[Szolovjov-montázs, Kiss Ilona fordításából]
Lelkiállapotom csaknem két éve történt
sajátos változása nyomán makacs vágy
támadt bennem, hogy a rossz kérdésének
vonásait szemléletesen világítsam meg.
Nem tudom, mi ez: látásom homályosult
el, vagy a természetben történt valami?
Azt veszem észre, hogy nincs többé olyan
verőfényes, vagy legalább háborítatlanul
kristálytiszta nap, mint régebben; mintha
mindent hajszálvékony, alig érzékelhető
lepel borítana; mindenütt nyugtalanság,
baljós előérzet vibrál. Tagadhatatlanul
öregszünk, de hát a föld sem fiatalodik:
valami kölcsönös fáradás érezhető. (Az
ördög legyezget ködöt a farkával Isten
világára?) A halál természetesen nagyon
érdekes jelenség; ám ha én elismerem a
rossz időjárás periodikus ismétlődését, s
többnyire szenvedek is tőle, ez elegendő
ok-e arra, hogy Isten országa helyett ezt
mondjam: a rossz idő országa? (Először
azért nem, mert a rossz idő országa csak
Pétervárra terjedne ki.) Viszont minden
igaz hívő őszinte jóindulattal kell hogy
kezelje a vallásos igazságok leplezetlen
ellenfelét és tagadóját: De mi lesz, ha
egyszer csak idejön hozzám az a galileai:
meg kell hajolnom előtte, akár egy jött-
ment utolsó, ostoba kereszténynek, s mint
valami orosz muzsiknak, mormolnom kell:
Uram, Jézus Krisztus, könyörülj rajtam?
Boruljak le, akár egy lengyel öregasszony?
Én, én, én! Ő nem élt, nem él, és nem fog
élni! Vagy ha élt is, elrothadt ott lenn a
koporsóban, mint egy féreg! Nem támadt
fel, nem támadt fel, nem támadt fel!
Contradicitur! A mi Urunk az élő Isten,
Jézus Krisztus! Ki innét, Káin! Ki veled
innét, Sátán edénye! Én, Isten szolgáinak
szolgája, a krisztusi hatalomnál fogva ki-
taszítalak Isten kertjéből, förtelmes pokol-
fajzat! Anathéma, anathéma, anathéma!
Uram, irgalmazz! . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . Mialatt a gondolkodó
emberek nagy többsége hitetlenné lesz, a
megmaradt csekély számú hívő egyúttal
gondolkodóvá, teljesítve az apostoli elő-
írást: szívetekkel, ne eszetekkel legyetek
kisdedek. Az igazság nem vonja kétségbe
megjelenésének feltételeit, éppenséggel
igazolja, értelmezi és megszenteli őket.
A rossz csupán valami hiány, mely a jó
növekedésével eltűnik, vagy valóságos
erő, mely világunkat hatalmában tartja?
Nem az az érdekes, hogy minden szőlő-
fajtából lehet bort is, ecetet is csinálni,
hanem hogy a kezem ügyébe eső üvegben
mi van: bor vagy ecet. Önnek azonban
valamiről mindenképp le kell mondania:
vagy arról a szokásról, hogy Krisztusra s
az evangéliumra mint legfőbb tekintélyre
hivatkozzon, vagy morális optimizmusát
kell föláldoznia. Ez az az eszmény, ami
nem utópia, ez az a gondolat, ami nem
lázálom csupán (Végezetül köszönetet
mondok Ny. A. Veljaminovnak; szerény
művemet a teljesített erkölcsi kötelesség
hálatelt érzésével bocsátom közre, az Úr
1900. esztendejének Húsvét vasárnapján.)