A király mulat

Fejedelmi csábítás a magyar romantikában

Mátyás király “kedveli vala a szép asszonyi állat szöméllyeket…”

Heltai Gáspár, 1575.1

A király mulat! – Ismeretes, mily nagy hatással tetőzte be Victor Hugo híres, Verdi által operában is feldolgozott, Rigolettóként máig ható vad és szenvedélyes darabja azt az irodalmi sorozatot, mely a 18. század végén-végétől kezdve tárgyalta felháborodottan, a szenvedő nő ártatlansága mellett foglalva állást, a hatalom, a király, a társadalmi felsőbbség által kizsarolt vagy kihasznált szerelem tematikáját; s azt is tudhatjuk, hogy e hatás a magyar romantikát sem hagyta érintetlenül: a darabot már a reformkorban a pesti Nemzeti Színházban is bemutatták,2 s pár évvel később, Kemény Zsigmond nagy romantika-tanulmányában azzal is találkozhattunk, ahogy a jeles elemző, elismerve a darab erényeit és indulatát, kevesli és számonkéri a darab erkölcsi igazságtételét, s neheztel azért, hogy Hugo bizonyos cinikus objektivizmussal zárta le tragédiáját, s nem részeltette erőteljesebb büntetésben a gaz csábítót, s így a dráma végén igazi “írói igazságszolgáltatás” nem békélteti meg a háborgó befogadót:

De midőn a csábító I. Ferenc, míg helyette a lány magát meggyilkoltatja, egy kéjnőnél mulat, s a veszélyt, melytől megmenekült, nem sejtve, az áldozat hullája előtt megy el, dalolván, hogy a nők gyengék és csapodárok: lehet-é e különben tragikai katasztróffal a közönség érzését összhangzásba hozni? Kibékülhet-e olyan nemezissel, mely nemcsak bosszul, de bosszant is?… Vajon a kedélyre nem úgy hat-e, mintha a társadalom az osztó igazságot is megvesztegette volna? S mintha az erkölcsi rendből való kilépés csak a szegényeknek lenne veszélyes, s a király mulat, de szeszélyeinek játékszerei azon Moloch torkába vettetnek, melyet aki közelről nem ismer, gondviselésnek nevez?3

Éppen ennek fényében hat tulajdonképpen meglepőnek, hogy a magyar romantikának sem alkotói, sem elemzői nem vették észre azt a szembeszökő tényt, hogy a korszak irodalma tele van olyan, nem-kritikus indulatú művekkel, melyek pedig Hugo darabjának fabulájával oly erőteljes rokonságot mutatnak, hogy bennük is a fejedelmi csábítás nagyon sok alkalommal a kihasznált nő halálával ér véget; s lépten-nyomon találkozunk olyan verses, regényes és drámai alkotásokkal, melyekben a király csábítása nemcsak hogy megemlíttetik, de szinte természetes és derekas gesztusként mutattatik be, sőt akár még meg is dicsőíttetik. Hogy csak a legnevezetesebb példát említsem: “Hervadása líliomhullás volt, / Ártatlanság képe s bánaté” – mily megrázóan zengi a szimpatikus leány szomorú bukását és érdemtelen pusztulását a mindenki által ismert gyönyörű két sor; s méltán: az ily témájú művek közül messze kimagaslik Vörösmarty Szép Ilonkája, melyről ugyan rengeteg, hogy úgy mondjam, mentegető elemzés született (“királyunk jelleme tabu volt a költői realizmus hívei előtt…”), s a királyi csábítás aljas vádja ellen számos találékony érvelés is fogalmazódott meg (Pl.: “A Szép Ilonkában sejtetett érzelmi tragédia is érintetlen minden földi salaktól. Mátyás lovagi becsületén nem esik csorba, Vörösmarty felmenti őt a csábítás vádja alól. (…) A költemény folyamán Mátyás alakja fokozatosan nemesedik. (…) A tisztes aggastyánnak, atyja hűséges vitézének unokáját nem is tudná elcsábítani. (…) Szép Ilonkát csak homlokon csókolja, s útnak indul, szinte menekülve a háztól, melynek nyugalmát, akaratlanul is, felverte. (…) Ilyen költőileg, egyben ilyen emberileg csak Vörösmarty géniusza tudta megrajzolni Mátyás alakját…”),4 a történet alapvetően pikáns, szerelmi jellegét azonban a recepció erkölcsileg soha nem tudta feloldani – hiszen az árulkodó tételmondatot: “Hervadása líliomhullás volt…” csak nagyon nehezen lehetett félreérteni vagy félremagyarázni. A 19. század legjelesebb elemzői is magát a történetet/témát a lehető legtermészetesebb dolognak tartották, ami bármikor, bárkivel megeshetik (“Annak, mit az emberen tapasztalánk, tehát a psychologiának a felfogását, eltapintását sehol nem tanúsítá annyira Vörösmarty, mint eme balladában. (…) Meg fogjuk látni, hogy abban semmi hallatlan, semmi olyan, mit talán a költőn kívül szem nem látott, fül nem hallott, mi senkinek elméjébe nem ment, hanem éppen ellenkező. (…) Ki nem látott leányt futni lepe után, és ki nem hallá a megfogott lepkének mondva eme szót: megvagy? Íme a tapasztalat! És a költő egy vadászt hoz fel, ki azt míveli a lánnyal, mit leány a pillangóval…”5), s a szomorú történet megítélése helyett legfeljebb Vörösmarty töredékes kifejtését, s bölcs elhallgatási stratégiáját dicsérték (pl.: Erdélyi János:

De van-e itt említve apró körülményesen az a baj, mi szép Ilonkát elhervasztá? Van-e mondva, miért haltak ki reményei? S nem gondolunk-e akaratlanul ama nagy és tágas közre, mely király és erdei leányka közt áll?… És mi szebb, ez-e vagy ama szóval bővelkedő vallomások és perzselt szívek égedelmes lángjai; máskép: mi szebb: az egyszerű-e, hol oly kevéssel annyi mondatik, hogy egy lélekvilág rajzik fel előttünk minden gondolataival; vagy az ellenkező, hol talán szinte ennyi hozatnék képzelődésünk elé, de több erővel, eszközökkel? Azonban ne higgyük, hogy több szóból több jőne ki…6

Gyulai Pál:

Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit, Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka: egy sikertelen vadászat unalmában mintegy önkéntelen adja át magát egy kellemes óra benyomásának, akaratlanúl csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható. (…) A költő sokat hagy képzeletünkre, de mozgásba hozza célja szerint. Egy pár vonás s már az egész alakot képzeljük, egy pár szó, s már fölleplezve előttünk az egész lélektani mozzanat. (…) E mély fájdalomnak csak a hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz”;7

Szemere Pál: minden “tündérileg” van előadva, “az egész első jelenésben csak az egy sugár leány kifejezés világos; a többiek mystificálva, nehezen fölfoghatólag előtüntetve” adatnak elő, “csak sejdítjük”, ki kicsoda, minden “homályosan” vagy “nincs kimondva”8, stb. ).9 A 19. századvégi recepcióban pedig a megnemesült Szép Ilonka olyannyira hozzátapadt mind Vörösmarty, mind pedig Mátyás király mitikus alakjához, hogy az ünneplés során még az is magától értetődőnek tűnt fel, pl. Vörösmarty centenáriumi apoteózisának kapcsán, midőn a költőt a magyar Olympon megkoszúznák (Kapisztrán, Hunyadi János és Mátyás király jelenlétében), hogy a megdicsőülés során maga Szép Ilonka is mintegy szentté avatódjék (“És a Vértes csöndes kis lakának / Tündérlánya, szép Ilonka áll, / S mosolyogva látja, hogy találnak / Itt egymásra költő és király. / Ez az ő költője… Ez az ő királya, / Kit vendégül látott ősz Peterdi háza… / S a király jött…. s állt a puszta házban … / Ők nyugodtak örökös hazában!… / Ám, ha hervadása liliomhullás volt, / Itt imádott ifját föllelé, / S fényesebben hófehér szobornál / Indul az ő dalnoka elé!…”10). S bár mára, szerencsére, rendelkezünk egy olyan pompás elemzéssel is (Bécsy Ágnes tollából), mely egészen más kontextusban, egész más (jungiánus lélektani) szempontok alapján ad radikálisan új értelmezést a műről, a történet szerelmi szálának problematikus voltát ő sem tudja s akarja elhallgatni:

Azért meg kell jegyeznem, a pikáns melodrámai kontextus tán nem a legalkalmasabb a nemzeti király magasztos eszméjének a felragyogtatására; mert mégis hogy veszi ki az magát, hogy ez az uralkodó épp a lánycsábításban jeleskedik, s a mi szívünk az elcsábított leányéval kell hogy megszakadjon?11

A hatalmas ellentmondás a dolgozat elején idézett francia művel szemben: míg Hugónál a király (vagy mondhatnánk: egy király) önmagában nem testesít meg semmiféle eszmeiséget, s kizárólag mint élvhajhász hatalmaskodó valaki jelenik meg, a magyar romantika nemzeti elkötelezettsége számára a nemzeti király személye és figurája magától értetődően hozta magával a nemzeti nagyságnak és idealizmusnak teljes képzetkörét – Mátyás király még akkor sem jelenhetik csak ravasz nőcsábászként meg, mikor álruhában valóban elcsavarja a lányok fejét, hiszen ő a nemzet egészét képviselő bölcs és igazságos, érzékeny férfiú, kinek szinte természetadta joga, hogy alattvalóinak vonzó női halmazát férfiúi nagyszerűségével is elkápráztassa. A király e korszak műveiben mindig mint az erkölcsi fenség és igazságosság megtestesülése jelenik meg – természetesen csak akkor, ha nemzeti király, s ha általa az ország és nemzet nagysága is szemléltethető lesz (ahogy pl. az egyik kései elemző mondja, jellemző című – Fadrusz Mátyás királya és Vörösmarty Szép Ilonkája – dolgozatában: “Mátyás hatalma és dicsősége a magyarság lelkéből lelkezett, nemzeti, tehát valóban fenséges hatalom és dicsőség, az államot alkotó valamennyi tényező erő kifejtésének csúcspontja, a magyar életnek egyszer volt boldog beteljesedése…”; “a Mátyás személyében és uralkodásában kiteljesedő magyar imperiumot, a magyar imperium diadalát szemléltetni – ez Fadrusznak, ez Vörösmartynak eszméje”12). A korszak rengeteg olyan művet mutat fel, melyben Mátyás (vagy ritkábban Nagy Lajos) király gátlástalanul nőket csábít el, többnyire elsöprő sikerrel, hol pedig, komikusan ábrázolva, felsülve – mintegy azt szimbolizálva, ha nagyon durván akarok fogalmazni, hogy a magyar királytól nem lehet rossz néven venni azt, ami egyébként a legnagyobb disznóságnak, vagy, neadjisten, nem- magyar fenségtől magyar asszony ellenében elkövetve, egyenesen égbekiáltó bűnnek mutattatik be. Hisz a Mátyás-csábítások ábrázolásakor tapasztalható kedvesen megbocsátó vagy esetleg egyenesen cinkos szerzői állásfoglalások oly erkölcstörténeti háttér előtt vizsgálandók, melyben az alaphangot a Bánk bán-témának vagy a Zách-témának nagyon keményen elítélő modalitása határozza meg: a két eset meghökkentően nagy számú feldolgozása13 azt mutatja, hogy ezekben az esetekben a csábítás problémáját elsősorban az okozta, hogy Bánk feleségét és Zách leányát nem egyszerűen király vagy herceg, hanem idegen (a meráni vagy lengyel származású) hatalmasság gyalázza meg – ez a mozzanat az, ami a felháborodást kiváltja (vö. pl. Garay János megfogalmazását e kérdésben: “A királyné tobzó udvarába / Feslett öccse, Eckbert költözött. / A lovaggal a rény csarnokában / A hivalgás bűntábort ütött” – mint látjuk, az idegenek jövetele előtt a királyi udvar a “rény csarnoka” volt…14). Ugyanez a csábító gesztus a magyar királyoknál sokkal enyhébb megítélést nyer – az is igaz persze, hogy íróink a magyar királyokat és vezéreket mindig nemesen szenvedő vagy érzékeny, de legalábbis kevésbé erőszakos csábítóként mutatják aztán be; az ilyen típusú szerelmeskedésnek legmeglepőbb példáját alighanem Czuczor Gergely Botond c. kiseposza mutatja, melyben a “nagybárdú Botond” olyannyira beleszeret az éppen most elrabolt görög hölgybe, hogy hosszan enyelegve udvarol neki, s ővégette rohan Bizáncba, a császártól csak kényszeredetten fogad el rabnőül “tizenkét szűz tiszta szemérmű, havazó keblekkel igéző hölgyet”, s végül az erővel visszanyert, de valahogy mégis kissé szomorkodó nőt azzal nyeri meg, hogy Magyarország szépségeivel kecsegteti (“Szép meny! tilts könyüket szemeidtől, s bánatot oszlass, / Nem dobog e mellben vad szű, … Tündér honba jövesz te velem, kies ifju hazába, / Édes öröm s nyugalom vár ott férjednek ölében, / S a keserű bánat távol fog szállani töled”.15) Csak futó összehasonlításként érdemes megemlíteni azt a hatalmas tömegnyi nőrablásról szóló balladát, melyben a nemi és nemzeti szerepek fordítva vannak: a magyar szűz török, kún stb. általi elrablásánál nincs nagyobb elképzelhető szörnyűség; vö. a Szent László-történet rengeteg feldolgozását, a Dobozi Mihály-történet variációit, a számtalan Vérmenyekzőt – akár a legkiválóbbaktól, Kölcseytől, Vörösmartytól stb. Csak illusztrációként: míg pl. Kisfaludy Károly nagyhatású Mohács c. elégiájában (1824) természetesen az hangzik el a török hódoltság szenvedései kapcsán: “Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor…”; addig a fordított esetben a magyar nemzeti érvelés a török rabszolgalányt boldog nővé érleli meg. Vörösmarty: Eger c. kiseposzában (1827) a magyar vitéz Zoltai udvarol igen meggyőzően, a nemzeti sajátosságokat mozgósítván, a rabul ejtett fogoly török nőnek: “A szellő is, mely legelőbb megszálla, magyar volt… Olyan igen nem vagy törököt szolgálni teremve. / Mostan azért leszesz itt egyedűl szép hölgye magyarnak…. Karcsu magyar mezben lesz termeted éke kitetsző, / S Zoltai, én leszek az, ki ölelni fog abban örömmel”, s az érvelés erotikus sikerét a költő nem is hallgatja el: “Leila pedig fölemelte szemét, hol, mintha remegne …/ Ily szemeket nyita, s már nem volt nagy bánat azokban… ….így ketten ülének / Ébren is álmadozók örömektől, s új szerelemtől. / Hév nap jött Ulemán lányát üdvözleni, a lány / Nem vala már; halovány szép nőt lele földi teremben, / Amint a gyönyör álmaiból virradva kifejlett…”.16

A fejedelmek esetében első szinten az a meglepő, hogy a csábítás gesztusa minden esetben úgy jeleníttetik meg, hogy tökéletesen igazolva lesz – akár vidám kaland következik be, akár (az esetek többségében) belehal a nő az elhagyatottságba, a királynak mindig igaza van és igaza marad; a kaland sem a főhős, sem a szerző számára semmiféle komoly etikai problémát nem jelent. Pl. a Szép Ilonka közvetlen előképeként számon tartott Bajza József-elbeszélés, a Rege a hableányról, mely megkétszerezi a motívumot (egy Mátyás-kalandot ír le, melyben regényesen felidéztetik Lajos királynak egyik száz év előtti csábítása; mindkét történet a cserbenhagyott lány sorvadó halálába torkollik), miközben mélyen fájlalja a hölgyek pusztulását, egyetlen szóval vagy gesztussal sem helyteleníti a királyok viselkedését, s szinte mély együttérzéssel követi a király erkölcsi vívódását és szakító döntését (Mátyás a legenda hallatán elhatározza, hogy nem keresi többé Erzsit, “nehogy a szegény leánykán teljesedjék a Hableány regéjének vége. Feltételét aligha eszközölheté vala, mert Erzsi alakját nem oly könnyű volt elfelejteni, de dolgai Visegrádról elhívták.” Majd visszajövén, eltökéli, hogy Erzsit “egyikhez udvara jelesb ifjai közől férjhez adja, s boldoggá teszi”), s Mátyás mély érzelmességét és derekasságát véli érzékeltetni a lány sírját leíró záró mondatokkal (“Mélyen érdekelve hagyta el a király a szomorú helyet … a szeretett lányért mind a marosi, mind a visegrádi templomban miséket szolgáltata”). Sőt: mindehhez még azt is hozzátehetnénk, hogy a regében felidézett kísérteties Hableány is “leginkább a parasztleányokra haragszik, kiknek úri szeretőjök van…” – tehát mintha még a félig-meddig transzcendens igazságszolgáltatás is inkább az uralkodó, mintsem az áldozat pártján állna.17 E szemlélethez nagyon közel áll pl. Tompa Mihály Király kútja c. monda-balladája (1846), mely ugyanígy a vadászó király csábításának áldozataként elhervadt leány legendáját mondja el, enyhe szentimentális távolságtartással ugyan (hiszen nagyon szomorú hangnemben beszél), de mégis roppant eufemisztikusan és elliptikusan (“Csak a forrásnak beszél halk nesze, / De a bú okát nem beszéli el…”) – ám hogy esetleges fenntartásai még se rongálják a király nagyságát, ellensúlyozásként a történethez bevezető verssorokat fűz, melyekben Mátyás nagyságának örökérvényűségét előre biztosítja (“Ő az, kit a nép ajka mindenek felett, / Igaz voltáról dicsér, emleget, / És országszerte tettiről regél. / Ha elfelednék is a paloták, / De a kunyhókban mindörökre él”).18 A paradox csupán az, hogy a nép leánya épp hogy belehalt ebbe a nagy igazságosságba, s az ő sorsa, mint láttuk, épp nem az örökké tartó hír, hanem az elhallgatás és elfelejtés lett… Kerényi Frigyesnek, Petőfi barátjának Lenke c. balladájában (1842) még nyíltabban szemlélhetjük az ellentmondást. Itt Mátyás egy kertészlányt csábít el, s eközben egyrészt egyértelműen kimondatik, hogy csak arról van szó, miszerint “Egy nagy király enyhíté itt, / Kedv közt királyi gondjait…”, s e gondenyhítés után aztán a lány szépen meghal, hiszen a király, aki “enyelgni jött negédesen”, a továbbiakban természetesen “elhagyá hitetlenűl / S most vissza sem tekint”; másrészt azonban a király erkölcsi nagysága is híven ábrázoltatik, hiszen a visszatérő vadász szeretője sírjának láttán még el is szomorodik. S a szerző kommentárja itt is kétségen kívül a király igazát fogja aláhúzni a záró sorokban, melyek szerint “Alvó leánykám kell-e szebb / Emlék vagy síri jel, / Mint a köny, mely a nagy király / Szemében ünnepel?”19 A sematika és az értékelési stratégia terjedtségét mutatja, hogy szinte hajszálra ugyanez a megoldás uralkodik a korszak következő verseiben is: Kisfaludy Károly: Eprészleány (1829), Czuczor Gergely: Vértesi vadászifjak (1829), Eprésző leány (1835), Bajza József: Vadászkaland (1831), Garay János: Kis madár (1828), Királyi kaland (1842). S a sor még bizonyára folytatható is lenne.20 S hogy e szemlélet mily hatalmas erővel bír, arra egy későbbi példa is rávilágíthat: még Arany János bravúros és pompás Pázmán lovag c. vígballadája (1856) is olyannyira normálisnak tekinti a királyi csábítást, hogy még abból a kevéssé épületes tényből is, hogy a felsült és felszarvazott férjet a király meg is alázza, kiveri a fogát, utána pedig kárpótlásként mintegy kifizeti a szolgáltatásokért, archaikus karneváli kacagást tud elővarázsolni.

Igen gyakori a téma vígjátéki feldolgozása – melynek során a csábítás ténye, amiről pedig teljesen egyértelműen van az események során szó, játéknak minősíttetik, elkendőztetik – az esetek többségében félreértésként prezentáltatik. Az egyik legelső ilyen darab a Pálóczi Horváth Ádámé (A tétényi leány Mátyás királynál, 1816), melyben a király egyértelműen megveszi a lányt magának (magával akarja vinni “belső szobalánynak” a lányt; “egy darabig én leszek az Apja; vagy ha jól viseli magát, mind hóltig is”, jó sok pénzt ad az atyának, majd Budára küldi a lányt, mondván, a mellette lévő szobába szállásolják, “s estvére fel is öltöztessétek: együtt vatsorálunk”; “nekem gondom lessz a Te szerentsédre, és tsínosabb neveltetésedre”), de a lány, megszeretvén a királyt, valamelyest túljár az eszén, s ezért – jóllehet kevés kétségünk lehet, hogy a nász megtörtént – a király örül, hogyha máshoz adhatja férjhez.21 A klasszicista normákkal tisztában lévő szerzőnek nyilván eszébe juthatott, milyen kényes témához nyúlt, hiszen előszavában mentegetődzik is (“De még is tanátsosnak tartom némelly kétségekre megfelelni. Hogy itt Mátyás királyról némelly alatsonyságok említődnek; megfelel reá a bölts Mátyás maga: hogy azok nem alatsonyságok. – A napnak semmi homályosságot nem okoz az, hogy az ő tiszta súgári a dísztelen helyre is be hatnak. Sőtt, a melly jeles tettei Mátyás királynak, a köz hagyományok szerént alatsonyan adódnak elő, azok itt tsínosabban tétetnek ki.”) – de legalább a darab befejezésében aztán egyértelműen csak a dicsőítés modalitásában beszélteti szereplőit (“Hatalmas a király – kegyelmes a király!”). Nagyon hasonló, bár kétségtelenül ügyesebb átöltözős/ félreértős darabok e téren Kisfaludy Károlytól a Mátyás deák (1826), Hűség próbája (1828) vagy még inkább Gaál Józseftől A király Ludason (1837), mely előszavában azzal indokolja a frivol szerelmi komédia létjogosultságát, hogy közvetlen kapcsolatot teremt a nemzeti mitológiával – a nagy nemzeti király nagy korszakára való emlékezés azt is megengedi, hogy elfeledjük a magyar történelem katasztrófáit, s léha enyelgésekre is gondolhassunk – más korszak ily szellemű feldolgozása, egy tragikus történelmű nemzet számára megengedhetetlen lenne… (“Kevés pillanat van egész történetünkben, melly vidámabb színekkel ragyogna, sőt kevés van csak ollyan is, mellyben egy víg esetet hihetőséggel költeni lehetne. S a mennyire a történet emlékezik, csak egy időszakot mutat, melly tárgyat vígjátékra adhatna; rege világunk, ezen hijányt pótolni, pedig épen nincs. Ezen időszak a nagy királyé, ki lelke és híre fényével tündöklő a világ évlapjaiban, míg népszerűsége maig fenntartá nevét a köznépnél is, melly későbbi napokra alig emlékezik…”22). E darabok alapötlete az a hosszú életű, később Mikszáthot is foglalkoztató23vándoranekdota, mely szerint viszonzásképpen Beatrix királyné is álruhába öltözik, s ő fogja fogadni álruhás férje udvarlását, első jelentős megfogalmazását az Aurórában nyerte Kiss Károlytól24: itt is, a “csintalan” történet végén ugyan helyreáll a királyi házasság és az erkölcsi rend, de amíg ez a rend visszaáll, a szereplők elég rendesen belebonyolódnak az erotikus csábításokba – (Miklós vadász mindennapos vendég a juhász házánál, a kamrában csókolóznak is az asszonykával; a férj számon is kéri, hogy “talán a tízparancsolatot is megszegték-e?”, s az asszony válasza: “azt ugyan nem, de nem voltunk messze tőle már”), a királyné általi leleplezés is elég kínos-tréfásra sikeredik csak; ám a szerző, minden erejét összeszedve, végül mégis Mátyást hozza ki győztesnek, s azzal fejezi be elbeszélését, hogy a meglepődött, de “hamar eszméletű” Mátyás “az egész esetből tréfát űzni akarván, a királynéval enyelgett, és örömest elhitette vele, hogy már elébb reá ismért”. A szerző, aki az olvasóval persze nem akarja és nem tudja elhitetni, hogy mindez tréfa volt, szinte teljesen elfelejti, hogyan is indította volt novelláját, s mintegy erőszakkal akarja eliminálni a leírt csábítások megtörténtét vagy azoknak esetlegesen levonandó erkölcsi következményeit.

A biedermeier erkölcs számára a csábításnak persze egyetlen jogorvoslata volt lehetséges – ez pedig a házasság (az elcsábított, de aztán mégis inkább elhagyott nőt férjhez lehetett adni máshoz, társadalmilag hozzá illő alattvalóhoz); az esetleg őszintén szerelmes király esetében pedig az álházasság, a hivatalos szeretőnek valamelyest elismert társadalmi (morganatikus házassági) státuszba helyezése. Ez az aktus Mátyás király esetében is megörökítést nyert: Jósika Miklósnak A csehek Magyarországban c. regényében (1839), ahol a szegény nagy királynak, akiért “titkon sok szelíd leányka szíve vert”, hatalmas érzelmi és erkölcsi viharokat kell kiállania, hisz (nem-magyar) felesége nem ér fel az ő történelmi nagyságához (“A királyné férjét minden tekintetben mérhetetlen magasságban látta maga felett, lelke nem bírt utána emelkedni. A mi Mátyásból hozzá ereszkedett le ritka szelídséggel és lovagi udvariassággal: az csak házköri valója volt, nem a nagy, bámult férfiú; nem a fénykörzött király, nem Európa egyik legmagasabb hőse. (…) De ritkán s rövid időre osztozhatott a fáradhatatlan, cselekvő férfiú örömökben nejével, s szíve akkor is nem telt meg. Volt egy űr abban, melyet oly egyszerű s kevés lelkiemlékű nő be nem tölthetett), s ezért kénytelen beleszeretni egy tizenhat éves lányba, hogy állampolgári (királyi) és férfiúi magánemberi érdekeinek is megfelelő szerepbe tudja tornászni magát, s ember maradhasson (“Ha mint királyt fény köröz s kíséretem dicsövedzett? szólj (…) megszűntem-e ember lenni? s midőn az egész világ szeret, e társas életben özvegy maradjon-e lelkem s egyedűl álljon? (…) A királyt egy kerítvénye a hódolóknak övedzi! – az ember, a szeretni vágyó, pusztán áll a világban!”25). Jósika hihetetlen empátiával és megrendültséggel írja le, ahogy Mátyás titkos esküvőn, balkézről feleségül veszi a leányt, s regényét azzal a jelenettel fejezi be, mikor a csatában győztes király levélben értesül gyermeke születéséről, akit atyjáról Jánosnak fog nevezni – íme, egy jelenetben összefoglalva királyi és emberi mozzanat egyszerre elidegenedett és mégis együttesnek tételezett képzete. A különös az egészben csupán az, hogy Jósikánál is mindez csak a magyar király esetében ily problémamentes és tiszta – ha más király csinálja ugyanezt, súlyos erkölcsi megítélés alá esik. Az Eszter című, néhány évvel későbbi Jósika-regény ugyanis lengyel történetet írván le, egyrészt részletesen elemzi Kázmér lengyel király szerelmi viszonyát a zsidó Eszterrel, másrészt pedig azt is leírja, hogy Kázmér a másik szeretőjével, Rokiczana úrhölggyel színleg házasságot köt, templomban, pap előtt, ugyanúgy, mint Mátyás – csakhogy mindez az ő esetében súlyos és álnok bűnként lesz minősítve, mivel benne és viselkedésében nem embert (mint Mátyásban), hanem csak, amint Jósika meg is nevezi, “élvvadászt” láthatunk. Az ily élvvadászattal szemben e regényben ismét a tisztalelkű Nagy Lajos magyar király ártatlan álruhás vadászkalandja fogja az erkölcsi nagyságot képviselni, akinek még felismeretlen enyelgéseiben is természetesen tündöklik a nemzeti és történelmi kivételesség, s aki ezek szerint egyszerű szerelmes vadászként is európai nagyságot tud képviselni, s kinek épp hazafisága növeli meg erotikus vonzerejét is (amint a megtévesztett, de már felvilágosított lány szavalja: “Azt mondottad, atyám, hogy Kont lovagban semmi nem árulta el a királyt? tévedsz te, nem én! szíve árulta el őt! Szíve, mely valami szentet és nagyot hord mélyeiben: a hazát s annak dicsőségét! nem tévedtem, atyám, mint a nyilvánulás fejlik le a burok szemeimről. Úgy képzeltem az ifju hőst, ki Európa tiszteletét tudta kivívni, ki Magyarország határait oly tágra tudta terjeszteni, kinek nyomában a győzelem és dicsőség jár mindenha!”).26

Jósika regényeiben egyébként több más helyen is találkozunk a fejedelem nemi életének nagy problémájával, s írói megoldásai épp erőszakoltságukban mutatják, mily súlyos dilemmákkal kellett megküzdeni a nemi erkölcsi és nemzeti történelmi elfogultságok egyeztetése során. A talán legnagyobb szabású és egyben leggroteszkebb trükköt alighanem a II. Rákóczi Ferenc c. regényében alkalmazta, midőn a legtisztább életű világtörténelmi férfiúnak kellett valahogy a történetébe iktatni a letagadhatatlan szeretőt. Jósikának a tekintélyelv kétségbe vonhatatlansága miatt meg kellett őriznie Rákóczi házasságának szeplőtelen hírnevét, ugyanakkor a történelemből, sajnos, ismert szeretőt sem hagyhatta ki – megoldása bizonyos értelemben zseniálisnak is nevezhető: a szeretőből védangyalt csinált, aki ugyan mindig ott van Rákóczi mellett, mindig ki is segíti a bajból, szeretik is egymást, ámde kapcsolatukra csupán a tiszta szűzi idealitás nemes fénye vetülhet. (Ld. pl. a párbeszédet, melyben meghatározzák további kapcsolatuk jellegét: Magdaléna: “Minket az ármány erőszakosan választa el egymástól, de a szövetségnek, melyet szíveink kötöttek, nem szabad megszakadni. (…) A viszony közöttünk olyan leend, melyért ne kelljen sem Isten, sem ember előtt pirulnunk. (…) Te nagy nevet viselsz, rajtad függ Magyarország reménye, tégedet a sors nagyszerű dolgok kivitelére választott (…) Ne szabjunk korlátot ama nemes és kivételes viszonynak, mely közé e nép egy sírkövet gördített, s melléje egy angyalt – nődet – állított, magunk s jellemünk fog őrködni felettünk…” Rákóczi válasza: “…szövetség ez örökre, mely nem az oltár előtt köttetett, de az Isten színe előtt, kedélyeink szentélyében. Oh ha lehettél volna nőm, oldalam mellett mindig, osztozva sorsomban, szenvedve s örűlve velem, minő erős lennék akkor!” – “Oldalad mellett leendek mindig, barátom, titkon és láthatatlanul osztozva jó és bal sorsodban, csak benned élve, s lélekben barátnéd és nőd! Van két élet, mely bennünket szorosabban összeköt, mint rövid, egyéni életünk: egy itt a földön, nemzeted élete, a hazáé, a népé; s egy másik, túl a földi léten, melyet senki nem ért, senki sem fejthet meg, s titka Isten kezében van.”) S bár Jósika egész odáig is elmerészkedik, hogy a plátói szónoklatokat egy meglehetősen heves jelenet kereteiben hagyja felhangzani, ráadásul úgy, hogy mindeközben hirtelen betoppan Rákócziné is, mégsem történhetik semmi baj, hiszen a történet szereplői mind a hárman tisztában vannak a legmagasabb szűzies erkölcsiség parancsaival, valamint azzal is, hogy ezeket ők egyfolytában betartják, s a szerelmes hölgy emelkedetten távozik a társadalmi viszonyokból, angyal-voltának teljes tudatában. (“Képzeljetek mindketten ti, kik, a legkedvesebbek vagytok, mit e földön bírok, képzeljetek magasan fölöttetek egy szebb és jobb életben, honnan szemeim rajtatok kémelnek, s lelkem sugallatai érintik halló érzékeiteket. (…) Én látni fogok és hallani – héjázva fölöttetek. Nem fogja e szemet e szívet semmi megcsalni, s mikor a baj legnagyobb, közel leendek hozzátok.”)27 Hogy pedig e megoldás egy önmagát hű történésznek nevező regényírótól nem biztos, hogy hitelesnek vagy elfogadhatónak tűnik fel, azzal Jósika valószínűleg maga is tisztában volt, hiszen a jelenet lezárásához a következő apologetikus kommentárt fűzte:

A kivételes körülmények közt a helyzet – épen magasztossága miatt – majdnem a nevetségesség határain állanda; de minden, a mi történt, a mi mondatott, oly tiszta, oly higgadt kifolyása volt két fenkölt természetnek; hogy – már csak ezért – elveszté azon feszességet, mely egy árnya által a negélynek, vagy színlelésnek a köznapiság s nevetségesség határit megközelítendi.28

(Itt említhető meg, hogy e védangyali szerep, mely persze egyértelműen csak a nőnek aszketikus, szűzi lemondásán alapul, sem áll további példa nélkül: Garay János Szent László c. eposzában a király által a kúntól megmentett lány, Etelke, hogy ne akadályozza a több házassággal ellátott királyi karriert, Charitas néven apácává lesz – “Isten választotta”, “vezérlő angyala” –, s jóslataival élete során mindvégig segíteni fogja a királyt, sőt ő fogja majd az eposz végén eltemetni is. Elválásukkor a szerelmet megőrző, de visszavonuló női erény nagyszabású dicsérete hangzik fel: “A levente közelebb hajolt reá, / Homlokára részvét csókját csókolá; / ťSok a mit sors és az ég szivedre mért – / Mond – de tűrj, szenvedve nyerd el a babért. // Nagy a tenger, végtelenbe terjed el, Mégis a vész hányszor ostorozza fel; / De bántatlan marad a gyöngy fenekén, / Ez a gyöngy az, melynek neve: nőerény.Ť; a király temetésekor pedig a nemesen feláldozott szerelem lemondásának erkölcsi apoteózisa: “Ő elérvén a koporsót, leborúl, / Elmerűl. imádkozik, könyűje húll. // Mennyi vesztett üdv, remény, vágy s csába hit, / Szerelem s boldogság van temetve itt / E kebelben! – benne egyetlen vigasz: / A lemondás kettétört gyertyája az! // Mint egy angyal, mégis földi asszony ő! / Olyan égi, s mégis olyan szenvedő! / Halvány arca, szép szabályos termete / Egy látásra mindenkit elbűvöle.”29

A fejedelmi csábítás, mint látjuk, minden szinten vagy igazolva lesz, vagy elkendőzve, vagy szublimálva – nyílt, mondjuk, mentegetés nélküli ábrázolásával, vagy olyan “emberi jogokra” való hivatkozású felháborodott leleplezésével, mint amilyennel Lessing, Schiller, Hugo és mások éltek, alig-alig találkozunk.30 Két esetre azonban, épp kivételességük révén, felhívnám a figyelmet. Az egyik a probléma végtelen cinikus megközelítésével jeleskedik: Vahot Imre: Költő és király című “eredeti vígjátéka” oly kegyetlen komédiát mutatott be Mátyás nőcsábászatáról (1846), hogy a botrányt sem kerülhette el; a kritika olyan durván megtámadta, hogy – tudtommal – azóta sem került színpadra. E darabban Mátyásnak több szeretője is van, a nők megtöbbszörözéséből szinte sportot űz (ahogy mondja: “Miért szeretjük leginkább a nőt? Mert szép, s mivel egyetlen egy hölgyben minden szépséget föltalálni nem lehet: tehát többet kell egyszerre szeretnünk, hogy így a sokban minden női szépséget feltaláljunk…”), fogadást köt ártatlan leány elcsábítására, felesége, Beatrix is azon panaszkodik, hogy Mátyás állandóan félrelép. Az egyik szeretője nyíltan kimondja, hogy csak érdekből áll kapcsolatban a királlyal (“A király iránt nyájasnak kell lennem, mert férjem sorsa tőle függ, de azért őt nem szeretem. (…) Férjemhez kényszerítve kapcsolának. Mátyás király lenge, csapodár. Én őt nem szerethetem…”), a darabban egyébként mindenki hazudik és álságos szerepet játszik, s Mátyás is minden erkölcsi húzódozás nélkül nyúl a hazug megoldások könnyed eszközeihez, zavartalanul küldi el botránnyal fenyegető szeretőit, egyszerűen pénzt ad a kellemetlenül jelenlevő, gyermekét emlegető nőnek stb. (pl. az egész darabot befejező, természetesen kibékülést hozó házastársi beszélgetés így zajlik: Mátyás: “Hagyjuk ezt. Vonjunk kölcsönös fátyolt mindarra, mi köztünk bizalmatlanságot okozott, és nyugodjunk meg abban, hogy a kedvetlenséget közöttünk csak túl aggodalmas szerelmünk okozta”. A megcsalt feleség válasza: “Férjem, imádott Hunyadom!”). A darab egyébként ugyan a megszokott örvendező, hódoló dicsérettel ér véget (“Éljen Mátyás, az igazságos!”31), ám a súlyos kifogásokat nem kerülhette el: a korabeli kritika szerint “ízetlenkedett”, s “aljasságot követett el a legnemesebben, legszentebben, Magyarhon egyik legnagyobb karakterének emlékén, szentségtörést egy isten árnyékán”32 – holott, mai szemmel nézve, csupán a szerzői finomítások terén tett kevesebb stilisztikai engedményt az egyébként elfogadott és normálisként kezelt konvenciónak.

A másik kirívó példa ugyanígy nyíltságával tündököl, csak éppen benne a királyi csábítás gátlástalan apoteózisával találkozunk. Lisznyai Kálmán nem csekély terjedelmű Vadászkaland c. költői beszélye (1856) ugyanis oly elfogultan helyesli a csábítást, hogy az szinte hihetetlen. Mátyás király ismét természetesen álruhában jön, de látványnak sem akármi (“S láthadd, miket magyar vér lelkesít, / Bő hímerőben gazdag izmait. / A szív, a lélek s minden érzemény, / Majdhogy ki nem gyúl lángoló szemén.”), meglát egy kis bohó eprészlányt, aki ugyan csacska módon megijed tőle (“De ő is ám gyorsan utána fut, / S a lány, gyöngéden, hév ölébe jut. / Riadt kebellel földre térdepel, / Esd és remeg, hogy őt eressze el!“), de Mátyás csókjai hamar meggyőzik félelmei alaptalanságáról (“Mi kéj, ha ölelésben nem / Leénd fogyatkozás, / S ha hozzá, még több csattanó / Csók lesz az áldomás” – “S Julis keblét édesdeden / Enyelgve fogta át, / S tüzes csókokkal verte meg / Beszédes ajakát”.). Miután a lány atyja mindezen kissé felháborodik, Mátyás leleplezi magát, s keményen leteremti az apát, aki örömmel fogadja el a meggyőző királyi érvelést (“Hát nem ismersz, sasszemű vitézem? / Ím előtted ó barátod áll, / Mért haragszol, hogy piros leányod / Megcsókolta a – magyar király? // S itt Torda térdre húlt, / S merőn kulcsolta át / Mátyás királyt, a bérc / Vadászkalandorát.”). Mátyás elbúcsúzik, s nagy nemzeti tirádájában mintegy meghirdeti a szenvedő néppel érzett rokonszenve okán csókolódó nemzeti király nagy eszméjét (“Isten hozzád, kis kunyhó lakója! / (…) S koronámnak legszebb gyöngye lesz, ha / Szenvedőkkel osztom meg kegyem. / Éljen a nép! és a nép szerelme / Napvilágként függjön a hazán, / Honfivér és tett kell áldozatra: / Így lehet még e hon Kánaán! ! Emlékezzél rám te is, gyöngyangyal! / S szólj szivedből, barna rózsaszál: / Bűn-e az, ha szép piros leánnyal / Csókolósdit játszik a király?!”) Ám a dolog még ezzel sem ért véget, hisz a lányt gyorsan férjhez is kell adni, s a király csókja nagymértékben megemeli a lány piaci értékét is (“…híre ment a nagy vidékben, / Hogy Torda Julcsát, többször egyvégben, / Mátyás király csókolta meg …// S habár eddig nem is szerették, / Szegény leánykát fel sem vették, / Hej! most minden derék legény / Örömmel csügg Julis szemén”), s az asszonyban férjhez menés után is él majd még Mátyás kiemelkedő erotikájának vonzó emléke (“Ha jól esik, ha kedve van, / Csókoljon meg férjem uram! / Csókjaidnál, szerelmednél / Szívem előtt nincs becsesebb; / De a Mátyás király csókja / A világon legédesebb!”).33 Lisznyai édesbús, dévaj naivitással mondta ki mindazt, amit a nála okosabb és jobb költők csak kínlódva mertek tudomásul venni és kendőzve kijelenteni – a nagy nemzeti királynak, mivel ő testesíti meg a nemzet géniuszát, s kinek tevékenységéből a nép számára minden esetben csak jó származhatik, bizony, az ég világon mindent szabad…

Összegzésül: a magyar romantika a nemzeti elv képviseletének vállalása okán a szintén romantikus szerelem ábrázolásának terén nagyon nehéz dilemmába került. Mivel a gyakorló romantikus irodalom legjobbjai, ha teoretikusan elfogadták is, soha nem gyakorolták Kölcsey nagy kirekesztő tézisét a nemzeti karakter és a szerelem összeférhetetlenségéről (“De a magyar karakteri szentimentalizmus a romantikaitól kölönböző. Ez fő vonását a szerelemtől, a magyar pedig hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönzi; a szerelem epedése nálunk nem hazai plánta: európai szomszédainktól nemrégen kölcsönöztük azt s mit nyertünk benne? kitalálni nem nehéz.”34), a szerelmet nem rekeszthették ki az ábrázolt jelenségek köréből – ha persze az erkölcsi értékek hierarchiájában a nemzeti-hazafias elv után a második helyre sorolták is. Ugyanakkor, mivel a történelmi témák leírása során a magyar (kelet-európai) fejlődés nem az ún. középszerű hősök mindennapiságából és magánemberiségéből indult ki, hanem abból, hogy majd minden elmondott történetben szinte kötelező a nemzetet és országot személyükben (s így tulajdonképpen testükben is) szimbolizáló nagy történelmi figurák (királyok, honvédő hősök etc.) felléptetése, idealizáló és affirmatív ábrázolása, rengeteg bonyodalomba keverték magukat. A királynak egyrészt gáncstalan közéleti figurának, mondhatnánk “példaképnek” is kellett lennie (akinek eszébe sem jut átlépni a társadalmi hierarchia és politikai érintkezési rend szigorú diplomáciai szabályait), másrészt azonban “emberi” viszonyait illetően is modern módon illett mutatkoznia, azaz szerelmesként is kellett viselkednie – a két társadalmilag egymástól távol eső dolog egyeztetése azonban folyton problémákat okozott. Szerelem nélkül egy jelentős mű alig-alig állhatott meg a lábán (vö. pl. Arany szép kései törekvését a Toldi szerelme hiánypótló gesztusaival), másrészt egy nemzeti királynak, mint a nemzet affirmatív géniuszának, semmiféle erkölcsi gyengeséget vagy megingást nem volt szabad tanúsítania, az idealitás és a társasági konvenció határait átlépnie nem volt szabad (vö. pl. a Toldi Lajos királyának érinthetetlen fenségét, vagy azt a hihetetlen írói bravúrt, ahogy Jósika az 1836-ban megjelent Abafiban az eredetileg velejéig gonosznak ábrázolt zsarnok Báthori Zsigmond fejedelemből a regény befejezésére abszolút pozitív honvédő uralkodót farag, hogy a magánerkölcseiben egyébként is megnemesedett, alkoholizmusából is kigyógyult Abafi Olivér királyhű hősként érhesse el fejlődésregénye végét). Vörösmarty Fóti dalának nagy, kétségbevonhatatlan általános tétele (“A legelső magyar ember a király…”), úgy látszik, rendületlenül kiterjeszthető volt a közéleti szférán túlra is – s a király elsőrendű személyéhez hozzárendelődhetett a szexuális elsőbbség engedménye, archaikus kiváltsága is (alkalmasint a ius primae noctis joggyakorlatának irodalommá szublimált továbbéléseként); abba a követelésbe, miszerint a történeti költészetnek az lenne a feladata, hogy a közönség körében “valami férjfias nagyságot és fennséget” érzékeltessen, beleférhetett a “férfias” szónak nemcsak kézenfekvő “hősies” jelentése, hanem egyértelműen maszkulin, domináns nemiségre utaló jelentésárnyalata is.35 Egy jó király nem lehet rossz – szól ez az ideológia; engedjük meg hát neki, jóindulatú férfiúi egyetértéssel, hogy közéleti feszültségeit és magánéleti problémáit esetleg kisebb kilengésekkel élje ki; hisz az ő esetében még ez is csak jó végre vezethet.36 Hogy ez az egyeztető, bizonyos értelemben “emberiesítő” törekvés nem mindig talált általános javallásra, arra elegendő Berzsenyi Dániel kritikáját idézni egy Mátyást túlságosan közel hozó darab kapcsán (jóllehet a darab nem csábításról szól):

Azonban, hogy érzetimből semmit el ne titkoljak, megvallom, igen szembe tűnő helytelenségnek látom azt, midőn Mátyás király az erdei tűz mellett tréfálódás és kulacsozás között egyszerre ily hangot kezd: Most, Vidor, most hagyj innom kedves magyar népemért – e pillantat! – e hely szentségétől ihletve, lelkem magas egekbe szállong stb. Mert ugyan mi nagy pillantat van itt, s mi lehet a hely szelleme, a tréfák és kulacsok között? Valóban, az egész dolog oly színű, mintha Mátyás királyt a csutora ragadná az egekbe! De ezenfelül is úgy érzem, éppen nem illendő az ily nagy férfiakat ilyformán felléptetni. Mert ámbár, valamint minden valódi nagy ember, úgy ezen nagy királyunk is igen szende szellemű volt ugyan, de mégis annak csak oly szendeséget kell tulajdonítanunk, mely az ő nagyságával és iránta való tiszteletünkkel egyező legyen, annyival is inkább, mivel az ősimádó keleti ivadék most is hajlandóbb imádni, s nem kacagni őseit.37

Ám ugyanakkor hogy ez az egyeztető törekvés mégis milyen hihetetlen erővel tört végig az egész tizenkilencedik századon, arra elegendő a Szép Ilonka történetének, a csábítás átesztétizálásának és melankolikus elkendőzésének elképesztő kultikus karrierjét felidézni: a románc fabulájából, megszüntetve a töredékességet, az elliptikus jelleget, a lélektani finomításokat, átlagos szerelmi történetet faragva számos színmű, dalmű38 keletkezett (Mosonyi operájában egy szép duett pl. így zengi a kölcsönös és az adott pillanatban még akadálymentes szerelemnek most már a költői elhallgatástól megtisztított egyértelmű beteljesülését: “Együtt megyünk, hát én követlek, / A kéj s boldogság édenébe…”39), a történetet jelentős mennyiségű festményben, festménysorozatban40 is megörökítették, a 19. század végére a Mátyás- ikonográfiának szerves része lett az epedő/hervadó szerelmes lány alakja is – minek következtében Mátyás király derekasságát pl. a budai várban lévő nagyszabású szoborkompozíción, ma is elsősorban Szép Ilonka szűzies elcsábítása garantálja.41

  1. Heltai GáspárKrónika az magyaroknak dolgairól. (S. a. r. Kulcsár Margit) 1971. 392.
  2. 1848. májusában, Egressy Béni fordításában.
  3. Kemény Zsigmond: Klasszicizmus és romanticizmus. (1864) In: Uő: Élet és irodalom. Tanulmányok. Szerk.: Tóth Gyula. 1971. 415–416. l.
  4. Solt Andor: Mátyás király a magyar szépirodalomban. In: Mátyás király emlékkönyv születésének 500 éves fordulójára. Szerk.: Lukinich Imre, é. n., II. kötet, 453–488. Az idézetek: 471., 476. l.
  5. Erdélyi János: Vörösmarty Mihály. (1845) In: Uő: Pályák és pálmák, 1886. 177–178. l.
  6. Uo. 180. l.
  7. Gyulai Pál: Vörösmarty életrajza. Hatodik kiadás, 1905. 215–216. l. (Kiemelés tőlem MI.)
  8. Szemere Pál: Dalverseny és magyarázat. In: Szemere Pál Munkái (Szerk.: Szvorényi József) 1890. II. k. 133–134. l.
  9. A 19. századi magyar irodalomtörténetírásnak elfojtásos stratégiáját, mely az irodalom erotikus mozzanatainak eltörlésére irányult, nagyszerűen elemzi Dávidházi Péter: Egy testrész hűlt helyec. tanulmányában. Ld.: Élet és Irodalom, 2004. márc. 19. 19., 24. l.
  10. Várady Antal: Apotheozis. (Felolvastatott Székesfehérvárott, 1900. dec. 1-jén.) In: Vörösmarty Emlékkönyve. Szerk.: Czapáry László. Székesfehérvár, 1900., LXXXV–LXXXVIII. l. Ugyanígy: Erdélyi Zoltán: Vörösmarty ébredése c. játékában (1900) Szép Ilonka koszorúzza meg Vörösmarty szobrát. Ld. a Vörösmarty kritikai kiadást (s. a. r.: Horváth Károly, 1960.) II. k. 453. l.
  11. Bécsy Ágnes: A hervadhatatlan Szép Ilonka. Árgus, 2000. 5. sz. 44–49. l. (A Szép Ilonka motívumainak történeti forrásaira vö.: Sándor István: A Szép Ilonka tárgytörténete. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1937. 4–9. l.)
  12. Kristóf György: Fadrusz Mátyás királya és Vörösmarty Szép Ilonkája. Kolozsvár, 1943. 8., 12. l.
  13. Bánk-darabot írt: Katona Józset, Kisfaludy Sándor, Boér Sándor, Horváth József Elek, versben is igen sokan megírták (pl. Garay János, Petőfi Sándor is); a Zách-történetet feldolgozta: Kisfaludy Károly, Vahot Imre, Szigligeti Ede, Tóth Kálmán, Kuthy Lajos, Arany János, de Petőfi is említi.
    A szexualitásnak és a nemzeti hovatartozásnak furcsa irodalmi (és etikai) kettősségéről eddig két nagyon érdekes tanulmány született. Ld.: Vas István: Egy-két szó Arany erotikájáról. Új Írás,1982. 10. 41-47. l.; továbbá: Dávidházi Péter: Az idegen nő testének varázsa. Az érzékiség határátlépései Arany költészetében. Alföld, 1998. 11. 89–103. l. Zentai Mária fontos előadása a reformkori magyar balladaköltészetről, melyet Török virág, magyar kebel címmel tartott, szintén foglalkozik a témával, de sajnos még nem jelent meg nyomtatásban (a remek cím – amely a magyarférfikeblen kiviruló török nőiségre utal – Vörösmarty Szilágyi és Hajmási c. balladájából vett idézet).
    A magyar és nem-magyar közti szerelmi kapcsolatok problémáját itt nem elemezném, csak megemlítem, hogy a korszakban ez is a legégetőbb irodalmi témák egyike volt: pl. a magyar férfi-idegen nő szerelmének nagyon kérdéses, alapvetően lehetetlen, kártékony, és ezért voltaképpen tilalmas voltát mutatják Kisfaludy Sándornak szélsőségesen indulatos ábrázolásai pl. Az emberszívnek örvényei c. drámában (megj. 1825), vagy a Tátika c. regében (1807).
  14. Garay János: Bánk bán (1847).
  15. Czuczor Gergely: Botond (1833). In: Uő: Költői munkái. (Magyar remekírók, s. a. r. Zoltvány Irén), 1903. 244–271. l. Az idézet: 269. l.
  16. Vörösmarty Mihály: Eger (1827). A rabtartó-rabnő viszony e darabban ritka nyíltsággal lesz bemutatva: a hős Zoltai a rablott nőt először bajtársának kínálja fel, s csak az ő visszautasítása után kezd biedermeier udvarlásba: “Nézz ide, foglyom van, fátyol födi arca világát, / És a legdeliebb testet gazdag ruha. Mondssza, / (Még én sem láttam), fölbontsam-e fátyola titkát, / Hogy meglásd, s ha kivánod, mint magadénak örülhess…” Majd: “Szép rabom, én édes diadalmam, mondssza, mitől van, / Hogy nem örül lesütött szemed a nap déli világán?” In: Vörösmarty Mihály: Költői Művek (Magyar Remekírók, s. a. r. Martinkó András), 1974. 955–1031. l. Az idézetek: 999., 1007– 1009. l.
  17. Bajza József: Rege a hableányról (1829). In: Uő: Válogatott Művei, 1959. 113–119. l.
  18. Tompa Mihály: Király kútja (1846). In: Uő: Összes Versei I–IV. 1870. III. 57–60. l.
  19. Kerényi Frigyes: Lenke (1842) In: Uő: Összes költeményei (1844–1851). 1875. 34–38.
  20. A téma gyakoriságára vö.: Sándor István: A Szép Ilonka tárgytörténete. EphK 1937. 3–9. l. Megemlíthető, hogy mind a Mátyás király forrása, mind A szép juhászné története megtalálható Tóth Béla: Magyar anekdota-kincs c. (1898) gyűjteményében is. I. köt. 97–100., VI. köt. 154–155. l. A Mátyás király forrása Jókai feldolgozásában is fennmaradt: In: Uő: Mesék és regék. NK XCIII. 1898. 35–39. l.
  21. A lány: “Nekem az egész háznál legdrágább, előttem legbetsesebb Felséged maga: magát választottam. … Már most Felséged az enyim; reggelig a szobámban fog maradni, – reggel pedig viszem…. Tsak ketten vatsoráljunk. Én magam minden szolgálatot megteszek, meg akarom mutatni, millyen szépen eltudom én azt tartani, a ki nekem tulajdonom….” Király: “Ha már ollyan rabúl akarsz tartani reggelig, hogy felém tseléd se jöhessen, … legalább tekintski a szomszéd szobákba, hogy valaki be ne jőjjön…” Ld.: Horváth Ádám: A tétényi leány Mátyás királynál. A régi kis-világbeli magyar erköltsnek és észnek példája. Víg-játék formában. Régen írta, és most közre botsátja Horváth Ádám. Pesten, 1816.
  22. Gaál József: A király Ludason. 1837. Előszó.
  23. Mikszáth Kálmán: A szelistyei asszonyok (1901).
  24. Kiss Károly: A szép juhászné. Aurora, 1828. 161–172. l.
  25. Jósika: A csehek Magyarországban. I-II. (1839) (Magyar regényírók képes kiadása, szerk.: Mikszáth Kálmán, 1905.) Esti lovag c. fejezet II. 82–88., Trón és szerelem c. fejezet II. 168–193. l.
  26. Jósika Miklós: Eszter. 1853 (Negyedik kiad. 1901.) 39., 97., 450. l.
  27. Jósika Miklós: II. Rákóczi Ferenc (1847-1852). Harmadik kiad., I–IV. 1891. II. köt. 92–115. l.
  28. Uo. II. köt. 117. l. Mindehhez hozzáfűzhető, hogy Jósika e jellemek kapcsán is kitér a nemiség, erkölcs és nemzetiség kapcsolatára, s a fennkölt erkölcsiséget mint magyar nemzeti karaktervonást affirmálja, s kiválóságuk révén egyszerűen befogadja a hősnőket a nemzetbe: “Sachsen-Rheinfeldi Amália, darmstadti Magdaléna, egyik mint az első magyar neje, másik, ki Magyarországot azonította ifjú és szenvedélyes, szívében első és olthatatlan szerelmével, magyar hölgyekké váltak. … Nem lehete ily feltűnőteremtéseknek nem érezni rokonszenvet a nemzet iránt, melynek egész történelme küzdés; nemzet iránt, mely azon erénnyel bír, főleg és kiválólag, mely minden nemes és tegyük hozzá, minden tiszta nőkebelben visszhangra talál, s ez ‘bátorság és kitartásť a szerencsétlenségben”. Uitt. III. köt. 214–215. l.
  29. Garay János: Szent László (1847) In: Uő: Összes Munkái. 1886. III. 258., 494. l.
  30. Az erkölcsi tiltakozás nyerseségére érdemes összehasonlításként idézni V. Hugo darabjából: “…ágyában, hol a női erény halált hal, / egykedvűen adott becstelen csókok által / meggyalázta, s meg is alázta egyaránt / Diána lányomat…”; “…s kellett-e megfetrengeni látnod / a kegy mezébe bújt királyi bujaságot?“ V. Hugo: A király mulat. I. felv. V. jelenet. (Kálnoky László ford.) In: Uő: Válogatott drámái.1962. 289–290. l.
  31. Vahot Imre: Költő és király. Eredeti vígjáték Mátyás korából. 1846. 26., 50., 58. l.
  32. Solt Andor idézi: i. m.: 480. l.
  33. Lisznyai Kálmán: Vadászkaland. Költői beszély In: Uő: Madarak pajtása 1856. 230–245. l.
  34. Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományok, (1826) In: Uő: Összes művei I. (s. a. r. Szauder József) 1960. 513. l.
  35. Buczy Emil 1817-es megjegyzését a balladaköltészetről (megjelent az Erdélyi Muzéum VII. számában) Zentai Mária említett előadása nyomán idézem.
  36. Jankovics László szíves szóbeli közlése szerint a középkorban a király-ideált elsősorban az oroszlánhoz hasonlították, s így a kötelező királyi tulajdonságok között kivált a fortitudo, ira, luxuria (azaz az erő, bátorság; a harag, indulatosság; és a szertelenség – szótárilag: “bőség, bujaság, fényűzés, kéjelgés”) szerepét hangsúlyozták; e hasonítás nyilván tartalmazott némi cinkos utalást az oroszlán közismerten hatalmas szexuális étvágyára és képességére is.
  37. Berzsenyi Dániel: Bírálatok (1832). II. Aurora, hazai almanach. Az álkirály. Vígjáték egy felvonásban Kovács Páltól. In: Uő:Összes Művei, 1978. 263–264. l. (Kovács darabját bemutatták 1833-ban.)
  38. Pl.: Mosonyi Mihály operája: Szép Ilonka. Eredeti regényes opera öt felvonásban. Szövegét írta Vörösmarty Mihály regéje után Fekete Mihály. Pest, 1861. (Első előadása Pesten: 1861. dec. 19.); Rákosi Jenő: Szép Ilonka (dramatikus jelenet; Kisf. Társ. székfogl. 1870); Uő: Színre színt (verses vígjáték) 1869.; Szép Ilonka. Daljáték. Vörösmarty költeménye nyomán írták Szávai Gyula és Vágó Géza. Szabados Béla zenéjével. (Debrecen, 1906.). Megjegyzendő, hogy Erkel Ferencnek hasonló témájú (álruhás király, elcsábított lány, átöltözések, félreértések stb.) Sarolta c. operáját, melynek szövegét Czanyuga József írta (megj.: Pest, 1862.), s mely eredetileg II. Géza alatt játszódott, az 1960-as évek végén átdolgozták, s a főszerepet “természetesen” Mátyás királyra írták át. Új szövegét írta Romhányi József, zenéjét átdolgozta Vaszy Viktor. Bemutatva a Magyar Rádióban 1971-ben.
  39. Mosonyi Mihály: Szép Ilonka. Eredeti regényes opera öt felvonásban. Szövegét írta Vörösmarty Mihály regéje után Fekete Mihály. Pest, 1861. 7. l.
  40. Weber Henrik: Mátyás király és a szép juhászné, 1845.; Orlay Petrich Soma: Szép Ilonka – 8 festményből álló sorozat, 1866–1867.; megemlíthető, hogy azokon a rajzokon, melyeket Zichy Mihály készített Arany János Pázmán lovagjához, a balladában néven meg nem nevezett király egyértelműen Mátyás alakját idézi fel – jóllehet Arany is tudta, hogy a Pázmán-történet anekdotájában eredetileg Károly Róbert király szerepelt… Ábrázolási ellenpéldaként elegendő itt a nem- magyar uralkodó és főúr bujaságát visszataszító erkölcsi fertőként bemutató Székely Bertalan-festményre utalni: V. László és Czillei, 1860.
  41. Stróbl Alajos szobra a várban (Mátyás-kút)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.