Nem azt jelenti ez: már nem szeretlek,
csak kékebb nálad a magnézium!
Nem azt, hogy nincs mit mondanom,
veszettebb
króm s karnitin, mit kedvem, ha megun,
leszek még elhagyottabb s elveszettebb.
Mentem történetest hazafelé.
Nem jöttem. Mentem. Utcák, kora reggel,
és ahogy életrendjük rendelé,
találkoztam sietõs emberekkel.
Én magam nem siettem.
S ama boldogság borzongása járt át,
melyrõl nem tudtam, melyik eredet,
melyik tünet, s hogy kölcsönbe-hatását
nem rögtön beljén, ott próbálja meg,
talán, s még kívülebb,
mi már önkívület, vagyok magam
fejthetetlen állapotán is ilyképp,
és jegyzetemnek bármi dúsa van,
nincs több, amit bárkivel is közölnék,
képest, de vágytalan: tép,
rég vagyok. És nem esdek: ne eressz el,
sose-jövõ-s-beszélõ: kifelé!
Sipirc, ágyúszétlõtte fellegekkel,
lebernyegem lebben Névám fölé,
s elhalsz, s halok, belé
nem beléd már. Minden e köpönyeg,
girhej a khánságom, nincs több kívánság,
csak ne újítsák protézisemet,
egerekként diók héjai rágják,
nincs még végsõ kiváltság,
nem kérdés, fû még átüt gombapincét,
hová leszáradt, szaporája han-
gulat, az élet csak, lánchídi ködkép,
végre semmi se nyugtalan, rohan-
vást, velem, ez a tan-
DEM. NEM JELENTI AZT: NEM ÉRDEKEL MÁR,
MOST KEZDENEK ÉRDEKELNI MEZÕK,
HOL FÉLSZEMÛ BAKÁKNAK SZILVALEKVÁR
NE JÁRJON KÉT DÍSZKÉPESLAP KÖZÖTT,
KIHULLT IDÕM ÖRÖK.