A Tátra a szlovák tudatban

A Magas-Tátra Szlovákia területének mindössze egy százalékát teszi ki.1 Ugyanakkor senki nem vonja kétségbe szimbolikus jelentõségét. A “Villámlik a Tátra felett” kezdetû, 1844-ben keletkezett hazafias dal 1918-tól a csehszlovák állami himnusz része volt, 1993 óta pedig a Szlovák Köztársaság himnusza. Népszerû – igaz, történelmileg pontatlan – a szlovák címerben szereplõ három halom értelmezése: eszerint a Tátra Szlovákiát, a Mátra a Magyar Királyságot, a Fátra pedig a mai Magyarországot jelképezi. A címer keletkezését a történeti mitológia és a széles körben elterjedt népies felfogás Nagy-Morvaország idejére vetíti vissza. Ezt – tekintettel a “saját” állami tradíciók ritkaságára – ezen tradíciók történelmi igazolásának szokás betudni. Ezért sem talált szívélyes fogadtatásra Szlovákiában a hagyományos címer megszüntetése Csehszlovákia 1960-as, úgynevezett szocialista alkotmánya beiktatásakor. De még a kommunista hatalom is tiszteletben tartotta a Tátra helyét a nemzeti tudatban: noha a régi jelképet újjal cserélték föl, ezt az újat mégiscsak ugyanúgy uralta egy Tátra-csúcs, a Kriváò – igaz, egy modern kiegészítéssel: a partizánok tábortüzével együtt. Ez pedig szintén a hegyi és a rablóhagyományok szellemi kötelékére utal.

1. A Tátra fölfedezése a “nemzeti újjászületés” idején

A Tátrát a 19. század elsõ felében, a “nemzeti újjászületés” során fedezték és stilizálták fel mint a szlovákság és Szlovákia megtestesítõjét. Sem népdalok, sem mesék vagy más népköltészeti források nem bizonyítják, hogy ezt a Tátra a közvetlen környékén túl is így gondolták volna. Egy reprezentatív népdalgyûjteményben a Tátra csak azokban a dalokban szerepel, amelyek közvetlenül a hegység lábánál fekvõ településekrõl származnak. Ezzel szemben a Duna azoknak a szlovák területeknek a dalaiban is megjelenik, amelyek több száz kilométerre vannak tõle.2

A “nemzeti újjászületés” lírájában a 19. század elsõ felében a “tátraiak” és “Tátraföld”, szlovákul tatranci és Tatransko Szlovákia szinonimájaként szerepelnek, a Tátra “a szlovákság anyja”. Ján Hollýnál a szlovákok “a lakatlan Tátra alá költöztek családjukkal”. Cirill és Metód azért jöttek, hogy a “Tátrát” tanítsák. Amíg a Tátra áll, a szlovákság nem pusztul el. Az a szerzõ, aki elsõként vizsgálta a Tátra helyét a 19. század szlovák költészetében, és “tátralógiáról”, sõt, a lengyelek esetében “Tátra-mániáról” beszélt, találóan állapította meg: “A szlovák költõk úgy szerették a Tátrát, ahogyan még soha senki nem szerette és nem is fogja szeretni, és úgy, ahogyan hegyet még nem szerettek soha.”3

A Tátra erõdítmény volt, menedék, reménység; gyógyír a kicsinységre és a gyengeségre, összekötõ kapocs a szláv népekkel, a jelenleg még gyenge Szlovákia erõsebb pozíciójának jelképe a hatalmas szláv világban. L’udovít Štúr a Kriváòon átélt viharról a következõket mondja: “Amit a Kriváò jelent a Tátra számára, azok leszünk mi a világ számára. A szlovákság természetes erejét nem lehet megtörni.” 1844-ben, amikor a szlovák diákokat arra kényszerítették, hogy elhagyják Pozsonyt, Janko Král’ így írt: “És a mi Tátránk kacag a távolból. Építsetek torlaszt, ti urak, ha ebben reménykedtek.” (A Duna lezárására célzott.) Samo Chalupkának meggyõzõdése volt: “Ami a Kriváò a Tátrában, az lesz a szlovák, mint hajdan, a népek között.” Híres verse, a Mor ho! (“Üsd!”), egy igazságos kisebbség és a gonosz többség elleni tragikus harc örök története, amely egészen a második világháborúig aktív politikai felhangokkal bírt, ezekkel a szavakkal kezdõdik: “Sasok szálltak Tátráról…”4

A hõsi, epikus, messianisztikus hang kezdettõl fogva keveredett a líraival. A Tátra nemcsak a nemzet, hanem az egyéni érzés tükre is. Már Kollár vegyítette a kétféle hangütést. A Tátra az õ számára is a “Szláva lánya” iránti hûség mércéje. Kritikával illette azt, ahogyan Štúr és köre “térdre borul a Tátra elõtt”.5 Sládkoviènál mindkét dimenzió jelen van – a jelkép pátosza éppúgy, mint az emberi érzés analógiája. A Detvan (Gyetvai fiú) címû verses eposzban a hõs büszke hazájára, “ahol a Duna szlovák vizet sodor”, és ahol a vizek fölött “a Tátra gránitja hallgat”. A szlovák szerelmi líra csúcsdarabjában, a Marínában így vall:

Ahogyan te, Tátra, arany felhõbe

Borítod hegyeid,

Úgy borítja az õ lelke

Hajnalpírba éltem árnyait.

A “Tátra-líra” a századforduló táján, Hviezdoslavnál éri el csúcspontját. Az õ lírájában is megtalálhatók a Tátrának mint menedéknek, mint nehéz idõben vigasztaló reménységnek a hagyományos képei. Mindenekelõtt azonban természeti jelenség, akárcsak Puskinnál vagy Lermontovnál a Kaukázus. A Tátráról szóló “újjászületés” utáni lírai áramlat a huszadik században sem zárult le teljesen, de az idõk változásával az alkotók és a befogadók szemében jelentõsen csökkent az értéke.

A 19. század negyvenes éveire, konkrétan 1841-re esik a Tátrát megcélzó “nemzeti kirándulás” hagyományának kezdete. A tömeges hegymászás mint politikai jeladás a mai napig létezõ tradíció. Az elsõ nemzeti kirándulás dátuma 1841. augusztus 16. A politika és a kultúra olyan jeles képviselõi vettek részt rajta, mint L’udovít Štúr vagy Michal M. Hodža.6 Egészen az elsõ világháborúig tartottak a kirándulások, igaz, hoszszabb szünetekkel, és a túrócszentmártoni (Turèiansky Svätý Martin) augusztusi vigasságoknak is részévé váltak. Ez az ünnepségsorozat annak a néhány össz-szlovák egyesületnek volt az éves rendezvénye, amelyeket megtûrt a hatalom. A túrákon rendszerint néhány tucatnyian vettek részt, köztük egy-két hölgy is, ami akkoriban még nem volt általános. Legtöbbször a Kriváòt mászták meg, amely a maga 2494 méterével csak a tizenhetedik a Tátra-csúcsok között, viszont kétségbevonhatatlan, hogy szimbolikus jelentõségû, amit versek, dalok és ábrázolások egész sora bizonyít. A Gerlahfalvi-csúcs (Gerlachovsky štít, 2655 méter) és más csúcsok, noha nyilvánvalóan magasabbak, mindig is háttérben maradtak. Errõl késõbb még lesz szó.

A Štúr és köre által Szlovákia szimbólumává emelt Tátra a természet romantikus felfedezésében gyökerezett. A természet a Tátra alakjában a legtöbb szlovák számára egyedi és lenyûgözõ jelenség volt. A štúri politikai koncepcióban a Tátrának más funkciója is volt. A nemzeti mozgalom megelõzõ szakaszai fõleg Szlovákia nyugati területeire koncentráltak. Štúrnak többek között azért esett a választása Közép-Szlovákiára mint a szlovák írott nyelv szülõhelyére, mert összekötõ kapocsnak tekintette Kelet-Szlovákia felé, amely még “nem ébredt nemzeti öntudatra”. Következésképpen a Tátrának is ez lett a feladata, ahonnan szimbolikusan “egész Szlovákia” belátható, és amely egész Szlovákiából “látható”.

A Tátra azonosítása Szlovákiával a forradalom éveiben, 1848–49-ben vált gyakorlattá. Jozef M. Hurban 1848 áprilisában Myjavában tartott beszédében azt hirdette, hogy a fegyveres felkelés “a Javorinán, a Tátrán és a Kriváòon gyújtott láng” jelére indul majd.7 Három hónappal késõbb a zágrábi horvát kongresszuson “a Tátrában élõ szlovák népet” szólítja meg.8 A Szlovákiába induló szeptemberi küldöttség kortársi leírásában ezt olvashatjuk: “A Tátra, ez az idáig rabszolganyugalmú törzs…”9 A Szlovák Nemzeti Tanács felhívása “a szlovák néphez” azok alá a zászlók alá hívja a szlovákságot, “amely újra kibomlott a Tátra fölött a szabadság jegyében”.10 A cseheknél is azonos jelentésû a “Tátra” és “Szlovákia”. Prágai önkéntesek “a Hej slované kezdetû dallal ajkukon, lelkesen indultak a nemes Tátra felé.”11 Levelek íródtak ilyen dátumokkal: “A tátrai fõhadiszálláson. Turè. Mošovce, 1849. január 13.”12 Még egy bécsi újság is így számol be a szlovák képviselõknek az uralkodónál tett látogatásáról: “A deputáció egy része holnap már elhagyja Bécset, és visszatér a szent Tátrába.”13

A nemzeti agitációban a Tátra valóban mindenütt jelenvaló volt. A Matica Slovenská alakuló gyûlésén, 1863-ban ilyen dalokat énekeltek: “Mi szlávok mind a havas Tátráról jöttünk, oroszok, lengyelek, illírek, csehek, õk a testvéreink.”. Vagy “szépséges szlovák nyelvem, te életre kelted a Tátra vidékét, életet lehelsz belé.”

Mégis több mint fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a Tátrát mint integráló nemzeti jelképet ne csak nemzeti aktivisták maroknyi csoportja, hanem a legszélesebb rétegek is felismerjék és elfogadják. A megértés és a célzott agitáció hoszszú folyamata volt ez. Bizonyos fokig a Tátra szimbólummá emelésére is alkalmazható Miroslav Hroch ismert koncepciója a nemzeti mozgalom három fázisáról.

2. A turizmus kezdetei

Északi oldaláról, Lengyelország felõl a Tátrát sokkal intenzívebben kutatták és népszerûsítették. A hegyi régiók lakosa, a gorálok a 18–19. század fordulójára a mazúriak és a kozákok mellett a “polonicitás” jellemzõ alakjaivá léptek elõ. A hegyvidékieknek a lengyel síkságon meghatározott szimbolikus feladatot tulajdonítottak (“tisztaság”, “a határ õrzõi” stb.), mégis jelentõs helyet foglalnak el a szépirodalomban, a költészetben. Slowackinál, Krasinskinál és Mickiewicznél a Tátra az Alpokkal egyenrangú. A hegységet a régi Lengyelország déli végváraként, a Lomnici- csúcsot pedig (amelyet sokáig a Tátra legmagasabb csúcsának tartottak), a leküzdhetetlenség szimbólumaként ábrázolták.14 A sas, a Tátra madara a lengyel címerben is jelen van. A lengyel Januszik, a legendás rabló, a Kárpátok 18. századi Robin Hoodja a Tátra fia, ellentétben a szlovák mítosszal, amely a maga Jánošikját síkvidékre helyezi.

Hogy milyen helyet foglal el a Tátra a lengyel turizmusban, arról árulkodik az alpinista kifejezés lengyel megfelelõje: “taternik”. Már a 19. század negyvenes éveiben részletes Tátra-útleírások jelentek meg lengyelül, az ötvenes-hatvanas években pedig számos turisztikai kézikönyv látott napvilágot. Ezzel egyidõben Németországban – fõleg Sziléziában, Szászországban és Berlinben – is számos útikalauz jelent meg. A 19. század végén néhány cseh útikönyvvel is találkozunk.15

A Tátráról szóló magyar nyelvû irodalom csak az 1880-as évektõl számottevõ, annak jelentõs részét is szepességi németek írták vagy ihlették. Ami a Tátrával foglalkozó irodalmat illeti: egy 1897-ben Szlovákiában, Rózsahegyen (Ružomberok) megjelent, de cseh szerzõ által írt útikalauzt nem számítva Miloš Janoška 1911-es útikönyve az elsõ eredeti szlovák munka.16

A Tátra alatti városokban, Liptón, de még Árván (Orava) is, a századforduló idején léteztek már lelkes szlovák turistacsoportok – azonban az érdeklõdés, a szak- és tudományos ismeretek valamint a kereskedelmi hasznosítás foka messze nem érte el más városok és közösségek színvonalát, gondolunk itt a Tátra keleti nyúlványainál élõ poprádi németekre (Deutschendorf) vagy Késmárkra. 1873-ban Késmárkon, a Tátra lábánál alakult meg az elsõ magyar turistaegylet, a Magyarországi Kárpátegyesület, amelynek komoly érdemei fûzõdnek a hegység fölfedezéséhez. A Tátra iránti szakirányú érdeklõdést a Velká Lomnicában 1881-ben alapított Tátra Múzeum és egy poprádi múzeum dokumentálja.

A Tátra déli felfedezésének szempontjából kulcsfontosságú jelentõségû volt a Kassa-Bohumín-vasútvonal megépítése 1870–1871-ben. Ez a vasút közelebb hozta a Tátrát Sziléziához, Morvaországhoz, Csehországhoz és Észak-Németországhoz. Szállodákat, szanatóriumokat létesítettek, és már a 19. század végén kirajzolódott a Tátra kettõs funkciója: pihenõ- és sportövezetként valamint gyógyhelyként egyaránt hasznosították. A Tátrához fûzõdnek a szlovák és a magyar téli sport – sí, jéghoki, szánkózás stb. – kezdetei.

Míg kezdetben fõleg arisztokraták foglalták el a drága hoteleket és szanatóriumokat, fokozatosan nõtt a gazdag budapesti és külföldi látogatók száma. Ennek a kezdeti szakasznak különleges, de jellemzõ részlete volt az a balsikerû próbálkozás, amikor megpróbáltak a Tátrában meghonosítani néhány alpesi és egzotikus állatfajtát – például az õstulkot –, hogy legyen mire vadászniuk az arisztokratáknak. A zerge viszont, amely Szlovákiában eredetileg csak a Tátrában fordul elõ, lassacskán a szlovákok egyik “kultikus állatávᔠvált. A múlt század hatvanas éveiben azt a nem hivatalos információt, amely szerint Fidel Castro helyi fejesek társaságában zergére vadászott a Tátrában, szentségtörésnek érezte a nép. (A történeti eltolódás arról ismerhetõ fel, hogy Hohenlohe hercege, a Tátra nagy részének birtokosa, 1926-ig még több ezer zergét lõhetett.)

1987-ben egy magyar lexikon megállapítja: “A Tátrát évrõl évre többen látogatják, ma az egyetlen hegyi táj, amely említésre méltó turizmussal rendelkezik.”17 Mindenesetre a Szlovák Tátra kihasználtsága az elsõ világháborúig kisebb volt, mint az északi, a lengyel illetve a galíciai részeké. Ennek egyik oka az, hogy Magyarország számára könnyen megközelíthetõ volt az Alpok hegység, amely jobban fel volt készülve turisták fogadására. Az Alpok mércéül szolgált a hegyi vidékek számára. Befolyása többek között abban nyilvánult meg, hogy a tátrai magánvillákat hosszú ideig alpesi stílusban építették, ennek még ma is vannak látható nyomai.

A Tátra iránti szlovák érdeklõdés az elsõ világháborúig – leszámítva a hegyi városkák lelkes hegymászóinak alkalmankénti kirándulásait – nem összehasonlítható sem a lengyel turizmussal, sem a szlovénnel. Szlovéniában az alpesi turizmus nemcsak a költészet, hanem a nemzeti politika és a szlovén vállalkozói réteg számára is fontos tényezõ volt. Amikor a Prúdy (Áramlatok) nevû lap 1913-ban körkérdést indított a cseh-szlovák kapcsolatokról, Stanislav Klíma cseh tanár, Szlovákia jó ismerõje ezt válaszolta: “És Szlovákia legszebbik zugában, a Tátrában is külföldiek a szlovákok. Ez részben az õ hibájuk is, hiszen a legutóbbi idõkig csak ritkán keresték fel a Tátrát.” Hozzáteszi, hogy ez állítólag változóban van, de csak lassan. Klíma egy olyan létesítményt javasolt a Tátra lábainál, amely “valamilyen ártalmatlan néven cseh turisták találkozóhelye lehetne, ahol otthon éreznék magukat, és ahová a szlovákok is kirándulhatnának.”18

1918-ig tehát a Tátra – legalábbis a nemzeti öntudattal bíró szlovák elit fejében – Szlovákia szimbólumává nõtt. Maga a hegység megközelíthetõvé vált, helyi vasutak és utak hálózták be, szanatóriumok, szállodák, pihenõ- és sportközpontok létesültek, amelyek túlnyomórészt a német-magyar arisztokrácia szolgálatában álltak. A “szlovák Tátra” nem volt konkurense semmilyen magyar egység-elképzelésnek, mivel a magashegység képe nehezen lett volna beilleszthetõ az erõsen historizáló magyar mitológiába. A millenniumi ünnepségek keretében Magyarország határain emléktáblákat állítottak föl. Az egyiket a Gerlahfalvi csúcson helyezték el. A következõ magyar nyelvû felirat szerepel rajta: “Íme, az ezeréves haza legmagasabb oltára.” A Gerlahfalvi- csúcsot Ferenc József-csúccsá keresztelték át. Ehhez hasonló hivatalos intézkedést még kétszer hajtottak végre. A Kriváòra mint “szlovák hegycsúcsra” ugyanakkor jellemzõ, hogy a “forróvérû szlovák ifjúság” 1861-ben, egy hegymászás alkalmából lerombolta annak az obeliszknek a maradványait, amelyet 1841-ben emeltek Frigyes Ágost szász király ott-tartózkodása emlékére. “Azért tették, mert sértette õket, hogy a szlovák Kriváòon olyan emlékmû állt, amelyen csak latin, német és magyar feliratok szerepeltek, de egyetlen szó sem szlovákul.”19

3. Szlovák szimbólum 1918 után

A csehszlovák állam létrejöttével a Tátrát mint különleges státusszal és ranggal bíró hegységet a korábbinál sokkal szélesebb körben ismerték el. Különbözõ folyamatok eredménye ez, amelyek között akadt céltudatos és spontán, néhányuk pedig más érdekek érvényesítésének mellékterméke volt.

A Tátra propagálásának céltudatos módozataival a tankönyvekben, honismereti kézikönyvekben és dalokban találkozunk, mindenekelõtt az állami himnuszban. Ez utóbbi mint a szlovákokat jellemzõ ének nemcsak minden szlovák és cseh, de sok magyar és német tudatába is bevésõdött. Štefan Krèméry, az egyik legélesebb elméjû szlovák értelmiségi, saját tapasztalatai alapján is nagy jelentõséget tulajdonított neki. Amikor 1919-ben a csehszlovák hadsereg benyomult Kelet-Szlovákiába,

elemi hatással voltak a népdalok, a nép kérte: tanítsuk meg nekik õket. Különösen az “Aki az igazságért ég”, a “Hej, szlovákok” és a “Villámlik a Tátra felett” tetszett nekik. Az énekelni szeretõ nép gyorsan megtanulta ezeket az egyesítõ erejû dalokat. Ezeknek a népdaloknak a segítségével a néptömegbõl lassan kikristályosodott a nemzet. Ennek a néhány népdalnak a nemzeti jelentõségét nem lehet elég nagyra becsülni. Túlszárnyalják Štúr egész irodalmi munkásságát, a “Marinát”’, a “Gyetvai fiú”-t és a “Restauráció”-t is beleértve. A szlovák nép ébredésében az egész monumentális “Szláva lányá”-nak nem volt akkora jelentõsége, mint a “Villámlik a Tátra felett” kezdetû dalocskának, amely valóban villámként cikázott át Szlovákia egén, és nemcsak néhány értelmiségit villanyozott fel, hanem a legszélesebb néprétegeket is.20

Érdekes, hogy az 1918-as fordulat után a “Villámlik a Tátra felett” kezdetû ének mellett más himnusz-jelöltek is voltak, többek között az a különös próbálkozás, hogy lefordítsák a cseh himnuszt (Kde domov mùj, Hol az én otthonom). Feltûnõ, hogy a Tátra és a Kriváò itt is megjelenik, mintha kötelezõ lenne: “Hol az én otthonom? Hol az én otthonom? Ahol a Kriváò feje magasodik…” A következõ strófában pedig: “Ahol büszkén emelkedik a Tátra.” A hagyomány szívósságát érdekes módon a negyedik strófa bizonyítja, amely az osztrák himnuszra játszik rá.21 A Tátrát Martin Rázus “Himnusz a szabadsághoz” címû mûve sem nélkülözhette, amely röviddel 1918. október 28. elõtt íródott és jelent meg. Néhány generáción keresztül ezt a dalt kívülrõl tudták a szlovákok. A népdalok egyszerû ritmusában esik itt szó a “Kriváò hajnalpírjáról” és “a Tátra szikláiról”.

Az iskolai tankönyvekben a Tátra elmaradhatatlan részét képezte a honismeretnek, a földrajznak és a történelemnek, de az olvasókönyvekbõl sem hiányozhatott. A népiskolai ötödik osztályos honismereti könyv Csehszlovákia leírásával kezdõdik, a Tátráról nézve. Nem a korábbról ismert, romantikus értelemben, hanem mint a téli sportok központja, ahol “a korcsolyázók megmutathatják tudományukat”, mint szanatórium, amelynek “télen is megvannak a maga szomorú vendégei, akik tüdõbetegségüket kúrálják.” “Hazánk legszebb hegyeit láttuk.”22 A polgári iskolák olvasókönyveiben a szövegek mintegy 10%-át teszik ki azok, amelyek részben vagy egészben a Tátrával foglalkoznak. A túlnyomórészt hegyes vidékekrõl származó szlovák gyerekek számára a Tátrát mint valami különlegességet prezentálják:

És ezek között a hegységek között még egy hegység. Különös, bámulatos hegység. Körös-körül sehol nem látunk hasonlót. Úgy áll ott, mint egy darab kõvé vált világ, mint egy rég elfeledett monda. (…) akármivel hasonlítjuk is össze, egyetlen szomszédja sem mérhetõ hozzá. Más a fekvése, más az alakja. Ez valami más, szokatlan, ismeretlen, elképzelhetetlen.23

1918 után ugrásszerûen megnõtt azoknak a száma, akik saját szemükkel látták a Tátrát. Ez a régi német-magyar és az új “csehszlovák”, illetve szlovák turistaegyleteknek köszönhetõ, meg újabb turisztikai és sportlétesítmények építésének, amelyek többnyire megfizethetõbbek voltak, mint a háború elõtti átlag. Az élvezet, az utazás, a fölfedezés háború utáni felfutása, amely a húszas években, közvetlenül a gazdasági viszonyok rendezõdése után kezdõdött, mindenekelõtt sok cseh turistát hozott a Tátrába.

A történelmi országrészekhez csatolt területek, Szlovákia és Kárpát-Ukrajna újdonságként hatottak, kevéssé ismert tájaik pedig elbeszélések és kíváncsi vágyakozás tárgyai. A felszabadított Szlovákia új úti céllá vált, különösen vonzó volt a Magas-Tátra.24

Szlovákia a cseh köztudatban még évtizedekkel késõbb is jórészt a Tátrával volt egyenlõ; a szlovák mélyfölddel való véletlen találkozások, ahol a legmagasabb fa a kukorica, már-már riasztó élményt jelentettek.25

A Tátra bizonyos fokú “demokratizálódásához” a két világháború között az egészségügy fejlõdése is hozzájárult. A betegbiztosítók elsõsorban tüdõbetegségek gyógyítására alkalmas gyógyhelyeket építettek, amelyek rendkívül népszerûek és szakmailag elismertek voltak, különösen a tuberkulózisos betegek körében. A legendás gyógyhely misztikus ereje és a gonosz népbetegség sorsszerûsége a hegyvidék és a hegyi levegõ mágiájával együtt valóságos csodatévõ hellyé emelte a Tátrát. (“Még a Tátrában is járt, és az sem segített rajta…”) A különbözõ rétegekbõl kikerülõ páciensek ezrei, látogatóikkal, rokonságukkal együtt, bizonyára fontos szerepet játszottak abban, hogy az olvasókönyvbõl ismert távoli hegység a mindennapi tudat részévé váljon.

A közvetett vagy közvetlen élmények megsokszorozódása révén olyan szervezeteket, termékeket, jelenségeket neveztek el a Tátráról, amelyek a Tátrát egész Szlovákiával társították, vagy a hegyvidéki természethez fûzõdõ pozitív jelentésárnyalatot használták ki. “Tátrai levegõ” mint a tisztaság és a frissesség szinonimája, “Tátragránit” mint a keménység és a hajlíthatatlanság metaforája, “Tátrai patak” mint tisztaság, frissesség, ugyanakkor vadság, “Tátracsúcs” mint emelkedettség, pátosz, megközelíthetetlenség, szokatlanság, “Tátrai fenyõ”: erõ, õszinteség, természetesség. A versfaragók által használt melléknevek bejárták a sajtót és az ünnepi beszédeket, és ezeken keresztül a köztudatba behatolva elindították a Tátra gazdasági és politikai kommercializálódását.

A Tátra nevet 1918-tól napjainkig nemcsak a közvetlenül a hegység lábánál mûködõ vagongyár kapta, hanem egy morvaországi autógyár, egy vegyiüzem lenn a síkságon, Nagyszombaton (Trnava) és sok más üzem az össz-szlovák területen – egy bútorgyár, egy üvegkonszern, egy szállodalánc, sportklubok, mozik, kiadók és egy össz- szlovák utazási ügynökség. Hasonlóképpen zsákmányolták ki a Kriváòt. A Tátra mint védjegy kommercializálása oda vezetett, hogy még a legnépszerûbb olcsó cigarettát is róla nevezték el, továbbá egy süteményt, téli cipõt, motoros rollert, mosógépet. Egy jelentõs szlovák bank, amelyet 1884-ben Felsõ-magyarországi Tátra Bank néven alapítottak, a Tátra jelzõvel deklarálta saját szlovákságát, másképpen nem is tehette volna. Hogy mennyire tartós a “Tátra” és a “szlovákság” kapcsolata, azt a jelenlegi Tátra Bank is bizonyítja, amelyet 1989-ben alapítottak – egyébként osztrák tõkébõl.

A Tátra-imázs transzponálásának és kihasználásának érdekes példája a személynevek változása. A 20. században a névváltoztatásnak négy hulláma zajlott le. Az elsõ a német és szlovák nevek tömeges magyarosítása volt 1918-ban. A Tátrai név ekkor terjedt el, a budapesti telefonkönyvben 129-szer fordul elõ, egész Magyarországon 485-öt találunk. A második hullámban, az elsõ világháború után, elsõsorban a magyarosított nevek szlovák helyesírása volt a cél; a negyedik hullámban, a második világháború után a megváltoztatott, német és magyar hangzású nevek között nem találunk Tátra-motívumot. A jelenleg elterjedt Tatranský, Tatran nevek valószínûleg (a levéltári anyagok nem hozzáférhetõk) a második világháború alatt lezajlott harmadik névváltoztatási hullám termékei, amely az állami alkalmazottakra nehezedõ nyomás hatására indult el, és fõleg a magyar hangzású neveket érintette.

Óriási a száma azoknak az egyesületeknek, dalköröknek, újságoknak, folyóiratoknak, amelyek a Tátrán keresztül demonstrálják szlovákságukat, kezdve a Tatranska folyóirattól (1832–1847), a Tatrín kulturális egyesületen (1844) és a Tatran daloskörön (1873) át egészen napjainkig. A név használata a politikában is jelen volt: az elsõ világháborús orosz hadifoglyokból létrehozott 7-es számú Csehszlovák Légió a Tatranský nevet kapta. A második világháború alatt szervezõdött leányegylet egyik alszervezetét Tatrankynak hívták. A Wehrmacht 178-as divíziója, amelyet 1944-ben a szlovák nemzeti felkeléskor vetettek be, szintén a Tátra nevet kapta.

A második világháború folyamán erõsödött a Tátra “nacionalizálódása”. Az új szlovák államnak szüksége volt territóriuma pontos behatárolására, így jött létre a népszerû szlogen: “a Dunától a Tátráig”; Pozsonytól az északi “kõsáncig”. A fasiszta rendszer a már bevezetett nemzeti szimbólumban a keménységet, a hajlíthatatlanságot hangsúlyozta. A Hlinka-gárdának, az uralkodó párt paramilitáris szervezetének egyik legkedveltebb menetdala így kezdõdik: “Hej, tátrai fiúk, kemény az öklötök…” Egy másik induló, amelyet a hivatalos propaganda részeként hangszórókból sugároztak, a “Villámlik a Tátra felett” kezdetû dalt idézi: “Villámlott a Tátra felett, dörgött a menny, felébredt Szlovákiánk, amely immár a szlovákok酔 A szlovák hadsereg Szovjetunió-beli hadjáratáról szóló dokumentumfilm ezt a címet viselte: “A Tátrától az Azovi-tengerig”. A “Dunától a Tátráig” behatárolásnak revizionista felhangjai is voltak: “A Dunától a Tátráig, ez a mi szeretett Szlovákiánk. Tartsuk meg, ami a miénk, azt is, amit Magyarország elvett tõlünk.” Egy másik szöveg: “A Kriváò csúcsán állunk õrt.” A szlovák-horvát barátságot propagáló folyóirat a “Tátra és Velebyt” címet viselte.26

A két szlovák madár, a sas és a sólyom hagyományos versengésében a háború alatt az elõbbié lett az elsõbbség. A sólymot (sokol) egy ismert cseh tornaklub miatt csehszlovakizmussal vádolták (a konkurens katolikus morva, majd késõbb a szlovák egylet a sas – orol – nevét viselte). A sas mint tipikusan tátrai és ezzel automatikusan szlovák madár a Szlovák Köztársaság megannyi szimbólumában felbukkant – övcsatokon, sapkákon, a hadsereg és a paramilitáris szervezetek jelvényein. A Hlinka-gárda ifjúsági tagozatát, amely életkor szempontjából a Tatranka-lányok megfelelõje, “orol-fiúknak” hívták. A Tátrát és faunáját állami és katonai kitüntetésekben is felhasználták. Egy másik “hegyi attribútum” is felbukkant: a valaška, a haramiák fejszéje (vö. az egyik induló szövegével: “Meglendül a valaška a szlovák igazságért”). Verhetetlennek bizonyult a kettõs kereszt interpretációja egy parlamenti beszédben, amikor a szónok az állami szimbólumokról szóló törvény megszavazásakor a kettõs keresztet “keresztre feszített haramiafejszeként” értelmezte.27

A Tátra stabil helyét a kortársi köztudatban egy másik esemény is illusztrálja, a politikai front ellenkezõ oldaláról. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején a “Magas-Tátra” partizánegység négy tagja 1944. november 7-én nehéz, már téli körülmények között megmászta a Kriváòt, és kitûzte rá a vörös zászlót. Az expedíciót Brühl Zoltán vezette, aki röviddel ezután elesett.28

4. Túlzás és demitologizálás között

A második világháború után a Tátrához fûzõdõ viszony a megelõzõ évtizedek álláspontjaihoz és tendenciáihoz kapcsolódott; e viszony természetesen módosult, nemcsak az új társadalmi körülmények, hanem az új geopolitikai összefüggések hatására 1945 után a korábbi trend erõsödése egyszersmind deformációja figyelhetõ meg.

Elõtérbe kerültek a Tátra természeti kincsei, amelyek – legalábbis a szlovák állam területén – egyedülállónak számítottak. A Szlovákia államigazgatásával megbízott minisztérium már a húszas években védetté nyilvánította a zergét és a havasi gyopárt. A Csehszlovákia és Lengyelország között a Javorina birtoklása körül kirobbant vita megoldásakor, 1924-ben azt a javaslatot is fölvették a nemzetközi jegyzõkönyvbe, hogy amerikai-kanadai mintára létesítsenek közös nemzeti parkot. A nemzeti park célja az lett volna, hogy megõrizzék a Tátra flórájának és faunájának természetes jellegét. A tervrõl a két világháború között többször is tárgyaltak, de a tárgyalások végül nem vezettek eredményre.29 A törvényt a Tátra jelentõs részének tulajdonosa, Christian Hohenlohe herceg és más telektulajdonosok is akadályozták, de ellenérdekeltek voltak a német õslakosok is. A Tátra Nemzeti Parkot (TANAP) csak 1949-ben, a Szlovák Nemzeti Tanács 11. számú törvénye alapján hozták létre.

Eszerint a TANAP feladata az, hogy megõrizze és fejlessze a kultúra, a tudomány, a vízgazdálkodás, az orvoslás, a turizmus és a sport szempontjából értékes 50 956 hektáros területet. Már e funkciók puszta felsorolása is konfliktusok és kompromisszumok sorát sejteti. Míg a park egyes funkciói – a kulturális, a tudományos, a vízgazdálkodási és részben az orvosi is – inkább a Tátra “elzárását” követelnék, mások, mint a pihenés és sport szolgálata “megnyitnák” a hegységet. Jelen tanulmányunkban a Tátra hatását ebben az ellentmondásos, szinte skizofrén multifunkcionalitásban természetesen csak a Tátrának a szlovák társadalmi köztudatban betöltött szerepe szempontjából tudjuk vizsgálni.

A második világháború utáni idõszakban felgyorsultak a század elsõ évtizedeiben indult folyamatok, mindenekelõtt a Tátra “demokratizálódása”. A turisták, pihenni és gyógyulni vágyók, valamint a sportolók száma a századfordulós néhány ezerrõl a két világháború közötti idõszakban tíz-, a világháború utáni években pedig százezrekre nõtt. A hatvanas-hetvenes években évente több százezerre becsülik a Tátra látogatóinak számát, pontosabb adatok nem állnak rendelkezésre. A regisztrált, hosszabb Tátra-beli tartózkodások mellett a hegység számos egynapos buszkirándulás célpontja is volt. Fokozzák az áttekinthetetlenséget a Tátra környékén épített vállalati üdülõk, nyaralótelepek. Amíg a két világháború közötti idõszakban kisebbségben voltak azok a szlovákok, akik “saját szemükkel látták” a Tátrát, 20–30 évvel késõbb már a fordítottja volt igaz. A himnuszból ismert hegyek valóságossá váltak, ami részben mérsékelte mitikus vonzerejüket, ugyanakkor természetes környezetükben újra “felmagasztosultak”, hiszen a maga helyén valóban egyedülálló, hatásos természeti képzõdmény a Tátra, ez pedig erõsíti szimbolikus jelentõségét.

Mivel 1948-tól egész Kelet-Európa el volt zárva az Alpoktól, a Tátra rendkívülisége és egyszerisége is nagyobb súllyal esett a latba, mivel sem a román Kárpátok, sem a többi, elérhetõ hegység nem kifejezetten magashegység. A Magas-Tátra mint “magashegység-töredék” egyszeri élmény, soha vissza nem térõ alkalom volt sokak számára. A Szovjetunióból érkezett turistákra is vonatkozik ez, hiszen az egeket ostromló Kaukázus és a közép-ázsiai hegységek nem voltak berendezkedve a hétköznapi turizmusra.

A Tátra politikai kizsákmányolása is tovább folyt – régi és újabb módszerekkel. A hagyományos Kriváò-túrák 1955-ben folytatódtak, és egyúttal tömegessé váltak, igaz, különbözõ fedõnevekkel, például a “Tátrai napoknak” vagy a Szlovák Nemzeti Felkelés ünnepének részeként, mert az augusztusi idõpont ezzel esett egybe. A szervezett külföldi turisták részvételével azonban a hegymászó-akciók “internacionalizálódtak”. Ugyanakkor 1957-ben konkurencia is támadt, a Rysy-csúcs megmászásával, amely a rezsim számára ideológiailag kezelhetõbb volt, mint a Kriváò-féle nemzeti hagyomány.

1913-ban a Tátra lengyel oldalán, Proninban élt Vlagyimir Iljics Lenin, és valamikor augusztusban (a dátumnak nagy irodalma van), számos hegymászásainak egyikén a Rysyt is meghódította. A lengyelek Lenin tátrai idõszakának emlékére Lenin-múzeumot hoztak létre. Egy tengerszemhez vezetõ kedvenc útvonalát vörös csillaggal jelölték, és szlak Leninának nevezték el.30

1957-ben Lenin emlékére a szlovák oldalon is megszervezték a Rysy megmászását, 300 résztvevõvel. Ez volt a “nemzetközi Rysy-túrák” hagyományának kezdete. Egy történész szerint a mozgalom “nemzetközi jellege a lenini ideológia internacionalizmusából következik, egyúttal jelképezve Vlagyimir Iljics Lenin véletlen találkozását öt, különféle nemzetiségû turistával, valamint baráti együttlétüket ezen a hegycsúcson.”31 Az akciót a Szlovák Szocialista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága szervezte, és évtizedekig igen népszerû volt. Másokhoz hasonlóan a Rysy-túrák és a hozzájuk kapcsolódó ifjúsági táborok a dogmatikus felszín alatt “normális” ifjúsági programokká fejlõdtek, amelyek környezetvédelemhez, sport- és egyéb tevékenységekhez kapcsolódtak. Más “cégérrel”, baloldali ifjúsági találkozók formájában a rendszerváltást is túlélték. A Kriváò-túra hagyománya is megmaradt, ám a tömegturizmus némileg csökkentette az értékét: a könnyen megmászható csúcson, különösen szép nyári vasárnapokon, szinte elviselhetetlen a forgalom. A hagyomány mégis él, 1990-ben például a rehabilitált Alexander Dubèek is járt a Kriváòon. Az elsõ közvetlen elnökválasztás gyõztese 1999-ben, a hagyományos augusztusi napon szintén fölkerekedett, hogy megmássza a hegycsúcsot.

A Gerlahfalvi-csúcsot, 1918-ig Magyarország, utána Csehszlovákia legszebb hegycsúcsát 1948 után harmadszor is átkeresztelték – Sztálin-csúcscsá, amit az ott elhelyezett tábla is megerõsít. Sztálin halála után visszaadták neki az eredeti nevét; érdekes, hogy mindhárom kísérlet – Ferenc József-csúcs, Légiók Hegycsúcsa (az elsõ világháború után) és a Sztálin-csúcs is – rövid életû volt, és csupán hivatalos elnevezésekként léteztek, a köztudatot soha nem sikerült meghódítaniuk. Feltûnõen mesterkélt nevek voltak, kívülrõl ráerõltetve a hegycsúcsra, ami ellentmond a Tátra distinktív ismertetõjegyeinek: egyszeriségének, eredetiségének, és növekvõ mértékû szlovákságának.

5. Az ALWEG-vasútvonal terve mint “problémapótlék”

Ha egyáltalán lehetséges egy ilyen bonyolult fenomént számos külsõ jelenségbõl és ismertetõjegybõl absztrahálni, akkor azt mondhatjuk, hogy a Tátrához fûzõdõ viszony fokozatosan elvesztette romantikus jellegét és pátoszát, civilizálódott, ugyanakkor elmélyült, és “össznemzeti” jelentõségûvé vált. Érdekes bizonyíték erre az ALWEG- akció 1968-ban, egy válságos korszakban, amikor olyan dolgok kerültek hirtelen napvilágra, amelyek “normális” idõkben rejtve maradnak. A másik példa a nyilvánosság reakciója arra a törekvésre, hogy a 2006-os Téli Olimpiai Játékokat a Tátrában rendezzék. Ez a kilencvenes évek második felére, tehát már a “normális” idõkre esik.

1963-ban a Nemzeti Bizottság Kassán megbízta az Állami Regionális Tervezési Intézetet, hogy dolgozza ki a tátrai közlekedés átfogó koncepcióját. A köz- és vasúti közlekedés javítására az intézet két klasszikus és egy forradalmi javaslatot tett, ez utóbbi egy ALWEG-típusú függõvasút létesítését irányozták elõ. A Közlekedési Minisztérium Prágában külön megoldást dolgoztatott ki, amely négysávos autópályát javasolt. A probléma akkor vált akuttá, amikor az 1970-es sívilágbajnokság rendezési jogát a Magas-Tátrának adták. 1967-ben a Práca (Munka) címû napilap vitát indított, amely komolyabb visszhang nélkül maradt. A Közlekedési Minisztérium felhívta a közfigyelmet arra, hogy az ALWEG egyetlen vasútja Tokióban mûködik, nem éppen a legsikeresebben.32

Az ALWEG-bõl 1968-ban lett közügy. A Smena (Mûszak) címû ifjúsági lap hetedik számában megjelent a martini Orvostudományi Kar ifjúsági szövetsége kari tanácsának az ALWEG-vasutat támogató levele. A legnagyobb szlovák üzem, a kassai vasmûvek ifjúsági szervezete is csatlakozott. A Smena január 21-én nyilvánosságra hozta a trencséni repülõgépüzem ifjúsági szövetségének javaslatát, hogy hívjanak össze nemzetgyûlést az ALWEG érdekében. Az újság egy bankszámlaszámot is közzétett, és megindult a lavina.

Alois Jindra közlekedési miniszter már február 9-én kénytelen volt összehívni a Szlovák Tervtanácsot, hogy tárgyaljanak a Tátra közlekedési helyzetérõl. Ezután a miniszter a totalitárius államok történetében példátlan, hatórás sajtókonferenciát tartott. A szakbizottság összehívása klaszszikus politikai megoldás volt, azonban világosan látszott, hogy az ALWEG-ügy már régen nemcsak a tátrai közlekedésrõl szól. A pozsonyi diákok nem fogadták el a miniszter álláspontját; a Technikai Fõiskola aulájában rendezett tiltakozó nagygyûlés után végigvonultak a városon. A totalitárius rendszerben ez rendkívül szokatlan eseménynek számított.33

Smena egyik szerkesztõje, akit meglepett az akció visszhangja, kétezer olvasói levél elolvasása után megfogalmazta a robbanásszerû érdeklõdés lényegét: évek óta elõször volt végre egy cél, amellyel kapcsolatban “mindenki kifejtheti a nézeteit, tanácsokat fogalmazhat meg, felajánlhatja segítségét. És ami a legfontosabb: nem a tanár adta ki feladatba a diákoknak, nem a helyi nemzeti bizottság elnöke intézett felhívást a polgárokhoz, nem a gyárigazgató utasította az alkalmazottait, a mester az inasait, az ifjúsági szervezet elnöke a tagságot.”34

Az ALWEG-et támogató érvelésben elsõ helyet foglalt el az ökológiai szempont: a nemzeti park közepére tervezett négysávos út abszurditását állította szembe egy “haladó és modern közlekedési eszközzel, amely méltó lenne egyrészt Csehszlovákia legszebb természeti környezetéhez, másrészt a huszadik század közepéhez.”35 A cikk címe, amelybõl az idézet származik – “A nemzeti büszkeség kifejezése” – a kommentárok alaptónusát találja el. A nagy vitában mindarról, ami belefagyott húsz év diktatúrájába és cenzúrájába, az ALWEG-téma képviselte azt a problémát, amelyet a “burzsoá nacionalizmus” elleni kampány során átélt terror miatt csak óvatosan, alig érintettek. Ez pedig Szlovákia helyzete Csehszlovákián belül, azaz a nemzeti kérdés. A tárgyilagos szakvéleményeket, amelyek szerint az ALWEG még nincs kipróbálva, nem rentábilis, 1970-ig túl kevés az idõ stb., nemcsak úgy értelmezték mint egy népi kezdeményezés bürokratikus indokok mögé rejtõzõ elutasítását, hanem nemzeti szempontból is interpretálták: Prágában metrót építenek az ország pénzén, de a szlovákoktól a prágai miniszterek megtagadják a modern közlekedési eszközt. A végkövetkeztetés: magunknak kell kézbe vennünk ügyeink irányítását. Ha a szlovák illetékességi kör még a Tátráig sem ér el, akkor ugyan meddig?

Az ALWEG jelentõségét az 1968-as eseményekben nem kell túlbecsülni, ám a demokratizálódás folyamatában, amelynek elengedhetetlen része volt az állam föderalizálása, a nép mozgósításának eszközeként pótolhatatlannak bizonyult. Egy 1999-es publikációban az ALWEG-vita egyik egykori résztvevõje (az ellenkezõ oldalról) azt állítja: a Smenafõszerkesztõje magánbeszélgetésben kijelentette, az ALWEG-vasútból valószínûleg nem lesz semmi, “de lesz belõle államszövetség”.36

Miután terük nyílt a társadalmi problémákról szóló nyílt vitáknak, például a föderalizációról szólónak, az ALWEG mint “problémapótlék” fokozatosan, az augusztusi megszállás után pedig végképp háttérbe szorult. A pénzgyûjtés, csakúgy, mint minden “nemzeti gyûjtés” a 20. századi Szlovákiában, lényegében kudarcba fulladt. Négymillió korona jött össze, az ALWEG milliárdokba került volna. A szervezõk 1969 végén átutalták a pénzt a “Nép a gyermekekért” elnevezésû alapítványnak, azzal az ajánlással, hogy építsenek iskolát a Tátrában. A Smena felhívást tett közzé, hogy azok az adományozók, akik a pénz felhasználásával nem értenek egyet, jelentkezzenek a saját adományukért. Többen azonban mind a mai napig ragaszkodnak ahhoz a feltevéshez, hogy a prágai metrót ALWEG-pénzbõl építették.

Az ALWEG-akció a maga spontaneitásával a diktatúra évtizedeiben emlékezetes tapasztalat, és ez érvényes a technokraták elzárkózására, papírízû érveire csakúgy, mint az értelmiségi kioktatásokra a Kultúrny <ëivot (Kulturális élet) címû hetilap hasábjain, amelyek szerint ez csak problémapótlék, és eltereli a figyelmet a fontos dolgokról. Témánk szempontjából nemcsak az az érdekes, hogy a vasútvonalat a Tátrába tervezték, hanem – különösen – a Tátrának mint jelképnek a magától értetõdése: a hegység Prágával és az egész világgal szemben; egy világméretû sportesemény színhelye. Érdekes még a tudatos modernitásra való utalás: nemcsak a csúcstechnológia, hanem a természetvédelem, a szimbólum tisztaságának védelme is elnyerte a maga jól artikulált helyét az ALWEG-mozgalomban. Válságos idõkben és nagy változások elõtt mindig fölmerül az igény, hogy a bonyolult problémákat egyetlen, átlátható, mindenki számára érthetõ jelenséggé, jelszóvá vagy követeléssé egyszerûsítsék. “Pótlékként” különbözõ, de nem tetszõleges problémákat lehet kiválasztani. 1968 elején például egy pozsonyi metróprojektet a prágai ellenlábasaként aligha lehetett volna elindítani; legföljebb úgy csapódott volna le a köztudatban, hogy a pozsonyiak kényelmesen akarnak utazgatni. A Tátra viszont “mindenkié”, még ha fõleg csehek látogatják, akkor is “a miénk”.

6. A szimbolikus erõ korlátai

A megvalósulatlan és megvalósíthatatlan ALWEG-vasút jól szemlélteti, hogyan sikerült meggyökeresednie a Tátrának mint nemzeti szimbólumnak. A 19. század elsõ felében elindult folyamat a 20. századra befejezõdött. Ugyanakkor a jelképek hatásosságának határait is megmutatta a modern világban, különösen egy olyan esetben, amikor a társadalomnak lehetõsége nyílik arra, hogy különbözõ társadalmi csoportokkal szembeni érdekeit és igényeit közvetlenül, nyíltan és különbözõ szinteken kinyilvánítsa. A Tátra “normalizálását” demonstrálja az Olimpiai Játékok megrendezésére irányuló kampányok sorsa.

A Tátra háromszor pályázott az Olimpiai Játékok megrendezésére – 1984-ben igencsak tétován, amit, mint annyi mást, “Prága érdektelenségének” számlájára írtak. A második jelentkezést a 2002-es játékokra már garanciákkal támogatta a szlovák kormányzat, de a megrendezés jogát ekkor Salt Lake City nyerte el. 1995 január 21-én a poprádi képviselõtestület megszavazta, hogy a liptói és a szepességi régiók megpályázzák a 2006-os játékok rendezési jogát. Az érdekelt városok alapítványt hoztak létre az elõkészületek finanszírozására, a szlovák kormányzat is támogatta a törekvést, 1998-ban határozatot is hozott az elõkészületek finanszírozásáról, és átmenetileg rendelkezésre bocsátott 614 millió koronát. Az elõkészítõ bizottság masszív médiakampányba kezdett, amely a régió, a Tátra és egész Szlovákia várható gazdasági nyereségeit hangsúlyozta. Az infrastruktúra javulásának, a befektetõk beáramlásának, a foglalkoztatás növekedésének ígérete mellett egy politikai szempontot is kiemelt: a külföldön kevéssé ismert Szlovákia “láthatóvá tételét”. A felsorolt gazdasági és nemzeti szempontokkal szemben már az elején kritikus hangok is hallatszottak, mégpedig két oldalról. Az egyik ellenérv szerint az infrastruktúra és a sportlétesítmények kialakításához szükséges kiadások messze meghaladják az ország jelenlegi gazdasági lehetõségeit. 1999-ben a szervezõbizottság 61,2 milliárd koronát irányzott elõ. Az egyes minisztériumok állásfoglalásából egyértelmûen kiderült, hogy még a legszükségesebb intézkedésekhez kellõ pénzzel sem rendelkeznek, és a jövõben sem fognak rendelkezni.

A természetvédõk kezdettõl fogva határozottan elutasították a tervet. Már az elvek szintjén is elfogadhatatlannak tartották, hogy két nemzeti park, az Alacsony- és a Magas-Tátra területén olimpiát rendezzenek, ami ellenkezik a hatályos természetvédelmi és a Tátrai Nemzeti Parkról szóló törvényekkel. Nagy felháborodást váltottak ki azok a fakivágások is, amelyek elengedhetetlenek a lesiklópályák kiszélesítéséhez, illetve a sífutópályák kialakításához. A környezetvédõk a szálláshelyek és a közlekedés kiépítése és a tömegturizmus helyett kis számú, igényes aktivitást – fõleg falusi turizmust – javasoltak, ami jobban illene a Tátra nagyságához és karakteréhez. A TANAP igazgatója, TomᚠVanèura így érvelt:

A Tátrába nemcsak a csúcsok miatt jönnek a turisták, azokat megkapják Ausztriában, Olaszországban és Franciaországban, hanem mert a Tátra más. ’Kiépítés’ helyett tehát a hegység védelmébe kellene invesztálni, hogy megmaradjanak azok az értékek, amelyek miatt a turisták idelátogatnak… A különbözõ nézetek problémáját nem abban látom, hogy ki a nagyobb ökológus, hanem abban, hogy miben látjuk egy nemzeti park küldetését… A TANAP egy, az UNESCO által jegyzett bioszféra-rezervátum. El kellene tehát döntenünk, hogy a Tátrában az értékes környezetet, a meglévõ értékeket támogatjuk, vagy a szállodákat és az élményparkokat. Mindezen túlmenõen a Tátrának gyógyító funkciója is van.37

Az ökológusok tiltakozása gyakorlatilag hatástalan maradt. Már a felkészülési idõszakban belekezdtek néhány beruházásba, mégpedig a természetvédelmi hivatal szükséges engedélye nélkül. A környezetvédelmi minisztérium álláspontja is ellentmondásos volt, és a nyilvánvaló törvénysértés dacára nem tudott nyomást gyakorolni a beruházások leállítására. Lényegében egyik politikai erõ sem fogalmazott meg világos kritikát a nyilvánvalóan valóságtól elrugaszkodott kandidatúra ellen. Ez a pillanatnyi politikai helyzetbõl adódott: a Meèiar-féle koalíció, a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt és Ján L’upták szélsõbaloldali pártja 1996 és 1997 között, amikor eldõlt, támogatja-e a kormány az akciót, nemzetközileg elszigetelõdött. Az olimpiára való jelentkezés pedig a “normalitást” volt hivatott bizonyítani, ráadásul beleillett a nacionalista retorikába. Az ellenzék, hogy ne kerüljön a “nemzetellenes erõ” pozíciójába, vagy nyíltan támogatta a projektet, vagy hallgatott. Így az olimpiai felkészülés 1998-ban, a kormányváltás után is zöld utat kapott, és az elõkészületekre, a propagandára, a projektekre és a lobbizásra továbbra is állami pénzeket különítettek el. Mindezt olyan helyzetben, amelyben “maguknak a résztvevõknek a jelentõs része sem hisz a lehetõségben, hogy a legközelebbi téli olimpiák bármelyike is a Tátrában zajlik majd le. Mindenesetre hosszú távon a pályázat propagálásából és elõkészítésébõl élni még mindig elõnyösebb, mint az egyszeri akció.”38

1999 júniusában a NOB kijelölte a 2006-os játékok helyszínét, a Tátra ismét vesztett. Ez a “sikertelenség” azonban teljesen hidegen hagyta a nyilvánosságot. Ennek fõ oka, hogy az olimpia nem vált “nemzeti üggyé”. Az elõkészítõ munka, de az elõkészületek kritikája is szûk személyi körre korlátozódott. A nyilvánosságra hozott álláspontokat meghallgatták, elfogadták vagy elutasították, de a forrásokban nyomát sem találjuk annak a lelkesültségnek, amely akár távolról is emlékeztetne a realitással szembeni laikus gondtalanságában mégiscsak lefegyverzõ ALWEG-akcióra. A Tátra közvetlenül érintett területein érdeklõdést és bizonyos reményeket is támasztott az olimpia, de csekélyebb mértékben, mint ahogyan azt a szervezõk elképzelték. 1997 szeptemberében és októberében nyolc tátrai helységben zajlott le olimpiai népszavazás. Az olimpia megrendezése mellett 97% szavazott, ellene 3%. A rendezõk ezt a tényt használták fel a médiakampányban, és amikor nyomást gyakoroltak a kormányra. Azt már nem hangsúlyozták, hogy a szavazáson a választásra jogosultaknak csupán 64,4%-a vett részt,39 mint ahogy azt sem, amit a kritikusok újra és újra hangoztattak, hogy az elõkészületeket össz-szlovák pénzekbõl finanszírozták.

A visszafogott lelkesedés magyarázható a bonyolult politikai és gazdasági helyzettel, a lakosság fásultságával az 1989 óta tartó folytonos változások miatt, és egyebekkel. Mindennek egészen bizonyosan van jelentõsége a mi témánk szempontjából is. A takarékra állított lelkesedés is bizonyítja azt a megállapítást, amelyet az elõbb tettünk: hogy a Tátra a nemzeti ideológia támadhatatlan és állandó része, de a hozzá fûzõdõ viszony már kevésbé romantikus, kevésbé patetikus, viszont érettebb. A költészet eltolódása a próza irányába az, amikor már tudjuk, hogy a Tátra nem az egeket ostromolja, csak egyszerûen magas. Elég magas ahhoz, hogy csodáljuk, elég magas ahhoz, hogy szép kilátás nyíljon a csúcsairól, de nem elég magas ahhoz, hogy elbújjunk mögötte.

FORDÍTOTTA NÁDORI LÍDIA

  1. A Magas-Tátra földrajzilag, szoros értelemben véve csak egy része a Tátra Hegységnek, de a mindennapi szóhasználatban ezzel a névvel illetik az egész 55 km hosszú hegységet, amelybõl 550 km2 a Szlovák Köztársasághoz, 150 km² pedig Lengyelországhoz tartozik. Déli szomszédját, hogy megkülönböztessék a “Tátrától”, Alacsony-Tátrának szokás hívni.
  2. Slovenské l’udové piesne (Szlovák népdalok), 1–4, Bratislava 1959–-1964.
  3. Stanislav Meèiar, Tatry v slovenskej a pol’skej Poézii, Praha, 1933. 11.
  4. Kerèméry István fordítása.
  5. I. m., 7.
  6. Az egyes kirándulásokról gazdag irodalom áll rendelkezésre. Részletes áttekintés olvasható Ivan Houdektõl: Osudy Vysokých Tatier (A Magas-Tátra sorsai), Spisy Historického oburu Matice slovenskej (A Matica slovenská történeti részlegének füzetei), I. kötet, Turèiansky Svätý Martin 1936.
  7. Daniel Rapant, Slovenské povstanie roku 1848–1849 (Az 1848–1849-es szlovák fölkelés), I./1, Turèiansky Svätý Martin – Bratislava 1937, 271.
  8. I. m., II/2, 75.
  9. I. m., II/2, 585.
  10. I. m., III/2, 113.
  11. I. m., III/2, 135.
  12. I. m., III/1m 513.
  13. I. m., IV/1m 129.
  14. Michael Jagiello – Jacek Wožniakowski, Tatry v poezii i sztuce poslkiej (A Tátra a lengyel költészetben és irodalomban), Krakkó, 1975.
  15. A Tátráról és turisztikai fölfedezésérõl lásd Ivan Houdek – Ivan Bohuš, Osudy Tatier (A Tátra sorsai), Bratislava 1976.
  16. Miloš Janoška, Sprievodca po Vysokých Tatrách (Kalauz a Magas-Tátrán át), Krakkó 1975.
  17. Pallas Nagy Lexikona, 1897, 15. kötet, 965.
  18. Prúdy (Áramlatok), 1913–1919 (összesített kötet), 443.
  19. Ivan Houdek – Ivan Bohuš, Osudy Tatier, 117. Az emlékmûre, amelyet egy korábbi villámcsapás amúgy is erõsen megrongált, valaki ezt írta.Sláva Slovanom peklo zradcom (Dicsõség a szlávoknak, pokol az árulóknak).
  20. Štefan Krèméry, Naše národné piesne (Népdalaink), in: Stanislav Klíma, Èítanka pre slovenské ckoly meštianke (Olvasókönyv, szlovák polgári iskolák számára), II. rész, Prága 1927, 137.
  21. Hol az én honom, hol az én otthonom?
    Istenem, nagy Uram,
    A Te kezed mozgatja a világot.
    Érted kiált egész népem,
    Nagy Isten, állj mellé!
    Világ Ura, Teremtõm,
    Óvd hazámat, Szlovákiát!
    Trnavské noviny (Trnavai újság), 1919. január 15. 4. A szöveg több újságban is megjelent, és arról is találunk híradást, hogy énekelték. A fordító Kiss Mihály trencséni tanító.
  22. Naša vlast’ (Hazánk). Honismeret a népiskola 5. évfolyama számára, összeállította Jozef Koreò, Prága – Prešov 1935, 30.
  23. Jozef Sivák, V horách (A hegyekben), in: Klíma, Èítanka, 101–103.
  24. Èeskoslovenská vlastiveda (Csehszlovák honismeret), 10. kötet, 562.
  25. A Tátra helye Szlovákiában cseh szemszögbõl karikaturisztikus formában egy sehol nem dokumentált, de a cseh-szlovák viszonyról folytatott kávéházi vitákból sokak számára ismerõs érvelésben csapódik le: (csehülJ Nechte nám Tatry a mù ëete jít (Hagyjátok itt nekünk a Tátrát, és mehettek).
  26. A polgári iskolák részére Pozsonyban, 1942-ben kiadott Na stráë (Õrségben) címû olvasókönyv elsõ kötetében Vojtech Tuka kormányfõ Nᚠštát (Államunk) címmel írott cikke szerint Szlovákia “tátrai ország”, amely “a Tátra és a Duna között fekszik”. A Hlinka-gárda indulójának Rudolf Dilong által írt szövegében pedig ez szerepel: “A Hlinka-gárda katonája vagyok, szép otthonom van a Tátra alatt…” A polgári iskolák második osztálya számára készült olvasókönyvben Andrej Prídavok “A térkép fölött” címû költeményében Közép-Európa véres térképérõl beszél: “A Tátra fölött, a Tátra alatt vér patakja”. Más költemények is a “Tátra-gránittal” tömik az iskolások fejét, a gárdisták “a Tátrában, a Duna partján” bontottak zászlót. Az erõ és a vér motívuma a romantikus költészet, Samo Chalupka és Ján Hollý verseinek idézetei közé, mesék és mondák közé ékelõdik.
  27. Dr. Karol Körper felszólalása. Gyorsírásos lejegyzés a Szlovák Parlament pozsonyi ülésérõl, 1939. június 23-án, pénteken, 20. Az állami jelképrõl szóló törvénnyel kapcsolatban 60 javaslat érkezett, mindegyik tartalmazta azonban a kettõs “Cirill- és Metód-keresztet” valamint “a három csúcsot”, a Tátrát, a Mátrát és a Fátrát. Uo. 17.
  28. Houdek / Bohuš, Osudy Tatier, 114.
  29. W. Goetel, Utworzenie pogranicznych parków narodowych (Határvidéki nemzeti park létesítése), Krakkó, 1933; Karel Domin, Projekt pøírodního parku Tatranského (Egy tátrai nemzeti park terve), Prága, 1926.
  30. Ján Orosz, Na Rysy po stopách Vladimíra Iljèa Lenina (A Rysy hegyen, V. I. Lenin nyomában), Martin 1960.
  31. Houdek / Bohuš, Osudy Tatier, 128.
  32. Výber (Válogatás) I, 1968, 4.
  33. Uo.
  34. Smena (Réteg), 1968. február 3.
  35. Smer (Irány), 1986. január 30.
  36. Milan Šútovec, Semióza ako politikum alebo “pomlèková vojna” (A szemiózis mint politium avagy a “kötõjelháború”), Pozsony 1999, 104.
  37. Trend címû hetilap melléklete: “Kandidatúra Slovenska na ZOH 2006” (Szlovákia jelentkezése a 2006-os Téli Olimpiai Játékok megrendezésére), Nr. 3, 1998. január 20.
  38. “Pät’ kruhov nad Tatrami. Tatranská Olympiáda – drahá a nebezpeèná ilúzia” (Öt kör a Tátra fölött. A Tátrai olimpiai – egy drága és veszélyes illúzió), in: OS, 1998, Nr. 4, 67.
  39. Ministerstvo školstva SR, Poprad – Tatry 2006. Výsledky olympiejskej vol’by (A Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma: Poprad – Tátra 2006. Az olimpiai választások eredményei). 1997. október.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.