Közös múlt/privát történelem

Apák és még apábbak: egy nagy család?

Német történészek a náci korszakban – ezt választotta témájául az 1998-as frankfurti Historikertag (mondjuk: történésztalálkozó). Hogy, hogy nem: némi vita kerekedett. Sokan úgy értékelték, egyfajta generációs összecsapás is folyik; a nagyapákat kérik számon a ’68-as apákon a most felcseperedő fiúk(-lányok, kisebb számban). “Az egy dolog, hogy lázadtatok, hogy komoly társadalomtudományos innováció történt, meg hogy Fassbinder és szabadságot… népének – de kik is voltak a ti doktorfátereitek?” Mert néhány ominózus pártfigurát leszámítva szinte töretlen volt a folyamatosság a (nyugat-)német történészcéhen belül. Más céhek más lapra tartoznak – de ezekről a más lapokról némi kárörömmel tekintettek a közös kulturális emlékezés feladatával felruházott, s némi spéttel emlékező historikusokra –, a keleti, a népi és demokratikus céh(ek)ről pedig most szó ne essék (csak per tangentem: nőm NDK-s magyar – geboren in der Hauptstadt der DDR –, s meséli, hogy az ottani óvodákban a gyerekeknek középső csoporttól nem kisautó, katicabogár stb. volt a jelük, hanem egy-egy szám; mi kontinuus, mi nem).

Különösen parázzsá vált a családi hangulat a sokban a modern társadalomtörténet módszertani előfutárának tekinthető Volksgeschichte (népiségtörténet, lásd Mályusz Elemér idevágó munkásságát) genealógiája kapcsán, illetve három, a szövetségi köztársaságban is elismert, nagy befolyással bíró, újkorász nagyapa-figura esetében. Werner Conze (1910–1986) és Theodor Schieder (1908–1984) szeriőz német társadalomtörténészek voltak, akárcsak Otto Brunner (1898–1982), csak ő osztrákból avanzsált németté (mellesleg a Conze, Brunner és Reinhart Koselleck szerkesztette monumentális Geschichtliche Grundbegriffe – történelmi alapfogalmak – az 1945 utáni német történetírás talán legnagyobb teljesítménye). Egyrészt. Másrészt a Harmadik Birodalomban – különféle tervhivataloknak bedolgozó szaktörténészekként – voltak ám éccáik, hogyan lehetne újrakeverni térségünk – esetleg a még keletebb Európa – “népiségtörténeti” kártyáit. Ezért pl. Götz Aly vagy Willy Oberkrome erősen hangsúlyozzák, hogy íróasztal mögötti tettesekről van szó, akik mintegy a megsemmisítés gondolati előfutárai (Vordenker der Vernichtung).

Szóval 1998-ban és Frankfurtban Rüdiger Hohls (inkább fiú) és Konrad Jarausch (inkább apa) elhatározták, hogy nem hangsúlyoznak ők ki semmit sem túlságosan, hanem apait-fiúit beleadnak: diákok készítsenek interjút az apákkal, ők meg szerkesztenek belőle egy kötetet. Így is lett – a könyv Versäumte Fragen (Elmulasztott kérdések) címmel jelent meg 2000-ben a Deutsche Verlags-Anstaltnál, Stuttgartban és Münchenben. Az alábbiakban némi ízelítőt közlünk a kötetből.

Czeglédi András

HANS MOMMSEN

“Ezzel magyarázható, hogy korábban soha nem volt megfigyelhető az idős férfiaknak olyan mértékű túlsúlya, mint az 1945-től az 1960-as évekig terjedő időszakban.”

Mommsen úr, ön 1930-ban született, neves történészcsaládból származik, apja, Wilhelm Mommsen, a Weimari Köztársaság idején a legkiválóbb történettudósok közé tartozott. Első pillantásra úgynevezett “gutbürgerlich” (jó polgári) családból érkezett. Először arra szeretnénk kérni, ecsetelje nekünk, melyek voltak azok a meghatározó benyomások, körülmények, amelyek a harmincas-negyvenes években gyermekkorát és ifjúkorát alakították.

A “gutbürgerlich” fogalma már nem illik teljesen erre a korszakra. Annyi bizonyos, hogy apám a marburgi egyetem rendes tanáraként igen tekintélyes állással rendelkezett, csakhogy anyagi hátterünk egyáltalán nem volt szilárd azt követően, hogy anyám, aki brémai bankárcsaládból származott, 1923-ra szinte teljesen felélte hozományát. 1933-at követően apám elveszítette valamennyi mellékjövedelmét, ami addig tekintélyes summát tett ki. 1933-ban házunknak még csak a falai álltak, s családunknak óriási erőfeszítésekbe tellett, hogy a további építkezést finanszírozza. Apámat 1933-ban áthelyezték egy másik egyetemre, ami felért egy elbocsátással, ámde az áthelyezést Achelis minisztériumi tanácsos – Berlinben, a Nevelésügyi Minisztériumban dolgozott – közbenjárásával sikerült elhárítani. Apám pozíciója ugyanakkor nagyon ingatag maradt, így bizonyos tekintetben alkalmazkodott a megváltozott feltételekhez. Ennélfogva családunk 1933-at követően anyagilag már nem volt kedvező helyzetben.

Apám alapállása természetesen nemzeti volt, és azt a historiografikus vonulatot követte, mely a bismarcki állameszmény hagyományát részesítette előnyben a birodalmi gondolattal szemben – a birodalmi gondolattal, ahogyan azt von Srbik lovag képviselte, s a nemzetiszocializmus propagálta. Mindez fiatalabb történészeket, mint például Michael Wolfssohnt, egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy apámnak a birodalmi gondolat ellen irányuló, Historische Zeitschrift-beli (Történelmi Folyóirat) 1943-as tanulmányát kifejezetten pronáciként állítsák be, mivel a szöveg a zárómegjegyzéseiben pozitív módon értékeli Adolf Hitler vezérszerepét, ami úgymond egyértelmű engedmény volt. Sajnálatosnak tűnik számomra, hogy a fiatalabb nemzedék szaktörténészeinek legtöbbje már nem képes megfelelő módon elemezni azokat az írásokat, amelyek totalitárius viszonyok közepette keletkeztek, ennélfogva kontextusukat sem képesek érzékelni.

1933-ban a Diesterweg Verlagnál meghiúsult egy olyan iskolai tankönyv terve, amelyet apám szorgalmazott; az adott helyzetben tartalmilag már nem tűnt megfelelőnek. Egy Huhnhäuser nevű gimnáziumi igazgató, aki a bevezető, valamint a befejező, azaz a hatalom megragadását (a náci hatalomátvételről van szó – a szerk.) taglaló részt írta, visszalépett. A kiadó azzal próbálkozott, hogy a könyvet, amely már kefelevonatban volt, apámat tüntetve fel szerzőként, megmentse, ennek kapcsán pedig tett néhány politikai koncessziót, köztük olyanokat is, amelyeket a szerző tudta nélkül illesztett be a kefelevonatba. Így például zsidó politikusoknál, mint Karl Marx vagy Ferdinand Lassalle, odaírták a “zsidó” jelzőt. Apám elkövette azt a súlyos hibát, hogy ezt a Bismarcktól a jelenkorig c. könyvét még 1944-ben is, kissé megváltoztatott formában, ezer példányban kiadatta diákjai számára. A nácitlanítás során emiatt azzal a váddal illették, hogy éppenséggel elfogadta az említett antiszemita változtatásokat, holott ezek nem érintették a – Walter Frank által nyilvánosan megtámadott – könyv általános vonalát.

Bizonyos, hogy mindez következmények nélkül maradt volna, ha 1945 áprilisában még a Német Birodalom általános kapitulációját megelőzően, az amerikai katonai parancsnokság nem vetette volna fel azt a gondolatot, hogy apámat nevezzék ki a tervezett Nagy-Hessen tartomány kultuszminiszterévé. Ekkor Eisenhower főhadiszállásáról Walter L. Dorn őrnagy fölkereste apámat, hogy megbeszélje vele a megszállási politika napirenden lévő kérdéseit. Ugyanez volt a helyzet néhány más amerikaival is, akiket még a háború befejezése előtt ismertem meg a szülői házban.

Apám már a weimari korszakban határozottan kiállt a felsőoktatás reformja mellett, ezért alkalmasnak tűnt arra, hogy megvalósítsa a nevelésügy újjászervezésének feladatát. Rutinszerűen bekérték a CID-szakvéleményt (Criminal Investigation Department, bűnügyi nyomozó osztály, illetve titkosrendőrség – a szerk.), amelyet Samuel Knoll adott ki, aki jelenleg a politikai tudományok tanára Kaliforniában. Knoll Bécsből származott, s az idő tájt politikailag szélsőségesen baloldali álláspontot képviselt. Mindenestre megpróbálta rávenni apámat, hogy lépjen be az épp akkoriban alapított Német Szocialista Egységpártba (SED). Amikor azonban ő ezt visszautasította, Knoll megsemmisítő véleményt fogalmazott apámról, ezzel akarván meghiúsítani Dorn tervének megvalósulását. A féltékeny és ellenséges beállítódású professzorkollégákat használta fel a maga céljára, akik minden ágyútorokból tüzeltek, hogy Mommsen professzort, akinek a maguk szemszögéből kétes felsőoktatási reformjait elutasították, s aki ugyanakkor személyes okokból nem volt persona grata, a lehető legteljesebben eltávolítsák a marburgi Philipps Egyetemről, s ez végül sikerült is nekik.

Miképpen értékeli a német történészek szerepét a nemzetiszocializmus idején? Zömmel szimpatizánsokról beszélhetünk-e, vagy az újabb kutatási eredmények alapján akár olyanokról is, akik az aktív politikai tanácsadás értelmében gondolatilag megelőlegezték vagy tevőlegesen támogatták is a nemzetiszocializmust?

Bajosan tehetünk általánosító kijelentéseket. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a fiatalabb nemzedék tagjainak, azoknak, akik az 1930-as években kezdték meg egyetemi pályafutásukat, rendszerint nem lebegett más alternatíva a szemük előtt, mint a nemzetiszocialista rezsimhez történő alkalmazkodás. Élt bennük a becsvágy, hogy ellenszegüljenek a rendszer értelmiségellenes beállítódásának, s akadtak olyanok, akik abból az elgondolásból indultak ki, hogy igenis lehetséges jobbra fordítani a dolgokat. Ez lehetett az egyike Theodor Schieder indítékainak, aki Karl Alexander von Müller tanítványa volt: egész életében nagyra becsülte őt. A nemzetiszocialista rendszer bűnöző vonásait a nacionalista motívumok túlsúlya következtében eleinte gyakran észre sem vették. Miközben egyes történészek, mint Gerhard Ritter és Hans Rothfels még a német historikus iskola hagyományának talaján álltak, s messzemenően osztották annak gondolati világát, a fiatalabb történészek rákövetkező csoportját mindenekelőtt az jellemzi, hogy a történelem egyfajta belső értelmének idealista, hegeliánus képzete megszűnt számukra létezni, s a történettudomány újbóli meghatározása arra ösztönözte őket, hogy szociológiai és biológiai nézőpontokra támaszkodjanak. Ez akár – miként Günther Franz esetében – fajbiológiai álláspontokhoz is vezethetett. Az ifjúkonzervatívok hatása ennél a csoportnál szemlátomást csökken, még olyanoknál is, így Schiedernél, akiknek gondolkodását eleinte meghatározó módon alakította. A döntő az, hogy törésig menő minőségi eltávolodás következik be a történeti pozíciótól egy technicisztikusan erőteljesebben meghatározott felfogás irányában, amely hosszú távú történelmi folyamatmodellekre történő hivatkozással lehetővé tette és propagálta a kialakult történelmi struktúrák szétzúzását: ez a helyzet a nyelvi és települési határok szisztematikus megváltoztatásánál, amit a Nordostdeutsche Forschungsgemeinschaft (Északkeletnémet Kutatási Társaság) erőszakolt. E történeti érvekkel alátámasztott akcionizmus mentalitása – jól érzékelhetően a nemzetiszocialista politikaértelmezés felé mutatva – áttört, s előkészítette vagy akár legitimálta is azt intellektuális-akadémiai vonatkozásban.

Lehetséges-e szellemi “kisiklások” valamiképpeni kompenzálása a szövetségi köztársaságban mintaszerű tudományos magatartás révén, mint történt ez Conze és Schieder esetében?

A kérdést annyiban visszautasítom, amennyiben az valójában az egész nemzet vonatkozásában érvényes. A történészek társadalmi csoportként nem különböznek lényegesen a társadalom többi részeitől, így tehát a “kisiklás” fogalma félrevezető, mivel feltételez valamiféle többségi normálmagatartást.

Címszó: a társadalomtörténet “barna gyökerei”. Hogyan értékelné a népiségtörténet valós innovatív tartalmát?

A népiségtörténet fogalmát meglehetősen szerencsétlennek tartom, mert különböző áramlatokat takar, szemben utólagos értelmezési kísérleteivel, különösen Oberkroménál. A Rothfels-hagyományt csak elégtelenül írjuk körül vele. Amikor például apám foglalkozott a népfogalommal, úgy ennek semmi köze sem volt a “völkisch” eszmék átvételéhez: a dolog a weimari helyzettel függött össze, s azt a versailles-i békeszerződés területi rendezéseinek következményeként nemzet és állam szétesése határozta meg. Ez az oka annak, hogy Versailles-t követően a német nép államhatárokhoz mérten tágasabb keretei lebegtek szem előtt. Emellett létezett egy szűkebb “völkisch” csoportosulás is, amely rasszista és biológiai kritériumok elfogadása révén vált le a történeti pozícióról. Theodor Schiederre mindez csak igen korlátozott mértékben igaz. Conze esetében ellenben egy markánsabban faji és biológiai perspektíva mozzanataival találkozhatunk – a kelet- európai térséget etnikailag átformálása céljából.

A társadalomtörténet előretörése elsősorban az idealista jegyeket viselő historizmus kifutásával, valamint egy markánsabban voluntarista jellegű történelemfelfogás előretörésével hozható összefüggésbe. Ez a historizmusra egykor jellemző relativizmust decizionista beállítódással igyekezett meghaladni. Tévedés lenne azt feltételezni, hogy a nemzetiszocializmus a társadalomtörténet szülőatyja. Ez utóbbi az 1920-as évek végétől fogva alakult ki, és egyik súlypontja az Alfred Dopsch által Bécsben folytatott kutatás volt. Az aztán, hogy a nemzetiszocializmus élt ezzel a tendenciával, amelyet modernnek és jövőbe mutatónak érzékelt, már más lapra tartozik, mint ahogy a társadalomtörténeti kérdésfeltevés ekkoriban jelentkező fajbiológiai pervertálódása is.

Hogyan értékeli a személyi folytonosságot a nyugatnémet történettudományban 1945 után?

A német történettudományban mutatkozó személyi folytonosság nem tekinthető egyedinek, hanem megfelelt a német elit fejlődésének a maga egészében, amint ezt Wolfang Zapf mélyrehatóan bemutatta. A háborút közvetlenül követő időszakban csírájában sem volt meg az esélye annak, hogy átfogó személyi változások következzenek be. Az a csekély számú szabadelvű, aki 1933 előtt egyetemi álláshoz jutott, vagy emigrált, vagy felemésztődött a rendszeren belül. Az a körülmény, hogy az emigránsok nem tértek vissza, s később is csak azok, akik a jobboldali politikai spektrumhoz tartoztak, oda vezetett, hogy 1945 után a konzervatív túlsúly a szakmán belül még kifejezettebb lett, mint a weimari időszak vége felé. Jellemző, hogy Hermann Aubint, aki oly szorosan együttműködött a rezsimmel, minden ellenvetés nélkül meg lehetett választani a Német Történész Szövetség elnökévé. Ennek a csoportosulásnak a politikai és társadalmi homogenitása túlélte a nemzetiszocialista uralmat; csak roppant kevés kívülálló volt, mint például Ludwig Dehio vagy George Hallgarten, akik azonban igen hamar marginalizálódtak. A haza nem tértek, mint például Hans Rosenberg, tétovázó kísérletek ellenére, melyek arra irányultak, hogy visszahozzák őt Németországba, továbbra is elszigeteltek maradtak szakmai körökben. Ha az 1960-as évek derekán az oktatási reformmal összefüggésben nem került volna sor az egyetemi rendszer kiszélesítésére, a politikai homogenitás vélhetően még ekkor sem szenvedett volna csorbát, ami ezúttal bizonyos mértékig mégiscsak bekövetkezett. Ehhez járult még, hogy sok magántanár és doktorjelölt odaveszett a háborúban. Ezzel magyarázható az a szociológiai tényállás, hogy korábban soha nem volt megfigyelhető az idős férfiaknak olyan mértékű túlsúlya, mint az 1945-től az 1960-as évek derekáig terjedő időszakban.

IMANUEL GEISS

“ťÚj ortodoxiánkŤ napjainkban sokkal kevésbé liberális, mint akadémiai atyái 1945-öt követően.”

Geiss úr, engedje meg, hogy származásával, pályájának alakulásával kezdjük. 1931-ben született Majna-Frankfurtban – talán meséljen nekünk családjáról, a szülői házról.

Az apám szakmunkás volt, és épp a születésem évében veszítette el állását, úgyhogy a mi családunk igencsak hátrányos helyzetű eset volt. Öt gyermek közül én voltam a legfiatalabb. Születésem után anyám agyhártyagyulladást kapott, kórházba szállították, aztán gondozóintézetbe került, végül 1941-ben az eutanázia-programban lelte halálát. A középiskolába vezető utat apám mintegy előre kijelölte: ő ugyanis mindenkor azon volt, hogy a gyermekeinek jobban menjen a sora – jól ismerjük ezt a mondást. A döntő fordulat az volt, hogy halálát követően, 1940-ben bekerültünk egy frankfurti árvaházba, amely igen korszerű és liberális gyakorlatot folytatott, nevezetesen azt, hogy a legjobb növendékeket taníttatta: középiskolába, sőt egyetemre is járatta.

Az ön családi helyzete a nemzetiszocializmus idején tehát igen ambivalens volt. Édesanyja egyfelől a rendszer áldozata volt, miközben másfelől a gyermekekről gondoskodtak…

Mindez független volt a nemzetiszocializmustól, hiszen a frankfurti árvaház 1679 óta működött, azaz fennállott már valamicskével a Harmadik Birodalom előtt is. A történtek egyik következménye az volt, hogy az a művelődési háttér, amellyel a legtöbb pályatársam rendelkezik, nekem kiesett. Vagyis nem jártam klasszikus humán gimnáziumba, nem tanultam klasszikus német filozófiát stb. – mindez kimaradt a küzdelmesebb fiatalság miatt. Egy amerikai kolléga, akinek ezt egyszer elmeséltem, csak ennyit válaszolt: “Don’t worry, you know the realities of life better.” (Ne nyugtalankodjék, legalább maga jobban ismeri az élet realitásait.) Klaus Epstein volt az illető.

Az iskolai éveket tehát Frankfurtban töltötte?

A KLV (Kinderlandverschickung – gyermekek vidéki üdültetése) 1943–44-ben kilenc hónapot táboroztatott Lengyelországban, Krynicában. A krakkói főpályaudvaron 1944. május közepén egy Auschwitzba tartó vonatot láttam – fényes nappal. Természetesen soha nem hallottam azelőtt Auschwitzról, és fogalmam sem volt, mi lehetett. Részben ez magyarázza a témát, amit választottam: a német háborús célok politikája, Lengyelország az első világháborúban.

Máskülönben gyermekkorában végigment a szokásos állomásokon, volt “Pimpf” (a náci úttörőmozgalom, a “Jungvolk” tagja – a szerk.) és Hitler- Junge?

Pimpf voltam, a Hitlerjunge már nem. A tervek szerint 1945. március 25-én, az ún. hősök emléknapján vettek volna át bennünket a Hitlerjugendbe. Az ünnepség elmaradt: még ugyanaznap reggel az 1930. december 31-e előtt születetteket besorozták a Volkssturmba, és egészen az Eger-vidékig (a nyugat-csehországi Cheb környékéig) masíroztatták őket. Négy nappal később aztán megérkeztek az amerikaiak.

A háború vége Frankfurtban érte?

Frankfurt mellett, Niddában, a Vogelberg lábánál, ahova iskolánkat 1944 elején evakuálták. Még egy évig maradtam, aztán visszamentem Frankfurtba. A következő három esztendőben egy iskolatársammal laktam együtt az árvaház tanoncszállásán. Az a körülmény, hogy ötven ipari tanulóval voltunk ott összezárva, nagyfokú erőösszpontosítást követelt tőlünk.

És az érettségi?

1951-ben tettem le Frankfurtban. Az árvaház csak rövid ideig engedélyezte a továbbtanulást. Már korábban hallottam a germersheimi külföldi kulturális és tolmácsképző intézetről, ahol angolt és franciát tanultam. Megalapozva ezzel tudásomat, 1955-ig tanulhattam történelmet, amit lényegében fordításokat vállalva, magam finanszíroztam.

Eleve a történelem volt az ön célja, vagy az érettségi után még nem volt erről határozott elképzelése?

Nem láttam még tisztán, semmi nem kristályosodott ki. Gemersheimot követően azonban világossá vált számomra, hogy pontosan ez az, amivel foglalkozni akartam.

Miképpen értékeli a német történészek szerepét a nemzetiszocializmus idején? Zömmel szimpatizánsokról beszélhetünk-e, vagy az újabb kutatási eredmények alapján akár olyanokról is, akik az aktív politikai tanácsadás értelmében gondolatilag megelőlegezték vagy tevőlegesen támogatták is a nemzetiszocializmust?

A “céh”, ahogyan ezt mi olyan borzasztó szépen ki szoktuk fejezni, természetesen maga is a társadalom része. Minél inkább társadalmi kategóriákban kezdtem gondolkodni annak idején, anélkül hogy valaha is társadalomtörténész vált volna belőlem, annál inkább világossá vált számomra, hogy a történészek is részét képezték a Harmadik Birodalomnak. Én magam “nyújtottam tálcán” Fritz Fischernek a kontinuitás vezérszavát, és a Julikrise und Kriegsausbruch (Júliusi válság és a háború kitörése) c. dokumentumkötetem zárszavában azt írtam, hogy a folytonosság kérdése az elkövetkező évtizedben nem fogja nyugton hagyni a német történettudományt. 1964-ben nem gondoltam volna, hogy kijelentésem a következő négy évtizedre fog vonatkozni.

Az a körülmény, hogy a mérvadó német történészek közvetve vagy közvetlenül részesei voltak a Harmadik Birodalomnak, még abban az esetben is, ha nem voltak a náci párt tagjai, igen hamar világossá vált számomra. Ám annak mértéke, hogy azok, akik akkoriban fiatalabbak voltak, azaz a harminc-harmincöt éves korosztályhoz tartoztak, mennyire bonyolódtak bele a történésekbe, nem volt teljesen tiszta számomra. Amikor annak idején kapcsolatban álltam Conzéval, elárulta nekem, hogy a porosz kormányfőtanácsos Conze – aki a lengyel határvonal 1915-ös megállapításakor részt vett a kormányhivatali tervezetek kidolgozásában, beleértve a mérlegelt ki- és áttelepítéseket is – nem más volt, mint az ő nagybátyja. A két Conze aláírása olyannyira hasonlít egymásra, hogy nem lennék képes megkülönböztetni őket. Werner Conzénak tehát tudnia kellett a wilhelminiánus elődökről. Ezt Frankfurtban is elmondtam a legutóbbi történésztanácskozáson.

Ettől eltekintve számomra – hiszen történész vagyok – mindennek megvan a maga előzménye. Semmi sem pottyan le az égből, és semmi sem száll fel nagy hirtelen a pokolból. Így a német nemzetiszocialista politikának megvoltak a maga előzményei a vilmosi Németországban is: velük foglalkoztam doktori értekezésemben. Ez a mostani vita ezért érdekelt engem annyira, hiszen még személyes szinten is kimutatható a folytonosság: a nagybácsitól az unokaöccsig.

Tartalmilag az persze politikai tanácsadás volt, amit az ifjabb nemzedék a Harmadik Birodalomban tett, mivel azonban egy rossz politika megerősítése volt, természetesen maga az ügy is rossz volt. Most azonban már azt is értem, miért nem nyilatkozott soha Conze egyetlen szóval sem az én határsáv-könyvemmel kapcsolatban. Abban ugyanis azt találtam írni, hogy a “lengyel határsáv” előfutama volt annak, ami jóval brutálisabban, durvábban és határozottabban a Harmadik Birodalomban történt. Ő duplán tudta: először a családjából, a nagybátyjától, az első világháború idejéből, majd a második világháborúban játszott saját szerepéből – amiről persze soha egy árva szót nem szólt. Ezért érint engem ez a kérdés mindennél jobban.

Engedtessék meg nekünk egy általánosító jellemzés: inkább szimpatizánsokról vagy előfutárokról beszélne a német történészekkel kapcsolatban?

Természetesen számos példa akadt az óvatos együttgondolkodásra és a gondolatok megelőlegezésére is, és voltak persze olyanok is, akik együtt masíroztak – ezt fiatalemberként akkoriban nem tudtam áttekinteni, és itt sem szeretnék senkit közelebbről minősíteni. Bizonyos, hogy az elkötelezettségnek különböző fokozatai voltak. Sokan voltak azok a nemzetiszocializmusnak elkötelezett, egyetemen oktató történészek is, akik 1945 után nem kaptak egyetemi katedrát. Feltételezem, hogy a német történészszakma, a “céh”, átlagos pozíciója nagyjából az volt, amit mondjuk a német nemzetiek képviseltek a maguk alapvonalában – a Harmadik Birodalmat megelőzően és az alatt. Épp ez az, ami a gondolati megelőlegezés és az előkészítés szempontjából több volt, mint elégséges.

A második világháborús német “etnikai tisztogatások” szakvéleményei alapján – ahogyan azok nem sokkal ezelőtt nyilvánosságra kerültek – az íróasztal mögötti tettesek természetesen tettestársak is voltak.

Lehetséges-e az értelmiségi “kisiklások” valamiképpeni kompenzálása a szövetségi köztársaságban a mintaszerű tudományos magatartás révén, mint történt ez Conze és Schieder esetében?

Isten színe előtt vélhetően aligha. Érthető, hogy ez az érintettek számára kínos volt, a nyilvánosság előtt nem is beszéltek róla. Azt, hogy olyasvalaki, mint Schieder – legalábbis a Fischer- vitában – ilyen mértékben képes volt liberális módjára viselkedni, mindenképpen a javára írhatjuk, még ha olyan okokból is, amelyek talán saját szubjektív múltjában rejlenek. Ebben az értelemben tartózkodom minden ítélettől. Egyénileg is nehéz helyzet ez mindenki számára, és felmerül a kérdés: elvárhattuk-e volna tőlük, hogy ilyen körülmények között 1945 után nyíltan valljanak színt a múltjukkal kapcsolatban. A mi baloldali “új ortodoxiánk” egyelőre még arra sem hajlandó, hogy nyíltan vitázzék a saját hibáiról, mindenekelőtt a “történészvitáról” vagy a kommunizmus indirekt apológiájáról, a totalitarizmus-kategóriák iszonnyal teli visszautasításáról, nem is szólva mindezek hibaként történő elismeréséről. A történészek amúgy sincsenek abban a helyzetben, hogy utólag megváltoztassák a múltban történt, s előbb-utóbb kényelmetlenné váló dolgokat.

A címszó: a társadalomtörténet “barna gyökerei”. Hogyan értékelné a népiségtörténet valós innovatív tartalmát?

Soha nem foglalkoztam közelebbről ezzel a témával, és ha most a Harmadik Birodalom fennállása idején keletkezett írások és az újabb társadalomtörténet szemantikai-kritikai vizsgálata ezt a tényállást szűri le, akkor ez érdekes és fontos kérdés, amely – mi sem természetesebb – erkölcsi kérdéseket vet föl. Az az utalgatás azonban, amely ennél továbbmegy, már túllő a célon. Wehler a frankfurti történészkonferencián úgy reagált, mintha valósággal inszinuálták volna azzal, hogy baloldali társadalomtörténetének barna gyökerei vannak. És ezt állítani valóban túlzott rigorizmus lenne, mintha az egész tudományos szakma büntetőjogi felelősségre vonhatósága fennállna. A baloldali társadalomtörténet a maga merev antifasizmusában ideológiailag olyan egyértelműen elhatárolódott a Harmadik Birodalomtól, és a folytonossággal való szakítást szubjektív módon annyira egyértelműen véghezvitte, hogy semmiképpen sem róható fel neki a Brunnerek és a Conzék csak most ismertté vált barna múltja.

Hogyan értékeli a személyi folytonosságot a nyugatnémet történettudományban 1945 után?

Még írtam is – úgy 1972 táján – egy tanulmányt a nyugatnémet történetírás kezdeteiről 1945 után: a dolgozat a Tel Aviv-i Egyetem Német Történeti Tanszékének évkönyvében jelent meg. Természetesen a folytonosság nagy volt. Nem csak tartalmilag nyilvánult meg, hogy részint még mit tanultunk – bosszúvágy Versailles miatt, a Német Birodalom mint önérték, mint időközben letűnt érték, mindenekelőtt pedig az első világháború, vagy ahogyan nevezni szoktam, a “Fischerei” miatti kiabálás (szójáték egyrészt az I. és II. világháborús német célok közötti kontinuitást hangsúlyozó, az I. világháború kirobbanásának felelősségét újraértelmező Fritz Fischer történész nevével, másrészt a német halászás kifejezéssel – a szerk.). A folytonosság itt dialektikusan megtörtként jelentkezett. Mindenekelőtt az 1945-ös vereség következtében, a beismerés miatt, hogy csakis “Hitler és bandája” volt felelős a második világháborúért, másfelől viszont annak a tabunak a következtében, amely a németek első világháborús felelősségét illette. Ez ellen emeltük fel a szavunkat, mármint Fischer és én, s meg is kaptuk érte a magunkét. Ha ez a folytonosság nem állt volna fenn, nem látták volna el a bajunkat. Ez annyit jelentett tehát, hogy új álláspontot kellett érvényre juttatnunk a “régi ortodoxiával” szemben. Dialektikusan az “új ortodoxia” szakította meg ezt a folytonosságot, amely morális pátosszal hirdeti: mindent jobban akar csinálni. Az “új ortodoxia” fogalma Klaus Epsteintól származik, akivel még az Ebert Alapítványnál töltött bonni időszakomból jó kapcsolatban álltam. Az “új ortodoxia” – vagy uralkodó vélemény, a kettő ugyanaz – mellett létezett egy jobboldali “régi ortodoxia” is, ide tartoztak éppenséggel a “fekete-fehér-vörösek” is, vagyis a német-nemzetiek. 1968 óta – szimbolikusan – van nekünk egy “új ortodoxiánk” is, afféle baloldali.

HANS-ULRICH WEHLER

“A történészeknek politikailag is azt az álláspontot kellene képviselniük, melyet a tudományban képviselnek.”

Wehler úr, ön 1931-ben született. Tudná érzékeltetni azt a társadalmi környezetet, amelyben felnőtt?

A szüleim mindketten Siegerlandból származtak. Holland hugenotta családból; Nassau-Oránia, s ezzel a mai Siegerland is, a 17. században Hollandiához tartozott. Ez azzal a következménynyel járt, hogy a hugenották diaszpórában élő kálvinisták voltak. A szüleim mindketten kitörtek ezek közül a viszonyok közül, és csatlakoztak a “Wandervogel”-mozgalomhoz. Az esküvőjük után az oberbergi Gummersbachba költöztek (Észak-Rajna–Vesztfália); jómagam már ott nőttem fel: az életem olyan volt, mint bármely más fiúgyermeké. Gummersbach kisváros, a Rajna- vidék–Poroszország egy nyomorúságos szegletében, Kölntől negyven kilométerre keletre, ahol az élet nem szólt másról, mint a sportról, a Gummersbach kézilabdacsapatáról. Alig vannak emlékeim arról az időszakról, amikor apám még élt, mert a háború kitörése után azonnal besorozták, és soha nem tért vissza.

Mi volt az édesapja foglalkozása? Hogyan csapódott le a háború az ön emlékezetében?

Kereskedőnek tanult nagyapám üzemében, s később a Henkel cégnek dolgozott, de mindez csak rövid ideig tartott, mert aztán jött a háború.

Ehhez a környezethez természetesen hozzátartozik a háborús tapasztalat is, ami nélkül soha nem tanultam volna történelmet. Tízéves voltam, amikor bekerültem a Hitlerjugend “Jungvolk”-jába. Protestáns alapmeggyőződésük folytán szüleim, nemkülönben egész családunk, szigorúan a “barna pogányok” ellen voltak. Én mégis úgy éreztem, be kell bizonyítanom, hogy a család fiúgyermekei “megbízhatóak”, s teljes odaadással vettem részt a mozgalomban. A Jungvolk számomra nem jelentett mást, mint két és fél év sportolást és sátortáborozást, indoktrinácival ott alig találkozhattunk, hiszen mindent a kisváros lelkes sportrajongó gimnazistái tartottak kezükben. Végül hathetes kiképzésen vettem részt egy honvédelmi edzőtáborban – ott meglehetősen kemény szigor uralkodott –, amelyet az SS “Hitlerjugend” hadosztályának tagjai vezettek. Ezek igazi fanatikusok voltak.

A rosszabb háborús tapasztalatok közé sorolható, hogy bennünket fiúkat, a Kölnt ért bombatámadások után behívtak a tűzoltósághoz, mert már nem állt rendelkezésre elegendő férfi. Felnőtt embereket kellett kihoznunk az égő házakból, akikből már alig maradt több, mint egy méteres hosszúságú izzó “széndarab”. Ez nem volt valami szívderítő. Végezetül még védtük az amerikaiak ellen a várost, mielőtt ők bevették volna. Mindezt azért tudom ennyire pontosan, mert az egyik nővérem megtalálta az ezekben a napokban írott naplómat, amelyet egészen az akkori propaganda nyelvezetén írtam. Nem telt azonban bele két hét, és az éveken át építgetett ellenségkép úgy eltűnt, mintha a szél fújta volna el.

Fizikailag a legrosszabb időszak csak a háborút követően jött el, mert egészen eddig az időpontig a “birodalom lakossága” aránylag jó ellátást élvezhetett: a szövetségesek a háború után bőségesen teletömött, úgynevezett “Hermann-Göring- raktárakat” fedeztek fel. Ennyiben tehát aránylag még jól ment a sorunk a megszállt területek jóvoltából, amelyeket kizsákmányoltak. Ezután azonban kedvezőtlen változás következett be, amire hajszálpontosan emlékszem ma is, hiszen napról napra az éhségtől szédelegve tengettük az életünket. A napi fejadag mindössze két szelet kenyér volt, s az asztalunkat négyfele osztottuk, hogy a kenyérvágás során a morzsák ne gurulhassanak át a másik térfelére. Ebben az időszakban a készletek rejtegetése megszokott dolognak számított. Később fokozatosan javult a helyzetünk, amikor 1947 nyarán a szüleim barátaitól, akik kivándoroltak Amerikába, CARE-csomagok (Cooperative for American Remittances to Europe, amerikai humanitárius szervezet – a szerk.) érkeztek.

Hogyan alakultak az iskolai évek ebben a háború utáni időszakban?

Gummersbachban jártam gimnáziumba: a természettudományok egyáltalán nem érdekeltek, de szerencsére egy idős DDP-liberális volt a történelemtanárom. Valamiképpen sikerült neki mindent átvészelnie, a háború után pedig hatvanas éveinek derekán még reaktiválták, hogy taníthasson bennünket. Ha úgy tetszik, általa a baloldali, szabadelvű modern történelemszemlélet levegője érintett meg.

Ez nem volt éppenséggel magától értetődő dolog. Vagy tévedek?

Nem, ez semmiképpen sem volt magától értetődő dolog. A tulajdonképpeni történelemtanár régi náci volt.

Mely témák kerültek előtérbe?

A francia forradalomtól 1933-ig terjedő időszak. Az ezután következő korszakot – legalábbis ez volt az érzésünk – érzelmileg még nem tudta feldolgozni, mert mindkét fiát elveszítette a tengeralattjáró-háborúban. Mivel az amerikaiak az iskolánkat egy ideig először tábori kórházként, majd törzshadiszállásként használták, veszítettem némi iskolaidőt, ezt azonban magántanulóként hamar behoztam, olyannyira hogy egy évet még ugorhattam is. Lelkes gimnáziumi tanáraink voltak ugyanis, akik vigasztalhatatlanok voltak, hogy nincs tanítás, így 1946 nyarán, a tanév kezdetéig átvették velem a latin, az angol és más tárgyak anyagát.

Miként alakultak a dolgok az érettségi után?

1952-ben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat. Nyilvánvaló volt számomra, hogy mindenképpen a régi filozófiai fakultás területén kell valamivel foglalkoznom. Akkoriban a tájékozódási pontot az jelentette, hol vannak attraktív tanárok. Kölnben az első előadáson feltűnt nekem Theodor Schieder. Egészen a diplomamunkám megírásáig azonban nem járt más a fejemben, mint a 400 és 800 méteres síkfutás. Nyugatnémet bajnok voltam akkoriban, később egyetemi bajnok. El nem tudtam volna képzelni az életemet másképp, mint hogy délutánonként három-négy órát edzzek a stadionban, a hétvégeken pedig középfedezet voltam a gummersbachi egyesület kézilabdacsapatában.

Az érettségi után szerencsém volt, mert az elsők között kaptam meg a Fulbright-ösztöndíjat. A szervezet először adott ösztöndíjat németeknek és japánoknak, az egykori ellenséges országokból érkezőknek. Ezután először másfél évet töltöttem Amerikában. Az Ohio Egyetemen tanultam, közel négyezer diáktársammal, Athensben, Ohio állam délkeleti részén. Ez közép-nyugaton volt, ahol egészen másképpen ismerhettem meg az igazi Amerikát, mint a Harvardon vagy a Berkeley-n.

Pontosan milyen kritikával illették azt, ahogyan a Bismarck-témát feldolgozta?

Bismarckot nem szuverén politikusként mutattam be, hanem olyasvalakiként, akit az 1870-es, 1880-as évek gazdasági válsága sodor, s aki egyfelől új piacok feltárásán, másfelől a német belpolitika konszolidálásán és az új államberendezkedés legitimálásán munkálkodott. A bizottság megengedhetetlennek tartotta, hogy valaki ezt a témát így mutassa be, és ellenállt.

Schieder rámutatott azonban az írásaimra, a Kehr-tanulmányokra, valamint a “Gelbe Reihé”- ra (Sárga Sorozat), a Neue Historische Bibliothek-ra (Új Történeti Könyvtár) stb. Ezt követően még egy szóbeli lehetőséget kaptam. Végezetül a bizottság a “Clausewitz és az abszolút háborútól a totális háborúig vezető fejlődés” c. témát fogadta el.

Vagy félórát beszéltem, majd a rákövetkező vitában az tűnt föl nekem, hogy az összevissza kalandozott, a hétéves háború okaitól kezdve Wallensteinen át egészen a 20. századig. Mintegy másfél óra elteltével szólásra jelentkezett a bizottság Bizánc-kutatója, és kijelentette, hogy Ludendorffnak ki kellett erőszakolnia a totális háborút, mivel a polgári társadalom csődöt mondott. Máskülönben a totális háborút csak “a zsidó Einstein és az atombomba” tette lehetővé. Hevesen ellenkeztem, a vita kiéleződött, Schieder arca lassan-lassan kipirult, végül magasba lendítette a kezét, és így kiáltott fel: – Dékán úr – Grothoff volt az, egy ismert pedagógus –, elegünk van a vitából! – El sem tudja képzelni, hogy ez a nagy kar hogyan ült ott: nyolcvannégy professzor, s mind tartotta a száját! Végül a küzdelmet szavazás döntötte el, ami igen szorosra sikeredett.

Odakint várakozott a feleségem, valamint Wolfgang Mommsen, Lothar Gall és Hans Rosenberg, aki látogatóban volt, s nem győztek csodálkozni, mi tart ezen az eljáráson ilyen soká. Végül megjelent Schieder az ajtóban, a feje paprikavörös volt, s arra kért, menjek vele a dékánhoz, aki jókívánságait fejezte ki. Másnap reggel Grothoff aztán közölte velem, hogy a habilitációs értekezésem ebben a formában nem közölhető. Mondtam neki, természetesen amúgy is az volt a szándékom, hogy még egyszer végigmegyek rajta, mindamellett szeptemberben megjelenik a Kiepenhauer & Witsch kiadónál. Megígértem, hogy küldök neki egy példányt. Így is lett.

Utólag értesültem néhány kijelentésről, amely az egyetemi vita során hangzott el. Schieder, aki ebben az eljárásban a legteljesebb mértékben lojálisan járt el, feltehetően a patriarcha szerepében érezte magát, akinek a tanítványát kis híján elutasították. Magántanárként még két évig voltam Kölnben. Ezt követően különböző pályázatokon tizenhárom alkalommal “szedtek le”, mielőtt végül Berlinben a Freie Universitäten működő Kennedy Intézetbe kerültem.

Le tudná írni, milyen módszertani elvek vezérelték, hiszen azok jelentős mértékben különböztek tanárának módszereitől, elegendő önnek az 1960-as években Rosenberggel és Kehrrel kapcsolatos írásaira gondolnunk?

Akkoriban a pártok és szövetségek története számított társadalomtörténetnek. Napjaikban ez kissé idejétmúltnak tűnik, de azokban az időkben valami új volt. Egyszer Schiedernél utánanéztem, hogy az összes, a vezetésével írott doktori dolgozat közül hat párttörténeti témakörű. Ő maga szorgalmazta ezt, anélkül persze, hogy nyomást gyakorolt volna. Észrevettem, hogy Weber jó ismerője, akárcsak René König, és egynémely más emigráns. 1955–56 táján kezdtem érdeklődni Weber iránt. Még szorgos diák voltam, s ha azt hallottam az előadáson, hogy ehhez vagy ahhoz a témához ismerni kell Weber vallásszociológiáját, én máris az egyetemi könyvtárban teremtem, hogy kikölcsönözzem a három kötetet. Azután megpróbálkoztam Weber elborzasztóan embertelen szövegének megértésével. Végül sikerült a szociológia egyes részeinek (uralmi viszonyok, agrár- és vallásszociológia stb.) bizonyos fokú megfejtése. Ezekkel a kategóriákkal az újkori történelemben, sőt másutt is meglehetősen messzire eljuthatunk.

Nagyjából öt évvel később érkezett meg Franciaországból és Angliából Németország nyugati felébe a “fiatal Marx”-hullám. Schieder habozás nélkül foglalkozni kezdett a témával, és felkért, hogy készüljek fel két szeminárium vezetésére a fiatal Marx témakörben 1848-ig, a Kommunista Kiáltvány megírásáig.

Akkoriban egyikünknek sem jutott eszébe, hogy komolyan vegye Marxot politikai gondolkodóként a jelen szempontjából. Senki nem hitte volna, hogy a későbbi 68-as mozgalom mindent Marxra tesz föl. Amikor azonban ezt megtette, előny volt, hogy értettük ezt a nyelvet. Ha 11-től 1-ig tartott az előadásom, utána olykor este 7-ig vitatkoztunk a hallgatókkal, amíg csak be nem rekedtem. A döntő pillanatra mindig tartogattam még egy odavágó Marx-idézetet. Mindaddig, amíg Wolfgang Mommsen, Helmut Berding és jómagam Kölnben voltunk, a légkör aránylag feszültségmentes volt, mert elmentük a szakosok üléseire, és – ha igény mutatkozott rá – további szemináriumokat tartottunk Marxról, a nemzetiszocializmusról vagy a historizmusról. Dolgozni azonban keményen kellett, amit a diákok meg is tettek. A hangulat ezért nem volt olyan robbanékony, mint Frankfurtban vagy Berlinben.

Hogy hidat verjünk a mostani vitához: mennyiben nézett szembe akkoriban Schieder előtörténetével?

Amikor Schieder lett a történészszövetség elnöke, igyekeztem mindent elolvasni, amit 1945-ig közzé tett. Azt gondoltuk ugyanis, most jönnek majd a nagy támadások az NDK-ból, de nem így lett. Ismertem a doktori értekezését, a habilitációs dolgozatát, a legtöbb írását, így aztán erre föl értesítettem a munkatársamat, és lefújtam a riadót. Nem sok mindennel találkoztam azokban írásokban, kivéve néhány, a korra jellemző megfogalmazást, mint például azt, hogy az olasz fasizmus fejlődési diktatúra volt, amit még napjainkban is állítanak egyesek. Végén persze ott volt az üres fecsegés is a “völkisch” rezsimről, amelyé a jövő. Köztudomású volt már ekkor, hogy Schieder, Conze és Brunner röviddel a háború előtt beléptek a pártba. Később betekintést nyertem egy kinevezéssel kapcsolatos szakvéleménybe egy münsteri professzori állást illetően, amikor is Schieder königsbergi magántanárként állt versenyben Walter Peter Fuchsszal, Kohl későbbi témavezetőjével. A szakértői vélemény szerzője ebben azt írja, hogy csak Fuchs tekinthető hű és megbízható pártembernek. Schieder ezzel szemben megbízhatatlan, és még csak nem is régi párttag, amit felesége tevékenysége, aki a téli segélyszervezet számára gyűjt kabátokat, sem egyenlíthet ki.

Nyilvánvaló volt számomra, hogy a Harmadik Birodalomban nem lehetett csak úgy hozzájutni egy professzori álláshoz. Mindamellett Schieder általam végigfutott írásaiban nem volt szó “vérről és rögről” vagy fajról. Egy inkriminált írást 1943-ból akkoriban nem sikerült könyvtárközi kölcsönzéssel megszereznem. Az NDK-ból sem érkezett bírálat, így arra a következtetésre jutottunk, hogy ha lenne valami, akkor ők már régen kiásták volna.

Az 1939 őszi Memorandumot Karl-Heinz Roth találta meg. Egyik bielefeldi doktorjelöltünk, Willi Oberkrome, aki mindent ismert a szövetségi levéltárban, Koblenzben nem találta meg. A “Poseni Birodalmi Egyetem” anyagai közül Conzéról egyet s mást a lengyelek őriztek meg. A berlini Porosz Állami Titkos Levéltárban (Preußisches Geheimes Staatsarchiv) is felbukkant egy- egy irat. Schieder imént említett, 1943-as írása, amelyet sajnos csak hosszas keresgélés után találtam meg 1998-ban a berlini Állami Könyvtárban (Staatsbibliothek), a nyugatporosz, a livóniai és az erdélyi németségről szól, és rasszista ideológia nyomja rá a bélyegét.

Egyébként nehezen tudtuk elképzelni, hogy egy alapvetően inkább félénk természetű ember, mint Schieder, hogyan ajánlkozhatott fel politikai tanácsadásra. Az a személyes benyomás, amelyet erről az emberről szereztünk, némiképp enyhített ezen a helyzeten. Fájdalmas élmény most számomra, hogy Schieder a lengyelek elűzésével vagy a városok “zsidótalanításával” kapcsolatos írásairól miként hallgathatott ennyire konokul. A szemináriumokon egyetlen szó sem hangzott el ezzel kapcsolatban, ugyanakkor igen tömören és határozottan elítélte az 1939 utáni német eljárást.

Schieder egy olyan politikai nemzedékhez tartozott, melyet az újkonzervativizmus és a “bündische Jugend” mozgalom formált, s amely szenvedett a versailles-i békétől. Ez jól érzékelhető a memorandumokból. A lengyelek 1919-ben megkapták Posent (Poznañ) és Nyugat Poroszországot: kereken 750 ezer német kényszerült menekülésre vagy került az üldözöttek sorsára. 1939-ben Schieder és Conze azt az álláspontot képviselte, hogy a Harmadik Birodalom “német földet” szerzett vissza, aminek okán: “Ki a lengyelekkel!” Természetesen ennek a germanizálási politikának Bismarcktól és az “össznémetektől” (az “Alldeutscher Verband” híveitől) fogva megvoltak a maga előzményei: az állam eszköztárát felhasználva hirdették az erőszakos lakosságcserét. Ez a circulus vitiosus áll annak hátterében, hogy Schieder aMemorandumban a következőt írja: az 1918 után bevándorolt lengyeleket át kell telepíteni. 700 ezer emberről beszélt – az azonban nemigen fordult meg a fejében, hogy miképpen maradhatnának életben a kitoloncolt lengyelek Galícia mocsaraiban vagy hegyeiben. Elgondolását nem a lengyelek likvidálására alapozta, hanem pusztán arra, hogy a területet “lengyelmentessé” kell tenni, mint ahogyan később “zsidótlanítani” kellett. A baj ezzel a nyelvezettel az, hogy gyilkos módon lengyelellenes, miként antiszemita is, s mindössze egyetlen árnyalattal különbözik a gettóba és haláltáborokba hurcolástól, valamint a likvidálásától. A kifejezések fokozódó mértékben váltak egyre embertelenebbé: a veszteséghányadokat, az emberáldozatokat bekalkulálták, egyre több ember pusztult el.

A “zsidótlanítás” fogalma, amit Schieder és Conze alkalmaz, keleti német egyetemi körökben gyakran volt használatos. Nem vezet közvetlenül “Auschwitzhoz”, hanem abból a megfontolásból következik, hogy a városokban a zsidók többségben voltak, s áttelepítésüket követően a lengyelek ott egyfajta középréteget alkothatnának. Az 1939 és 1945 közötti körülményeknek megfelelően azonban ez a nyelvezet is a civilizációs gátlásküszöb süllyedéséhez vezetett, s a megsemmisítő német politika szakadéka felé egyengette az utat.

Érezhető volt a személyi folytonosság a nyugatnémet történettudományban 1945 után?

A folytonosság valóban túl erős volt. Alapvetően a testület intézményesen képtelen volt önmagától az autonóm megtisztulásra, mint minden olyan korporáció, amely utólagos beválasztással (kooptációval) működik. Az idős Rudolf von Gneist mondta egyszer: “a kooptáció mindig együtt jár a korrupcióval”. Számos tudományos szerveződésnél megfigyelhető ez. Legyen szó akár az orvosokról, akik nem szabadultak meg a koncentrációs táborokban működő orvosoktól, vagy a pszichológusokról, akik nem szabadultak meg a Wermacht-beli pszichológusoktól, vagy éppenséggel a történészekről: ők sem voltak képesek a “megtisztulásra”. Inkább megtették ezt nácitlanító bizottságok, amelyek például Erwin Hölzlét, aki a megszállt külföldi területeken éveken át valósággal fosztogatta a levéltárakat, és 1944-ig egyenesen klasszikusnak tekinthető nemzetiszocialista szövegeket írt, háttérbe szorították. Megfékezték az SS-tag Franzot is, aki a harmincéves háborúról és a parasztháborúról értekezett, de a szilencium mindössze 1958-ig tartott, akkor Hoheinheimban ismét főiskolai katedrához jutott. Egészen keveseket – mint például Percy Ernst Schrammot, aki a Wehrmacht főparancsnokságának (OKW) naplóját vezette, és bizonyosra vehetően nem volt nagy baloldali a főhadiszálláson – meghatározott időre függesztették föl, aztán visszakapták egyetemi tanszéküket. Heimpel 1943-ban még egy nagy beszédet tartott Strassburgban: a Führer a Német–Római Szent Birodalom megújítója, s az – miként egykoron – ma is a “szlávok elleni kardmisszión” alapul. A kérdéses időpontban feltehetően már tízmillió volt az orosz halottak száma. Végső soron semmi nem történt. Mindenki visszakerült a korábbi pozíciójába.

FORDÍTOTTA BALÁZS ISTVÁN

 

Kategória: Archívum  |  Rovat: ÖV ALATT  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.