Az Antikrisztus

[Szolovjov-montázs, Kiss Ilona fordításából]

Lelkiállapotom csaknem két éve történt

sajátos változása nyomán makacs vágy

támadt bennem, hogy a rossz kérdésének

vonásait szemléletesen világítsam meg.

Nem tudom, mi ez: látásom homályosult

el, vagy a természetben történt valami?

Azt veszem észre, hogy nincs többé olyan

verőfényes, vagy legalább háborítatlanul

kristálytiszta nap, mint régebben; mintha

mindent hajszálvékony, alig érzékelhető

lepel borítana; mindenütt nyugtalanság,

baljós előérzet vibrál. Tagadhatatlanul

öregszünk, de hát a föld sem fiatalodik:

valami kölcsönös fáradás érezhető. (Az

ördög legyezget ködöt a farkával Isten

világára?) A halál természetesen nagyon

érdekes jelenség; ám ha én elismerem a

rossz időjárás periodikus ismétlődését, s

többnyire szenvedek is tőle, ez elegendő

ok-e arra, hogy Isten országa helyett ezt

mondjam: a rossz idő országa? (Először

azért nem, mert a rossz idő országa csak

Pétervárra terjedne ki.) Viszont minden

igaz hívő őszinte jóindulattal kell hogy

kezelje a vallásos igazságok leplezetlen

ellenfelét és tagadóját: “De mi lesz, ha

egyszer csak idejön hozzám az a galileai:

meg kell hajolnom előtte, akár egy jött-

ment utolsó, ostoba kereszténynek, s mint

valami orosz muzsiknak, mormolnom kell:

Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam?

Boruljak le, akár egy lengyel öregasszony?

Én, én, én! Ő nem élt, nem él, és nem fog

élni! Vagy ha élt is, elrothadt ott lenn a

koporsóban, mint egy féreg! Nem támadt

fel, nem támadt fel, nem támadt fel!” –

“Contradicitur! A mi Urunk az élő Isten,

Jézus Krisztus! Ki innét, Káin! Ki veled

innét, Sátán edénye! Én, Isten szolgáinak

szolgája, a krisztusi hatalomnál fogva ki-

taszítalak Isten kertjéből, förtelmes pokol-

fajzat! Anathéma, anathéma, anathéma!”

Uram, irgalmazz! . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . Mialatt a gondolkodó

emberek nagy többsége hitetlenné lesz, a

megmaradt csekély számú hívő egyúttal

gondolkodóvá, teljesítve az apostoli elő-

írást: szívetekkel, ne eszetekkel legyetek

kisdedek. Az igazság nem vonja kétségbe

megjelenésének feltételeit, éppenséggel

igazolja, értelmezi és megszenteli őket.

A rossz csupán valami hiány, mely a jó

növekedésével eltűnik, vagy valóságos

erő, mely világunkat hatalmában tartja?

Nem az az érdekes, hogy minden szőlő-

fajtából lehet bort is, ecetet is csinálni,

hanem hogy a kezem ügyébe eső üvegben

 

mi van: bor vagy ecet. – Önnek azonban

valamiről mindenképp le kell mondania:

vagy arról a szokásról, hogy Krisztusra s

az evangéliumra mint legfőbb tekintélyre

hivatkozzon, vagy morális optimizmusát

kell föláldoznia. Ez az az eszmény, ami

nem utópia, ez az a gondolat, ami nem

lázálom csupán… (Végezetül köszönetet

mondok Ny. A. Veljaminovnak; szerény

művemet a teljesített erkölcsi kötelesség

hálatelt érzésével bocsátom közre, az Úr

1900. esztendejének Húsvét vasárnapján.)

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.