Cipő fűzővel

A hatalom és az irodalmi elit

A Kádár-korszak a négy évtizedes magyarországi pártállami rendszer (1947–1989) szerves része, annak leghosszabb ideig, csaknem három évtizedig tartó szakasza.

A szovjet típusú diktatúra fénykora Sztálin halálával (1953) véget ért. Megkezdődött a lassú bomlás, amely több évtizedig tartott. A bomlás Magyarországon is szakaszos volt: reformperiódusok és konzervatív visszarendeződési kísérletek váltották egymást. A Kádár-korszak a magyarországi bomlási folyamat hosszú, több szakaszra osztható periódusa.

A hatalom intézményi szerkezete az évtizedek során alig módosult. A központosított hatalmi struktúrának az irodalomban az 1949–1950-ben pártirányítás alá vont írószövetség felelt meg. Az írószövetséget, amely 1956-ban teret adott a reformelképzeléseknek, a forradalom után betiltották, majd kétévi szüneteltetés után újjászervezték és agyonszabályozták. A szövetség a továbbiakban valamiféle népfrontos írói parlamentként, többpártpótlékként működött, s ebben is hasonlított Rákosi-korszakbeli elődjéhez.

A szocialista realizmus – a marxista–leninista államideológia irodalmi, művészeti megfelelője – a Kádár-korszakban jelentésváltozáson ment át: kiürült, valóságidegen pártdokumentumokban előforduló fogalom lett.

Az irodalompolitika és az irodalmi élet Magyarországon Révai József kulturális egyeduralma idején (1949–1953) követte leginkább a szovjet mintát. Révai szerint a diktatúra – így a diktatúra irodalma, művészete is – csak vaskézzel irányítható. A polgári demokrácia felé tett legkisebb engedmény a hatalom fellazulásához vezet, ezért kerülendő. A gyengeség, a megingás felpuhítja a rendszert, és pusztulását eredményezi. Révai szerint a “durva” sztálinizmussal nem állítható szembe a “nyitottabb” leninizmus: az ellenfelet nem meggyőzni, csak legyőzni lehet. Tiltani és támogatni szabad csupán, de semmi esetre sem lehet teret engedni valamiféle depolitizált, köztes irodalomnak és művészetnek: a “megtűrt” ellenség a legveszélyesebb bomlasztó. A Kádár-korszak politikusai arra kényszerültek, amitől Révai óvott: résnyire nyitották a kaput a Nyugat előtt, és rendszeridegen, illetve rendszerbomlasztó alkotásokat is kénytelen-kelletlen a nyilvánosság elé engedtek. A kizárólagosságot a korlátozottság váltotta fel. A hatalom birtokosai a marxizmus monopóliuma helyett megelégedtek volna a marxizmus hegemóniájával. Ez lényegében a kudarc beismerése volt, és egyben önámítás is.

Hogy például a magyar szellemi életben felerősödött az értékválság, pragmatizmus és historizálás jeleit tapasztalhatjuk, hogy némely vonatkozásban csökkent a marxista világnézet és módszer vonzereje – az valószínűleg igaz. De ez a szellemi “megrendülés” mégsem abszolút értelemben vett visszaesés, hanem egy – igaz, nehezen előre mozduló – gazdasági, életmódbeli váltás ellentmondásos tudati reflexe: nem igazolható, de értelmezhető szellemi felépítménye – mondotta a pártközpontot képviselő Agárdi Péter 1980 tavaszán a megelőző évtizedet elemző tanácskozáson. 1

A kultúra irányítói abban bíztak, hogy a meggyőzés és a kényszer ügyes kombinálásával a rendszer nem csupán fenntartható, hanem tökéletesíthető is. Az “ostor és mézes madzag”-taktika azonban hosszú távon kudarcot vallott, és alkalmatlannak bizonyult a bomlási folyamat feltartóztatására.

A Kádár-korszakban változás a korábbi időszakokhoz képest, hogy csökkent az irodalom privilegizált szerepe: egyrészt a kiépült, modernizációra kényszerült rendszernek tudósokra, szakemberekre volt szüksége, másrészt a hatalmon lévők túlértékelték az írók 1956-os, rendszerjavító szándékú lázadását, és megfelelő pártbeli szellemi kapacitás híján nem szívesen bocsátkoztak vitába velük, inkább a megegyezés lehetőségeit keresték.

Kádár János, Rákosival ellentétben, nem szívesen találkozott írókkal. Abból az 1965-ben kelt levélből, amelyet Kádár János Darvas Józsefnek, az Írószövetség régi-új elnökének írt, leegyszerűsítetten értelmezett marxista ortodoxia és kisebbrendűségi érzésen alapuló íróellenesség egyaránt kiolvasható:

Mikor értitek meg végre, hogy egy pártmunkás, egy állami tisztviselő, vagy akár egy-két elemit végzett vasúti rakodómunkás [Figyeljünk a fontossági sorrendre!] lelke is lehet alkalmilag ugyanolyan érzékeny, mint – uram bocsáss – akár egy író lelke? Az a fikció, hogy az író a “nemzet lelkiismerete”, igaz lehetett akkor, amikor a “nemzet” a földbirtokos-nemesi osztályból állott. A népi hatalom viszonyai között ez korszerűtlen, elavult és káros képzelgés. 2

A hatvanas évek engedékenyebb légkörében féllegálisan, suba alatt jelentek meg az elfojtott eszmék, a kielégítetlen politikai elképzelések – demokratikusak és antidemokratikusak egyaránt. Ugyanakkor az egyre inkább formális hivatkozási alappá váló államideológia megkérdőjelezhetetlen maradt. Kádár János a legszűkebb vezetői körben, a Politikai Bizottság 1972. májusi ülésén így fogalmazta meg a dogmát: “marxizmus és szocializmus legyen elsősorban, ideológiai és politikai ismeretekre van szükség az irodalomban, az ismeretterjesztésben, és csak utána jön a szakma.” 3

Bár Kádárék az új gazdasági mechanizmust szándékosan “a kultúra nem áru” jelszóval nem terjesztették ki a kultúra egészére – és ezzel az írók messzemenően egyetértettek –, a korlátozott piacgazdaság felé tett ellentmondásos lépések a szellemi életre is kihatottak. (“A reform tudati hatása volt talán a legjelentősebb: kiszabadította a palackból a liberalizálódás szellemét” – írja Kalmár Melinda.) 4 A politikusok azzal áltatták magukat, hogy ügyes politizálással – eszmei ráhatással, és ha szükséges, adminisztratív eszközökkel – megtarthatják a hatalmat: ugyanazt tették tehát, mint Rákosi-korszakbeli elődeik.

A szocializmusban az írók kikerültek a piac áldásos-átkos hatása alól. A pártállami paternalista gondoskodásnak – a létbiztonságnak, a kiváltságoknak, a megnövekedett társadalmi presztízsnek – nagy volt az ára: az alkotók közül sokan feladták szellemi függetlenségüket, kívülállókból a hatalom kiszolgáltatottjai, nem egy esetben kiszolgálói lettek, ha ezt az érintettek nem is vallották be maguknak. Úgy gondolták, tehetségükkel, közéleti szerepvállalásukkal rászolgáltak a megkülönböztetett bánásmódra.

Az írók magukkal vitték a diktatúrába korábbi mentalitásukat, világfelfogásukat. Nem egy közülük meggyőződésből és/vagy érvényesülési vágyból a kommunisták oldalára állt. Azok, akik 1949 után váltak írókká, különösen nehéz helyzetbe kerültek: nem volt összehasonlítási lehetőségük, mint a más társadalmi viszonyok között is élt idősebb társaiknak. Könnyebben estek áldozatul a hatalmi manipulációnak, és nagyobb volt a csalódásuk, amikor kijózanodtak. (A legtragikusabb sors talán Sarkadi Imrének és Galgóczi Erzsébetnek jutott.)

Szerencsésebb helyzetben voltak azok az alkotók, akik a hatvanas években váltak felnőtté: ők a korlátozott szellemi nyilvánosság nyújtotta lehetőségeket kihasználva indíthatták pályájukat. Az 1970-es évek elején színre lépő fiatal írókat, irodalomtörténészeket szakadék választotta el az idősebbektől, s ez részben a hatvanas években a világban bekövetkezett és Magyarországra begyűrűző nyugati, részben a más típusú keleti mentalitásbeli átalakulásnak, valamint az irodalmi értékrend gyökeres megváltozásának volt köszönhető. És természetesen annak az előrehaladott hanyatlási folyamatnak is, amelynek kimenetelét akkor még nem lehetett látni, de sokan zsigereikben érezték, és műveikben sejtetni is tudták a rendszer ellehetetlenülését.

A pártállami időszakban az írók zöme elfogadta a hatalom játékszabályait (a párt- és minisztériumi felügyeletet, a szerkesztői cenzúrát, a Kiadói Főigazgatóságot, az Irodalmi Alapot). Benépesültek az irodalmi intézmények: az írószövetség, az alkotóházak, az irodalmi lapszerkesztőségek, az egyetemi tanszékek. Az írók valamiféle pluralizmust próbálták megteremteni?, fenntartani?, amit szabad, versengő fórumok hiányában csak a kommunista párton belül, a hatalom kegyeit keresve, vagy gyengébb pontjait kihasználva tehettek meg. A hivatalosan el nem ismert írói csoportosulások a párt segítségével szerettek volna társaik fölé kerülni, a hatalom pedig valamennyiük megnyerésére érdekében udvarolt nekik, és egymás ellen játszotta ki őket. A leghatékonyabbnak a népi–urbánus-ellentét, a nacionalizmus és az antiszemitizmus hatalmi felhasználása bizonyult. Ebben nem volt lényegi különbség az egyes pártállami időszakok között.

Az államszocializmus kezdeti szakaszában három, irányzatként nem intézményesülhetett írói csoportosulás létezett: a kommunista írók, a népiek és a polgári írók csoportja. Mind a három laza tömörülés számos alcsoportra oszlott, és az egyes csoportok között is lehettek átfedések. A hatvanas–hetvenes évek fordulójától ezek a bizonytalan tartalmú besorolások egyre inkább elavultnak számítottak: új megnevezések nem kevésbé szétfolyók, pontatlanok. Az ún. kommunista írók – a dogmatikusok, az ortodox marxisták – kikoptak az irodalmi életből, a népiek elnevezése közéleti elkötelezettségű írókra, a polgáriaké pedig esztétizáló írókra változott.

A megkülönböztetést nehezítette, hogy az irodalmi életben aktív írók zöme ekkor már tagja volt a pártnak, ami sokuk esetében csak formális elkötelezettség volt. A korábbi csoportelnevezések e szerint a kötődés szerint így módosíthatók: népi kommunisták, urbánus kommunisták és kommunista kommunisták.

A fiatal írók közül sokak számára ellenszenves volt a hagyományos megosztottság. Az irodalmi irányzatok intézményesítésének tilalma miatt a nemzedéki alapú szerveződés tűnt megoldásnak. A fiatalok kihasználták, hogy a politikusok nagy reményeket fűztek a fiatalokhoz. Bennük látták a szocializmus megvalósítóit, ezért befolyásolásukra nagy energiát fordítottak.

Az egyes alkotói csoportosulások képviselői rendszeresen megpróbálkoztak az illetékeseknél – a legilletékesebbnek Aczél Györgyöt tartották – lapalapítási engedélyt kicsikarni, kiügyeskedni, de a nyolcvanas évek közepéig kudarcot vallottak. Egyedül a fiatal írók, irodalomtörténészek jártak sikerrel, de nekik is hosszú évekbe tellett, amíg lapjuk, aMozgó Világ a KISZ égisze alatt megjelenhetett, s szinte azonnal a hatalom és a színre lépő új generáció képviselői közötti konfliktusok – megalkuvások és heroikus szembeszegülések – forrásává vált.

Hogy jön mindehhez a címben emlegetett lábbeli a lényegi tartozékkal? A Kádár- rendszert ritka szemszögből, a demokrácia felől értékelő költő, Petri György korabeli kétsorosa, “az örökös levegőtlenség-érzésben fogant”5 Mondogatnivaló révén.

“Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”

A fentieket a hetvenes évekből vett példákkal szeretném alátámasztani.

 

Az Írószövetség mint a politikai, közéleti pótcselekvés színtere

Mint korábban, 1970-ben is az Írószövetség nem nyilvános fórumai lettek a kultúrpolitikával elégedetlenek megnyilvánulásainak színterei. A szövetség MSZMP- szervezetének 1970. júliusi ülésén felszínre kerültek a nézetkülönbségek.

Az Isten békéje-állapotot, a különböző nézetek békés egymás élését kezdi felváltani ezeknek a nyíltabb öszszecsapása […] kritikánk hibái következtében polgári, kispolgári áramlatok szocialista cégért kaptak, […] sokan azokra az írókra adták szavazatukat, akik kevésbé elkötelezettek, az úgynevezett etikus ellenzék, a társadalomtól, a közélettől visszahúzódó magatartás hívei

– értékelte az Írószövetség májusi közgyűlését a szövetség párttitkára. Molnár Géza szörnyülködve állapította meg, hogy 52-en nem szavaztak Illyés Gyulára. Bár helyeselte az irodalompolitika népfrontos hármasszabályát – támogatás, tűrés, tiltás –, helytelenítette, hogy a tűrt művek közül egyre több kerül át a támogatott kategóriába. Ezekkel az a legfőbb baj, fejtegette, hogy nem kommunista elkötelezettségűek, “csupán” esztétikai értéket képviselnek. Jovánovics Miklós – ekkor az Új Írás főszerkesztője – hozzá hasonlóan vélekedett. Szerinte a közgyűlésen két erő dolgozott:

a plebejus szárny és a látensen is erejét éreztető steril polgári ellenzék. A kommunisták megbénultak […] mintha a párt engedett volna marxista politikájából, hogy népszerű legyen.

Konstatálta a népi–urbánus ellentét feléledését, amit veszélyes jelenségnek tartott.

A régi nótára újszerűen reagált a fiatal írókat képviselő Gáll István, aki azzal a meghökkentő ötlettel állt elő, hogy a párt ismerje el mind a népiek, mind az urbánusok csoportját, hiszen mindkettő tagjai zömmel kommunisták.

Előretörnek a népi írók, s mi szembeállítjuk velük az urbánusokat. Mi más ez, mint manipuláció?

– tapintott rá a lényegre Gáll. 6

A hatalom és a népi írók kommunista örökösei

A népi írói vonulat immár zömmel kommunista párttagokból álló új nemzedéke a hetvenes évek elején, a mechanizmusreform megtorpanása, a pártbeli konzervatív fordulat után erősödött meg. Legismertebb képviselőik: Kiss Ferenc, Czine Mihály, Csoóri Sándor és Fekete Gyula. Ők az általuk elképzelt közösségi társadalom érdekében keményebbek, aktívabbak és radikálisabbak akartak lenni, mint a helyzetet elfogadó, szerintük Aczélékkal lepaktáló “nagy öregek”, vállalt elődeik: Illyés Gyula és Németh László.

1972 novemberében a debreceni Móricz Zsigmond-konferencián felszólaló irodalomtörténész, Kiss Ferenc szerint elsősorban nem a nyugati hatásoktól, a “valuta-erkölcsöktől” kell elsősorban óvni az irodalmat, nem a “nyugati turistáktól”, mint ahogy azt Király István fejtegette, hanem a “hazai turistáktól”, azoktól, akik nem érzik át a határon belül és kívül élő magyarság problémáit. “A fórumok rosszul vannak elosztva. Össze kell fognunk a szocialista eszmék jegyében”, de ez mindaddig nem megvalósítható, amíg az irodalomban “Pándi és a többiek” (Rényi Péter, E. Fehér Pál) az irányadók.

Felszólalása nagy tetszést váltott ki a hallgatóságból. Király állítólag indulatosan visszautasította a “diszkriminációt”. Az utána felszólalók vagy óvatosan csatlakoztak Kisshez (Fekete Gyula), vagy nem reflektáltak rá: hallgatásuk nem csupán egyetértést (Darvas József), hanem készületlenséget, tehetetlenséget is sejtet (Simó Jenő művelődésügyi miniszterhelyettes). Egyedül Dobozy Imre, az Írószövetség főtitkára helytelenítette nyíltan a kódolt antiszemitizmust, de ezt maga is kódoltan tette. A szövetség keresése vagy elutasítása nem függhet attól, mondotta, hogy “akik pozícióban vannak, milyen felekezetűek voltak valamikor”, vagyis Dobozy egybemosta a vallási hovatartozást a származással. 7 (Az egyik pártközponti feljegyzés szerint Dobozy lappangó faji diszkriminációt emlegetett. 8)

Kiss Ferenc a pártközpont osztályvezetőjének írt levelében úgy mentegetődzött, hogy lényegében nem vont vissza semmit. “Hazai turistákon” ő csupán a “felületes, lélektelen, de mindenben csalhatatlan közírókat” értett, azokra gondolt, akik “nyeglén és kíméletlenül kezelik a nemzeti múltat és a plebejus forradalmiságot”.

E folyamat tényei naponta felsebzik az igazság, a jó közérzet, a nemzeti lét értelmével törődő emberek érzékenységét. Az enyémet is. S ez az összetorlódott, termékeny kiutat nem találó keserűség zavart ilyen artikulálatlan megnyilatkozásba. 9

Kiss az osztályvezetővel folytatott személyes beszélgetésen megnevezte elégedetlensége két tárgyát is: a Népszabadság kulturális mellékletét és az Élet és Irodalmat, amelyek “hamisan közvetítik, értékelik az irodalmi alkotásokat.” Ezek a lapok nem közlik a “népies indításúak” írásait, és rövid gloszszákban szégyenítik meg őket. Arról győzködte a pártfunkcionáriust, hogy plebejus közösségtudatuk a legszorosabb egységben van a párt politikájával.

Ma ugyanaz a párt és a volt népiesek alapvető érdeke: mennél eredményesebben fejlődjék a szocialista mezőgazdaság. 10

A szituáció értékelésére talán Ilia Mihály korabeli vélekedése a legalkalmasabb, amely egyúttal az öntudatos civil magatartás példája is. (Ilia a Tiszatáj főszerkesztőjeként is érintett volt: ebben a folyóiratban jelent meg Kiss Ferenc fővárosi lapokban támadott írása.)

A magyarsága kétségbe vonása miatt mélyen megbántott Pándi Pál hallomásból úgy értesült, és ezt később szóvá is tette Iliának, hogy Debrecenben Ilia is azok között volt, akik kitörő tapssal reagáltak Kiss Ferenc felszólalására.

Pándi reflexiója csak látható jele volt annak, amit régen érzek: itt valami erőszakos, fölszínalatti mozgás van, hogy tartozzon valahova az ember, valamelyik csoportba, mert ha nem, akkor gyanús. […] Én abba a játékba, mely cionizmus, antiszemitizmus erővonalára rendezi az irodalmi életben is a hovatartozást, nem tudok belemenni. De abba se, amely szándék szerint a szocializmushoz való hűségnek vannak első és másodosztályú, sőt alábbra is helyezhető képviselői. 11

És most néhány évet ugorjunk előre. 1975-ben a pártközpont nyitottabb szellemiségű fiatal munkatársa, Agárdi Péter ellenezte a radikális nemzeti kommunistákkal szembeni erőteljes párt- és hatósági fellépést. Meg volt győződve arról, hogy bírálatuk reális elemeinek méltánylásával oldható ellenzéki beállítottságuk. Szerinte “fellépésükben nem szabadna eleve nacionalista klikk-megnyilatkozást, hatalomra törést látni: megnyilatkozásaikban szét kellene választani a jogos észrevételeket a rágalmaktól, a valóban korrigálandó hibákat célzó bírálatokat a nacionalista vagy más típusú ideológiai felhangoktól.” 12

 Az idősebbek és rangban feljebb állók kevéssé voltak megértők. Kádár János 1975 nyarán szűk elvtársi körben így vélekedett Czine Mihályról:

nem tartja ellenségnek, felszólalása alapján [a Hazafias Népfront 1975. július 3-i ülésén] azonban látszik, hogy népieskedő, antiszemita, nacionalista nézetei vannak, amelyeket nem tehetségtelenül, népszínműi pózban ad elő. Mivel Czine zavaros, és nem lehet előre látni, hogy miről mit mond […] politikai, kultúrpolitikai szerepeltetését rádióban vagy televízióban nem tartja helyesnek. 13

Az irodalompolitikával elégedetlen kommunista népiek véleményének változatlanságát egy ügynöki jelentés bizonyítja. A “Debreceni” álnevű besúgó 1976. júliusában kelt beszámolója szerint Kiss Ferenc és elvbarátai

azokkal a személyekkel állnak szemben, akik nem a magyar nép ügyét képviselik, hanem zsidó származásuk révén nemzetközi cionista érdekeket szolgálnak. Ezek Pándi Pál és társaik, akikkel szemben csak széleskörű összefogással lehet küzdeni. […] Kissék – győzködi megbízóját az ügynök – nem ellenségei társadalmi rendszerünknek, ők is szocializmust akarnak, mint mi. 14

Déry Tibor és a hatalom

Déry már a Horthy-korszakban szimpatizált a munkásmozgalommal. Kommunista lett, polgári származásának “terhét” azonban egész életében cipelte. Még perbeli társa, Zelk Zoltán is “nagypolgári életű és mentalitású írónak” tartotta Déryt 1965 tavaszán Aczél Györgynek írott levelében, “aki jött a nagypolgárságból, s néhány romantikus kitérő után visszakanyarodott a nagypolgárságba.15

Az 1956-os szereplése miatt perbe fogott, kilenc évre elítélt, majd 1960-ban egyéni amnesztiával szabadult Déry a hatvanas évek közepétől újra az irodalmi élet egyik legjelentősebb, legelismertebb személyisége lett. Betartotta a hatalom játékszabályait, amelyek mint egykori ötvenhatossal, vele szemben is fennálltak, bár vele kevésbé voltak szigorúak, mint másokkal. Így is elkerülhetetlenek voltak a kisebb konfliktusok.

1971-ben kommunista egyetemi oktatók feljelentették a pártközpontban Déryt egy egyetemi szakszemináriumon elhangzott, a feljelentők szerint ideológiailag káros kijelentései miatt, de ugyancsak kommunista oktatók voltak azok, akik kiálltak az író mellett, és megcáfolták a balos elfogultságú rágalmakat. 16

A hatalmat jellemzi, hogy az oratóriumból, amelyet Déry Budapest megalakulásának centenáriumára megrendelésre írt, kihúzták a Rákosit elítélő sorokat az író szerint a következő indoklással: “hagyjuk Rákosit sírjában nyugodni, miután itt nem túl sok híve van, nem volna praktikus dolog az ország számára rossz emlékezetével egykori barátait provokálni. 17

 Déry, aki közéleti pályája csúcspontján, 1956. nyári Petőfi köri beszédében legélesebben bírálta a nyilvánosság előtt a Rákosi-rendszert, élete végéig megőrizte ellenszenvét Rákosi Mátyás iránt. A kommunista pártvezért talán nála nem kevésbé gyűlölő Aczél azonban alkalmazkodott a korszellemhez. (Déry írását minden valószínűség szerint az ő jóváhagyásával cenzúrázták.)

A Rákosi-rendszer a Kádár-éra kontinuus része lett. Akik megkísérelték kiiktatni a szocializmus üdvtörténetéből – pl. 1967-ben Lukács György – elutasításban részesültek. Kádár 1977-ben ezt írta a Király Istvánnak:

A párt 1949 és 1953 közötti általános politikai irányvonalát ma nem szükséges értékelni, sem újraértékelni – még egyes területek vonatkozásában sem –, mert ez időtálló módon megtörtént az 1956. decemberi és néhány későbbi központi bizottsági és kongresszusi határozatban. 18

1975-ben a párt legfőbb kulturális irányítói, Aczél György és Óvári Miklós is foglalkoztak Dérynek a Kortársban megjelentetésre szánt írásával, amelyet a nem-hivatalos cenzor, a folyóirat felelős szerkesztője juttatott el a pártközpont illetékes osztályára. (Az alosztályvezető dicsérően jegyezte meg a szerkesztőről: “igen pártszerűen saját szerkesztői véleményeként adta elő [az írónak] az alosztályi álláspontot.”) A hatalmi verdikt így szólt:

Déry A gyilkos és én című kéziratát erős társadalmi szkepszis, individualista tartalmú – de öniróniától is áthatott – társadalomkritika jellemzi. Tekintettel azonban, hogy legnagyobb élő prózaírónkról van szó, s hogy a kézirat kisebb korrekciókkal nem tartalmazna antiszocialista, a publikációs kereteket sértő szemléletet, egy színvonalasan érvelő-vitatkozó kritikai tanulmány kíséretében közölhetőnek tartjuk az írást. 19

Mivel azonban ennek megírására nem akadt vállalkozó, másfél évvel később mégiscsak engedélyezték Déry-írás megjelenését.

Déry 1977 tavaszán nyilatkozott a Sternnek (az interjú végül is nem jelent meg). A szerkesztetlen szöveg szerint, amely az Aczél-hagyatékból került elő, az idős író nem csupán óvatos volt, amikor nem ült fel a provokatív kérdéseknek, hanem valóban jól is érezte magát kivételezett helyzetében, és nem vállalt szolidaritást azokkal, akik az 1975-ös Helsinki nyilatkozat szellemében érvényt akartak szerezni a szabadságjogoknak. “Mindent írhatok, ami tetszik, amihez kedvem szottyan, persze, tekintettel a külpolitikai viszonyokra” – jelentette ki Déry. A Charta 77 aláírásának megtagadását a következőkkel indokolta:

Először is, az erkölcsi követelmény talán az lett volna, hogy szolidárisnak valljuk magunkat [ti. ő és két írótársa]. Ámde egy ilyen szolidaritási nyilatkozatot mindhárman pusztán demonstratív ügynek tartottuk, bárminemű gyakorlati haszon nélkül azokra nézve, akik iránt ez a szolidaritási nyilatkozat történt volna. Másodszor, és ez volt a fő ok, a mi helyzetünk, a magyar írók és művészek helyzete itthon nagyon kedvező, olyannyira, hogy szinte árulásnak tekinthetnénk kormányzatunk iránt, ha külpolitikailag megnyilatkoznánk, s ezzel kormányzatunkat nehéz helyzetbe hoznánk. 20

Előadásom végéhez közeledve Könczöl Csaba korabeli szavait idézem:

[M]eglehetősen sokan érzik úgy – mondta az irodalomkritikus 1980 tavaszán –, hogy ami van, az szeretetnek, lelkesedésnek, optimista reményeknek méltatlan és alkalmatlan tárgya. És hogy ez az érzés igen változatos formában fejeződhet ki. Petri költészetében tragikus felhangokkal vagy – ahogy épp Radnóti [Sándor] írta egyszer – “heroikus melankóliával”, a jövőtől mit sem remélőn, amolyan csakazértis-tartással. 21

Utolsó, összegzésnek is szánt mondatom pedig a Petri-szálat nem elejtve ismét az előadásom címére utaló vers, a Mondogatnivaló: “Cipőmre nézek: fűző benne! / Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”

  1. A hetvenes évek kultúrája. Tanácskozás a Fiatal Művészek Klubjában. 1980. április 10–12. Balassi Kiadó, Budapest, 2002. 35. o.
  2. A levél kelte 1965. augusztus 14. Kedves, jó Kádár elvtárs! Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Szerk. Huszár Tibor. Osiris, Budapest, 2002. 306. o.
  3. Jegyzőkönyv a Politikai Bizottság 1972. május 30-án tartott üléséről. Zárt, bizalmas, számozott II. Irodalom-, sajtó- és tájékoztatáspolitika, 1962–1979. Dokumentumok. Szerk. Cseh Gergő Bendegúz, Krahulcsán Zsolt, Müller Rolf és Pór Edit. Osiris, Budapest, 2004. 205. o.
  4. Kalmár Melinda: Az optimalizálás kísérlete. Reformmodell a kultúrában 1965–1973. In “Hatvanas évek” Magyarországon. Szerk. Rainer M. János. 1956-os Intézet, Budapest. 196. o.
  5. Könczöl Csaba megfogalmazása.
  6. Jegyzőkönyv a Magyar Írók Szövetsége MSZMP alapszervezete vezetőségének 1970. július 23-i üléséről. Magyar Országos Levéltár, 288. f. 36/9. ő. e.
  7. Az 1972. november 16–17-i tanácskozás jegyzőkönyve. Magyar Országos Levéltár, 288. f. 36/16. ő. e.
  8. Szabó B. István 1972. november 21-i feljegyzése. Ő kiemelte Király zárszavát, és csatlakozott hozzá oly módon, hogy a támadónak és a támadottnak is igazat adott: “Kiss Ferenc illetékessége a szocializmus és a magyarság ügyeiben minden kérdésben éppúgy elvitathatatlan, mint Rényi Péteré.” Uo.
  9. Az 1972. november 22-i levél címzettje Nagy Miklós. Uo.
  10. Nagy Miklós 1972. november 22-i feljegyzése. “Határozottan elítéltem Kiss felszólalását (ti. a debreceni tanácskozáson)” – jelezte feljebbvalóinak saját pozícióját Nagy Miklós. Uo.
  11. Az 1973. február 4-i levél címzettje Szabó B. István. Magyar Országos Levéltár, 288. f. 36/21 . ő. e.
  12. Feljegyzés a Kiss Ferenccel és Csoóri Sándorral folytatott beszélgetésről. 1975. március 28. Zárt, bizalmas, számozott II. I. m. 247. o
  13. Kornidesz Mihály feljegyzése a Kádár Jánossal folytatott beszélgetésről. 1975. július 26. Zárt, bizalmas, számozott II. I. m. 249. o.
  14. A megfigyeltjeivel szimpatizáló vidéki főiskolai tanár, “Debreceni” 1976. július 19-i jelentése. Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára, 3.1.2. M-38684. 73. o.
  15. Levél Aczél Györgynek. Dátum nélkül. Magyar Országos Levéltár, XIX-J-4.
  16. Magyar Országos Levéltár, 288. f. 36/18. ő. e.
  17. Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. Cikkek, művek, beszédek, interjúk (1965–1977) Sajtó alá rendezte Botka Ferenc. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2003. 323. o.
  18. 1977. február 4. Kedves, jó Kádár elvtárs! I. m. 489. o.
  19. Tóth Dezső feljegyzése Déry Tibor kéziratáról. 1975. november 27. Zárt, bizalmas, számozott II. I. m254. o.
  20. Déry Tibor: Barátságos pesszimizmussal. I. m. 321. o.
  21. A hetvenes évek kultúrája. I. m. 105. o.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.