Csehek és zsidók Európában

A modern cseh társadalom a demokratikus nemzetépítés egyik legjobb példájának számít, mivel a polgárosodás az alsóbb néposztályok fokozatos felemelkedésével ment végbe. A 19. században ezt foglalta ideológiai keretbe a paraszti-kézműves rétegekből frissen kilépő értelmiségi középosztály a “nemzeti újjászületés” programjával. A csehek plebejus demokratizmusa az eszmei hagyományban is tükröződik, amint azt a Palacký és Masaryk nevével fémjelezhető nemzeti ideálkép mindmáig sikeresen örökíti át. Mint ismeretes, a Palacký által megalkotott huszita mítosz a középkori jellegű vallási mozgalmat a polgári szabadságeszme és a demokratikus társadalmi rend előfutárának tekinti. Ennek sztereotip előképe: a régi szlávok állítólag szabad és demokratikus életformája, amelyet ellentétbe állítottak azzal az elmélettel, amely a feudalizmus eredetét a hierarchikus szemléletű germán népek agresszív-uralmi karakterével magyarázza. Ezt toldotta meg Masaryk azzal, hogy a huszita hagyományból leszűrhető humanista eszményt a cseh identitás erkölcsi alapjának nevezte.

Mint minden sztereotípia, ez is reális elemekből táplálkozik. A cseh nemzeti ideológia a csehországi, ausztriai, illetve birodalmi németséggel szemben határozta meg önmagát, s ebben az elhatárolódási folyamatban sokat merített a korábbi korszakok etnikai jellegű németellenes hagyományából. Az etnikai sztereotípiák beépültek a nemzeti újjászületés propagandisztikus érvelésébe, jóllehet a modern nacionalizmus a szabad polgári nemzet megalkotását tekintette elsődleges céljának. Éppen ebben, a “nemzetiségi elv” és a polgári szabadság konfliktusában mutatkozik meg a cseh nemzetépítés – s tegyük hozzá: a térség valamennyi nacionalizmusának – demokratikus deficitje. Az 1918 utáni első köztársaság demokratizmusa éppúgy a nemzetiségi elv korlátain zúzódott össze, mint a csehszlovák államegység vagy a közép-európai megbékélés gondolata. Ebben a kontextusban a cseh korona országainak zsidó lakossága hasonló integrációs problémákkal találta szemben magát, mint a térség legtöbb etnikai, vallási vagy nemzeti kisebbsége.

A 18. század végén Prága az askenázi zsidó tudomány egyik legfőbb központja volt. A II. József türelmi rendeletét követő évtizedekben megkezdődött a cseh- és morvaországi zsidók vezető csoportjainak eltávolodása a vallási hagyománytól és az elkülönült életformától. Ennek a folyamatnak az egyik hajtóereje a modern, német nyelvű prágai iskola (Normalschule) megalapítása volt, ahová évente több mint 400 tanuló járt. A híres Landau rabbi Prágájának kozmopolitizmusa önmagában is elősegítette a felvilágosult zsidó értelmiség kialakulását a városban. ¹ A vezető minta és ösztönző erő azonban a modernizációban élenjáró bécsi zsidó közösség volt, amely sikeresen integrálódott a felső középosztályba. A félig zsidó, félig keresztény bécsi nagypolgárságból születő “második nemesség” a nemzetileg semleges osztrák állam egyik legfőbb támogatójává vált. ²

1848-ban Metternich megbukott, de Rothschild és a bécsi zsidók asszimilációját még harminc évig nem érte támadás az osztrák–német többség részéről. A csehországi zsidók azonban már az 1840-es években a nemzetiségi ellentétek erőterébe kerültek.

A prágai zsidók a pamutipar úttörői voltak. 1830-ban nyitották meg az első gépi pamutnyomó nagyüzemet Prága egyik külvárosában, amelynek hírére jellemző, hogy maga a császár is meglátogatta. A prágai gyapotipar az ipari forradalom egyik százlóshajója volt, irányítói nemességet kaptak az uralkodótól, s betagolódtak a város német nagypolgárságába. A Bécs és Prága közti kapcsolat hozzájárult ahhoz, hogy a zsidókat befogadják a polgári társaságba. Ezt követően a csehországi ipar pénzügyi gerincét a prágai zsidó pénzváltóházak és a vidéki zsidó hitelhálózat szolgáltatta. Morvaországban és az egész birodalomban a zsidó kereskedők voltak az új termékek legfőbb terjesztői. A gazdasági pezsgés ugyanakkor összausztriai keretekben formálta át a társadalmat, s a kapitalizmus logikájából következett, hogy a hatalom és a befolyás Prágából Bécsbe tevődött át. Az első zsidóellenes dühkitörés az 1844-es prágai munkáslázadás idején robbant ki, s az 1848-as forradalom idején többször megismétlődött. A rossz munkakörülményektől szenvedő prágai munkásság naiv antikapitalizmusa találkozott a paraszti-kézműves rétegek antijudaizmusával és a nemzeti mozgalom németellenes színezetű zsidóellenességével.

A cseh nemzeti mozgalom Prágában megváltoztatta a zsidók pozícióját. 1848-ban a csehek kihívást intéztek a prágai német felső középosztály ellen, miközben a zsidó értelmiség a német baloldalt támogatta a “reakciós” szlávokkal szemben. A csehek 1861-ben már elég erősek voltak ahhoz, hogy magukhoz ragadják a prágai városi tanács fölötti ellenőrzést, s veszélyeztették a tartományi parlament fölötti német uralmat is. Több évtizedes harc eredményeként a közélet és a gazdaság elcsehesítése elérhető közelségbe került. A századfordulóra a politikai nyomás és a kispolgári vállalkozó szellem kombinációja következtében Csehországban a “német gazdaság” visszavonulóban volt.

Tovább bonyolította a helyzetet, hogy a modern politikai antiszemitizmus hulláma időközben elérte Bécset. Az 1873-as gazdasági csőd az “áruló zsidók” ellen fordította a “keresztény Volk” kispolgári vezetőit. 1897-ben az antiszemita Karl Lueger rákényszerítette a császárt, hogy őt nevezze ki a város főpolgármesterévé. A gyűlölet nyomása alatt a bécsi zsidóság szétszakadozott. A zsidó középosztály fiatal képviselőinek egy része (Adler, Friedjung) megpróbálta a régi osztrák liberális pártot német nemzeti alapra helyezni. A keresztényszocialista Schönerer viszont újjászervezte a német nacionalizmust a zsidók ellen. Az ekkor fellépő cionisták ugyanakkor meg akarták menteni a zsidókat az antiszemitizmustól éppúgy, mint az asszimilációtól, de ezzel további meghasonlást idéztek elő. ³ Mindezek a változások a prágai zsidókat sem hagyhatták érintetlenül, mivel Csehországban két tűz közé kerültek. Amíg a prágai zsidó elit továbbra is kitartott a német önmeghatározás mellett, a városba bevándorló vidéki hittestvéreik többsége 1900-ban azt felelte a népszámlálási kérdésre, hogy a köznapi érintkezésben csehül beszél. Ahogy az ország gazdaságában a cseh alrendszer félretolta a német felépítményt, a prágai zsidó bevándorlók érvényre juttatták akaratukat a nagypolgári vezető réteggel szemben. Ennek ellenére a zsidók erősen megosztottak maradtak a cseh korona országaiban is. Az északi, német többségű iparvidék városaiban, ahol az új, vehemens antiszemitizmus futótűzként terjedt, a zsidók jobbnak látták, ha németül beszélnek, mert ezzel talán lefegyverzik az ellenséget, ha viszont csehül szólalnak meg, azzal csak feldühítik. A zsidó nacionalizmus a prágai diákság körében terjedt, de ennek már kiszáradtak a tradícióba ágyazott gyökerei. Jellemző, hogy a költő Jirí Langernek egy hosszú galíciai vándorlásra kellett adnia a fejét, hogy rácsodálkozhassék az ortodox hagyományra. ⁴ Hasonlóan járt Ivan Olbracht, aki a két világháború között fedezte fel a kárpátaljai zsidók archaikus csoportjait.

Az 1918-as hatalomváltást a csehországi zsidók megkönnyebbüléssel fogadták, mert jelentős részben csökkent a csehek részéről rájuk nehezedő nyomás. Bizonyos fokú garanciát jelentett, hogy az államelnöki székbe TomᚠG. Masaryk került, aki 1899-ben, a híres polnai vérvádper idején kampányt indított az első látásra is megalapozatlan, irracionális babonával szemben. A tiszaeszlári ügyhöz nagyon hasonló polnai vérvádas büntetőperben Leopold Hilsner, zsidó fiatalembert vádolták egy helybéli lány rituális meggyilkolásával. A cseh nacionalista sajtó az osztrák keresztényszocialista lapokkal karöltve uszító kampányban követelte a “gyilkos zsidók” elítélését. Ebben a pogromhangulatban az igazságszolgáltatás sem tudta megőrizni pártatlanságát. Hilsnert életfogytiglani börtönre ítélték, s csak 1918-ban szabadult. Az idősebb Masaryk volt az egyetlen komoly közéleti tényező, aki nyíltan szembefordult a tömeghisztériával. Cikkekben és röpiratokban bizonyította a középkori vérvádas babonák tarthatatlanságát, követelte a perújrafelvételt. A prágai egyetemen antiszemita hecckampány kereszttüzébe került, tüntetők lepték el előadásait. Masaryk – mint igazi nevelő – bátran szembeszállt az egyetemi előadóterembe beözönlő nacionalista és klerikális diákszervezetek aktivistáival, a tomboló zajban krétával a táblára írta fel érveit. A nemzet árulójának, zsidóbérencnek nevezték, az egyetemi hatóság végül szabadságra küldte. A híres-hírhedt kézirathamisítási ügy leleplezése után a polnai per volt a második nagy fordulat Masaryk politikai pályáján. Miután komolyan mérlegelte a kivándorlás lehetőségét, a maradás mellett döntött, kilépett az uszításban élenjáró “ifjúcseh” nacionalista pártból, s megalapította a maga “realista” mozgalmát. Később, az eseményekre visszaemlékezve több alkalommal is elmondta, hogy gyermekként maga is hitt a vérvádas babonában, félelemmel vegyes idegenkedéssel tekintett zsidó osztálytársaira, s még felnőttként is, amikor tisztába jött az igazsággal, bizonyos fokú tartózkodást megőrzött a zsidókkal szemben. Megértette azonban, hogy a klerikális zsidógyűlölet lealjasítja az egyszerű cseh népet, mivel aki keresztény, nem lehet antiszemita. ⁵

Mindebből jól kikövetkeztethető, hogy a cseh társadalomfejlődésben a helyi zsidóság a magyarországitól eltérő szerepet töltött be. Többségüket vagy a német kulturális kisebbség részeként, vagy külön entitásként kezelték. A cseh antiszemitizmus nem kötődött erősen az aszszimiláció kérdésköréhez, inkább a cseh–német ellentét, a vallási előítélet és a gazdasági konkurenciaharc eredőjeként nőtt meg a jelentősége a 19. század második felében. A cseh kulturális elit egy része tett ugyan kritikus megjegyzéseket a zsidó pénztőke “erkölcstelenségére”, a németesítésben betöltött állítólagos zsidó szerepvállalásra, de ezek a negatív sztereotípiák a századfordulóig nem álltak össze egységes ideológiává. A keresztényszocialista antiszemitizmus új hulláma azonban ébren tartotta a népi zsidógyűlölet érzületi beidegzéseit. A századelőn egy sor antiszemita lap, brosúra és “tudományos kiadvány” jelent meg, visszhangozva a nemzetközi antiszemita irodalom populáris érveit. A konzervatív nacionalisták legszélsőségesebb képviselőinél feltűnik a “vér és rög” mítosza, amely az ősi szláv hagyományokra hivatkozva a nemzetnek az idegen elemektől való “megtisztítását” követeli. ⁶ A masszív politikai antiszemitizmus azonban a cseh közélet perifériáján maradt mind 1918 előtt, mind az államfordulat után.

Az első csehszlovák köztársaság (1918–1938) a térség legdemokratikusabb társadalmi és politikai rendszerével büszkélkedhetett, bár a közállapotok fogyatékosságait is hosszan lehetne sorolni. A demokratikus alapelveknek megfelelően legálisan működött a befolyásos kommunista párt, és számos szélsőjobboldali szervezet is alakult. A cseh fasizmus történetét csak 1989 után dolgozta fel hitelesen a szaktudomány, elsősorban TomᚠPasák munkásságának köszönhetően. ⁷ Ebből az újabb szakirodalomból világosan kitűnik, hogy a köztudattal ellentétben a cseh fasizmus jelentős politikai erőt képviselt. Az olasz mintát követő kisebb csoportokból 1926-ban szervezte meg Radola Gajda tábornok a Fasiszta Nemzeti Közösség elnevezésű félkatonai mozgalmat, amely a rendi állam és a szociális igazság eszméit ötvözve pártok és korrupció nélküli demokráciát követelt. A temperamentumos főtiszt az orosz polgárháborúban Kolcsak oldalán harcoló csehszlovák légió egyik vezetőjeként szerzett hírnevet, s az új köztársaságban eleinte fontos katonai tisztségeket töltött be. Piłsudski 1926-os lengyelországi hatalomátvétele idején nyíltan kacérkodott egy katonai diktatúra lehetőségével, ezért eltávolították a hadseregből. A harmincas évek elején, tündöklése fénypontján Gajda 39 ezer feketeinges pártszolgálatos fölött rendelkezett, de egy komolytalan puccskísérlet után mozgalma erejét veszti. Ekkor lép a színre Jíri Stríbrný, Beneš pártjának egykori elnökhelyettese, akinek Nemzeti Liga nevű pártja együtt menetel Gajda tábornok fasisztáival és az ókonzervatív (ultranacionalista) ellenzékkel. Az 1935-ös választásokon – fúzióban a nagynevű Nemzeti Demokrata Párttal – Stríbrný a győzelem esélyével lép a ringbe, de a náci jellegű szudétanémet párt áttörését a szavazók nem a cseh szélsőjobboldal hatalomra segítésével torolják meg.

Mindezen fenyegető árnyak ellenére a két világháború közötti korszak a csehországi zsidók számára egyfajta aranykornak számít. Az asszimiláció tovább halad előre, de a cionizmus és a konzervatív színezetű vallási csoportok egyaránt megtalálják a helyüket. Közrejátszik ebben, hogy bevezetik a zsidó nemzetiség fogalmát, amely a szabad önmeghatározás liberális elvén túlmenően a népszámlálásokon a német és a magyar elem gyengítését is szolgálja, mivel a vegyes lakosságú városokban a hivatalos nyelvhasználat a 20%-os kvótához van kötve. A prágai zsidó értelmiség egy része közhivatalokban, német nyelvű kormánylapoknál dolgozik, de még a asszimilált csoportok is erősen kötődnek Bécs és a weimari köztársaság kulturális környezetéhez. A zsidó identitás belső tagoltságát mutatja, hogy az 1930-as népszámláláson a cseh korona országaiban 117 ezren vallották magukat izraelita vallásúnak, s közülük 43 ezren a cseh (pontosabban “csehszlovák”), 37 ezren a zsidó, s több mint 35 ezren a német nemzetiségi rovatot választották. Más források egybevetése alapján mintegy 20 ezerre tehető a kikeresztelkedettek, illetve a kérdőív által a térségben egyedüálló módon felkínált “felekezeten kívüli” kategóriába sorolt zsidó származású személyek száma, akik utóbb a nürnbergi törvények hatálya alá estek. ⁸

A fordulat, amely szétrombolta a viszonylag sikeres integráció eredményeit, 1938 őszén kezdődik, a Hitler által kikényszerített müncheni diktátummal. A németlakta területek elvesztése után szinte minden megváltozik: a Harmadik Birodalom markában lévő, immár kötőjellel írt Cseh-Szlovákia (a “második köztársaság”) stratégiai szempontból nem védhető többé. A külső hegyomlást belpolitikai földcsuszamlás követi: Beneš távozása, a pártok betiltása vagy kényszerű fúziója után egy ingatag, autokratikus rendszer alakul ki, amelyben az első köztársaság belső ellenzéke diktál. Az agrárpárt (egy kisgazda jellegű jobboldali gyűjtőpárt) húsz éven át nyerte a választásokat, de a koalíciós kormányzásban rendre alulmaradt Masaryk és Beneš körével, illetve a balközép pártokkal szemben. Mi több, az agrárpárt számos áramlata közül a harmincas évek közepén a radikális jobbszárny kerekedett fölül. Rudolf Beran, az új, erős ember nemcsak Beneš, de a liberáldemokratikus rendszer kiiktatására törekedett. Még München előtt a szudétanémet nácik kormányba léptetésével szerette volna a gyökeres fordulatot kikényszeríteni. A második köztársaság miniszterelnökeként a korporatív rendi állam mintáit követve erősen szűkítette a társadalom mozgásterét. Ideológiai tájékozódása közel állt az osztrák keresztényszocialista hagyományból kinőtt félfasiszta jellegű Dollfuss-Heimwehr diktatúra szellemi színképéhez, amelynek már korábban is voltak gyökerei a cseh, s különösen a morvaországi politikai katolicizmusban. Ekkor lépnek színre azok a militáns katolikusok, akik a masaryki örökséget elutasítva világnézeti harcot hirdetnek a “pozitivista” és elvilágiasodott kulturális irányzatok ellen: ostorozva a cseh társadalom realista pragmatizmusát, állítólagos erkölcstelenségét. A szellemi elit korábbi nagyságai ellen (Masaryk, Beneš, Čapek) bevetik a jobboldali radikalizmus teljes fegyverzetét (populizmus, klerikalizmus, antiszemitizmus). ⁹

A cseh antiszemitizmus új hullámát a müncheni traumát követő sérelmi nacionalizmus táplálta. A sajtót elárasztották a masaryki köztársaság társadalmi berendezkedését ostorozó filippikák, amelyek a nemzeti hagyományt fellazító demokráciában keresték a külpolitikai katasztrófa okait. Ebben a hiszterizált légkörben – mintegy automatikusan – a zsidók is céltáblává váltak. Az addig karanténba szorított fanatikus antiszemiták érvei feltűntek a kormányközeli lapok hasábjain. Mi több, Ferdinand Peroutka, Masaryk körének legendás publicistája két héttel a német megszállás előtt arról írt, hogy a “zsidókérdésben” csupán a “tónus” különbözteti meg a cseheket a németektől: “A cseh halkabban, nyugodtabban ugyanazt mondja.” ¹⁰

Mivel az uralkodó cseh nemzetfelfogás München után visszacsúszott az etnikai küzdelem, a népszellembe ágyazott sajátságos hagyomány kultuszához, az antiszemitizmus szélesebb körű terjedésében semmi meglepő sincs. A forgatókönyv jól ismert a térség más országaiból. Az orvosi, ügyvédi és mérnöki kamara képviselői már 1938 októberében követelték a zsidókat érintő foglalkozási korlátozások bevezetését. Elkezdődik a kivándorlás, amely elsősorban a németül beszélő fiatalabb értelmiségi réteget érinti, de olyan jelentős cseh írók is nyugatra távoznak, mint Egon Hostovský, František Langer, Viktor Fischl, illetve a prágai nyelvészkör vezető alakja, Roman Jakobson. Az első antiszemita rendeletek a német megszállást követő hetekben kerülnek terítékre, de mivel a protektorátusi kormány enyhébb korlátozásokat javasol, elutasítva a nürnbergi törvények életbe léptetését, Konstantin von Neurath, birodalmi protektor a maga hatásköré vonja a “zsidókérdés rendezését”. Neurath 1939. június 21-én adja ki a zsidó tulajdont “árjásító” rendeletét, s a végrehajtást a német hatóságok, a Prágába érkező Adolf Eichmann kezébe helyezi. A továbbra is az egykori agrárpárt által dominált kollaboráns kormány két tűz közé kerül: a megszállók követeléseinek a cseh szélsőjobboldal akciói adnak nyomatékot. Az országot elárasztják az antiszemita röpiratok, s a fasiszta csoportok aktivistái tömeges zsidóveréseket rendeznek. A legvéresebb incidensnek a brünni Esplanade kávéház elleni támadás tekinthető, ahol 800, uniformisba bújt cseh fasiszta a rendőrséget félrenyomva agyba-főbe verte a menekülő vendégeket. ¹¹

 Az év során megszületnek mindazok az intézkedések, amelyek elveszik a nürnbergi törvények alapján definiált zsidók tulajdonát, kitiltják őket a nyilvános helyekről, s hétköznapi életvitelüket kicsinyes rendszabályokkal korlátozzák. A tömeges deportálás 1941 októberében indul meg, s a következő két-három hónapban a zsidó lakosság túlnyomó részét a terezini erődből kialakított gettóba kényszerítik. Többségüket innét továbbviszik a lengyel és balti térségben felállított haláltáborokba, ahol 87 ezer csehországi zsidót pusztítanak el. Az áldozatok összlétszáma megközelíti a százezer főt. A mintegy 15 ezer túlélő többsége 1945 után elhagyja az országot, s a korábbi emigránsok egy része sem tér tartósan vissza. A zsidó származású cseh lakosság mai létszámát a szakirodalom csupán néhány ezer főre teszi. ¹²

Egészen a legutóbbi időkig sem a cseh, sem a háború után kitelepített németekkel foglalkozó “szudétanémet” történetírás nem foglalkozott behatóan és kritikusan a csehországi zsidók pusztulásával. A kibeszéletlenséggel elegy felületes általánosítások leginkább a felelősséget áthárító mechanizmusokkal, illetve a kommunista diktatúra cenzurális kötöttségeivel magyarázhatók. A közkeletű cseh vélemény arra hivatkozik, hogy a protektorátusi időkben a németek voltak az “uralkodó nemzet” szerepében, így a nácizmus bűneiért nekik kell felelősséget viselniük. Az árnyalt megközelítésre törekvő újabb szakirodalom viszont arra figyelmeztet, hogy a zsidók üldözésével kapcsolatos reakciók mind a cseh, mind a helyi német közösségben összetett képet mutatnak: az együttérzéstől és a tevőleges szolidaritástól a közömbösségig és a gyűlölet kifejezéséig. ¹³ Aligha tekinthető mellékes dokumentumnak az az 1943-ban kelt hangulatjelentés, amelyet a hazai cseh ellenállás jutatott ki Londonba:

Az antiszemitizmus valószínűleg az egyetlen dolog, amelyet a náci ideológiából részlegesen átvettünk. A cseh emberek ugyan nem értenek egyet a zsidók elpusztításának brutális német módszerével, de úgy vélekednek, hogy a zsidók többségével az történt, ami kijárt nekik. Az eljövendő új államtól az emberek azt várják, hogy a szabályok úgy lesznek megalkotva, hogy a zsidók ne lehessenek ismét a cseh nép munkáján élősködő elemek. Általában nem gondolnak arra, hogy a zsidók legalább részben visszatérhetnek, mivel a németek közé lesznek besorolva. ¹⁴

1945 nyarán a hazatérő túlélők és emigránsok valóban az elutasítás falába ütköztek. Állampolgárságuk nem állt automatikusan helyre, és közülük sokan a kitelepítendő németek transzportjaiban találták magukat. Jónéhány, önmagát zsidónak tekintő katona, aki a nyugati fronton harcolt a németek ellen, öngyilkosságot követett el. A németek által “árjásított” zsidó tulajdont elkobozták, s az eredeti birtokosaik nem kaphatták viszsza. Számos vezető politikus nyilatkozott úgy, hogy mivel a német anyanyelvű zsidók a germanizáció eszközei voltak, javaikat az állam kisajátítja. Az egyik jól dokumentált esetben a visszatérő zsidó tulajdonos vidéki üzemét kivételesen nem kobozták el, de a helyi hatóságok a feltüzelt lakosság nyomására “védőőrizetbe” vették. Miután a bíróság visszaadta a gyárat a tulajdonosnak, a helyi kommunisták népgyűlést hívtak össze, melyen az üzem államosítását, s az “aszociális gyáros” kiutasítását követelték az országból. ¹⁵

A kommunista Csehszlovákia negyvenéves története sem mentes a hivatalos jóváhagyással felkeltett zsidóellenes érzelmek manipulálásától, jóllehet ezek az epizódok már nagyon hasonlítanak a “zsidók nélküli antiszemitizmus” klasszikus eseteihez. ¹⁶ Az 1952-ben megrendezett Slánský- per – a szovjet mintájú konstruált perek forgatókönyvét követve – a kommunista pártvezetés zsidó származású tagjainak elítélését szolgálta. Az öregedő Sztálintól ihletett “anticionista” propaganda örvén a sajtó és a perbeszédek egyértelműen antiszemita hangot ütöttek meg, amellyel a cseh társadalom hagyományos nemzeti érzelmeire játszottak rá. A közhivatalokból és a kulturális életből több száz zsidónak minősíthető személyt távolítottak el. A hatvanas évek második felében a szovjet érdekeket védelmező keményvonalas kommunista sajtó a reformpárti értelmiséget támadta antiszemita ízű megjegyzésekkel. Amikor 1968 nyarán a kommunista pártvezetés konzervatív szárnya kampányt indított Ludvík Vaculík Kétezer szó című híres cikke ellen, a támadások ismét a “zsidók” kártékony befolyását emlegették. Kifejezetten antiszemita kampány folyt a liblicei Kafka-konferenciát szervező Eduard Goldstücker professzor ellen, akit 1968 elején az írószövetség elnökének választottak, s aki a szovjet inváziót követően emigrációba kényszerült. A prágai tavasz bukása után hatezer zsidó származású értelmiségi szakember távozott az országból, tartva a szovjet típusú antiszemitizmus feléledésétől. ¹⁷ A hetvenes években a zsidó hitközség folyamatos rendőri nyomás alatt állt, a hatóságok a saját szájízük szerint – a cionistákat kipellengérezve – alakították át a terezini gettó helyén létesült emlékkiállítást. A szigorú cenzúra nem vonatkozott Alexej Pludek szélsőségesen rasszista, antiszemita regényeire, melyeket nemcsak kiadták, de hivatalos elismerésben is részesültek. A központi pártlap a Charta ‘77 aláíróit egyebek mellett a “cionista erők” eszközének bélyegezte. ¹⁸ A példák tovább szaporíthatók, de súlyos aránytévesztés lenne azt állítani, hogy az elmúlt évtizedek cseh társadalmában a antiszemitizmusnak mélyen beágyazott hagyománya lenne. A bársonyos forradalom után ismét feltűntek ugyan a háború alatt kiadott antiszemita könyvek és brosúrák újabb változatai, de hamarosan elmerültek a közöny süllyesztőjében. Az elmúlt évtizedben a nyilvánosság mértékadó fórumai határozottan és egyértelműen elutasítják a zsidóellenes érzelmek bármiféle felmelegítését. A mai Prágában szorgos kutatás után sem találhatni antiszemita könyvek terjesztésére szakosodott könyvesboltokat. Politikai antiszemitizmus nyomokban sem létezik, mivel nem kapcsolódik egyetlen társadalmi csoport vagy politikai irányzat önmeghatározásához sem. Mindez azzal is magyarázható, hogy az elmúlt másfél évtized cseh eszmetörténeti fejlődése néhány ponton elüt a térség többi országától. Erősek ugyan a nemzeti érzések, de nacionalizmusról nem beszélhetünk abban az értelemben, hogy a nemzeti azonosságtudat ideológiaként vagy politikai programként jelenne meg. Az antiszemitizmus legfeljebb egyes tudatlan vagy rosszhiszemű emberek magánügye. A “zsidókérdés” csupán akkor szikrázik fel, amikor a nemzet múltjának kínos és elhallgatott részleteire derül fény. Ebben az összefüggésben a zsidókérdés mindig aktuális: a kritikus nemzeti önismeret lakmuszpapírja.