666. A “hatvanas évek” irodalmi nyilvánosságáról

Lementem a körútra, megkerestem a legközelebbi újságárus standot, és megvettem az aktuális Kortárst és Új Írást. Hatvanas évek második fele, “minden gond és nehézség ellenére történelmileg bíztató útra léptünk. 1 Kezdtem vásárolni irodalmi lapokat, és korántsem csak emiatt, hagytam abba az írást, nem pusztán a folyóiratok hatására hagytam föl az irodalommal. Az más történet, később történt, még odébb van, odébb volt, a hetvenes évek közepén, egészen más dolgok 6ottak így. Akkoriban mindenesetre ezeket olvastam: ezt az irodalmat olvastam, mert ez volt. Nem igazán tudtam, hogy mi. “A csemete gyökeret ereszt, / megnő, de mit sem tud rólam, sejtelme sincs.”2 Sejtelmem se volt. Rólam. Fel tudok venni olyan olvasói pozíciót, hogy ez most szórakoztasson. Az (ezerkilencszáz)66/6-os Új Írás Nádas Péter kisregény-hosszúságú novellájával, A pincével kezdődik. Előadásom címe 666, és azonkívül, hogy rólam szól, a hatvanas évek irodalmi nyilvánosságáról szól. Szemelvényeimet elsősorban a Kortárs (főszerk. Simon István) és az Új Írás (főszerk. Baranyi Gyula, szerk. Váci Mihály) 66/6-os számaiból veszem. Másodsorban máshonnan. Nádas novellája A Biblia című kötetben szerepel, később nem, válogatott írásai közé nem veszi föl. Modoros, terjeng, okoskodik, ügyetlenkedik, végigolvasom, mert, több okból is. Érdekes. Minden bajával együtt nádasos mester(kélt)ség, nagyon fiatal, nagyon más prózaíró, mondhatni, ellenséges közegben. Ellentétes közegben. Noha. Rónay György Odysseus énekei következnek, erős versek, a legszebbek azok közül, amiket ezeken a lapokon olvastam (“Ingó deszkákon élek. Alattam a tajtékos semmiség. / És mindig ugyanaz a sós íz, és ugyanaz a messzi kék. // Kétlábú sertések röfögnek és trágya görög a fedélzeten, / Hátam az árbócnak vetem s az üres eget kémlelem. // Valaha vártam még, hogy jön egy tündér, botjával vállon üt és elvarázsol. / De csak visz tovább a hajó, ez az imbolygó lepratábor.”), majd Hernádi Gyula forgatókönyve, a Kiáltás, szikár szöveg (egyébként Nádas novellájából is készül forgatókönyv, Rényi Tamással, nem lett film belőle3), Lengyel József Umbetro Eco-paródiának olvasható Széljegyzetei a regényírásrólHogyan írjunk ma regénytfejezetcímmel, 4 és Kolozsvári Grandpierre Emil Konkrét története, fergeteges Parti-Nagy-paródia. 5 Darázs Endre recenzió-sorozata rossz (“Mindez megnyugtató”, írja Gyurkovics Tibor harmadik verseskötetéről, mely “képzavarokban jóval szegényebb már, mint elődei”), érdektelen (nem sorolnám) és érdekes (Szentkuthy Miklós: Angyali Gigi! és Végítélet a jelmezkölcsönzőben) könyvekről. Érdekes szám. A töltelék nem érdekes, hanem szokványos. Ez így szokványos, a Nyugatnál sem volt másképp, esetleg annyi, hogy ott valószínűleg összesen nem szerepel 12 kortárs bolgár költő, ford. Nagy László. 6 Működik, még szűkített sávban, a hatvanas/hetvenes évek fordulóján szélesedik ki majd, az ún. népfrontos szerkesztés. Egy király, egy cigány: az említett ifjú és idősebb “urbánusok” mellett ifjabb “népiek” (Pass Lajos, Serfőző Simon, Kalász Márton), olykor szélsőjobbra is eltévedt megkerült-bárányok (a feketebojtár Sinka István), és a valamennyi számban kötelező dominanciával jelen levő kurrens szocialista szerzők: itt Garai Gábor és Váci Mihály. A 66/6-os Kortársban Benjámin László és Gáll István. Azon túl, hogy a Kortárs is megemlékezik (ifjúkori verseivel) a hetven éves Lengyel Józsefről, a két lap szerkezete hasonló: urbánusok (Somlyó György párizsi témájú prózaversei), öreg és fiatalabb népi költők (Fehér Ferenc klapanciája, Fodor András, Bihari Sándor, Sipos Gyula): népfront, a polgáriak (Nyugatosok-Újholdasok) nélkül. A töltelék a Kortársnál is katasztrofális, alulmúlja az Új Írást. Kamondy László “komédiája” (Szöktetés albérletbe, avagy a Szerelmes ateisták) csodálatosan rossz. Móricz Virág imígy kezdi novelláját: “Milyen unalmas, ha az ember nem tud tevékenységben elvillanni.” Benjámin Nyílt szó, födetlen arca T/1-ben zengő publicisztika, emlékszem, antológiadarab volt. “A forradalom vagyunk és Európa vagyunk, / s a forradalom: a rend, a forradalom: a világosság, a forradalom: a szellem, és Európa: a re rend, Európa: a világosság, Európa: a szellem (…) Nemzetköziség, Béke, Közösségi Tulajdon” stb., “amerre mentünk, géppuskák néztek szembe velünk.” Kilencszáz66, “Isten múlik / mit tehet aki legyártott puska / darab katona elosztva nem lát / a bölcs / a bogár / és én elosztva”, az Élet titokban című poémáját előadó Balaskó Jenőt a Magyar Hírlapban megtámadják, Nagy László védi meg. 7 “anyádból nem lesz szalonna! / súghatom betonon túlra / nappallá űzlek téged szépség / hárs virág-roncs! tök-szét! csiga-sűrű! / halvány motor majd sápadt duplaajtó / ásítvamajd mint biciklihajú / ki vitamellű furcsa gyors rötúr / mint furcsa ricinus ki lelkes radarmocsár / belül a mostmár monszuncsajokra.” Balaskó 1967-ben írta a Mini ciklont. Első kötete, a Mini ciklon 1985-ben jelent meg. “A felszabadulás után néhány esztendővel a kritika költészetünk új forradalmáról tudósíthatott, a magyar szocialista líra megszületéséről azonban, szorítások nélkül, máig nem beszélhet. (…) Így vélhettük tegnap, vagy inkább tegnapelőtt, Garai Gábor és Váci Mihály új kötetének a megjelenéséig,” jelenti be Czine Mihály a Kortárs 62/5-ös számában. “Kevés költőt ismer irodalmunk, aki olyan sikeresen birkózna a reá mért élettel, mint Váci Mihály. Tudja: néki ezt a kort és ezt a népet adta sorsául a lét, ezt az életet kell élni, ezzel a tüdővel.” A lapszám irodalmi része Váci-versekkel indul (és Benjámin Lászlóval végzi, közben idősebb és ifjabb “bevett” urbánusok – Illés Endre – és népiek obligát csapata: Darvas József Részeg esője, 4. rész, Fodor András, Takács Imre, Tornai József). “Lángolva hisz. // És kétségeiben / hűséggel, daccal,” így Váci Mihály: A péteri hada. Nem is értem. Olyan dolgokról beszél úgy, tényleg, nem lehet érteni. Nyilván fáradt vagyok. Nyilván lehet érteni. “Mert hazudnak most ezek! / Nem ilyen egynek sem az arca! / Mindet gyáva hazug álarc takarja, / s mind fél, remeg, // hogy felismerik: / ő volt, akit számító ösztönéből / kimentett, lélekké emelt a mélyből, / emberré tett a hit. // S tagad, tagad! / Bármilyen kakas-szóra-hangra / országát, népét és hitét eladja / a péteri had! // És szégyelli / bevallani, hogy hitt tévedése / mégis: éltette! – De émelygése / most megöli. // S örjöng-dühöng, / mert magából azt tagadja, csúfolja gyávaságból, napról napra, / ami mégis / a legkülönb!” Az Eszme – mely kimentette őket – most meg van tagadva. Lehazudva. Ha jó kagylózom. Azért a dühöngnek, mert azt (az Eszmét) tagadják, ami különbbé tette őket, tömény ideológia, dalban elbeszélve. A K62/5 legfőbb attrakciója azonban Németh László Az utazása. Vígjáték, Karádi, idős történelem-földrajztanár korrekt szovjet útibeszámolója, és korlátolt-reakciós családjának-ismerőseinek, valamint szektás-kommunista környezetének viszonya ehhez a korrektséghez, kínos vállalkozás Németh “utazását” (plusz 1957-es Kossuth-díj) magyarázandó-kompenzálandó. Valóban vígjátéki, ahogy szerző saját darabja kommentárjában elhatárolja magát főszereplőjétől: az olvasó, ha “a valóság darabjára ismer: a felismert nyomán szeret tovább tapogatni,” (sic!) “érthető kandiság,” “amikor Karádi tanár úr, én is jártam a Szovjetunióban,” “a két utazás közt van némi kapcsolat.” Amúgy “szívesen rejtem kezem áruló nyomát a valóság ujjáról lenyúzott Fantomász-kesztyűbe,” írja fellengzősen/ képzavarral/némethlászlósan, kinek hogy tetszik, noha, úgymond “nincs egyetlen főszereplőm, aki ilyen kevéssé hasonlítana írójára.” A következő számban Király István tanulmánya a műről: “szenzáció már pusztán írója személyénél fogva is.” Ebből aztán visszavesz, “a látszólagos szenzáció nem is annyira szenzáció. Hiszen a vállaló igent az adott szocialista fejlődésre nem most, nem ebben a darabjában mondta ki Németh.” Akinek nyilván mindenképp muszáj volt elintéznie magával ezeket a dolgokat, ezért jött létre a vígjáték “és környéke”, ezért van ilyen kétségbeesetten az erkölcs szférájába nyomva, ezért ennyire – tényleg komikusan – tiszták kontra nem-tiszták a figurái. Van olyan, hogy Macskási, Németh nem sokat teketóriázik névadással. Van Zsizsik is. “Karádi szereti a Szovjetuniót, csak elismerő szavai vannak róla. A vele interjút készítő Zsizsik számára azonban ez a szeretet és elismerés kevés,” ez Király. Ez pedig Németh: “Mircse, a legfiatalabb, az új, kívánatos típus, ahogy ő maga mondja, a kettős biztosítottságú kommunista, akin nemcsak az úszóöv van rajt, amin a hatalom lógatja be a nemzetbe, de az a hegymászó kötél is (úgy is, mint gatyamadzag és hózentróger, tegyük hozzá, pusztán a víg játékot fenntartandó),amelyen a nemzet küldi fel, lehetőségei kinyomozására, a magasba.” A nép-nemzetiek emblematikus-karizmatikus vezéreinek attitűdje, saját legitimációjuk (és az ellenfél illegitimitása) magabiztos tudatában, a harmincas évek, különösen a Gömbös-féle fogadás óta, az aktuális hatalommal való folyamatos modus vivendi-kereséssel, a küzdelem/megegyezés, “harc és visszavonás” (Vörösmarty: A Rom) bináris oppozíciójával írható le. “A torz, hibás reakciók kinevettetésével azokat kioltani, s egy bölcsebb, a helyzethez mért emberséges közszellem alakulását elősegíteni,” írja Németh. Hibás reakciók kioltása, a helyzethez mért emberséges közszellem, pár évvel ’56 és a tömeges kivégzések után, ahogy Karádival mondatja, “a moszkvai Ukrajna szálló politúros bútorai közt, vagy Leningrádban az Európa magas mennyezete s csillárja alatt, (…) egy új korszak műhelyében.” Szó szerint épületes diskurzus folyik a reakcióval (itt épp szerencsétlen, aggódó neje, Karádiné képviseli): “– Miért, ott olyan jó volt a matrác? – No hallod! Új minden. Csak nem vesznek a zsibogón matracot. – És a poloska?… De hiszen ha volt is, maga nem érezte. – Nem, semmi ilyen. A kollégák sem panaszkodtak. –Merték is volna. Poloska a Szovjetunióban! – Nem, el sem képzelitek, milyen luxus helyen voltunk. Dvenatcatsesztij, mondtuk a szépen kipingált liftes kisasszonynak. S az vitt föl, belenyalva közben a könyvébe, a huszonhatodikra. – A huszonhatodik emeletre? – Igen.” Lelkesültségének és kritikájának bornírtsága (“Az ízléskombinátjukat, amennyire meg tudom ítélni, még eztán fogják felépíteni. (…) De van ebben is haladás. Ami most épül, szebb, egyszerűbb.”) mulatságosan rímel Illyés Gyula Oroszország-könyvének hangütésére. 8 Németh, Illyés – és Kodály Zoltán – hasonló (beszéd)helyzetbe játszották magukat, a szent cél érdekében tett kijelentéseik, döntéseik ex cathedra-jellegűek, szent ügyek “átviteli csatorná”-jaként (Kulcsár Szabó Ernő) működnek. Népük-nemzetük nevében, értük ügyködnek, alkusznak, alkupozíciójuk eleve nem megkérd(őjel)ezhető, eleve minden tekintetben mentesek a megalkuvás gyanújától,. Hogy miért nem kérdezhetők és kik, milyen intézmény által mentesülnek, nincs megadva. Ők maguk az intézmény, dicsérnek és ironizálnak, azért ismernek el ezt meg azt, hogy emezt-amazt kijárjanak. Ebben a számban (K62/6) olvasható Kodály Zoltán Nyílt levela pénzügyminiszterhez(aktuálisan Nyers Rezsőhöz) zenei szent ügyben, “az ügy népgazdasági vonatkozásaira” rámutatandó. Kodály Kacsóh Pongrácra (!) hivatkozik “a magyar fiatalság legműveltebb kontingensénél (…) a zenei műveltség ABC-jét” hiányolván, hogy aztán, egy kalap alatt, mintegy följelentse a “jazzt és táncdalt”. Elintéz(tet)né, mi hogy legyen kiadva: “tervgazdálkodásunk kezünkbe adja, hogy annyit fizessünk a külföldnek, amennyit akarunk. A kormányzat jóváhagyása nélkül nem lehet lefordítani, kiadni idegen művet, színdarabot. (…) Közömbös műveket, bestsellereket pedig ne fordítsunk. Azzal csak a magunk irodalmától vonjuk el az olvasót.” Nyers Rezső pedig a hozzá beszélő pozícióját pontosan bemérve, hosszas-udvariasan válaszolt, “Tisztelt Tanár Úr”-az: tudják a napirendet. Betartják.

Néhány éve a “posztmodern ízlésdiktatúra” került napirendre. A kifejezést először egy elsősorban a jelentősebb népi írók életművével foglalkozó kritikus, Domokos Mátyás használta. Aki amúgy a Holmi c., korántsem a népiekhez sorolható (noha ambícióját tekintve a népi-urbánus ellentétet a Nyugat – vagy a Sárközi Márta-féle “második” Válasz – mintájára meghaladni kívánó), poétikailag erősen konzervatív, a posztmodernnel kevéssé elméletileg, inkább “szerkesztés-politikailag” strikten szembenálló lap szerkesztőbizottságának tagja. Volt napirenden avantgárd ízlésdiktatúra (Szerdahelyi István, a Népszabadság kritikusa találmánya a nyolcvanas évek elejéről), ez lekerült, most a p. m. diktál. Nem mondom, hogy nem. Azt sem, hogy igen, inkább most legyen szó másról. Arról, hogy filozófiai-művészetelméleti terminusok használódnak hatalmi, legitimációs eszközként, változnak különös sebességgel, és a legkülönfélébb irányokból kultúrpolitikai szitokszóvá. Ez a használat súlyos érdeksérelmeket mutat. A kommunista és népi (a terminusokhoz az idézőjel folyamatosan hozzágondolandó) reagálások arra mutatnak, hogy itt valami alaposan elevenbe vágott. Eme “legújabb diktátorok”, a hazai neoavantgárd hatalom-negligáló és a posztmodern hatalomelbomlásos anarchisztikus javaslatait ugyanis nem lehet nem a “kapitalizmus” nagy története “szupermodern” marxista, és “premodern” harmadikutas hatalom-átrendezéses kritikájával együtt olvasni, és a hatalom lebontása versus átrendezése között alaposabb a különbség, mint az átrendezés más-más módozatai között. Itt nem törpe sért(őd)ésekről van szó, a komoly hevületet az utóbbi néhány évben lezajló komoly változások, más fajta diskurzusok térnyerése okozza: alaposan beágyazódott, minden más művészeti törekvést mellékesnek tartó, saját magát évtizedek óta, az egész “Kádár-korszakban” magától értetődően uralmi helyzetben tudó beszédmódok tőlük eltérő, egyszerre sikeresnek bizonyuló ajánlatokkal voltak kénytelenek szembesülni. Számukra roppant váratlanul. Korántsem ilyen váratlan, hogy amikor egy, a saját helyzetét lényegében a hatalomhoz való viszonyával mért, szótárában a hatalom szót sűrűn szerepeltett irodalmi beszédrend másmilyen, egyébként lényegéből fakadóan nem hatalmi aspirációjú, “kulturálisan határozatlan” beszéd erőteljes fölbukkanását észleli, azonnal ízlésdiktatúrát kezd emlegetni. És nem is téved, ugyanis rendszerben marad, saját beszédét folytatja, azt fordítja ki, jelzi le, amit maga gyakorol. A másik mindig tükörként (is) szerepel, ha nem látok bele, nem látom át, akkor saját magamat látom meg benne, a (vad)idegennel szembeni előítélet ezen a mechanizmuson alapul. Nagyjából magunktól ijedünk meg ilyen vadul, és azt szeretjük, ha egészen (a mi) szabály(aink) szerint megy a játék. A hatvanas – és a hetvenes – évek irodalmi beszédmódját a hatalmat uralók (a szocialista/kommunista írók) és a hatalmat maguknak vindikálók (népi írók) határozzák meg: “Jog hogyha van: az én jogom, / Enyém itt minden hatalom.” (Nagy László: Himnusz minden időben) Legalábbis – ez mindenképp benne van – a nyelv fölött. A nyelvvel hatalomra kerülni. Hogy a költészetben uralgó (politikai) képes beszéd milyen sikereket aratott egykor (tízezres verskötetpéldányszámok, felolvasóest-hegyek), és hogy amaz egykori sikereknek ma mekkora a sikere. Nagy, ez tény. Méghozzá mindezt úgy, hogy nem volt kimondva semmi. A metaforikus beszéd elfed. Ilyesmit nem illik mondani, mert abban van konszenzus, hogy mit fed el: mindenképp a hivatalosan nem is létezt kérdéseket. A magyar irodalom Illyés Gyula metaforája szerint (Hidas Antal és a többiekötágú síp. Ez a síp-dolog, hogy félfutamnyit fújjunk rajta, nem létezik, hogy ne szóljon hamisan. “A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan.” Ami azt jelenti, hogy ideje lőn az egyetértésnek, a magyar érdek egy értelmű, és létezik olyan néző(halló)pont (ha nincs is feltétlen explicit módon megadva, hogy hol), ahonnan vehető a dolog, és ez itt, ami műsorra került, nem sokféleség, hanem összehangolatlanság. Pedig (szerinte) létezik igaz szólam, mondja, akad ilyen, (nyilván az övé), akinek van füle hozzá, meghallja. Minden egyéb, ennek megfelelően, külön érdek, ellenérdek, idegen hang, aki nem így szól, az nem azt akarja: nem akarja 1956-ot, hogy az oroszok menjenek haza, nem akarja Erdélyt vissza. Ilyesmi irodalmon kívüli, az irodalmat (ki)használó politikai jellegű metaforázás a lényege szerint visz félre, nem stimmel, éppen mert, jóllehet nem mondja ki (hogy az oroszok stb.), hanem mást mond helyette, olyan beszédhelyzetet teremt, amelyben a közérzés szerint mégiscsak kimondta. Vannak még hibák, és ezeket a hibákat kiküszöböljük, ez volna a dolog, hiba meg állandóan akad, és amíg akad mit változtatgatni, nincs, ami megváltozzon. Amíg e hibák (kijavítása) iránt fölkelthető érdeklődés, nem áll a javítók érdekében a változás, azzal ugyanis a (hibás) dolog (és ezzel a javítók funkciója) szűnne meg. A nép-nemzeti hivatásos-ellenzék ennek a hiba-kiküszöbölő folyamatosságnak fenntartásában vesz rész: pöröl és együtt-vacsorázik, és akivel együtt vacsorázik, ekképp jut valamifajta legitimitáshoz. Pusztán azáltal, hogy szóba állnak vele. Szórakoztató e tárgykörben Illyés Gyula Naplóját olvasni az aktuális kultúrpolitikusokhoz való viszonyáról. Egyébként azok “állnak szóba”, akiknek legitimitása szintén kérdéses, delegálásuk informális, a vátesz retorikai frázisait használó, ellentmondást nemigen tűrő önjelölés. Ami épp a, ha tetszik, váteszit, a művészet alap-attitűdjét (“én nem ennek megannak, de mindennek jöttem”) fordítja ki (vagy nagyon is le). Kölcsönös a napi-politikai-legitimizálás folyik, A czéllal szentesített vacsora. Mindez pedig helyes és erkölcsös, retorikájukban folyamatos az erkölcsre való hivatkozás, ők tudják, hogy mi a helyzet, mikor, hol, mit, miért és kivel szükséges egyeztetni (és vacsorázni). Tudják a választ.

Nagyjából végigolvastam a Kortárs és az Új Írás 66/6-os számait. Olvasd el. Megnéztem jónéhány számot a hatvanas évekből, nézz bele te is. A Kortárs egész 1969-es évfolyamát. Az irodalmi rész nagyjából olvashatatlan. Ha úgy vesszük. Ne vegyük úgy. Szürke betűtenger, 133 kortárs magyar író-költő, ha jól számolom, alig találni olvasható szöveget. Pernye András Zoltai Dénes A modern zene emberképe c. művéről, Radnóti Sándor okos marxista tanulmánya Kovács Andrásról, mutatóban egy Szentkuthy-szöveg, Tandori recenziója Zimre Péter könyvéről. Vas István egy levéllel szerepel. Néhány komilfó “nagy-öreg” (Illyés, Déry, Illés Endre), régi elvtársak (Karikás Frigyes, Hidas Antal, Kahána Mózes) káder-írók (Simon István, Devecseri Gábor, Vészi Endre, Váci Mihány, Kónya Lajos, Fodor József, Dobozy Imre, Sipos Gyula, Mátyás Ferenc, Lányi Sarolta, Garai Gábor, Keszthelyi Zoltán Galgóczi Erzsébet, Molnár Géza, Somogyi Tóth Sándor, Baranyi Ferenc, Csanády János), néhány erdélyi (Kányádi, Farkas Árpád) pár kezdő (Csiki László, Csaplár Vilmos, Marosi Gyula, Dobai Péter), a többinek, legtöbbjüknek nevét se hallottam. No meg az obligát kortárs bolgár költők. 9 Füst, Kassák, Weöres, Nemes Nagy, Pilinszky, Ottlik, Mészöly, Mándy sehol. Neoavantgarde, ilyesmi föl sem merül. Képzeld oda. A kritikák-recenziók totálisan átideologizáltak. “Tudvalevő, hogy rendszerünknek baloldali ellenzéke is van”, így Wéber Antal Moldova regényei kapcsán: “a zsémbes és gyanakvó nemtetszéstől az összeesküvésig”, Moldova szerint 56 után “voltaképpen a szocializmus ellenségei győztek.” “Kétségtelen, hogy az ötvenes évek elején émelygésig jóllaktunk a sematizmus őszintétlen, lakkozó termékeivel. Viszont a (tematikai és formai) beszűkítő törekvések elleni harcot most semmiképp sem válthatja fel valamiféle “ellensematizmus”,10 ilyesmi lapos kádári egyrészt-másrészt. Vagy pedig egyszerűen csak laposak. Jót szórakoztam. Ha olvasni akarsz, akkor (ne) a hatvanas évek folyóiratait olvasd. Ha meg akarod tudni, milyen volt a hatvanas évek irodalma, akkor (ne) a hatvanas évek folyóiratait olvasd. Ha meg akarod tudni, milyenek voltak a hatvanas évek, akkor?

  1. Wéber Antal: A pokol útjai, K69/11.
  2. Bizonyos Várkonyi Nagy Béla verse, valamelyik korabeli Jelenkor-számban olvastam.
  3. Nádas Péter bibliográfia 1961–1994, Jelenkor
  4. Thomas Mann-ra hivatkozik: a Vörös és Fekete “olyan benyomást kelt, mintha soha azelőtt nem létezett volna regény.” “Úgy írjunk Lengyel szerint, ahogy Stendhal írna regényt ma. (…) mintha soha eddig nem írtak volna regényt.
  5. Nem kenyerem a fáradtság, de a feszített igénybevétel fölött az én szervezetem sem volt képes szemet hunyni. Van egy dívány az irodámban, arra feküdtem vízszintesen, mert hogy mióta nem pihentem, az nagyon messzire vezetne. Nem teszek egyenlőségi jelet akkori állapotom és az alvás között, csak idézőjelben aludtam, az vesse rám az első követ. Évike kijött a mosdófülkéből. Kinyitottam a szemem, és mindjárt tudatosítottam, hogy vétett a tervfegyelem ellen (…) Nem siettem el az állásfoglalást, hanem meg akartam ismerni az ő szubjektív oldalát és megkérdeztem: – Évike, miért szerelte le a göngyöleget? – Hogy olyannak ismerjen meg, amilyen vagyok. Csak ennyit válaszolt. Aztán tételesen mellém feküdt a díványra, kispolgári nézeteket hangoztatott dekadens hangvételben és közölte velem, hogy eljött a lemaradásmentes behozás ideje
  6. Basev, Kancsev, Levcsev, Nikolov, Pavlov, Pencseva, Petkova, Canev, Sztanisev, Fotev, Dzsagarov, Matev, Karaangelov, Petrov, Pejcsev
  7. Balaskó Jenő: Mini ciklon. JAK, 1985.
  8. Mennyit keresel egy hónapban, Nyikolaj Pavlovics? / – Háromszáznegyven rubelt. / – Elég szép. Meg tudsz belőle élni? / – Meg. / – Mennyit keres egy napszámos? A ťfekete munkásŤ, ahogy ti nevezitek? / – Egy csornij rabocsij? Száz-százötven rubelt. / – Ezt már keveslem. / – Ne feledd, hogy ő mindent olcsóbban kap. / – Hogyhogy?
  9. Dilov, Dzsagarov, Kalcsev, Petrov, Alipiev, Bozsilov, Canev, Dimitrova
  10. Lelkes István: A magyar fotóművészet útja. K66/6.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.