Versek

Cashernyé

Lázáry René Sándornak (~-tól?)

Hogy dõlnek belõlem a rímek, ah, cudar baj!

Már b…ás helyett is csak rímelek.

Múzsám, mért nem vagy görbeorrú karvaly?!

Vagy elkapart dög, ott, a híd megett??

De nem, de nem; verssorok jönnek egyre,

s foganok, mint egy nõ – Múzsa, te vamp! macho!

– hiába vágyom oly gyönyörre, kegyre,

hogy elejtsen tollat e sztár: felkent kacsó.

De tollbamondasz, zsarnokképü fõnök!

– tapaszt a szádra vágynék tenni, beh!

Üres fõm már, mint Halloween-sütõtök,

hiába tûnnék, árnyék, messzire –

az ihlet drótján bábként rángok itten,

s termek, mint rózsa tüskét, költeményt.

Mint ’jó Csönd-herceg’, nos, nem sokra vittem;

megadón párolgatok hát a szükségbõl erényt.

Felemelt olvadáspont

Kér(t)em az Urat, hogy szivembe

ültessen nyájas hajlamot;

legyen õ a jóság szigetje,

kiben az önzés rég halott.

Legyen a béke rózsakertje

e szív, mely szelíd, tág nyitott,

és hajazzon csak Szent Ferencre,

aki szeretni lázított.

Hisz rokona minden teremtmény;

magát ki nem rekesztheti.

Világodnak, Uram, e rendjén

így lehet-“kell” örvendeni.

Ha bántanák, ha megsebeznék,

tudja: a másik nem gonosz,

csak nem érte el a kereszt még

– a tévhit benn’ ezért honos.

Így szólta – volna, de, mint tudjuk,

nem szólhat így költõ manap.

A valóság, miként pitbull tud,

vadul lágyrészekbe harap.

Na lódulj, nyûves, pénzkeresni!

– ilyenné lõn a szózatom –

hantok közt, hol nem csesztet senki,

majd csak vár rád is nyúgalom.(..)

Apró korrekció a Temetésen:
ha deleáljuk a halált

I

Most rohadtul begyorsult.

Akárha elromlik (hogynemondjam, be-

rugik) a körhinta a Luna-parkban.

Még csak a fejünket se kapkodjuk már,

nyilván ez a vég.

Szemünk kifejezéstelenül mered a

festett lósörényre; az aranycirádák megfejthetetlen

(vagy tán semmit sem is jelentõ)

ábrák/foltok lettek.

Minden egyéb (az, úgymond, külvilág):

bizonytalan csíkok holmi

hengerpalástra pingálva; egyikhez sincs

több közünk közülük, mint bármelyik másikhoz.

Orvosságot semmiben sem sejtek.

Kapaszkodunk a rutin; értsd: az egyformaság gyeplõjébe,

míg végül majd, gondolom,

leszédülünk mégiscsak a nyeregbõl –

nyomunk (becsapódásunk helye) a tényvilág

fövenyében mentségekkel föl nem puhítható,

határozott-kontúrú, végleges lesz.

Testünk: anyag, rokon a földdel, s

mindennel, minek súlya van, s minthogy ekképpen

föllebegni nem fog, ha elõbb nem,

zárórakor majd biztos megtalálnak.

Több nyomot kellett volna hagyni?

Besatírozni az idõtengelyen azt a darabkát, amíg

itt pörgött velünk az olcsójáték-karusszel?

Hátrahagyni (ha fényes mûvet már nem is) legalább egy

gõzölgõ, meleg kupacot?

Bárgyu rögeszme.

II

Nyissunk egy új oldalt (fájlt, akinek az

tetszik) képzelmünkben.

(Az elme szabad állat.)

Legyen a neve ennek az oldalnak: Örökkévalóság.

Könnyû dolgunk persze, ha egyáltalán, úgy

csak az elsõ pillanatban van e kisded

posztulálással, midõn (ebben a bizonyos elsõ

pillanatban) azt mondanánk: ťUgyan már,

egy szabad állatnak ez is valami?!Ť, hanem hát

amit itt elgondolni nekigyürkõztünk volt,

nem holmi Fabelwesen (akár az unikornis, a fõnix vagy a griff) –

ha virtigli Örökkévalóságot próbálunk

elménkben létesíteni,

az azonnal kioltja, születése “pillanatában”,

az idõt.

– Fékezhetetlen bulldózersárkány, Aeternitas, te!

Miként gondolod csak úgy kiüthetni

az egész életünket aládúcoló állványokat!?

Márpedig nincs mese; ha azt (ezt) a bizonyos oldalt

tényleg megnyitottuk, ha érvénybe léptettük

(meggondolatlanul, persze, de már hiába;

kibocsátva a palackból a játék szelleme) elménk délibáb-porondján

az Örökké-valóságot, akkor

sem begyorsulni, sem vánszorogni

nem tud mi:

idõ nem lévén, nincs tét, rossz-döntés-kockázat

mitõl lenne?!, no persze nincs kinyújtózás sem,

ejtõzés-erõgyûjtés holmi fennsikon;

megérkezve lenni, még mielõtt

elindulhattunk volna, ez ugyanaz (emlékezzünk csak

a hosszúdad arcú, konyabajszú sztregovai bölcsre), mint

soha-meg-nem-érkezhetésre ítélve lenni,

csak épp a romantika bódító (és persze gyakran

öntetszelgõ-kimódolt) életérzés-parfõmje nélkül –

nincs alagút, nincs fenyves és nincsen napsütötte róna,

vagy hogy Ady szavával summázzuk a horrort(!):

Igaz romlása nincsen semminek.

Bármelyikünk vállon veregetheti Prométheuszt vagy Sziszüphoszt;

börtönünk, a halhatatlanság közös, nemdenem?

Örök megválthatatlanságban teker tovább, ahogyan megismertük

Weöresnél, a kuli

– Nem herdálhatni el életünket,

ugye, ez kiviláglott?, minden,

csak nem épp jó buli.

 

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.