meg a Zengrenses törzsben sok családot, melyeknek (ügyeink iránti) elkötelezettségét hasonló módon lehetne megdicsérni, noha többeket szeretnénk abban a törzsben az általunk adományozott megtiszteltetéssel a Iulianusszal való versengésre buzdítani, nem késlekedünk neki magának, Ziddina nevű feleségének, valamint gyermekeinek, Iulianusnak, Maximusnak, Maximinusnak (és) Diogenianusnak – törzsi jogaik érvényben maradása mellett – a római polgárjogot megadni.

A Rómából kiinduló urbanizáció társadalmi következménye a Birodalom nagyobb mértékű integrációja volt. A nyugati provinciákban a kiszolgált legionáriusokat (veterani), vagy esetenként a római proletariusokat coloniákba telepítették; a bennszülött közösségeket (civitas) pedig a városi autonómia megadásával municipiumokba szervezték. A hellenizált Keleten – ahol a városfejlődés nagy múlttal rendelkezett – a rómaiak csak kevés várost alapítottak, ehelyett a görög poliszokat támogatták, ám ezeket is Róma “képére és hasonlatosságára” igyekeztek átformálni. A városok – a hadsereg mellett – valóban a birodalmi ideológia legfőbb letéteményeseinek számítottak. Különösen a római város két nélkülözhetetlen intézménye: a színház és a forum játszott ebben fontos szerepet. 124theatrum nem csupán a szórakoztatást szolgálta, hanem a város társadalmi rendjét is szimbolizálta. A nézők elhelyezkedését törvényben szabályozták, az ülőhelyeken feliratok jelezték a kötelező ülésrendet. 125 A szigorúan hierarchizált városi közösséggel szemben, a színpad szélén (scenae frons) magasodott a császár szobra, általában a múzsák és az olümposziak társaságában, miközben az emelvényt (béma) a megkötözött barbárok vagy a győzelem egyéb jelképei díszítették. 126 Ezt a római színházmodellt birodalomszerte terjesztették: többek között ez is megmagyarázza, hogy a rómaiak miért építették át saját stílusukban a görög színházépületeket. Ugyanez a helyzet a forumokkal is. A hispániai, észak-itáliai, mauretaniai és africai városok vizsgálata két fontos szempontot tárt fel: aforumon és a városok más közterein álló szobrok helye és nagysága pontosan kifejezte az ábrázolt személy társadalmi helyzetét és a hatalomhoz való viszonyát. A szobroknak mintegy 60%-a – nem meglepő módon – a császárokat ábrázolta, őket követték a városi patrónusok, prominens előkelőségek (senatorok és lovagok), magistratusok éscurialisok. 127 A legnépszerűbb helyek a forum legnyüzsgőbb részei voltak; a főtér basilica felőli oldalát azonban hagyományosan a császároknak – a törvény szimbolikus őreinek – tartották fenn. Ez a minta a birodalom valamennyi városában az unalomig egyformán ismétlődött.

(8) Vallás és politika

A rómaiak szent meggyőződése volt, hogy birodalmukat az istenek akaratának köszönhetik. 128 Polübiosz ugyan görög szemmel nézve túlzottnak tartotta a rómaiak vallásoskodását, de azt ő is elismerte, hogy ebben a deiszidaimoniában óriási összetartó erő rejlik:

úgy gondolom, hogy a római állam főképp egy dologban magasodik az összes többi fölé, mégpedig a vallás révén. Szerintem Rómát épp az a babona tartja össze, amit másoknál bűnnek tartanak. Sokakat meglephet, de náluk ezt roppant módon eltúlozzák, és mind a magán- mind a közügyekben olyan nagy szerepet játszik, hogy semmi más sem kerekedhetik fölébe. 129

religio és res publica összefonódását a római államelmélet egyik klasszikusa, Cicero is alapvető fontosságúnak vélte:

Őseink isteni sugallatra számos bölcs intézkedést hoztak, de legkitűnőbbnek az az alapelvük bizonyult, hogy ugyanazok a személyek irányítsák a halhatatlan isteneknek kijáró vallási tiszteletet és köztársaságunk állami ügyeit. Így a legtekintélyesebb és legkiválóbb polgárok az állam ügyeinek helyes irányításával egyúttal a vallás – a vallási előírások bölcs értelmezésével pedig az állam fennmaradását is szolgálták. 130

Bár a profán és szakrális szféra irányítása személyileg gyakran egybeesett az ókori Rómában, a köztársaság törvényhozó gondoskodtak arról, hogy ez utóbbi területen ugyanúgy “fékek és ellensúlyok” akadályozzák a túlzott hatalomkoncentrációt és az azzal történő visszaélést, mint a politikában. Mindenekelőtt: a papság tagjai – ebbéli minőségükben – nem számítottak magistratusoknak, vagyis nem rendelkeztek imperiummal. Ezt fejezte ki, hogy a pontifex maximust egy hiányos összetételű népgyűlésen (amelyen a harmincöttribusból csak tizenhét vett részt) választották meg, nehogy az később esetleg a nép választott képviselőjének tekintse magát, és túlzott jogokat követeljen magának. A papság tagjai nem adhattak ki rendeletet, nem hívhattak össze népgyűlést, nem szólhattak bele kezdeményezőleg az államügyekbe. Az istenek nevében is csak akkor nyilatkozhattak, amikor ezt a választott politikai tisztségviselők igényelték. 131 A római köztársaság arisztokráciája mindvégig sikerrel akadályozta meg, hogy a vallás nevében saját politikai tevékenységébe szándékain túlmenően beleavatkozzanak. Ez a helyzet gyökeresen megváltozott akkor, amikor Augustus mind a négy papi testület tagjává választatta magát, emellett i. e. 13-ban a pontifex maximus címet is magára vette. Arnaldo Momigliano így összegezte a változás lényegét:

Augustus új szerepe a vallási és politikai hatalom azonosulását eredményezte, ami a királyság bukása óta nem létezett Rómában. 132

A római humanitas terjesztése magában foglalta a pietas és a religio propagálását is a meghódított népek körében – és megfordítva: a rómaivá válás egyben a római államvallásba történő betagozódást is jelentette. Vergilius így fogalmazta meg utolérhetetlen tömörséggel a rómaiak igazi mesterségét: paci imponere morem, szó szerinti fordításban: “a békére ráhelyezni az ősi szokásjogot”. A mosban természetesen a vallás is benne foglaltatott. 133 itt annak a sajátos római normarendszernek az átfogó elnevezése, amelyben benne foglaltatnak: a par excelence jogi intézmények (ius), a vallási előírások (fas) és az erkölcsi szokások (mos) is. Erről ld. Földi A.–Hamza G.: A római jog, in: Bevezetés az ókortudományba III. (Agatha VI.) Debrecen: KLTE, 1999. 274–275.] A római vallási eszmény terjesztésével együtt járt, hogy a barbár kultuszokat babonasággá (superstitio) minősítették. 134 Greg Woolf szerint – aki a galliai romanizáció folyamatát vizsgálta – ez nem azt jelentette, hogy a barbárok rossz isteneketimádtak, hanem hogy rossz módon tették azt. A római elit helytelenítette a zoomorf vallási ábrázolásokat vagy az anikonikus kultuszokat (mint amilyen a zsidó vallás volt), de azért megtűrte őket – szemben az emberáldozat gyakorlatával, amelyet mindenütt igyekeztek radikálisan felszámolni. 135 Az a Gibbon óta élő felfogás, amely a Római Birodalmat a vallásszabadság fogalmával kötötte össze, lényegében tehát igaz. 136

A Római Birodalom szakrális ideológiája nem volt monolitikus: a vallási égbolton az egyetlen állócsillagot a császár személye jelentette. Az imperium fennmaradásának biztosítékát az alávetett népek is a császárban látták, akinek virtuálisan valamennyi politeista vallás helyet biztosított a pantheonjában, vagy legalábbis megengedte hívei számára kultuszának gyakorlását. 137 A görögök antropomorfizmusa azt eredményezte, hogy magától értődő természetességgel tekintették a császárokat “istenek”-nek (theoi). A velük kapcsolatos vallási terminológia teljességgel a klaszszikus görög vallási elképzeléseket tükrözi, mint ahogyan arról egy második századi papirusztöredéken fennmaradt maxima tanúskodik:

Mi az isten? A hatalom gyakorlója. Mi a király? Olyan- mint-az-isten. 138

A nem-zsidó és nem-keresztény alattvalók többségét nem kellett sokat győzködni a császár isteni mivoltáról: erről tanúskodnak a hozzájuk címzett fogadalmi táblácskák, amelyekben “imameghallgatásért” adnak köszönetet híveik. 139 Ugyanakkor a császárkultusszal szemben – legalábis eleinte – magában a “pogány” római társadalomban is létezett egy komoly ellenzék. 140

A császárok képmásaikon keresztül a Birodalom legeldugottabb sarkában is “jelen voltak”. A 2. század közepén Fronto írta a tanítványának, Marcus Aureliusnak:

Tudod, hogy minden pénzváltó bódéban, standokon, könyvárusoknál, ereszeken, csarnokokban, ablakokban, mindenütt és mindenhol ki vannak téve képmásaid a köznép elé, az igazat megvallva eléggé rosszul kifestve, silány és durva stílusban megformázva és kifaragva. 141

A kötelező császári képtisztelet alól egyedül a jeruzsálemi Templom és a zsidó zsinagógák jelentettek kivételt. Philóntól ismerjük az esetet, mikor Pontius Pilatus, Iudaeapraefectusa aranyozott pajzsokat – feltehetően úgynevezett “erénypajzsokról” (clipeum virtutis) van szó – állíttatott fel Heródes palotájában a Szent Városban, vagyis Jeruzsálemben: “ezeken sem emberalak, sem más tiltott dolog nem szerepelt, kivéve a kötelező feliratot, amely két dolgot tartalmazott: felállítójának, továbbá annak nevét, akinek tiszteletére felállította azt”.142 Az eset ennek ellenére óriási felháborodást váltott ki a zsidók körében, amely már-már lázadással fenyegetett. Tiberius személyes parancsára ezért a pajzsokat Caesareába vonták vissza.

Bár a császárképmások felállításától és a császárkultusz rituáléinak gyakorlásától a zsidók és keresztények egyaránt őrizkedtek, megfellebbezhetetlen tényként fogadták el, hogy a Római Birodalom léte Isten akarata. A 2. században Irenaeus kifejtette, hogy a földi birodalmakat nem a Sátán támasztotta, hanem Isten, aki ezeken keresztül akarta a nemzeteket megáldani. 143 Az államért történő imádkozás éppen ezért a zsidóknál és keresztényeknél is vallási kötelességnek számított: “Imádkozz az állam javáért, mert ha nem lenne az attól való félelem, az emberek élve falnák fel egymást” – mondja R. Hanina. Pál apostol szintén erre figyelmezteti Timotheoszt: “tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel”.144

(9) “Népek közös hazája”

“A földkerekség valamennyi népének közös hazája” – így jellemezte az idősebb Plinius természettudományi enciklopédiájában a Római Birodalmat. 145 Benjamin Isaac jogosan hívta fel a figyelmet arra, hogy a római imperializmus sokkal inkább etnikai, mint földrajzi jellegű volt. 146 A rómaiak népeket, nem pedig területeket hódítottak meg; királyok és nem országok ellen vívták háborúikat. Amit ma a “birodalom kiterjesztésének” hívunk, Augustus megfogalmazásában így hangzik: “a római nép valamennyi provinciájának a területét megnöveltem, amelynek csak a szomszédságában hatalmunkat el nem ismerő népek éltek”.147 Amikor mi birodalomról beszélünk, az ókoriak “a római hatalomnak alávetett népek”-re gondoltak. 148 Az sem véletlen, hogy az Aeneis nyolcadik énekében, ahol Vergilius a római történelem legfontosabb eseményeit örökítette meg Vulcanus pajzsán, az actiumi csatát követő hármas diadalmenetben az Octavianus által legyőzött népeket sorolja fel:

                       a hódolt népek hosszu menetben

jönnek, mindnek más-más fegyvere, nyelve, ruhája,

itt a nomádok, s öv nélkül vonul Afrika népe,

károkat és a lelexeket és a gelón nyilazókat

véste ki Mulciber. Ezt remekelte, de lágyul a képsor,

csöndes az Eufrátés, legszélén mórinusok, majd

két szarvával a Rhénus s egy vad törzs, a daháké,

és az Araxés, mely sose tűrt hidat eddig a medrén. 149

Vergilius leírása a győztes előtt hódoló népekről mégsem puszta irodalmi fikció, hanem egy valóságosan létező műalkotás leírása, ekphraszisz. Servius 4. századi grammaticuskommentárjában az Aeneis fent idézett soraihoz az alábbi magyarázatot fűzte:

Mert Augustus egy oszlopcsarnokot készíttetett, ahová valamennyi nép szobrát (simulacrum) elhelyezte; ezt az oszlopcsarnokot “Ad nationes”-nek nevezték. 150

A rómaiak által meghódított provinciák és népek allegorikus ábrázolása (simulacra gentium) az Augustus-kori propagandaművészet egyik nagy újítása volt, bár az ötletet már a hellénisztikus uralkodók is kiaknázták. Az Attalidák és Ptolemaidák azonban sohasem ábrázoltak népeket szobrok formájában: a győzelmek és hódítások megörökítésére a nevezetes csaták egy-egy mozzanatát festették le vagy rakták ki mozaikon; vagy relifeken és szoborcsoportokon mitológiai ábrázolásokat készítettek, ám ezeket a szobrokat mindig a legyőzött népek vezetőiről formázták. A római szokás ezzel szemben a leigázott törzseket (gentes devictae) ábrázolta, rendszerint népviseletbe öltöztetett női alakban. Az irodalmi hagyomány szerint először Pompeius színházában az egyébként ismeretlen Coponius szobrász faragta ki tizennégy nép allegorikus szobrát márványból. 151 A népek minden bizonnyal a Pompeius keleti hódítása során legyőzött barbár törzsek lehettek. Augustus a “Nemzetekhez” címzett csarnokáról nemcsak Servius, hanem az idősebb Plinius is megemlékezik. 152 Bár a római “Nemzetek csarnokából” az irodalmi utalásokon kívül semmi sem maradt ránk, kinézetéről talán némi fogalmat alkothatunk a Róma iránt hiperlojális kis-ázsiai város, Aphrodisziasz császárszentélyében (Szebasteion) talált szobrok alapján. 153 Az i. e. 9-ben felállított “Békeoltár” (Ara pacis) belső oltárán is ilyen ábrázolások szerepeltek; az Augustus-forumot “Hispania és más nemzetek” figurái díszítették; temetési szertartásán pedig “valamennyi általa meghódított nemzet” képmásait körülhordozták. 154 A La Turbie-ben talált Tropaeum szövege az Augustus által legyőzött negyvenöt alpesi nép nevét sorolja fel. 155

Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor, hogy a klasszikus ókorban nem ismerték a nemzetállam fogalmát. Cicero a Kötelességekről szóló művében felsorolja azokat a kötelékeket, amelyekkel különböző szinteken az emberek egymáshoz kapcsolódnak a társadalomban. Ezek közül a gens, natio és a lingua kapcsolja össze az embereket legszorosabban, de

még szorosabb – folytatja Cicero – az összetartozás egy civitason belül. A polgárok között sok minden közös: a forum, a szentélyek, az oszlopcsarnokok, az utak, a törvények, a jogok, a törvényszékek, a szavazati jog, az érintkezési formák, ezen kívül a baráti kapcsolatok, sokan több emberrel állnak üzleti viszonyban. A végtelen emberi társadalom ezzel a kis és szilárd alakulattal zárul. 156

Cicero ezen a helyen görög mesterét, Panaitioszt idézi, így gyanítható, hogy a latin civitas a görög polisz megfelelője. A városállam azonban semmiképpen nem feleltethető meg a mai nemzet-fogalmunknak, ahogyan azt Walbank is meggyőzően bizonyította. 157 Ez a tény feltétlenül megkönnyítette a Birodalom, mint “szupranacionális állam” integrációját: Nyugaton politikai, társadalmi, közigazgatási és nyelvi-kulturális téren, Keleten pedig ez utóbbi nélkül, hiszen a rómaiak itt egy a sajátjukénál fejlettebb civilizációval találták magukat szemben.

De vajon azonosnak tekinthetjük-e a városállam fogalmát a mai “haza” értelmű kifejezésünkkel? Egy néhány éve megjelent tanulmány megkérdőjelezte azt a megkövesedett nézetet, mely szerint a patria fogalma a rómaiak számára elsősorban a territoriális értelemben vett várost jelentette. 158 Yan Thomas szerint az antik város szervezetében az ősökkel való kapcsolattartás fontosabbnak számított a tartózkodási helynél. A nyugati középkorban következett csak be, hogy a leszármazási elv átadta helyét a területi elvnek, az időhöz kötöttség meglazulásával “a területhez fűződő kapcsolat megerősödött, ami az előfeltétele volt annak, hogy kialakuljon a területiség valódi eszméje, a tényleges állami-területi szervezet”. Thomas különbséget tesz a lokális haza (patria propria) és a birodalmi haza (patria communis) között. Ennek értelmében csak a saját hazáján keresztül válik valaki római polgárrá, és saját hazájában tartózkodva egyben Rómában is van. Ez a területi fikció a Város területét (valamint annak megtestesítőjét, a császárt) mindenütt-jelen-valósággal ruházza fel, mivel a patriae propriae beágyazódnak a patria communisba. Nem területi államról van tehát szó, hanem a különböző lokális patriák és a mindenütt jelen lévő “közös haza” különbségeit elegyítő térről. A patria propria ráadásul nem is feltétlenül esik egybe a lakó- vagy a születési hellyel. Valójában a származási hely (origo)fontos: a három nemzedékre visszamenő leszármazási kötelék, az ősök hazája – ez teszi a római polgárt. Magának Rómának, a patria communisnak is van patria propriája, egy rituális origója, ami azonban nem a Városban, hanem Laviniumban található, ahol a Róma trójai eredetével kapcsolatos legenda szerint Aeneas partra szállt.

Annak a ténynek is csak kevesen tulajdonítottak eddig jelentőséget, hogy a Római Birodalom a latin nyelvű szövegekben legtöbbször nem imperium Romanumként, hanemimperium populi Romaniként szerepel. 159 A “római nép” szerepeltetése nem csupán retorikai fordulat. Ez a több mint metaforikus kifejezés azt jelentette, hogy a birodalom valódi urai a polgárjoggal rendelkező rómaiak (ez a populus elsődleges jelentése) – az uralkodás minden jogával, kötelességével, és felelősségével felruházva. A tényleges etnikai hovatartozás viszonylag kevéssé volt fontos a rómaiak számára, a polgárjogot – mint fentebb láttuk – megnyerhették a szövetségesek, sőt felszabadított rabszolgák is. (Caracalla 212-ben kiadott edictuma után természetesen már elvben minden szabadon született férfi polgárjoggal rendelkezett.) A “rómaiság” sokkal inkább civilizatórikus jellegű volt: nem apolisz szervezet jelentette az összetartozás keretét, mint a görögöknél. A Birodalom az általa védelmezett és szövetségesi viszonyban álló népek közös hazája akart lenni, a nemzetek gyámja. A rómaiak alkalmazták a melting pot politikát, amelynek eredményeképpen állandó mozgás jellemezte a birodalmat.

Ezt a mozgást az utazás gyakorlati lehetősége is nagyban elősegítette:

Miután felmértétek az egész emberlakta világot, hidak változatos sokaságával íveltétek át a folyókat, és átvágtátok a hegyeket, hogy kocsival is járható útjaitok legyenek azokon át; posta- és váltóállomásokkal töltöttétek be az addig puszta vidéket, s életmódotokkal és rendetekkel mindent szelídebb és kifinomultabb állapotba hoztatok. 160

És ebben még csak szónoki túlzás sincsen! Ezért utazhatott a phrügiai Hierapoliszból származó kereskedő, Flavius Zeuxis hetvenkét alkalommal a Malea-fok érintésével Itáliába, mint arról sírfeliratán maga emlékezett meg; és ezért írhatta Hadrianus császár Erasztosz epheszoszi polgárról, hogy “több ízben behajózta a tengert”.161 A limes mentén elhelyezett római legiók elsődleges feladatának számított az úthálózat, a kommunikációs és logisztikai rendszer kiépítése és karbantartása. A Vaskapu-szorosban már Tiberius alatt elkezdték egy út kiépítését, amely a folyó felett a sziklába vágott mélyedésben futott. A szikla pereméből gerendák álltak ki, amelyekre deszkapallókat fektettek, ily módon szélesítették ki az utat. Traianus Duna-hídját 103–104-ben építették a damaszkuszi Apollodórosz tervei szerint. A folyómederben húsz hatalmas pillér támasztotta alá a monumentális építményt, melynek teljes hosszúsága 3570 római láb, vagyis 1060 méter volt. Maradványai Kladovótól 4 km-rel délre ma is láthatók. A híd eredetileg 45 méterrel magasodott a folyó fölé, amire nyilván az áradások miatt volt szükség. 162

A népkeveredés másik fontos eszköze volt a hadsereg, amelynek toborzási politikáját Aelius Aristeides így jellemezte:

Bejárva mind a hatalmatok alá rendelt vidékeket, körültekintően kutattatok ott mindazok után, akik alkalmasnak látszottak arra, hogy végigszolgálják majd ezt a szolgálatot. És mihelyt rátaláltatok ezekre, nyomban kiemeltétek őket hazai közösségükből, megadva helyette saját városotok polgárjogát. Így hát azontúl csak vonakodva nevezték meg, ahonnan származtak, saját egykori népüket. 163

Igaz, Aristeides itt finoman mellőz egy lényeges dolgot. A provinciálisok ugyanis csak akkor szolgálhattak legióban, ha előtte megkapták a polgárjogot; ha viszont segédcsapatban teljesítettek szolgálatot – jóval nehezebb körülmények között –, csak a “tisztes leszerelést” (honesta missio) követően nyerték el a civis Romanus címet. A polgárjog felvétele azonban mindkét esetben huszonöt év kötelező szolgálatot jelentett a római hadsereg kötelékében!

Régente, elsősorban Mommsen és Rostovtzeff nyomán, az etnikai jellegüket többé-kevésbé megőrző segédcsapatokat (numeri vagy nationes) a hadsereg barbarizációjának fermentoraiként tartották számon. A valóságban azonban ezek az egységek nagyon távol szolgáltak saját szülőföldjüktől, vezénylési nyelvük a latin volt, római tisztek alatt szolgáltak, gyakran a szolgálati helyükön nősültek és telepedtek le – így inkább a Birodalom lakosságának homogenizációját, és végső soron a romanizációt szolgálták. 164Gyakorta a legbarbárabb vidékekről toborzott katonák szolgáltak az elit csapatokban, és képességeiknek köszönhetően magas rangot értek el. Caracalla edictuma után felemelkedésüknek már semmi sem állt útjában. A “barbárok” számos csatában önfeláldozóan és nagy hozzáértéssel védték meg birodalmukat, s a rómaiak nem is kérdőjelezték meg lojalitásukat. Egy Hadrianus alatt Pannoniában szolgált Batavus testőrnek – a kor egyik supermanjének – tetteit a történetírás is méltónak találta a megörökítésre. Szerencsére ránk maradt sírfeliratában nyomát sem találjuk a “barbár” katona rómaiakkal szembeni kisebbrendűségi érzésének: 165

                              Én vagyok az, ki a hősi batáv katonák közül egykor

Pannoniának tájain első voltam a hírben.

Hadrianus mikor intett: mélységes Duna széles

habjait átszeltem teljes hadi felszerelésben;

elhajitott dárdába, miközben szállt az a légben,

íjamból kieresztett nyíllal pont belelőttem;

nem győzött le se római harcos még, se a barbár

dárdavetésben, sőt még párthus sem nyilazásban.

Itt nyugszik, ki a tetteit emlékül belevéste e kőbe,

lássuk, lesz-e vajon követőm, aki engem utánoz?

Példa vagyok: magamé – én voltam ezekben az első.

(10) Romanizáció
vagy multikulturalizmus?

A Római Birodalomban egymás mellett élő etnikai, politikai, társadalmi és vallási csoportok kavalkádjában az ókortörténeti kutatás a 19. század óta igyekszik a “római elem” jellegét és mennyiségét patikamérlegen kimutatni. Arra a folyamatra, amelynek során az uralkodó rómaiak magasabbrendű civilizációjukat rákényszerítették az általuk meghódított népekre, Theodor Mommsen óta a “romanizáció” kifejezést alkalmazzuk. Ezt az ókorban nem ismert, de a szakirodalomban mára mélyen meggyökeresedett terminus technicust a második világháború vége és a gyarmatbirodalmak felbomlása óta egyre több támadás éri. Ronald Syme így foglalta össze ezzel kapcsolatos véleményét:

A romanizáció szakkifejezés gyakorta igénybe van véve a modern tankönyvekben. Pedig közönséges és ronda, sőt még ennél is rosszabb: anakronisztikus és félrevezető. Romanizáción egy tudatos politika végrehajtását értik. Ez is félreértése Róma viselkedésének. 166

Ebben igaza lehet Syme-nak, bár a múlt század utolsó két évtizedének kutatása mintha átesett volna a ló túlsó oldalára. A romanizáció helyett olyan fogalmakat vezettek be, mint az “identitás / eltérő tapasztalat / emuláció / ellenállás / integráció / kreolizáció / hatalmi diszkurzus / kulturális változás / akkulturáció / kulturális bricolage” stb., amelyek egy tapodtat sem vittek közelebb bennünket a valóság megismeréséhez. 167 A terminológiai viták mellett azonban kétségkívül végbement egy fontos változás: az eddigi irodalomközpontú történelemlátásból, amely adottságaiból kifolyólag elsősorban a high society kulturájával foglalkozott, áttértünk a régészetközpontú vizsgálatokra, amelyek a római tömegkultúra eddig jobbára ismeretlen dimenzióit tárták fel. Ad absurdum szólva: a Római Birodalom területén kb. ötvenmillió egymástól eltérő identitás létezett egy időben; de ha kevésbé szélsőségesen nézzük, akkor is számos, egymástól eltérő “római” identitást találunk akár egyetlen provincián belül is. 168 A tárgyi régészet és az epigráfia segítségével mára lehetőségünk nyílt akár az egyéni, akár a csoportos identitások vizsgálatára. 169

A mai napig tartja magát az az előfeltevés, hogy a provinciák “romanizációja” során Róma a modern nyugati világ értékeit adta át alattvalóinak, ami szükségképpen azok gazdagodásához vezetett. Britannia helytartója, Julius Agricola – a történetíró Tacitus apósa –, úgy képzelte, hogy a briteket azzal nyeri meg, ha városokat épít és az előkelők gyermekeit iskoláztatja. 170 A “romanizáció” következményeit Sztrabón egy hispániai törzsnél így mutatja be:

A turdétánok, különösen a Baitis vidékiek, teljesen átalakultak római módra, annyira, hogy még a nyelvükre sem emlékeznek. A legnagyobb részük latin polgár lett, és római telepeseket kaptak, úgyhogy kis híján majdnem valamennyien rómaiak. A most alapított városok, mint Paxaugusta a keltáknál, Augusta Emerita a turduloknál, és Caesaraugusta a keltibéreknél s még néhány más gyarmatváros, mutatják az említett népek átalakulásait. Azokat az ibéreket, akik ilyen felfogásúak, togatusoknak nevezik; közöttük vannak a keltibérek is, akiket egykor valamennyi között a legvadabbaknak tartottak. 171

Gallia Narbonensisben olyan fokot ért el a romanizáció, hogy az idősebb Plinius így fakadt ki vele kapcsolatban: “Inkább Itália, mintsem provincia!” 172 Ugyanakkor ezt aligha lehetett Pannoniáról elmondani; a keleti tartományokban pedig közel fél évezred alatt sem tudott mélyre hatolni a romanizáció: Galatia, Syria vagy Iudaea/Palaestina hegyi falvaiban nem sokat vettek észre a római uralomból. 173

A modern kutatás mindenesetre megkérdőjelezi az eddigi “beolvadás contra ellenállás” bináris oppozíció alkalmazhatóságát a Római Birodalom esetében, s abban a 19–20. századi európai kolonialista gondolkodásmódot látja tükröződni. 174 Ma az egyodalú átadás-átvétel folyamata helyett inkább az interakcióra teszik a hangsúlyt, kiemelve azt a tényt, hogy maga a “Romanitas” fogalom sincs kellőképpen definiálva; a principátus alatt mindenesetre már aligha beszélhetünk olyan egységes fővárosi vagy itáliai kultúráról, amely a Birodalom központjából a perifériákra diffundált volna. 175 Ha már mindenképpen természettudományos hasonlattal akarunk élni, inkább a kultúrák közötti ozmózisról kellene beszélnünk. 176 A császárkori Róma kulturális sokszínűségét néhány irodalmi példával is érzékeltethetjük. Horatius szállóigévé vált mondása mellé – “Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta” – odatehetjük Seneca kevésbé ismert kijelentését: “a legyőzöttek adtak törvényt a győzeteseknek”, ami arra utal, hogy a szombattartás zsidó szokása Nero korában már magában a császárvárosban is széles körben elterjedt. 177 Vagy idézhetnénk a szatíraköltő Iuvenalist, aki az idegen népek, nyelvek és szokások egész kavalkádját írja le Rómában:

        …dühít, polgárok, már e göröggé

lett Város, noha nemcsak acháj föld küldte szemetjét.

Mert beözönlött már régen Tiberisbe Orontes,

s hozta magával a szír erkölcsöt, nyelvet, a ferde

húrokat és fuvolát meg az otthoni kézidobot s a

ringyó-hadsereget, mely folyton a cirkusz előtt áll…

…Jönnek ez otthagyván meredek Sicyont, Amydont az,

s van, ki Samost, másik Trallest, Androst, Alabandát,

s céljuk: az Esquiliae s a füzesről elnevezett domb…178

A Római Birodalomban térben és időben egymással szinkronitásban létező kulturális sokszínűséget legjobban talán a napjainkban divatos multikulturalizmus kifejezéssel írhatnánk körül, anélkül, hogy mindenáron egy újabb – kevéssé definiált – modern szakkifejezést akarnánk az ókorra ráerőltetni.

Ugyanakkor az sem felelne meg a valóságnak, ha elhallgatnánk azt a tényt, hogy a meghódított népek körében nemcsak a római politikai hatalommal, hanem a kulturális értelemben vett “rómaisággal” szemben is létezett valamiféle rezisztencia. Ezek egyik csoportját kétségkívül az a “fanyalgó” görög értelmiség képezte, amely mélyen hitt a hellén kultúra felsőbbrendűségében és óva intette hallgatóságát a túlzott elrómaiasodástól. Közéjük tartoztak az első században olyan vándorfilozófusok, mint Dión Khrüszosztomosz vagy a tüanai Apollóniosz. 178 De még a negyedik században is akadt olyan (Libaniosz rhétor), aki meghúzta a vészharangot, mikor látta, hogy a görög ifjúság tömegesen áramlik Bérütoszba a latin tanulás és a római jog elsajátítása végett. 179 Az oppozíció másik csoportját – úgy tűnik – az idegen vallások papjai és prófétái képezték. Momigliano joggal emeli ki azt a tényt, hogy Pompeius Iudaeát, Caesar Galliát, Octavianus Egyiptomot kebelezte be a Birodalomba: “azokat a területeket, ahol virágzottak a próféták és látnokok”. A fennmaradt források alapján elmondhatjuk, hogy a kelta-gall druidák, a zsidó próféták és írásmagyarázók, valamint az egyiptomi papok birodalomszerte komoly szerepet játszottak a Róma-ellenes érzületek ébren tartásában. 180

Korábban egyes kutatók a törzsi isteneknek állított görög és latin nyelvű feliratokat is pièce de résistance-ként tartották számon, holott ez a jelenség is inkább a kulturális interakció meglétét támasztja alá. A bennszülött istenségek iránt még a római magistratusok is tiszteletet mutattak: Cumberlandben M. Cocceius Nigrinus procurator Augustiemelt oltárt dea nympha Brigantiának. 181 Galileában egy római centurio zsinagógát épített a zsidóknak. 182 Még a római császárok is kultiválták az őshonos istenségeket: Diocletianus és Maximianus például Aquileiában feliratot állított Belenus tiszteletére, aki Apollón megfelelője volt a kelta pantheonban. 183

(11) Világkereskedelem

Rostovtzeff klasszikus monográfiájának megállapítása szerint a római kereskedelem “világkereskedelem” volt, amelynek kapcsolatai messze a limesen túl nyúltak. 184 Ezt a “világgazdaság”-jelenséget csakis a birodalom rendszerével lehet összefüggésbe hozni.

A principátus alatt a birodalom Hispániától Syriáig egyetlen gazdasági egységgé vált. Ráadásul a pénzt már nem kellett költséges háborúkra költeni, hiszen az imperiumban béke honolt. Thorley szerint a rómaiak legnagyobb gazdasági tévedése az volt, hogy az így felszabaduló tőkét nem a honi ipar fejlesztésébe, hanem a birodalom területén kívülről származó keleti luxuscikkek beszerzésére fordították. 185Az idősebb Plinius is arra panaszkodott, hogy évente kb. 50 millió sestertius áramlik ki Indiába az onnan hozott árukért. 186 Sztrabón szerint míg a Ptolemaidák alatt mindössze húsz hajó hagyta el évente a Vörös-tengert, hogy Indiába hajózzék, s az ő korában ez a szám meghatszorozódott. Az indiai és kínai kereskedelem legfontosabb importcikkei egzotikus luxusáruk voltak, melyek behozatalából hatalmas vagyonokra lehetett szert tenni. 187 A második világháború után angol és francia régészek tártak fel India délkeleti részén egy római kereskedelmi telepet: Arikamedut, amelynek eredete még a Szeleukida-korba nyúlt vissza. 188

Kína és a Kelet-Római Birodalom kapcsolatát nem lehet a Han-dinasztia előtti időre (i. e. 206 – i. sz. 220) visszavezetni. 189 A Seres nevű népről részletesen legelőször Ptolemaiosz tudósított, de Pliniusnál, Pausaniásnál, Melánál és Ammianusnál is rábukkanhatunk érdekes közlésekre. 190 A legismertebb kínai árucikk kétségkívül a selyem volt (aSeres népnév is a selyemhernyó kínai ssu nevéből származik; a későbbi Sinae népnév azonban a Ts’in dinasztiáról kapta elnevezését), amit elsősorban szárazföldi úton szállítottak a keleti városokba, és onnan Rómába. A Ceylon felé vezető tengeri útvonalak csak az 1–2. században nyíltak meg a rómaiak, pontosabban a görög és indiai kereskedők előtt. Josephus feljegyezte, hogy egy kereskedő elérte az Irrawaddy- folyó deltáját a Maláj-félszigeten. 191 A kínaiak a Mediterráneum vidékét Ta-Ts’in-nek nevezték. A név eredete bizonytalan, egyesek szerint jelentése: “a nagy Ts’in”, vagyis a “birodalom, amely ugyanakkora, mint Kína”; mások ellenben azt vallják, hogy a legendás Tarsisról kapta nevét. ATa- Ts’in-t másnéven Li-kan-nak, vagy Li-kien– nek is nevezték, amely egyértelműen Alexandria nevének transzliterációja; a bizánci időkben pedig Fu-lin-nek, amely a polinszóból (a Konstantinupolis második tagjából, amely az Isztanbul kifejezésbe is átment) eredeztethető.

A Kína és a Római Birodalom közötti személyes kapcsolattartás persze nem mentek könnyen. Különösen azért, mert a parthusok féltették közvetítő szerepüket. A Hou-han-shuévkönyv szerint

a nagy tábornok, Pan Ch’ao elküldte Pan Ying-et követségbe Ta Ts’inbe, és az meg is érkezett T’iao-chihbe (Mezopotámiába), a nagy tenger partjára. Mikor elhatározta, hogy átkel a nagy tengeren, az An-hsi ország (Parthia) nyugati részéről származó tengerészek azt mondták neki, hogy a tenger hatalmas, három hónapba is beletelhet, amíg átkelnek rajta, de kedvezőtlen széljárás esetén akár két évig is tarthat az út. 192

A kínai követ e hazug információ hallatán természetesen azonnal elállt az utazás tervétől. A két birodalom közötti kapcsolatok i. sz. 166 után váltak gyakorivá. A Liang-shuévkönyv mondja:

Ta Ts’in kereskedői gyakran látogatják Fu-nan-t (Sziám), Jih-nan-t (Annamot) és Chiao-chih-t (Tong-King-et), de ezekből az országokból csak kevesen voltak Ta-Ts’in-ben.

226-ban egy római kereskedő, név szerint Ts’in Lun (eredeti neve valószínűleg Romanus lehetett) eljutott Wu császár elé Nankingban. 284- ben egy kereskedelmi küldöttség érkezett Rómából, de a kapcsolatok továbbra is indirekt módon zajlottak. Jellemző, hogy Kínában – szemben Indiával193 – mindmáig nem került elő római kincslelet. Arról sincs adatunk, hogy kínai kereskedők elérték volna a Földközi-tengert.

A római “világkereskedelem” alapvető színtere a Földközi-tenger (mare nostrum) volt, amelyről Aelius Aristeides méltán jegyezte meg, hogy itt zajlik “az emberiség közös kereskedelme, s a földön termett javak közös szétosztása”194 A kereskedelmi ágazatok legfontosabbikának a tengerhajózás számított. Pedig a római kereskedelmi hajózás egységei mai fogalmaink szerint roppant kicsinyek voltak: a császárság korában 200–500 tonnás tengerjárók szelték a vizeket, a part menti bárkák kb. 80 tonna terhet szállítottak. Sebességük napi 30 km lehetett, de még így is gyorsabbak voltak a szárazföldi szállítóeszközöknél. Figyelemreméltó, hogy a gabonaszállítás kiemelkedő állami fontossága ellenére a hajók magántulajdonban voltak! 195

A birodalom kereskedelmének szíve maga a főváros volt, amelyről nemcsak a görög szónok, Aelius Aristeides írt lelkendező szavakat: “ez a város a föld valamiféle közös árulerakatának látszik (…) minden egyetlen kezdetben és végben egybetorkollik, erre a helyre ömlik, és itt találkozik össze minden – kereskedelem, hajóforgalom, mezőgazdaság, fémek kohászata; ami mesterség létezik vagy létezhet, mindaz, amit csak az emberi kéz és a természet létrehoz”;196 hanem már a Domitianus-korára keltezhető újszövetségi irat, a Jelenések könyve is hasonló szavakkal mutatta be az “új Babilónt”:

Ezeknek árusai, akik meggazdagodtak őtőle, távol álltak az ő kínjától való félelem miatt, sírván és jajgatván. És ezt mondván: Jaj! Jaj! a nagy város, amely öltözött gyolcsba és bíborba és skarlátba, és megékesíttetett arannyal, drágakövekkel és gyöngyökkel; hogy elpusztult egy órában annyi gazdagság! És minden hajósmester, és a hajókon levők mind, és a sokaság és az evezősök, és valakik a tengeren kereskednek, távol álltak. És kiáltottak, látván az ő égésének füstjét, és ezt mondták: Mi hasonló vala e nagy városhoz? 197

(12) Technikai fejlődés

Mára elcsépelt közhellyé vált az a megállapítás, hogy a klasszikus ókor nem sokban járult hozzá az emberiség technikai–civilizációs fejlődéséhez. 198Fogaskerék, csavar, forgó- és vízimalom, csigaprés, üvegfújás, beton, üreges bronzöntés, a földméréshez használt diopter, torziós katapult, vízóra és vízorgona, továbbá a víz, szél és gőz hajtotta mechanikus játékok (automata) – íme, a görög–római ókor találmányainak teljes listája! De még ezen találmányok mindegyike sem terjedt el széltében, arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy forradalmasították volna a gazdasági élet bármely területét. A vízimalmot például valamikor az i. e. 150 és i. sz. 50 közötti két évszázadban találták fel – jellemző, hogy sem a feltalálás idejét, sem a feltaláló nevét nem ismerjük –, de általános használatáról csak a harmadik századtól, sűrű elterjedéséről pedig csak a hatodik századtól kezdve beszélhetünk, legalábbis az eddigi kutatások alapján.

A mezőgazdaságban is sok empirikus ismeret halmozódott fel a növényekkel kapcsolatban, mégsem ment végbe a mezőgazdaság egyetlen ágazatában sem észrevehető változás, sem a technikai eszközöket, sem a módszereket illetően. Valaki Galliában feltalálta az ökör hajtotta mechanikus aratógépet, amelyet a tartomány északi részének latifundiumain használtak; de sem arra nem inspirálta a birodalom földesurait, hogy másutt bevezessék, sem a mezőgazdaság más szektoraiban nem eredményezett munkaerő-megtakarítást szolgáló gépeket. A bányászatban bizonyos értelemben csak szűkre szabott tér nyílt a találmányok számára. Magához a bányászáshoz szükséges eszközöket már jóval a görögök előtt kifejlesztették. Egyedül a vízkiemeléssel nem boldogultak, az ehhez szükséges gépek hiánya nem tette lehetővé, hogy a birodalom területén a talajvíz szintje alatt is bányásszanak.

Az ókorban igen széles határmezsgye húzódott a tudomány és a gyakorlat között. A tudomány célja maga a tudás és nem a cselekvés volt – a természet megértése, nem megszelídítése. Az ókor leginvenciózusabb feltaláló-zsenijét, Arkhimédészt, így dicsérte Plutarkhosz:

Arkhimédész, bár fölényes és nemes szellemű férfiú volt, s az elméleti tudományok olyan káprázatos gazdagságával rendelkezett, hogy tudásával nem is az emberi, hanem szinte az isteni értelem és bölcsesség hírnevét szerezte meg magának, semmit nem volt hajlandó írásban megörökíteni, mert a mechanikára alapozott mesterséget, amely az élet szükségleteinek szolgálatában állt, nemtelennek és közönségesnek minősítette. Becsvágyát csak azok a tudományok elégítették ki, amelyekben a szép és tökéletes nem vegyül a szükségessel. 199

Az alexandriai Muszeionban működő Ktészibiosz, az ókor Edisonja, szintén haditechnikai eszközök kifejlesztésén dolgozott, szabadidejében pedig mechanikusan működő játékokat bütykölt. Semmi jele annak, hogy mérnöki zsenialitását a mezőgazdaság vagy az ipar fejlesztésének szolgálatába akarta volna állítani.

De vajon miért nem akarták sem Szirakúza türannoszai, sem a Ptolemaidák, sem a római császárok a találmányokat gazdaságilag hasznosítani? Nem arról van szó, hogy a termelés növelésére tett kísérletek kudarcba fulladtak – még csak kísérletet sem tettek arra. 200 Két történet is megerősíti ezt a trendet, mindkettő elterjedt vándormotívummá vált a császárkori irodalomban. Az egyik szerint egy ember – akinek neve “természetesen” érdektelen – feltalálta a törhetetlen üveget. Találmányát Tiberius elé vitte, nagy jutalmat várva érte. A császár megkérdezte tőle: felfedte-e még valakinek a titkát. Mikor nemleges választ kapott, a feltalálót kivégeztette, mivel “máskülönben az arany ára a sárral lett volna egyenlő”.201

 A feltalálónak eszébe sem jutott, hogy ötletével egy vállalkozóhoz forduljon, vagy akár kölcsönből saját üveggyárat építsen fel. A másik történet Vespasianusszal kapcsolatos:

Egy mesterember, aki azt ígérte, hogy hatalmas oszlopokat csekély költséggel felszállít a Capitoliumra, találmányáért magas jutalmat fizetett, a munkát mégsem végeztette el, mondván: engedje meg, hogy enni adjon a nyomorult tömegnek. 202 A Birodalom egyik jellegzetessége a szinte korlátlan számban rendelkezésre álló függő munkaerő: legyen szó akár rabszolgákról, kliensekről, parasztokról vagycolonusokról. Ez pedig komoly gátat jelent a technikai fejlődés számára.

Legutóbb Andrew Wilson festett pozitív képet az ókori technikai fejlődésről. Szerinte például azért nincsenek irodalmi utalások az ókori vízimalmokra, mert az írók egyszerűen nem foglalkoztak ilyen banális témákkal, a régészet azonban egyre több vízimalmot tár fel magában Rómában is. A vízimalmok használata a legújabb kutatások szerint az i. sz. második század közepén tört át: ekkor már a birodalom legeldugottabb vidékein is lehetett velük találkozni. 203 A bányászati technikában a hidraulikus bányászat kifejlesztése volt jelentős, ami viszont hatalmas tőkét igényelt. 204 Ezt a bérlőknek (publicani) vagy a bányatársaságoknak (societates) kellett kitermelniük, a fejlesztésekhez szükséges pénzt tehát nem az állam biztosította. A cél a lehető legnagyobb termelékenység biztosítása volt a lehető legkisebb költségráfordítás mellett, ami valóban akadályozhatta az új találmányok megjelenését, ugyanis ezek prototípusainak kifejlesztéséhez, próbaüzeméhez is tetemes tőkére volt szükség. Ennek ellenére az i. sz. első században valóságos technikai forradalom zajlódhatott le. Wilson úgy tudja, hogy a grönlandi jégben, amelynek szennyezettségét i. e. 962 és i. sz. 1523 között megmérték, a legnagyobb ólomkoncentráció i. sz. 79 körül volt megtalálható, amit az ipari forradalomig nem szárnyalt túl a levegő ólomszennyezettsége. Legutóbb valaki azt is felvetette, hogy Nerva majd Traianus idejében a rómaiak gőzmozdonnyal hajtott vasutat is alkalmaztak teherszállításra, erre azonban nincsenek meggyőző bizonyítékok. 205

Rövidítések

AE L’année épigraphique

AL Anthologia Latina

CIL Corpus Inscriptionum Latinarum

CLE Carmina Latina Epigraphica

FGrHist Fragmente der griechischen Historiker

IGRR Inscriptiones Graecae ad Res Romanas Pertinentes

ILS Inscriptiones Latinae Selectae

RIB Roman Inscriptions of Britain

RIU Römische Inschriften Ungarns

SEG Supplementum Epigraphicum Graecum

Syll.³ Sylloge Inscriptionum Graecarum

Irodalmi hivatkozások

Alföldy G.: Birodalmak tündöklése és bukása: a római történelem tanulsága, in: Doctores philosophiae honoris causa Universitatis de Iano Pannonio nominatae I. Pécs, 1992. március 18. pp. 7–23.

Alföldy G.: Pannonia és a Római Birodalom. Debreceni Szemle 4:2 (1996), 172–183.

Alföldy, G.: Das Imperium Romanum – ein Vorbild für das vereinte Europa? (Jacob Burckhardt-Gespräche auf Castelen. Bd. 9). Basel, 1999.

Alföldy G.: Római társadalomtörténet. Ford. Borhy László. Bp.: Osiris 2000.

Alföldy, G.: Römischen Statuen in Venetia und Histria: epigraphische Quellen. (AHAW Phil.-Hist. Kl. Abh. 3.) Heidelberg 1984.

Assmann, J.: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán. Bp.: Atlantisz, 1999.

Badian, E.: Foreign Clientelae (264–70 B.C.). Oxford: Clarendon, 1958.

Badian, E.: Roman Imperialism in the Late Republic. Oxford: Blackwell, 1968.

Begley, V.: Arikamedu Reconsidered. American Journal of Archaeology 87 (1983), 461–481.

Bejor, G.: Documentazione epigrafica di complessi statuarii nell’Africa romana: alcuni esempi. Africa Romana 4 (1986), 101–116.

Borzsák I.: Néhány megjegyzés a Monumentum Ancyranumhoz. Antik Tanulmányok 41 (1997), 61–70. [= Dragma 4. Bp.: Telosz, 2000. 83–93.]

Brunt, P. A.: British and Roman Imperialism, in: Roman Imperial Themes. Oxford: Clarendon, 1990. 110–133.

Burckhardt, J.: Világtörténelmi elmélkedések. Ford. Báthori Csaba és Hidas Zoltán. Bp.: Atlantisz, 2001.

Clarke, K.: Between Geography and History. Hellenistic Constructions of the Roman World. (Oxford Classical Monographs) Oxford: Clarendon, 1999.

Ferrero, G.: Ancient Rome and Modern America. New York 1914.

Finley, M. I.: Technical Innovation and Economic Progress in the Ancient World. Economic History Review 18 (1965), 29–45.

Finley, M. I.: Documents, in: Ancient History. Evidence and Models. London: Elisabeth Shifton Books, 1987. 27–46.

Finley, M. I.: Ideológia, in: Politika az ókorban. Bp.: Európa, 1995. 256–297.

Frank, T.: Roman Imperialism. New York: The MacMillan Company, 1914.

Haase, W.-Meyer, R. (eds.): The Classical Tradition and the Americas. Berlin-N.Y. 1994.

Harris, W. V.: War and Imperialism in Republican Rome, 327–70 B.C. Oxford: Clarendon Press, 1979.

Harris, W. V.: Ancient Literacy. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1989.

Holleaux, M.: Rome, la Grèce et les monarchies hellénistiques au IIIe siècle avant J.-C. (273–205). (Bibliothéque des Écoles Françaises d’Athénes et de Rome 124.) Paris: De Boccard, 1969.

Isaac, B.: The Limits of Empire: The Roman Army in the East. (Rev. ed.) Oxford: Clarendon 1992.

Kolendo, J.: La répartition des places aux spectacles et la stratification sociale dans l’Empire romain. Ktéma 6 (1981), 301–315.

Kopff, E. C.: Italian Fascism and the Roman Empire. Classical Bulletin 76:2 (2000), 109–115.

Luttwak, E. N.: The Grand Strategy of the Roman Empire From the First Century A.D. to the Third. Baltimore-London: John Hopkins University Press, 1976.

Mann, J. C.: Power, Force and the Frontiers of the Empire. Journal of Roman Studies 69 (1979), 175–183.

Mattingly, D.: Vulgar and weak ’Romanization’, or time for a paradigm shift? Journal of Roman Archaeology 15 (2002), 536–540.

Millar, F.: Emperors, Frontiers and Foreign Relations, 31. B.C. to A.D. 378. Britannia 13 (1982), 1–23.

Millar, F.: The Roman Near East 31 B.C.–A.D. 337. Cambridge, Mass.–London: Harvard University Press, 1996³.

Mócsy András: A dunai-balkáni térség romanizációja. Világtörténet 1987/3, 3–17.

Momigliano, A.: On Pagans, Jews, and Christians. Middletown, Conn.: Wesleyan University Press, 1987.

Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása. Ford. Szávai János. Bp.: Magyar Helikon, 1975.

Potter, D.: Prophets and Emperors. Human and Divine Authority from Augustus to Theodosius. Cambridge, Mass.-London: Harvard University Press, 1994.

Reinhold, M.: Classical Americana: The Greek and Roman Heritage in the United States. Detroit 1984.

Richard, C.: The Founders and the Classics: Greece, Rome, and the American Enlightenment. Cambridge, Mass. 1994.

Steel, C. E. W.: Cicero, Rhetoric and Empire. (Oxford Classical Monographs) Oxford: Oxford University Press, 2001.

Swain, S.C.R.: Plutarch’s De fortuna Romanorum. Classical Quarterly 39 (1989), 504–516.

Trillmich, W.-Zanker, P.: Stadtbild und Ideologie. Die Monumentalisierung hispanischer Städte zwischen Republik und Kaiserzeit. (ABAW, Phil.-Hist. Kl. no. 103.) München 1990.

Vance, William: America’s Rome. I-II. Yale 1989.

Walbank, F. W.: Nationality as a Factor in Roman History. Harvard Studies in Classical Philology 76 (1972), 145–168. [= Selected Papers. Cambridge: Cambridge University Press, 1985. 57–76.]

Walbank, F. W.: Polybius and the Roman State. Greek, Roman and Byzantine Studies 5 (1964), 239–260

Walbank, F. W.: A Historical Commentary on Polybius. vols. I-III. Oxford: Clarendon, 1957, 1967, 1979.

Whittaker, C. R.: Imperialism and Culture: the Roman Initiative, in: D. Mattingly (ed.), Dialogues in Roman Imperialism. Power, Discourse, and Discrepant Experience in the Roman Empire. (JRA Suppl. 23.) Portsmouth, RI. 1997. 143–163.

Whittaker, C. R.: Frontiers of the Roman Empire. A Social and Economic Study. Baltimore–London: The John Hopkins University Press, 1997.

Wilson, A.: Machines, Power and the Ancient Economy. Journal of Roman Studies 92 (2002), 1–32.

Wood, N.: Cicero’s Social and Political Thought. Berkeley: University of California Press, 1988.

Woolf, G.: Becoming Roman. The Origins of Provincial Civilization in Gaul. Cambridge: Cambridge University Press, 1998.

Young, G. K.: Rome’s Eastern Trade. International Commerce and Imperial Policy, 31 BC – AD 305. London– New York: Routledge, 2001.

Zimmer, G.: Locus datus decreto decurionum: zur Statusaufstellung zweier Forumsanlagen in römischen Afrika. (ABAW Phil.-Hist. Kl. no. 102.) München 1989.

  1. Homérosz, Iliász VI. 449–450. Devecseri Gábor ford.
  2. Polübiosz XXXVIII. 22.
  3. translatio imperii gondolatához ld. Mendels, D.: The Five Empires: A Note on a Propagandistic ToposAmerican Journal of Philology 12 (1981), 330–337. A szerző szerint a “négy plusz egy” birodalom toposza Kis-Ázsiából került Rómába a szír háborúk után (i. e. 188/189), Aemilius Sura közvetítésével (Velleius Paterculus I. 6.6). – A négy birodalom helyett nyolc szerepel a Szibülla-könyvekben (III. 157–161; Egyiptom, Perzsia, Média, Etiópia, Asszíria, Babilónia, Makedónia és Róma). – A “próféciák”, illetve okkult jövendőmondások, asztrológiai spekulációk köztársaságkori római történelemben játszott szerepéről ld.: Potter 1994. – A Capitolium 69-es leégése megerősítette a gallokban azt a hitet, hogy “a végzetes tűz az égiek haragjának volt jele és azt mutatja, hogy a világuralmat az Alpokon túli népek veszik át” (Tacitus, Historiae IV. 54). Ld. Momigliano: “Religious Opposition” to the Roman Empire, in: Momigliano 1987:125.
  4. Polübiosz VI. 57.
  5. Sallustius, Epistula ad Caesarem I. V. 2. – Jellemző, hogy csak a jóslat beteljesedését – a Birodalom pusztulását – maga is átélő Augustinus számára válik e korábban elkerülhetetlennek feltüntettet folyamat katasztrofális végkifejletté: “Ezért nem természetes folyamat az állam elpusztulása, eltérően az emberétől, aki számára a halál nem csupán szükségszerű dolog, hanem gyakran még kívánatos is. Akárhányszor egy állam megszűnik, megsemmisül vagy elpusztul, úgy ez – hogy a kicsit a naggyal vessük össze – bizonyos tekintetben hasonló ahhoz, mintha az egész világ elpusztulna és omlanék össze” (Augustinus, De civitate Dei XXII. 6). Az sem mellékes, hogy Augustinus e megjegyzése CiceroDe republicájának harmadik könyvéhez íródott, amelyben a szónok többek között azt fejtegeti, hogy “az állam berendezkedésének olyannak kell lennie, hogy örök lehessen” (III. 23. {34}).
  6. Verg. Aen. I. 278–279. Lakatos István fordításában: “S nem szabok akkor időt, se teret birodalmuk elébe, / minden uralmat örökre nekik fogok adni.
  7. A legújabb kori birodalmak és az imperium Romanum összehasonlításához ld. az alábbiak műveket: brit birodalom: Brunt 1990; az olasz fasizmus: Kopff 2000; a nácizmus: Quinn, J. T.: The Ancient Rome of Adolph Hitler. Classical Bulletin 76:2 (2000), 141–156; az Amerikai Egyesült Államok: Ferrero 1914; Reinhold 1984; Vance 1989; Haase-Meyer 1994; Richard 1994; az Európai Unió: Alföldy 1998.
  8. Gombár Cs. – Kende P. – Lengyel L. – Romsics I. – Szilágyi Á.: Nem élhetek birodalom nélkül. Bp.: Helikon-Korridor, 2002. 135–146. A Római Birodalomról a legteljesebb áttekintés Szilágyi Ákos tollából olvasható (A birodalom ókori fogalma, 135–146), de a “Viták a birodalomról” is tartalmaz érdekes felvetéseket, pl. 244–245. (Komoróczy Géza), 258–260. (Hankiss Elemér), 292–293. (Lengyel László).
  9. Thuküdidész V. 105.2; Walbank 1964:240–241.
  10. Polübiosz 10.9.2; 36.17.2; 38.7.11 stb.
  11. De fortuna Romanorum IV. 317f–318a.
  12. Swain 1989:523. – Egy másik helyen ugyancsak enigmatikusan fogalmaz: “az istenség közreműködésével rövid idő alatt minden ország uralmuk alá került”, Plutarkhosz,Flaminius 12.10.
  13. Bellum Judaicum III. 5.1. (70–71)
  14. Flavius Josephus, Bellum Judaicum II. 16.4. (360); III. 8.3. (354); V. 9.3. (367). Révay József ford. – Flavius Josephus és a Római Birodalom kapcsolatához ld. Spilsbury, P.: Flavius Josephus on the Rise and Fall of the Roman Empire. Journal of Theological Studies 54:1 (2003), 1–24.
  15. dikha gar Theu szüszthénai télikautén hégemonian adünaton, Bellum Judaicum II. 16.4. (390)
  16. Flavius Josephus, Bellum Judaicum III. 7.3. [144
  17. Montesquieu írja: “A (rómaiak) a hódítás lassú módozatát választották. Amikor legyőztek egy népet, először megelégedtek azzal, hogy meggyengítsék: olyan feltételeket szabtak, amelyek szinte észrevétlenül aláásták hatalmát; ha fölemelkedett, még inkább megalázták; s alattvalójuk lett, anélkül, hogy meg tudta volna mondani, mikor tették azzᔠ(1975:68).
  18. Cicero, De officiis II. 8.26. – Legújabb elemzését ld. Steel 2001:192–202.
  19. Badian 1968:11.
  20. Noster autem populus sociis defendendis terrarum iam omnium potitus est, Cicero, De republica III. 23. (35) – A szövegben használt potitus est igealak nem annyira aktív hódítást, mint inkább passzív folyamatot jelent: Róma mintegy “elnyerte” a földkerekség feletti uralmat, természetesen az istenek akaratából, ld. alább a 8. tétel bevezetését.
  21. clientela lényegét Badian ebben látta: “the reverence of the weaker for the stronger” (1958:86). A római előkelők nemcsak egyes személyeket vagy csoportokat vettekpatronatusuk alá, hanem egész városokat is, erről ld. Q. Oppius i. e. 85-ben az aphrodisziaszi városi tanácsnak írt levelét, amelynek záró részében közli: “a város követei kérték, legyen szabad élveznetek pártfogásomat (patrónéa). Ezzel egyetértek a városotok iránti hálából, és népetek patrónusa leszek (eme tu dému tu hümeteru patróna … eszesztai)” (Reynolds 1982:16–20, 3).
  22. Veyne, P.: Y a-t-il eu un impérialisme romain? MEFRA 87 (1975), 793–855.
  23. De Sanctis, G.: Storia dei romani. (I–IV.) Torino–Firenze 1907–64; Harris 1979.
  24. Richardson, J. S.: Polybius’s View of the Roman Empire. Papers of the British School at Rome 47 (1979), 1–11.
  25. Finley 1995:272–273.
  26. Nicolet, C.: Rome et la conquête du Monde Méditerranéen. Tome 2. Genése d’un empire. (Nouvelle Clio 8.) Paris: Presses Universitaires, 1978. 883–920; Le Glay, M. – Voisin, J.-L. – Le Bohec, Y.: Histoire romaine. Paris: Presses Universitaires de France, 1997. 94–107. A három szakasz: (1) “l’impérialisme défensiv” (i. e. 200–148); (2) “l’impérialisme conscient” (i. e. 148–133); (3) “la grande politique impérialiste” (i. e. 133–30).
  27. Res gestae divi Augusti 1.1.
  28. CIL XIII 1668, 39 = ILS 212, 39; a beszéd magyar fordítását ld. Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Bp.: Tankönyvkiadó, 1963. 221.
  29. Anthologia Latina 423. ed. Riese; ld. Borzsák István: Laus Caesaris. A Claudius britanniai triumphusára írott versciklus. Antik Tanulmányok 38 (1994), 81–94. (=Dragma 3. Bp.: Telosz, 1997. 177–192.)
  30. Antiquitates Romanae I. 3.3–6; vö. Horatius, Carmina IV. 15.13; Tibullus II. 5.57; Ovidius, Fasti IV. 831; Appianus, Bellum civile, prooemium 9.
  31. Nem egyszerűen egy birodalom ez, amelyhez a világ legfontosabb részei tartoznak (noha természetesen joggal írhatnánk le ezeket a részeket is mint világot, ámbátor az Eufrátesz és a Rajna határolja: az utóbbi Germaniával és a barbárabb törzsekkel képez határt, míg az Eufrátesz elválasztja Parthiától, valamint a szarmata és a szkíta törzsektől, amelyek nem kevésbé vadak, mint a germánok), hanem, mint mondottam, ez a birodalom napkelettől napnyugatig terjedt ki és mind az óceánon inneni, mind az óceánon túli földek hozzá tartoznak”, Philón, Legatio ad Gaium 10.
  32. Oratio XXVI. 9. Szlávik Gábor ford.
  33. Iuppiter arce suo totum cum spectat in orbem, / nil nisi Romanum, quod tueatur, habet, Ovidius, Fasti I. 85–86; vö. quaeque capit vastis inmensum moenibus orbem, Ovidius, Epistulae ex Ponto II. 1.21–24.
  34. Whittaker 1997:12. – A malloszi Kratész a pergamoni Muszeion vezetője, sztoikus filozófus, természettudós és filológus, akinek neve elsősorban a homéroszi eposzokhoz írt kritikai kommentárjai révén vált ismertté. Egy 10 láb átmérőjű földgömböt is készített, amelyet Sztrabón is megemlít II. 5.10. C 116. A pergamoni tanács Rómába küldte követségbe a második és harmadik pun háború közti időszakban (i. e. 168). Nagyon érdekelte a Város csatornarendszere, ezért lemásztott a Cloaca maximába, ahol lábát törte. Felépülése alatt előadásokat tartott, ezzel megalapozva Rómában a filológia tudományát, ld. Suetonius, De grammaticis et rhetoribus II. 1.
  35. Cicero, Somnium Scipionis 16. (3) Havas László ford.
  36. custos imperii Romani totiusque orbis terrarum praeses, ILS 140, 6–8.
  37. ILS 112, 14–16; 23–25; i. sz. 12–13.
  38. Whittaker 1997:17.
  39. Livius XXXVIII. 38.6–7; MacDonald, A. H.: The Treaty of Apamea. Journal of Roman Studies 57 (1967), 1–8. A szerző amellett érvel, hogy Antiokhoszt a rómaiakEurópából tiltották ki, amelynek határát a Tanaisz- (Don) vagy Halüsz-folyó, és a Taurus-hegység jelentette.
  40. Hyginus Gromaticus p. 131. ed. Thulin
  41. Hyginus Gromaticus p. 161. ed. Thulin; Whittaker 1997:20–21. fig. 4.
  42. Tacitus, Annales VI. 37.
  43. praesides imperii deos, Tacitus, Historiae IV. 53.
  44. MacDonald, G.: The Building of the Antonine Wall: A Fresh Study of the Inscriptions. Journal of Roman Studies 11 (1921), 1–24. kül. 13. Pl. 1.
  45. De mensibus IV.50.
  46. Plutarkhosz, Numa 16. Máthé Elek ford.
  47. addideratque (sc. Tiberi) consilium coercendi intra terminos imperii, Tacitus, Annales I. 11.
  48. Sztrabón XVII. 3.25. C 840. Földy József ford.
  49. CIL XIV 106; 166-ból (Verus); CIL VI 1033 = ILS 425 (Septimius Severus); propagator orbis sui, AE 1969/70, 107 (Constantinus); AE 1968, 602 (Constantinus); 379–382 között (Theodosius).
  50. Florus II. 29. Havas László ford.
  51. Tacitus, Agricola 30. Borzsák István ford.
  52. Syme, R.: Tacitus. Oxford: Clarendon, 1958. II. 529; vö. Borzsák I.: Pax Tacitea. Antik Tanulmányok 13 (1966), 27–39. (= Dragma. I. köt. Bp.: Telosz, 1994. 203–223); Benario, H.W.: Tacitus’ View of the Empire and the Pax Romana. Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II. 33.5. (Berlin-New York: Walter de Gruyter, 1991), 3332–3353.
  53. Koselleck, R.: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája, in: id.: Elmúlt jövő. A történeti idők szemantikája. Ford. Hidas Zoltán. Bp.: Atlantisz, 2003. 241–298.
  54. Cicero, De republica I. 37. (58) Hamza Gábor ford.
  55. barbarae urbes, barbarica lex, Plautus, Captivi 884; 492; barbarus poeta, Plautus, Miles gloriosus 211; poltiphagus opifex… barbarus, Plautus, Mostellaria 828.
  56. nos quoque dictitant barbaros, Plinius, Naturalis historia XXIX. 7.14.
  57. Walbank 1972:159. A kérdéshez ld. még: Toynbee, A.: Hannibal’s Legacy. London 1965. II. 435; Christ, K.: Römer und Barbaren in der hohen Kaiserzeit. Saeculum 10 (1959), 273–288.
  58. Cicero, De finibus bonorum et malorum II. 49; vö. Quintilianus, Institutio oratoria V. 10.24.
  59. Burckhardt 2001:59.
  60. Maróti E.: Omnis humanitas. Antik Tanulmányok 38 (1994), 177–179.
  61. Cicero, Epistulae ad Quintum fratrem I. 1.9. (28), vö. Plinius, Epistulae VIII. 24.
  62. Badian 1968:9–11.
  63. Ez az i. e. 105-ben kelt szerződés (IG XII, 3, 173 = IGRR IV, 1028) jó példája az egyenlő feltételekkel között szerződéseknek (foedus aequum). Ennek révén a Kis-Ázsia délnyugati partjai előtt fekvő kicsiny Asztüpalaia sziget a római köztársaság “szabad és szövetséges állama” (civitas libera et foederata) lett.
  64. “Az egész emberi történelem hátterében ott áll ez az átváltozásra mindig hajlamos, megnyilatkozásaiban mindig oly ügyes, oly erős, oly döntő szereplő – milyen nevet adjunk neki? A ťtérŤ túl keveset mond. A ťföldŤ többértelmű. Nevezzük földrajzi környezetnek”. – Az idézet Braudel könyvének első kiadásából való (1946), amelynek “Könyezet” című első része a tízoldalas “Geotörténelem és determinizmus” című összegzéssel zárult. Ezt a szerző a későbbi kiadásokból kihagyta. Idézi: Lepetit, B.: Tér és történelem, in: Tér és történelem. Szerk. Benda Gyula és Szekeres András. (Atelier Füzetek 4.) Bp.: L’Harmattan-Atelier, 2002. 69.
  65. Peregrine Horden és Nicholas Purcell legutóbb megjelent csaknem nyolcszáz oldalas kötetét bevallottan “a Braudel” ókorra és a középkorra kiterjesztett változatának szánta:The Corrupting Sea: A Study of Mediterranean History. Oxford: Blackwell, 2000. – Kérdéses azonban, mennyire sikerült a nagyratörő tervet megvalósítaniuk, vö. Shaw, B. D.: Challenging Braudel: a New Vision of the Mediterranean. Journal of Roman Archaeology 14 (2001), 419–453.
  66. Polübiosz XII. 25e.
  67. Millar, F.: Polybius between Greece and Rome, in: Koumoulides, J. T. A.-Brademas, J. (szerk.): Greek Connections: Essays on Culture and Diplomacy. Notre Dame: University of Notre Dame Press, 1987. 1–18. kül. 16.
  68. hósz epi gén kai thalasszan paszan planétheié, Pausanias, Descriptio Graeciae VIII. 30.8.
  69. Polübiosz XXXIV. 1.7; Sztrabón: FGrHist 91T2; Poszeidóniosz: FGrHist 87T1. – Összefoglalóan ld. Clarke 1999.
  70. Mircea Eliade: A szent tér és a világ szakralizációja, in: A szent és a profán. Ford. Berényi Gábor. Bp.: Európa 1999. 15.
  71. Erről legutóbb ld. Nótári T.: Numen és numinozitás – a római tekintélyfogalom vallási aspektusai. Aetas 18:3–4 (2003), 33–54.
  72. Az összefoglalás alapja: David Braund: River Frontiers in the Environmental Psyschology of the Roman World, in: David Kennedy (ed.): The Roman Army in the East. (Journal of Roman Archaeology Suppl. 18.) Ann Arbor, Mi. 1996. 43–47.
  73. Homérosz, Iliász XX. 7. et passim.
  74. Plinius, Epistulae VIII. 8. – Plinius megemlíti barátjának a forrásba dobott pénzeket, a szentélyeket és kultuszszobrokat, a profán és szent területet elhatároló hidat. Végül felhívja a figyelmet a számos ott elhelyezett votív feliratra, “melyeket a forrás és az istenség tiszteletére írtak. Sokat dicséretre méltónak találsz, nem egy nevetésre késztet”. Ám barátja humanitasára hivatkozva mégsem ajánlja, hogy bármelyiken is nevessen. Eszerint a humanitasba a “szent dolgok” iránti vallásos tisztelet(elulabeia, religio) is beletartozott.
  75. CIL XIII 5255, 7790–91, 8810–11 (Rajna); III 3416, 5863, 10263, 10395 (Duna).
  76. Diodorus Siculus IV. 35.3–4.
  77. SEG 35 (1985), 1483.
  78. Vö. Plinius, Panegyricus 82.4; 14.1.
  79. Ammianus Marcellinus XXIV. 3.9; Florus II. 13. (88) (Caesarról); Propertius II. 1.32; Horatius, Carmina II. 9.20. (Augustusról).
  80. Józsué könyve 18:4.9
  81. Plutarkhosz, Nikiasz 12.1.
  82. Livius XLI. 28.10.
  83. Plutarkhosz, Pompeius 38.2; Diodorus Siculus XL. 4; Cassius Dio XXXVII. 21.2.
  84. Cassius Dio XLIII. 14.6; XLIII. 21.2.
  85. Plinius, Naturalis historia III. 17.
  86. Idézi: Luttwak 1976:50. n.158.
  87. Luttwak 1976. – A mű előszavából kiderül megírásának aktuálpolitikai (hidegháborús) háttere. Luttwak, aki “a stratégiai elemzés és a kortárs nemzetközi kapcsolatok szakértője”, a következőt írja bevezetőjében: “mi, akárcsak a rómaiak, nem egy mindent eldöntő konfliktussal nézünk szembe, hanem egy folyamatos, jóllehet korlátozott hadiállapottal. Nekünk, akárcsak a rómaiaknak, aktívan kell védelmeznünk egy fejlett társadalmat a különböző fenyegetésekkel szemben, nem pedig csatában kell elpusztítanunk ellenségeink haderejét.” – A kötet szinte megjelenése pillanatától kedvező fogadtatásra talált szakmai körökben: ld. pl. P. A. Brunt: Power and the Pax Romana. Times Literary Supplement 1978. február 14., p. 154; Millar 1982:1–2.
  88. Mann 1979:180; Isaac 1992:372–428. et passim.
  89. Sztrabón IV. 5.3; Appianus, Bellum civile, prooemium 5.
  90. Havas László fordítását kihagyásokkal idéztük: Florus I. 47.4. (III. 12). Cassius Dio is azt emeli ki Traianus hódításaival kapcsolatban, hogy a “dicsőségvágy” vezérelte ({Xiphilinus} LXVIII. 17.1; LXXV. 1.1).
  91. Cassius Dio (Xiphilinus) LXXV. 9.4; Isaac 1992: 401–408.
  92. ripam omnem burgis a solo extructis item praesidis per loca opportuna ad clandestinos latrunculorum transitus oppositis munivit, RIU V 1127 (= ILS 8913), 1128, 1129, 1130, 1131 (= CIL III 10312), 1132, 1133, (1134), 1135 (= AE 1910, 145), 1136 (= AE 1905 114), 1137 (= CIL III 10313).
  93. Ehhez ld. Isaac 1992:398–399. A jordániai Hejazban, a Nílus első kataraktán túli felső folyásánál, vagy akár a Duna vonalán túl is nagy számban kerültek elő a római katonai jelenlétet bizonyító tárgyi leletek. Csak egyetlen példa: egy Szlovákiában előbukkant felirat egy centurio temetéséről emlékezik meg, aki a kvádok között szolgált tolmácsként, és mint katonatiszt, a kereskedelmi kapcsolatokat felügyelte: interprex legionis XV idem centurio negotiator, AE 1978, 635.
  94. CIL XIV 3608 = ILS 986; magyar fordítását ld. Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Bp.: Tankönyvkiadó, 1963. 227–228. – A felirat jelentőségéhez: Millar 1982:8; Isaac 1992:400.
  95. Britannia három legiója közül kettő a tengerparton, egy pedig a hajózható Ouse-folyó partján, York mellett állomásozott. Dacia tartomány előbb egy, majd két legióját a Maros vízrendszere mentén, Alba Iulián (Gyulafehérvár) és Potaissán (Torda) helyezték el.
  96. saeptum imperium, Tacitus, Annales I. 9.5. – Aristeides szerint a rómaiak újítása az volt, hogy nem annyira városaikat vették körül erődített falakkal, hanem egész birodalmukat, “oly távol emelve, amennyire csak lehet, káprázatosan és méltón nevetekhez, s megtekintésre méltón mindazok számára, akik körükön belül élnek”, ám a “lakott világ legkülső körén túl épített “második, hajlékonyabb és könnyebben őrizhető (véd)vonal” nem világos, mire vonatkozik (Aristeides, Oratio XXVI. 80–81). Ugyanezt később a szónok “teljességgel áttörhetetlen védelmi gyűrűnek” is nevezi (uo. 83), amivel végképp távol rugaszkodik a valóságtól.
  97. Isaac 1992: 396; Whittaker 1997:68–69. – A regényes történeti irodalomban mindenesetre nagy hagyománya van a “világhódítók” által elhelyezett határköveknek: Dareiosz (Hérodotosz IV. 87); az egyiptomi Szeszósztrisz (Hérodotosz II. 102; IV. 91; Tacitus, Annales II. 60; Sztrabón XVII. 1.5. {790}); Nagy Sándor (Curtius Rufus III. 10.5; Arrianus, Anabasis V. 26.2; Tacitus, Germania 45.2; Iustinus XII. 10.5), ld. Borzsák 1997:66.
  98. A császárkor első évszázadaiban a kb. 5 millió négyzetkilométeren élő kb. 50–80 milliós Római Birodalomban a hadsereg lélekszáma mindössze 400 ezer főre tehető, de még a későbbi századok során sem növekedett lényegesen. A lakosság összlétszámának 1%-át valószínűleg sohasem lépte túl. Alföldy 1992:12.
  99. Aristeides, Oratio XXVI. 67. Aristeides itt nyilvánvalóan szülőföljének, a békés Asia provinciának állapotát vetíti ki a Birodalom többi részére, ezért megállapítását erős fenntartással kell kezelnünk.
  100. Hérodotosz III. 80–82. – A vita a demokrácia vagy az oligarchia bevezetéséről folyt a monarchia helyett: az előbbit Otanész, a középsőt Megabüzosz, az utóbbit Dareiosz támogatta. Végül az utóbbi megtartása mellett döntöttek, nem utolsó sorban azért, mert emellett szólt a perzsa hagyomány.
  101. Walbank 1964:245. – A szerző cikkének végén köszönetet mond Polübiosznak, akinek alkotmányjogi fejtegetései “a közvetítés furcsa és váratlan csatornáin keresztül segítették formálni annak a népnek a sorsát, amelynek szerepe a modern világban talán nem is nagyon különbözik a rómaiak saját korukban játszott szerepétől” (uo., 260). Természetesen az Egyesült Államokról van szó. A közvetítő Polübiosz és az “alapító atyák” között Montesquieu volt.
  102. Polübiosz VI. 4.7–11; VI. 9.10. – A korrumpálódás lehetséges okai: az aszphaleia (biztonság), a periuszia (bőség), a luxuria (fényűzés), az ambitio (törtetés), apleonexia (kapzsiság) – ami közhelynek számít az államelméleti irodalomban (ld. Walbank 1957:745).
  103. Walbank, F.W.: Polybius on the Roman Constitution. Classical Quarterly 37 (1943), 73–89; Brink, C. O. – Walbank, F. W.: The Construction of the Sixth Book of Polybius. Classical Quarterly 4 (1954), 97–122; Walbank 1964; Alonso-Nunez, J. M.: The Mixed Constitution in Polybius. Eranos 97:1–2 (1999), 11–19.
  104. Polübiosz VI. 11.12.
  105. Cicero, De republica I. 45. (69); II. 23. (41); II. 39. (65–66) Hamza Gábor ford. – A kérdésről részletesen ld. Wood 1988:159–175.
  106. Cicero, De republica I. 45. (69); II. 33. (57)
  107. Cicero, De legibus II. 15–16.
  108. Cicero, De republica II. 40. (67)
  109. Ennek részletes elemzését ld. Havas László: Cicero organikus államfelfogása consuli beszédeiben. Antik Tanulmányok 36 (1992), 67–77. – Míg az állam egészségének jele maga a pax, a megromlott egészségi állapot jele “a polgári zavargások és összetűzések” (tumultus atque discessiones civium, De lege agraria II. 37. {102}). A “bacillusgazdák” lehetnek embercsoportok (populares, improbi), egyes személyek (mint pl. Catilina), vagy városok is (mint pl. Capua). A lényeg: a különféle káros tényezők kiváltotta kóros állapot a libertas megszűnését és (a rosszabbik értelemben vett) regnumot eredményezi.
  110. Cicero, De republica III. 31. (43)
  111. Tacitus, Annales IV. 32.–33. Borzsák István ford.
  112. sanctor legum, Tacitus, Annales III. 26.4.
  113. A principatus Vespasianus-kori alaptörvényét (senatusconsultum de imperio Vespasiani, CIL VI 930 = ILS 244) sajnos csak egy bronztábla töredékéről ismerjük. Ez a törvény az új uralkodót mindazon jogokkal felruházza, amelyek Augustust, Tiberiust és Claudiust illették (Caligula és Nero a damnatio memoriae említve sincsen). A törvény szövege magyarul olvasható: Borzsák István (szerk.): Római történeti chrestomathia. Bp.: Tankönyvkiadó, 1963. 226– 227; Brunt, P. A.: The Lex de imperio Vespasiani. Journal of Roman Studies 67 (1977), 95–116.
  114. res olim dissociabiles , Tacitus, Agricola 3.1.
  115. iubes esse liberos: erimus, Plinius, Panegyricus 66.4; vö. Panegyricus 94.3: praeteritus est a pessimo principe, qui praeteriri ab optimo non poterat.
  116. Digesta 1.4.1. praefatio 1; supra leges, Plinius, Panegyricus 65.1.
  117. Cassius Dio LIII. 19.1.
  118. Plinius, Naturalis historia III. 5. (67)
  119. Aristeides, Oratio XXVI. 93. Aristeides szerint a történelemben páratlan, hogy az ember egy nap alatt akár két-három városon is átutazhat a szárazföldön haladva.
  120. Burckhardt 2001:104–105.
  121. Romanae spatium est urbis et orbis idem, Ovidius, Fasti I. 85.
  122. Aristeides, Oratio XXVI. 59–60. – Aristeides dualista látásmódja az európai és ázsiai részre különülő Birodalomról ugyancsak figyelemre méltó. Africa Romanáról feltehetően azért nem szól, mert azt a Nyugat-Római Birodalom integráns részének tekinti. Kelet és Nyugat társadalmi nivellációját azonban – a szónok állításával ellentétben – a rómaiaknak sohasem sikerült elérniük (ld. Alföldy 2000:113–114).
  123. AE 1971, 534; Oliver, J.A.: Text of the Tabula Banasitana. American Journal of Philology 93:2 (1972), 336–340; magyar fordítása: Borhy László (szerk.): Római történelem. Szöveggyűjtemény. Bp.: Osiris, 1998. no. 4.3. p. 285.
  124. Whittaker 1997. passim.
  125. Augustus egy senator esetén háborodott fel, aki nem talált helyet magának a színházban, ld. Suetonius, Augustus 44.1; ezért a lex Rosciában szabályozta az ülésrendet. Ezt követve a municipiális jogban is szabályozásra került a színházak ülésrendje, amely lényegében a császári rendeletek érvényét erősítette meg. Ld. az 1981-ben felfedezett Lex Irnitana 81. fejezetét: de ordine spectaculorum. González, J.: The Lex Irnitana: A New Copy of the Flavian Municipal Law. Journal of Roman Studies 76 (1986), 147–243; Kolendo 1981.
  126. Trillmich-Zanker 1990.
  127. Alföldy 1984; Bejor 1986; Zimmer 1989.
  128. Itália nemcsak terra omnium terrarum alumna eadem et parens, hanem numine deum electa is, ld. Plinius, Naturalis historia III. 39.
  129. Polübiosz VI. 56.6–12.
  130. Cicero, De domo sua I. 1.
  131. Ld. Beard, M.: Priesthood in the Roman Republic, in: Beard, M.-North, J. (eds.): Pagan Priests. Religion and Power in the Ancient World. Oxford: Duckworth, 1990. 25–72. A szerző szerint azért volt olyan sokféle papi tisztség a köztársaságkori Rómában, hogy a vallási tekintély még jobban szétoszoljon a társadalomban. Beard arra is felhívja a figyelmet, hogy pl. a flamen Dialis tisztséggel járó rengeteg vallási tabu gyakorlatilag lehetetlenné tette a pap számára a politikai karriert.
  132. Momigliano: Roman Religion: The Imperial Period, in: Momigliano 1987:182.
  133. Vergilius, Aeneis VI. 852. A mos, vagy teljes formájában mos maiorum [ősök szokásai
  134. A religio-superstitio megkülönböztetést pl. a germán vallással kapcsolatban alapvetően a római elemek jelenléte vagy hiánya okozta, ld. Tacitus, Germania 8.3;Historiae IV. 18.3; IV. 61.2.
  135. Sztrabón három csoportba osztotta a szokásokat: a “polgárosultság”, vagyis a polisz, az államközösség szokásának ellentétei a “vad barbár” szokások (pl. durva érzéketlenség önmagukkal, családtagjaikkal és környezetükkel szemben), és van egy köztes állapot is (ilyen pl. a nőuralom az ibériai kantabereknél), Sztrabón III. 4.17. C 165.
  136. Vö. a szállóigévé vált megállapítással: “A különféle vallásos kultuszokat, amelyek a Birodalomban érvényesültek, a nép egyformán igaznak; a filozófusok egyformán hamisnak; a magisztrátusok egyformán hasznosnak tartották”, Gibbon, E.: History of the Decline and Fall of the Roman Empire, ed. J. B. Bury. London: Methuen, 1896. vol. I. ch. 2. 1.
  137. A hagyományos megközelítés szerint (amit talán legjellegzetesebben A. D. Nock képviselt a CAH 1934-ben megjelent X. kötetében), a római császárkultusz “tisztelet volt és nem imádás”. Arnaldo Momigliano ezzel szemben – meggyőződésem szerint helyesen – azt hangsúlyozza, hogy “az emberek könnyen hívhatták a kivételesen nagy hatalmú személyeket istennek, mivel elvesztették hitüket hagyományos isteneik létezésében, vagy legalábbis hatékonyságában” (How Roman Emperors Became Gods, in: Momigliano 1987:92–107. kül. 95).
  138. A mondás egy 2. századi papiruszon maradt fenn: “Ti theosz? To kratun. / Ti baszileusz? Iszotheosz”, kiad.: Rheinisches Museum 112 (1969), 48–53; vö. Price, S. R. F.: Gods and Emperors: The Greek Language of the Roman Imperial Cult. Journal of Hellenic Studies 104 (1984), 91–93.
  139. Fishwick, D.: Votive Offerings to the Emperor? Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 80 (1990), 121–130. – A régészeti leletek felülírják A. D. Nock régi elképzelését, mely szerint az élő császároknak nem mutattak be áldozatokat és nem könyörögtek hozzájuk áldásért (Gnomon 8 (1932), 517). Ld. még Santero, J. M.: The Cultores Augusti and the Private Worship of the Roman Emperor. Athenaeum 61 (1983), 111–125.
  140. Momigliano két példát említ: egy egyik Seneca szatírája “Az isteni Claudius tökké válásáról” (Apocolocynthosis), a másik Tacitus egy elejtett megjegyzése, amelyben a császárkultuszt “görög hízelgésnek” (Graeca adulatio) nevezi (How Roman Emperors Became Gods, in: Momigliano 1987:100–101).
  141. Fronto, Epistulae ad Marcum Caesarem IV. 12.6.
  142. Philón, Legatio ad Gaium XXXVIII. 299. – A történetet részletesen tárgyaltam könyvemben: Pontius Pilatus: egy karrier története. Budapest: Szent Pál Akadémia, 2001. 109–115.
  143. Ennek a gondolatnak teológiai megalapozásáról és következményeiről ld. Tatár György: Nemzeti teológia, in: A nagyon távoli város. Vallásfilozófiai írások és viták. Bp.: Atlantisz, 2003. 126–128. Tatár kitűnő írásának azzal a gondolatával, miszerint “a Római Birodalmon belül – az oikumené augustusi látszategyesítése nyomán – a népek láthatatlanok voltak … az egyetlen látható … nép a zsidóság volt” (p. 128) – sem de abstracto, sem de concreto nem tudok egyet érteni. Az Augustus által épített “Nemzetek csarnoka” (Porticus ad nationes), vagy az aphrodisziaszi Szebaszteionban talált, az egyes alávetett nemzeteket ábrázoló szobrok mutatják, hogy a Birodalom népei nagyon is “láthatóak voltak” – a kifejezés mindenfajta értelmében.
  144. Ávót 3.2. vö. Ávót de-R. Nátán 31. ed. Schechter p. 68. Turán Tamás fordítása. – I.Tim. 2:1–2, vö. Róm. 13:3, ahol a fejedelmeknek kijáró köteles félelemről esik szó. Ezeket az igehelyeket a keresztény császárság korában közvetlenül felhasználták a hatalom legitimálására, ld. az utóbbi locust a caesareai vámhivatal mozaikpadlójába kirakva: “Akarod-e pedig, hogy ne félj a hatalmasságtól? Cselekedjed a jót”. Lehmann, C. M.-Holum, K. G.: The Greek and Latin Inscriptions of Caesarea Maritima. (ASOR Archaeological Reports 5.) Boston: ASOR, 2000. 87–89.
  145. Plinius, Naturalis historia III. 5.39.
  146. Isaac 1992:394–401.
  147. Res gestae divi Augusti V. 26.
  148. Josephus, Antiquitates Judaicae XVIII. 8.1. (258)
  149. Vergilius, Aeneis VIII. 720–729. Kartal Zsuzsa ford. – A részlet irodalmi elemzését ld. Harrison, S. J.: The Survival and Supremacy of Rome: The Unity of the Shield of Aeneas. Journal of Roman Studies 87 (1997), 70–76.
  150. Servius, Commentarii VIII. 721. ed. Thilo et Hagen (Lipsiae: Teubner, 1893), vol. II. p. 304. – További információ nem áll rendelkezésünkre a Porticus ad nationes lokalizálására, vagy akár annak eldöntésére, hogy különálló épületről volt-e szó, vagy egy épületkomplexum részéről. A képek és szobrok szerepéről Augustus propagandájában általánosságban ld. P. Zanker: Augustus und die Macht der Bilder. München: Beck, 1987.
  151. Plinius, Naturalis historia XXXVI. 41; vö. Suetonius, Nero 46.
  152. Plinius, Naturalis historia XXXVI. 39.
  153. Smith, R.: The Imperial Reliefs from the Sebasteion at Aphrodisias. Journal of Roman Studies 77 (1987), 88–138; id.: Simulacra gentium: the ethne from the Sebasteion at Aphrodisias. Journal of Roman Studies 78 (1988), 50–77.
  154. Velleius Paterculus II. 39.2.
  155. Plinius, Naturalis historia III. 20. (136)
  156. Cicero, De officiis I. 17. (53)
  157. Walbank ugyancsak elvetette H. E. Stier háború utáni elképzelését, aki szerint az ókori görög városállamok annyira különböztek egymástól, hogy önálló nemzetekként tarthatjuk őket számon. Szerinte ezzel Hellasz a modern Európa előfutára volt. (Grundlagen und Sinn der griechischen Geschichte. Stuttgart 1945), ld. Walbank 1972:146.
  158. Thomas, Y.: “Origine” et “commune patrie”. Étude de droit public romain. (89 av. J.-C.–21 ap. J.-C.) Roma: École française de Rome, 1996.
  159. Isaac 1992:395.
  160. Aristeides, Oratio XXVI. 100.
  161. IGRR IV. 841 = Syll.³ 1229. A Peloponnészosz délkeleti nyúlványának szélső pontját képező Malea- fok ellenszeleiről és viharairól volt hírhedt; L. Casson nézte szerint a nauklérosz évente legalább két alkalommal járta meg a Kis-Ázsia és Itália közötti tengeri útvonalat. – Syll.³ 838 = Die Inschriften von Ephesos V. 1487 Hadrianus császár 128/129 telén kelt levele az epheszoszi tanácshoz, amelyben személyesen támogatja a hajózási vállalkozó felvételét a buléba, mivel két ízben is hajózott már vele, így jól ismeri érdemeit.
  162. Cassius Dio LXVIII. 13; CIL III 8267 = ILS 5863 (Orºova, Románia, a Vaskapu-szoros felett); AE 1973, 475 (Karataº, Románia, a Vaskapu-szoros alatt).
  163. Aristeides, Oratio XXVI. 75. – A sorozásról általánosságban is ld. Dobson, B.-Mann, J.C.: The Roman Army in Britain and Britons in the Roman Army. Britannia 4 (1973), 191–205.
  164. A numerusoktól eltekintve a hadsereg nagyobb és hadászatilag is fontosabb részét, a legiókat és az auxiliákat a romanizáció legfontosabb tényezőjének kell tartanunk” (Mócsy 1987:6).
  165. A Duna 118-ban történt fegyveres átúszásáról nagy általánosságban Cassius Dio is megemlékezik: “(Hadrianus) testőrei olyan kiváló kiképzést kaptak, hogy az úgynevezett batáv lovasság teljes fegyverzetben átúsztatott a Dunán. Ennek láttára a barbárok felhagytak a rómaiak fenyegetésével, figyelmüket a saját ügyeikre fordították, és felkérték Hadrianust, hogy segítsen nekik viszályaik elsimításában.” (Cassius Dio LXIX. 9.6; vö. Tacitus, Annales II. 8.3; Historiae IV. 12.3). A szöveg kiadása: CLE 427 = AL 660 =CIL III 3676 = ILS 2558; Speidel, M.P.: Swimming the Danube under Hadrian’s Eyes. Ancient Society 22 (1991), 277–282. (A vers saját fordításom.)
  166. Roman Papers 4. Oxford 1988. 64.
  167. Mattingly 2002:537–538.
  168. Mattingly 2002:540; Barrett, J.: Romanization: A Critical Comment, in: Mattingly, D. J. (ed.): Dialogues in Roman Imperialism. (Journal of Roman Archaeology Suppl. 23) Portsmouth: Journal of Roman Archaeology, 1997. 51–64.
  169. Tripolitaniában például a kultuszt illetően legalább három identitást sikerült kimutatni: a városlakókét, a vidéken élőkét és a katonákét, ld. Mattingly, D.J.: Tripolitania. Ann Arbor: Univesity of Michigan Press, 1994. 167–169. – Britanniában hasonló jelenségekre figyeltek fel a kutatók, ld. Millet, M.: Roman Britain. London 1995. 111.
  170. Tacitus, Agricola 21.
  171. Sztrabón III.2.15. C 151.
  172. Plinius, Naturalis historia III. 4.31.
  173. Alföldy G.: Pannonia és a Római Birodalom. Debreceni Szemle 4:2 (1996), 172–183; Millar 1996. passim.
  174. Az ókortörténészek a 70-es évektől kezdték hangsúlyozni a Birodalommal szembeni ellenállást, először azokban az észak-afrikai országokban, amelyek éppen ekkor szabadultak fel az európai hatalmak gyarmati státusza alól. Ld. Woolf, G.: Beyond Romans and Natives. World Archaeology 28 (1997), 339– 350; Woolf 1998:215–237; Webster, J.: Creolizing the Roman Provinces. American Journal of Archaeology 105 (2001), 209–225; Mattingly 2002.
  175. Keay, S. – Terrenato, N. (szerk.): Italy and the West. Comparative Issues in Romanization. Oxford: Oxbow, 2001. 113.
  176. Ebben az értelemben találóan írt Jacob Burckhardt a “kultúrák kiegyenlítődéséről”, ld. 2001:103–104.
  177. Horatius, Epistulae II. 1.156; Seneca apud Augustinus, De civitate Dei VI. 11.
  178. Cassius Dio, Oratio XXXII. 69, 95; XXXIV. 38; XXXVIII. 36; Philostratos, IV. 27; vö. Jones, C. P.: The Roman World of Dio Chrysostom. Cambridge– London: Harvard University Press, 1978. 125. – A görögök viszonyát a rómaiakhoz a beteges ellenségeskedéstől a kritikátlan elfogadásig terjedő spektrumon lehet ábrázolni: Dión munkássága ezen két szélsőérték közé esik.
  179. Libanius, Oratio I. 214; 234; II. 43 etc. – A jelenséget életszerűen illusztrálja a pamphüliai Konón sírfelirata, aki római jogot (“római múzsát”) tanult a bérütoszi iskolában, majd jogi pályára lépett Palaestinában, Antiochiában és Nicomediában. Legvégül egy korábbi iskolatársa, Certus szerzett neki assessori állást a thébai körzet kormányzójánál, ld. Gilliam, J. F.: A Student at Berytus in an Inscription from Pamphylia. Zeitschrift für Papyrologie und Epigraphik 13 (1974), 147–150. (A feliratot korábban paleográfiai alapon a 2. századra keltezték, de tartalma alapján inkább 4. századi lehet.) – A görög jogtudósokról és bérütoszi római jogi iskolákról ld. F. Millar: The Greek East and Roman Law. Journal of Roman Studies 89 (1999), 105–108.
  180. Momigliano, A.: Some Preliminary Remarks on the “Religious Opposition” to the Roman Empire, in: Momigliano 1987:120–141. kül. 123; a kérdéskör máig legkitűnőbb összefoglalása: MacMullen, R.: Enemies of Roman Order: Treason, Unrest, and Alienation in the Empire. Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1966. – A különféle pogány próféciák szerepéről a császárkor politikai életében ld. Potter 1994:171–182.
  181. CIL VII 875 = RIB 2066.
  182. Azok pedig Jézushoz menvén igen kérték őt, mondván: méltó, hogy megtedd neki, mert szereti a mi nemzetünket, és a zsinagógát is ő építette nekünk” (Lk. 7:4–5).
  183. ILS 625.
  184. The Social and Economic History of the Roman Empire. Oxford: Clarendon, 1926. 145. – Északon egészen Skandináviáig eljutottak a római áruk; délen a Szaharán át folyó kereskedelem nem volt jelentős, de az Egyiptomból délre irányuló export-import annál inkább. A legjelentősebb kereskedelem Rostovtzeff szerint is India és Kína felé folyt, és nem csak a luxusárukra, hanem a nyersanyagokra és mezőgazdasági termékekre is kiterjedt (Young 2001).
  185. Thorley, J.: The Development of Trade Between the Roman Empire and the East Under Augustus. Greece & Rome 16 (1969), 209–223; vö. Curtin, P. D.: Cross-Cultural Trade in World History. Cambridge: Cambridge University Press, 1984. ch. 5. (“A new trade axis: The Mediterranean to China, cca. 200 B. C. – A. D. 1000”, pp. 90–108.)
  186. Plinius, Naturalis historia VI. 26. (101); XII. 18. (84)
  187. A. Plutius Epaphroditus szíriai származású selyemkereskedő (negotiator sericarius, CIL XIV 2793 = ILS 5449, vö. CIL XIV 2812) Gabiiban épített templomot Venus tiszteletére; de a feliratok tanúsága szerint Nápolyban, Rómában és Tivoliban is laktak selyemkereskedők (ld. Kádár Z.: Le rôle de la soie dans la vie économique et sociale de l’Empire romain, d’après les documents écrits. Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis 3 (1967), 89–98, kül. 96). Alarik 408-ban hadizsákmányként 1000 darab selyemből szőtt tunikát vitt el Rómából (Ferguson 1978:588). – Keletről importált jelentős árucikkek voltak még a Tibetből származó szőrmék, a fahéj (malabathrum), a kiváló minőségű vas (egyesek szerint indiai acél), vö. Plinius, Naturalis historia XXXIV. 41. (145), orvosi növények (kámfor, citrus, borsó, galangal, rebarbara (rha ponticum vagy rha barbarum) – itt jegyezzük meg, hogy a teát egyetlen klasszikus szerző sem említi.
  188. Begley 1983; Begley, V.: New Investigations at the Port of Arikamedu. Journal of Roman Archaeology 6 (1993), 93–107; ld. még az alábbi kötet több tanulmányát: V. Begley, R. D. De Puma (szerk.): Rome and India. The Ancient Sea Trade. Wisconsin 2000. – A telepet Sir Mortimer Wheeler (1945) és Jean- Marie Casal (1947–50) tárta fel. Vimala Begley szerint az emporium alapítását egészen az i. e. 3. századig kell visszavezetnünk. Az itt talált terra sigillata az i. sz. 1. század első negyedére datálható.
  189. Ferguson, J. M. K.: China and Rome. Aufstieg und Niedergang der Römischen Welt II.9.2. (1978), 581– 603. – A kínai évkönyvek utópisztikus Róma-képére utal Németh Gy.: Az aranykortól utópiáig, in: A zsarnokok utópiája. Bp.: Atlantisz, 1996. 73–134. kül. 73–74.
  190. Ptolemaios, Geographia VI. 16; VII. 3; VIII. 24; Plinius, Naturalis historia VI. 20. (53–55); VI. 24. (88); Pausanias, Descriptio Graeciae VI. 26.6; Pomponius Mela, Chorographia III. 7 (59); Ammianus Marcellinus XXIII. 6.64.
  191. Josephus, Antiquitates Judaicae VIII. 6.4. (164)
  192. Ferguson 1978:593. – A kínai tudósok véleménye szerint a “nagy tenger” a Fekete-tenger lehetett; a régebbi európai felfogás szerint a Földközi-tenger keleti partja; míg Ferguson inkább arra hajlik, hogy a Perzsa-öbölről van szó.
  193. Dél-Indiában 1775 óta nagy mennyiségű római pénzérmét találtak: főként denariusokat és aureusokat. Többségüket Augustus és Nero idején verték (Begley 1983:479).
  194. Oratio XXVI. 7.
  195. Temin 2001:177.
  196. Oratio XXVI. 11, 13.
  197. Jelenések könyve 18:11–19.
  198. Reece, D.W.: The Technological Weakness of the Ancient World. Greece & Rome 16 (1969), 32–47; “there was no Roman industrial revolution”, írja Greg Woolf: World-Systems Analysis and the Roman Empire. Journal of Roman Archaeology 3 (1990), 44–58. kül. 52; Alföldy Géza, aki csatlakozik ehhez a véleményhez, az okot abban látja, hogy “hiányzott … a széles néptömegek kielégítő élelmezése és általános foglalkoztatottsága iránti szükséglet” (Alföldy 2000:99).
  199. Plutarkhosz, Marcellus 17.3–4.
  200. Finley 1965:37.
  201. Plinius, Naturalis historia XXXVI. 195; Petronius, Satyricon 51; Cassius Dio LVII. 21.7.
  202. Suetonius, Vespasianus 18.
  203. Wilson 2002:15–17. – L. Memmius Rufus az i. sz. 2. század második felében a béroiai gümnaszeion működtetésére ajánlott fel 100 ezer sestertiust. Feliratában szerepel a hüdromékhanai kifejezés, amely az eddigi legkorábbi és egyetlen görög feliratos említése a vízimalomnak (AE 1998, 1213a-b, 28 (34), 50, 85. skk. = SEG XLVIII, 742).
  204. Plinius, Naturalis historia XXXIII. 21.72–73.
  205. Morley, N.: Trajan’s Engines. Greece & Rome 47:2 (2000), 197–210. A szóban forgó cikk eklatáns példája annak, hogy esetenként egy patinás ókortudományi folyóirat is milyen bődületes szamárságoknak enged teret hasábjain. A szerző nemcsak kiforgatja az antik szöveghelyeket, de egyértelműen hamis adatokra is hivatkozik.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.