Berlini útikalauz

Reggel voltam az Állatkertben, most pedig bemegyek a barátommal, állandó ivócimborámmal egy sörözőbe. Kék cégér, fehér betűkkel rápingálva: “Oroszlán Serital”, oldalt pedig egy korsó sört tartó, kacsintó oroszlán mellképe. Miután helyet foglalunk, csövekről, villamosokról és hasonló fontos dolgokról mesélek a barátomnak.

I. Csövek

A ház előtt, ahol lakom, egy hatalmas fekete cső fekszik a járda mellett, és egy arsinnal* távolabb egy másik, aztán pedig a harmadik, a negyedik: az utcák vasbelei, még tétlenek, még nem engedték le őket a föld mélyébe, az aszfalt alá. Az azután való első napokban, hogy zengve ledobálták őket a teherautókról, fiúk futkároztak rajtuk, másztak négykézláb ezeken a kerek alagutakon keresztül, de egy hét múlva már senki sem játszott, csak a hó szakadt. És most, amikor a kora reggeli matt félhomályában kijövök a házból, mindegyik fekete csövön egyenletes réteg fehérlik, az egyiknek pedig, amelyik mellett éppen elfordul a villamossín, a belső hajlatán, közvetlenül a torkánál narancssárga villódzásként suhan át a még kivilágított villamos visszfénye. Ma az egyik hócsíkra ráírta valaki az ujjával: “Otto”, és arra gondoltam, hogy ez a név, a két fehér o-val a két oldalán és a halk mássalhangzók párosával a közepén, meglepően jól illik ehhez az egyenletes rétegben fekvő hóhoz, és ehhez a csőhöz, a két nyílásával és titokzatos mélyével.

II. Villamos

Olyan húsz év múlva eltűnik a villamos, mint ahogy eltűnt a lóvasút. Már érzek benne valami idejétmúltat, valami régimódi bájt. Minden egy kicsit suta és ingatag benne; és amikor egy túl gyors kanyarnál az áramszedő leugrik a vezetékről, és a kalauz, vagy még egy utas is, a kocsi tatján áthajolva és fölfelé nézve a kötelet húzza, rázza, amint igyekeznek a kellő helyre vinni az áramszedőt, mindig arra gondolok, hogy a delizsánsz kocsisa bizonyára néha elejtette az ostort és megállította a négy lovat, s az ostorért küldte a hosszú szárnyú libériát viselő legényt, aki mellette ült a bakon és áthatóan fújta a kürtöt, amíg az útburkoló köveken csörömpölve keresztülrobogtak egy falun.

A jegyeket kiadó villamoskalauznak egészen sajátságos a keze. Ugyanolyan fürgén dolgozik, mint a zongoristáé, de ahelyett, hogy hajlékony, izzadt, lágy körmű lenne, a kalauz keze olyan kemény, hogy kellemetlen érzése támad az embernek, amikor beleönti az aprópénzt és véletlenül hozzáér a mintegy durva, hűvös kitinnel benőtt tenyérhez. Durvasága és az ujjak vastagsága ellenére szokatlanul ügyes, rendjén való kéz ez. Kíváncsian nézem, amint négyszögletes körmével leszorítva két helyen kilyukasztja a kis jegyet; amint öt ujjával a kis bőrtáskában matat, és miután összekaparja a visszajáró aprópénzt, azonnal összecsapja a táskát; amint a csilingelő zsinórt rángatja, vagy hüvelykujja ütésével kinyitja az első ajtón lévő kisablakot, hogy jegyet adjon a peronon állóknak. És közben imbolyog a kocsi, az álló emberek a függő szíjak után kapnak, és minden lökésnél vagy előre vagy hátra billennek, de a kalauz nem ejt el egyetlen pénzérmét, egyetlen papírfecnit sem, amelyet a jegy gurigáról szakított le. Most, télidőben, az első ajtó alul zöld posztóval van elfüggönyözve, az ablakok homályosak a fagytól, a megállóban, a járda szélén karácsonyi fenyők tolonganak – és átfagy az utasok lába, és a kalauz kezére azonnal ujjatlan kötött kesztyű kerül. A végállomáson az első kocsit lekapcsolják, más vágányra megy át, megkerüli az álló kocsit, és hátulról tér vissza; van valami a nőstény megadó várakozásából abban, ahogy a második kocsi várja, hogy az első, a férfi kocsi, könnyű, pattogó lángot szórva fölfelé, újból odaguruljon hozzá, hozzákapcsolódjon. És eszembe jut, amint tizennyolc évvel ezelőtt Péterváron kifogták a lovakat és a hasas, kék lóvasúti kocsi körül vezették őket.

A lóvasút eltűnt, eltűnik a villamos is, és ha valami csodabogár berlini írónak a huszonegyedik század húszas éveiben arra támad kedve, hogy a mi korunkat ábrázolja, akkor a technikai múzeumban megkeres egy százéves, sárga, otromba, régimódian hajlított ülésekkel felszerelt villamoskocsit, az öltözékek múzeumában pedig megkeresi a fekete, csillogó gombokkal ellátott kalauzegyenruhát, és hazamenvén összeállítja a hajdani berlini utcák leírását. Akkor minden értékes és teljes súlyú lesz, minden apróság; a kalauz kis táskája is, az ablak fölött lévő reklám is, a villamos sajátos rázkódása is, amelyet talán elképzelnek az ükunokáink; mindent megnemesít és igazol a régiség.

Azt hiszem, hogy ez jelenti az írói alkotás értelmét: úgy ábrázolni a hétköznapi dolgokat, ahogy azok a jövő korok dédelgető tükrében látszanak, megtalálni bennük azt a jó illatú gyengédséget, amelynek csak az utódaink adóznak tisztelettel azokban a messzi időkben, amikor megszokott életmódunk minden aprósága önmagában csodálatossá és ünnepivé válik, azokban az időkben, amikor egy férfi már igényes álarcosbálhoz lesz öltözve, ha felveszi a legegyszerűbb mai zakót.

III. Munkák

Íme, a különféle munkák, amelyeket a villamos ablakából megfigyelek.

Az útkereszteződésnél a sínek mellet felbontották az aszfaltot: négy munkás egymás után pöröllyel veri a bontóvasat: az első már lesújtott, a második lendületes és pontos mozdulattal lefelé vezeti a pörölyt; a második pöröly is lesújtott és megint a magasba emelkedik, mialatt egyenletesen, egymás után lesújt a második, a harmadik. Hallgatom komótos csengésüket, a vas zenélőórát, az ismétlődő dallamot.

Egy fehér süveget viselő fiatal fehér pék suhant el triciklijén; van valami angyali egy liszttel beszórt emberben. A tetején ládákkal egy furgon csörömpöl, a ládákban smaragd színben csillognak a kocsmákban összegyűjtött üvegek egyenletes sorai. Titokzatosan visznek szekéren egy hosszú, fekete vörösfenyőt: ott fekszik lapjával, a csúcsa lágyan remeg, a földdel együtt vastag gyékénybe bugyolált gyökérzete hatalmas sárgásbarna gömböt alkot a tövénél. A postás zsákot helyezett a kobaltkék postaláda alá, alulról rácsatlakoztatja, és titokban, láthatatlan, gyors surrogással kiürül a postaláda, és a postás megütögeti az elnehezült zsák négyszögletes száját. De talán a legcsodálatosabb: egy teherautóra halmozott testszínű, rózsaszín véraláfutásokkal és hajlatokkal teli, kibelezett állati testek, és egy kötényes, hosszú nyakvédővel ellátott bőrcsuklyát viselő férfi, aki a vállára vesz egy nehéz testet, és meggörnyedve, a járdán keresztül a vöröslő hentesüzletbe viszi.

IV. Éden

Minden nagyvárosban van egy sajátos földi paradicsom, amelyet az ember teremt.

Ha a templomok az Evangéliumról beszélnek, akkor az állatkertek az Ótestamerntum ünnepélyes és gyengéd kezdetéről. Csak az a kár, hogy ez a mesterséges paradicsom tele van ráccsal, viszont az is igaz, ha nincsenek korlátok, az oroszlán fölfalná a jávorszarvast. De ez persze mégis paradicsom, mivel az ember képes visszaállítani a paradicsomot. És nem ok nélkül nevezik a berlini állatkerttel szemben lévő nagy szállodát úgy, hogy: Éden Szálloda.

Most, télen, amikor a trópusi állatokat bezárták, a kétéltű-, rovar-, hal-ház látogatását javaslom. A félhomályos teremben két oldalt sorakozó megvilágított vitrinek azokra az ablakokra hasonlítanak, amelyeken keresztül Nemo kapitány a tengeralattjárójából az Atlantisz romjai közt tekergőző tengeri lényeket nézi. Ezek mögött az üvegek mögött, fénylő bemélyedésekben, fel-fellobbanó uszonyokkal áttetsző halak siklanak, tengeri virágok lélegeznek, és a homokon élő bíborvörös ötágú csillag fekszik. Íme tehát, honnét származik a hírhedt jelkép: az óceán legaljáról, a zavaros időkön – az ostoba utópiakísérleteken – és mindenen, ami bennünket riaszt, rég túljutott, elsüllyedt Atlantisz sötétjéből.

És persze, meg kell nézni, ahogy a teknősöket etetik. Ezeket a Galapagos-szigetekről hozott, nehéz, ősi szarukupolákat. A hetven-nyolcvan kilós kupola alól lassan – amilyen a lassított film a moziban –, valami elaggott félénkséggel kibújik egy ráncos, lapos fej és két mindenre alkalmatlan mancs. És vastag, lagymatag nyelvével – amely valahogy egy dunnyogó kretén nyelvére hasonlít, akiből bágyadtan tör ki a torz beszéd –, egy kupac nedves zöldségbe fúródva, szemetelve rágcsálja a leveleket.

De ez a fölötte lévő kupola – ah, ez a kupola –, ősi, kopott, homályos bronz, az idő nagyszerű terhe…

V. Söröző

– Ez nagyon rossz útikalauz – mondja komoran az állandó ivócimborám. – Kit érdekel, hogyan szállt villamosra, hogyan ment a berlini Akváiumba?

A söröző, amelyben vele ülök, két helyiségből áll; az egyik nagyobb, a másik kisebb. Az első közepén biliárdasztal áll, a sarkaiban néhány kis asztal, a bejárati ajtóval szemben pult, a mögött üvegek polcokon. Az ablakok közti falon, mint papírzászlók, rövid fanyélen lévő napilapok és folyóiratok. A söröző mélyén széles járat, és ott egy szűk kis szobácska látszik, ahol zöld dívány áll a fal mellett, a tükör alatt, amelyből kockás viaszosvászonnal borított félkör alakú asztal ugrik ki és biztos lábon megáll a dívány előtt. Ez a szobácska a tulajdonos szegényes kis lakásához tartozik. Ott a tulajdonos felesége, egy telt keblű, hervadt német nő levessel etet egy lenszőke kisgyereket.

– Érdektelen – erősíti meg csüggedt kis ásítással a barátom. – A lényeg nem a villamosokon és teknősökön van. Meg egyáltalán… egyszóval unalmas. Unalmas, idegen város. És drága benne az élet…

A pult mellett lévő sarkunkból nagyon részletesen látszik a mélyben, a járatban a dívány, a tükör, az asztal. A háziasszony leszedi az edényt az asztalról. A gyermek, könyökölve, figyelmesen néz egy nyélre erősített képesújságot.

– Mit látott ott? – kérdezi az ivócimborám, és lassan, sóhajtva, nehézkesen nyikorgatva a széket, megfordul.

Ott, a mélyben, egyedül maradt a kisgyerek a díványon. Onnan látható számára a söröző terme, ahol ülünk – a biliárdasztal bársonyos kis szigete, a fehér csontgolyó, amelyet nem lehet érinteni, a pult fémes csillogása, két kövér sofőr az egyik kis asztal mellett, és mi a barátommal egy másiknál. A kisgyerek már rég hozzászokott ehhez az egészhez, nem zavarja a közelségünk – de egyet tudok: bármi is történjen vele az életben, örökre megjegyzi a képet, amelyet gyermekkorában naponta látott a kis szobából, ahol levessel etették, megjegyzi a biliárdasztalt is, az ingujjra vetkőzött esti vendéget is, aki fehér szögletben mozgatja a könyökét, amint a golyót löki a dákóval, a szivarok kékesszürke füstjét is, a hangok zúgását is, az apját is a pultnál, aki egy korsót ereszt tele a csapból.

– Nem értem, hogy mit látott ott – mondja a barátom, miközben újra felém fordul.

És hogyan magyarázzam meg neki, hogy most lestem ki valaki jövendő emlékeit?

Komplett

Öreg volt, beteg, a világon senkinek sem volt rá szüksége, és a szegénységnek arra a fokára jutott, amikor az ember már nem azt kérdezi magától, hogy miből fog holnap élni, hanem csak csodálkozik, hogy miből élt tegnap. A betegségeken kívül nem volt semmilyen személyes kötődése. Hajadon nővére, akivel a húszas években eljött Oroszországból, régen meghalt, és ő hozzászokván a nővére alakját kitöltő űrhöz, rég elszokott tőle magától; de most, a villamoson, a temetőből hazatérőben, ahol D. professzor temetésén volt, meddő elkeseredéssel azon töprengett, hogy a nővére sírja elhanyagolt, a festék pattogzik a keresztről, és a nevét már alig lehet megkülönböztetni a rajta sikló, őt lekoptató hársfa árnyéktól. D. professzor temetésén egy tucatnyi öreg, szelíd ember vett részt, akiket megszégyenítően összeköt a halál banális egyenlősége, és akik, mint ilyen esetekben lenni szokott, együtt is álltak és külön is, valamiféle csüggedt várakozásba merülve, amíg befejeződött az ágak nagyvilági izgatottságával meg-megszakított szegényes szertartás; melegen sütött az éhgyomorra kibírhatatlan nap, ő pedig illemből kabátot vett föl, amely eltakarta öltönye szelíd szégyenét. És bár meglehetősen közelről ismerte D. professzort, és igyekezett egyenesen és szilárdan a maga szeme előtt tartani a halott már hullámzó, felgyűrődő és a kezéből kitörni akaró jó képét ebben a forró, boldog júliusi szélben, a gondolatai folyton az emlékezésnek arra az oldalára siklottak le, ahol a maga változatlan szokásaival, tettrekészen már föltámadt a nővére. A nővére, aki ugyanolyan testes, kövér volt, mint ő maga, szemüveg is ugyanolyan erős ült hatalmas, vörös, mintegy lakkozott, teljesen férfi orrán, és olyan szürke zsakettben volt, amilyenben a mai napig is járnak a közéleti szerepet vállaló orosz nők; különös, különös lélek volt a nővére – első látásra okosan, hozzáértéssel és ügyesen élt, de bármilyen furcsa, ott voltak a szomorúság hézagai is ebben a lélekben, és erről a szomorúságról egyedül ő tud, és tulajdonképpen emiatt szerette annyira.

A villamoson, az idegen berlini tolongásban egészen végig megmaradt még egy azok közül, akik ott voltak a temetőben – egy Vaszilij Ivanovics számára kevéssé ismert öreg ügyvéd – akire rajtam kívül úgyszintén nincs szüksége a világon senkinek –, és Vaszilij Ivanovics egy ideig azzal a kérdéssel foglalkozott, hogy elkezdjen-e vele beszélgetni, ha a lökdösődésben esetleg egymás mellé kerülnek; az ügyvéd egyébként, gúnyos kifejezéssel rendkívül ápolatlan arcán, az ablakon keresztül nem vette le arról a szemét, ahogy tovapördültek az utcák. Végül – és ezt a momentumot éppen el is kaptam, és ezután már egy pillanatra sem veszítettem szem elől a rekrutát – leszállt Vaszilij Ivanovics, és mivel nehézkes és esetlen volt, a kalauz segített neki lekászálódni a hosszúkás kő-szigetre; leszállás közben komótos hálaérzettel emelte le föntről a saját kezét, amelyet a kabátujjánál tartva még fogott a kalauz, lassan rakosgatta a lábait, megfordult, a veszélyt fürkészve az aszfalt felé indult, azzal a szándékkal, hogy keresztülmenjen az utcán.

Szerencsésen keresztülment. Nemrég, amikor a remegő pópa a halotti imához szólított, Vaszilij Ivanovics olyan hosszasan, olyan nehezen ereszkedett térdre, hogy már minden véget ért, amikor végre leereszkedett, és akkor meg már nem tudott fölállni, s az öreg Tyihockij segített neki, mint ahogy most, lám, a kalauz. Ez az ismétlődő élmény megerősítette Vaszilij Ivanovicsban a sajátságos, mintegy a földdel már valahogy rokon elcsigázottság érzését – aminek különben megvolt a maga kellemessége –, és úgy ítélvén, hogy úgyis korán van, hogy azokhoz az unalmas, jó emberekhez induljon, akiknél étkezik, a sétabotjával rámutatva felhívta a maga figyelmét egy padra, és lassan, az utolsó előtti pillanatig nem adva meg magát a nehézkedési erőnek, leült, megadta magát neki.

Mégiscsak jó lett volna tudni, hogy honnét van ez, ez a boldogság, a boldogságnak ez az áradata, amely azonnal valahogy naggyá, áttetszővé és értékessé alakította a lelket. Hiszen, már megbocsássanak, ez egy öreg ember, már rajta van a halál jele, mindenkit elveszített, akit szeretett: a feleségét, aki még Oroszországban elhagyta a híres feketeszázas Malinovszkij doktor kedvéért, az újságot, amelynél dolgozott, az olvasóját, a gyerekkori barátját és druszáját, a rendkívül kedves Vaszilij Ivanovics Mahlert, akit vidéken agyongyötörtek a polgárháború éveiben, a fivérét, aki Harbinban halt meg rákban, a nővérét.

Megint bosszúsan gondolt rá, hogy milyen bizonytalanok nővére sírjának körvonalai, amely kúszva már átment a természet táborába; íme, már hét éve, hogy szabadjára engedte, és nem gondoskodik róla. Hirtelen minden előzmény nélkül rendkívül világosan megjelent a képzeletében a férfi, akit valamikor szeretett a nővére – az egyetlen ember, akit szeretett –, egy Garsin típusú, félőrült, tüdőbeteg, elbűvölő, koromfekete szakállú, cigány szemű férfi, aki váratlanul agyonlőtte magát egy másik nő miatt; megjelent a képzeletében a vér a plasztronon, a férfi kis lába a piperkőc félcipőben. Aztán, minden összefüggés nélkül, bakfisként látta a nővérét, tífusz után megnyírt új fejjel, amint a pamlagos szobában elmagyarázza a dolgok megérintésének bonyolult rendszerét, amelyet kidolgozott, és amely miatt az élete a tárgyak titokzatos egyensúlyának megőrzéséért folytatott állandó vesződséggé változott: mellette elmenve megérinteni a falat, a jobb, majd a bal tenyeret siklatni rajta – mintegy belemerítve a tárgy érzetébe a két kezét, hogy egymásban tükröződve, a világgal megbékélve tiszták legyenek; később főképp a nőkérdés iránt érdeklődött a nővére, valamiféle női patikákat alapított, és eszelősen félt a halottaktól, mert, mint mondta, nem hitt Istenben.

Nos hát: Vaszilij Ivanovics majdnem tíz évvel ezelőtt elvesztette a nővérét, akit éjszakánként a könnyeit hullatva rendkívül gyengéden szeretetett; éppen most tért vissza a temetőből, ahol a földdel való hülye piszmogás életre keltette az emlékeit; olyan nehézkes, gyenge, lassú volt, hogy nem tudott sem felállni a térdéről, sem leszállni a villamosról (íme, itt van a könyörületesen lehajoló kalauz kinyújtott keze, és szerintem még valamelyik utas is segített); fáradt, magányos, kövér volt, régi vágású szégyenlőssége minden finomságával szégyellte stoppolt fehérneműjét, szétfoszló pantallóját; ott volt egész ápolatlan, senki által sem szeretett, rosszul rendezett kövérségével – nos, Vaszilij Ivanovicsot még így is valami ismeretlen eredetű, illetlen boldogság töltötte el, amely hosszú és elég különleges élete során nem egyszer keltett benne csodálkozást váratlan eláradásával. Teljesen nyugodtan ült ott, a sétabotja hajlatára fektetve két kezét – csak néha egyenesítette ki ujjait – és úgy széttéve két vastag combját, hogy hasa kerek alsó része, a kigombolt kabát keretében, a pad szélén nyugodott. Méhek szolgálták ki fölötte a virágzó hársfát; onnan, a hárs elegánsan kiöltözött sűrűjéből zavaros mézszag terjengett, lent pedig, az árnyékában, a járda mentében, élénken sárgállott a szétdörzsölt finom ganéra hasonlító virág morzsalék. A pázsiton, a tér közepén vörös, nedves gumitömlő húzódott, és távolabb fénylő víz lövellt belőle, sokszínű fantomot támasztva a permet dicsfényében. A galagonyabokrok és az alpesi faházikó stílusú nyilvános illemhely közt átszüremlett a szürkéskék utca képe; kövér pojácaként hirdetőoszlop állt ott, és csörömpölve, vonítva elment egy villamos.

Ezt a füves teret, ezt a zöldet, ezeket a rózsákat ezerszer látta az összes egyszerű átalakulásaikban, de teljesen élettől, újdonságtól, az ő sorsában való részvételtől tündökölt mindez, amikor ilyen boldogságrohamok törtek rá őrá is, énrám is. Mellette, ugyanarra a sötétkékre festett, a naptól forró, barátságos és egykedvű padra ült egy férfi, kezében orosz újsággal. Nehéz leírnom ezt a férfit, meg fölösleges is, az önarckép ritkán sikerül, mivel a szem kifejezésében szinte mindig marad feszültség – az ilyenkor nélkülözhetetlen tükör hipnotikus hatása. Miből gondoltam, hogy Vaszilij Ivanovicsnak hívják a férfit, aki mellé a padra ültem? Hát azért, mert a két névnek ez az összekapcsolása olyan, mint a karosszék, ez a férfi pedig széles volt és puha, nagy otthoni arccal, és két kezét a sétabotra fektetve kényelmesen és mozdulatlanul ült, csupán a szemüveg mögött járt ide-oda a szeme, az egyik irányba tartó felhő és a másik irányba tartó teherautó, vagy a murván a fiát etető nőstényveréb és a szakadozott, rángatózó mozgás közt, amit a játékáról megfeledkezett kisgyermek által spárgán húzott autó végzett (íme, oldalra borult, de folytatta az útját). D. professzor nekrológja tekintélyes helyet foglalt el az újságban, de lám, sietvén, hogy minél sötétebben és tipikusabban rendezzem be Vaszilij Ivanovics reggelét, meg is rendeztem neki ezt az utat a temetőbe, bár azt írta az újság, hogy majd külön hirdetik meg a temetés napját. De ismétlem, siettem, és akartam is, hogy így legyen – hiszen Vaszilij Ivanovics éppenséggel egy volt azok közül, akiket külföldi orosz ceremóniákon lát az ember, amint mintegy kissé elkülönülten állnak, de magával a különállással hangsúlyozzák jelenlétük megszokottságát; és mivel kövér, borotvált arca vonásaiban volt valami A. M. Akszakova moszkvai társasági hölgy vonásaiiból, akire gyermekkoromból emlékszem – távoli rokonom volt –, szinte önkéntelenül, de már föltartóztathatatlanül feltörő részletekkel felruházva megtettem Vaszilij Ivanovics nővérének a hölgyet. És mindez szédítő gyorsasággal történt meg, mivel bármi áron egy ilyen férfire volt szükségem, egy epizódhoz a regényemben, amellyel már harmadik éve kínlódom. Mit számított nekem, hogy talán nem is orosz az a kövér férfi, akit akkor láttam meg először, amikor leszállt a villamosról, és most ott ült mellettem? Olyan elégedett voltam vele! Olyan sok minden belefért. Az érzések furcsa egybeesése miatt úgy tűnt, hogy megfertőzöm ezt az ismeretlent azzal a tajtékzó boldogsággal, amibe beleborzongok… Azt kívántam, hogy Vaszilij Ivanovics, öregsége, szegénysége, a hasában lévő daganat ellenére részesüljön iszonyatos erejű gyönyörömből, a részvételével jóvá is téve annak törvénytelenségét; azt kívántam, hogy így a gyönyöröm megszűnjön senki által nem ismert érzés, az őrület legritkább vállfaja, az egész lelkemet eltöltő iszonyatos szivárvány lenni, és legalább két ember számára hozzáférhetővé, beszélgetésük tárgyává váljon, és ezáltal megszerezze a hétköznapiság jogait, amelyektől az én vad, forró boldogságom most teljesen meg van fosztva. Aztán Vaszilij Ivanovics – makacsul kitartottam e mellett a név mellett – levette fekete kalapját, és mintha nem azért vette volna le, hogy hűtse a fejét, hanem éppenséggel azért, hogy üdvözölje a gondolataimat. Lassan végigsimított kezével a feje tetején, és a hársfa levelek árnyai végigvonultak nagy keze erein és megint visszakerültek deresedő hajára. Ugyanilyen lassan felém fordította az arcát, az újságomra nézett, olvasó ember arcának maszkírozott arcomra, és fenségesen visszafordulva, visszatette a kalapot a fejére.

De már az enyém volt. Lám, nagy erőfeszítések árán fölállt, fölegyenesedett, áttette egyik kezéből a másikba a sétabotot, és először egy rövid gyakorlólépést megtéve, nyugodtan elment a padról – ha nem tévedek, örökre –, de mint a pestist, magával hurcolt egy rendkívüli fertőzést, és rátestált kapcsolatban volt velem, arra ítéltetett, hogy egy pillanatra megjelenjen valamelyik fejezet mélyén, valamelyik mondat fordulatában.

A képviselőm most egyedül volt a padon, és mivel átült az árnyékba, ahol éppen csak most ült Vaszilij Ivanovics, a homlokán ugyanaz a hársfa hűvösség ingadozott, amely az eltávozottat koszorúzta.

Berlin, 1935.

BRATKA LÁSZLÓ fordítása